NAGYMOSÁS A BELVÁROSBAN

E mai korszak egyik legfontosabb háztartási gépének tartom a mosógépet. Talán a fiatalok kedvéért még egy jelzőt is hozzáteszek e fogalomhoz: az automata mosógépet méltányolom ilyen jelentőségűnek. (Ezt a gépet ugyanis korábban e jelző nélkül gyártották és forgalmazták.) Persze a mosógép előtti években is kellett mosni, ezt a műveletet próbálom most ismertetni azok számára, akik akkor még nem éltek.

Abban a belvárosi házban, amelyben ifjú koromat töltöttem, a legfelső emeleten rendezték be a mosókonyhát. A berendezés tartozékai voltak: a bádogborítású nagy teknő, a vízforraláshoz szükséges katlan és üst, egy külön kád vagy beépített kisebb medence az öblítéshez, vízmerítő és hordozó vödrök. Ezeknek az eszközöknek a használatáért külön nem kellett fizetni, a lakbér erre feljogosította a lakót. A mosókonyhával szemközt nyílt a padlás, ahol a kimosott textíliák száradtak. Még egy használaton kívüli mángorló is porosodott ott.

A tevékenység megszervezése a háziasszony logisztikai tevékenységét igényelte. (A nemek közötti diszkrimináció megszüntetésének harcosaitól elnézést kérek, de a nagymosás előkészítése abban az időben háziasszonyi feladat volt.)

A nagymosásra váró szennyes összegyűjtése és a művelet időpontjának kitűzése kellő körültekintést igényelt. (Nyilván a kisebb darabok mosására nem kellett várni a nagymosásig – jó volt arra a lavór a konyhában.)

Ha a család nem belső erővel oldotta meg a feladatot (ti. nem a mama mosott), akkor mosónőt kellett alkalmazni, aki kizárólag megbízható jelölt lehetett, a referenciát az ismerősök, szomszédok vagy a környék házmesterei biztosították. Az időpont kitűzése nemcsak a jelölttől függött, hanem a mosókönyvi nyilvántartástól is, hiszen a többi lakó is mosott (mosatott), aki gyorsabb volt, előnyt élvezett a mosókonyha használatánál.

A vállalkozási díj függött a mosandó holmi mennyiségétől, készpénzben, amihez járt az ebéd szolgáltatása is. Természetesen a tárgyi feltételekről a megrendelőnek kellett gondoskodni: füles kosár a szállításához, mosószerek (keményítő. kékítő, lúg, szappan, mosópor; érdemes megemlíteni az egyik akkori mosóport, aminek igazán „költői” elnevezése volt: Asszonydicséret – így, hát lehetett ennek ellenállni?), súrolókefe, nagy fakanál a forró vizes üstből való kihalászáshoz, tüzelő a forró víz készítéshez.

A mosás igencsak kemény munka volt, nemcsak a tényleges súrolás-mosás, hanem a vizes anyag kicsavarása – hol volt még a centrifuga akkor, nem is tudom, férfiak miért nem lettek „mosónők” (vö. szövőnői munka)? Reggeltől délutánig tartott a műszak, aztán már csak a szárítás következett, de ahhoz – a teregetésen kívül – nem kellett segítség.

József Attila közismert versében (Mama) a mosás központi helyre került, hiszen édesanyja ebből (is) élt, a költő gyermekként kéri őt: „Hagyja a dagadt ruhát másra. Engem vigyen fel a padlásra.” (Nehogy félreértés legyen, a „dagadt ruha” a forró vizes üstből kidagadó ruhát jelentette, és nem valami hízókúrára fogott párnahuzatot...) Majd – utólag visszaemlékezve – látja, hogy a Mama „kékítőt old az ég vizében”.

Idővel a kézi nagymosás kiszorult a mindennapi gyakorlatból. Következett a megannyi humoreszk állandó (bár szerintem megalapozatlan) élcelődése a Patyolatról, az egyetlen nagyüzemi mosodáról, de aztán ennek is vége szakadt.

Elérkeztünk a mosógépes korszakba.

Évszázadok óta tanulmányozzuk a vörös bolygót, az első térkép 500 évvel ezelőtt készült el a felszínéről. Azóta a Naprendszer legátfogóbban kutatott bolygója lett a Föld után, több mint 50 robot-felderítőegység látogatott el a Marsra, jelenleg hét teljesít szolgálatot a bolygó körül vagy éppen a felszínen. Éppen ezért is volt nagy meglepetés, amikor 2012. március 12-én amatőrcsillagászok világszerte egy különös felhőszerű folt kiemelkedésére lettek figyelmesek a Mars déli féltekéjén – írja az sg.hu.

Napjainkban irodák találhatók a Csokonai utca 3. számú házban, de a közelmúltban még a Színházak Központi Műtermei működtek itt, korábban pedig a Nemzeti Színház díszlet- és jelmezműhelyei. Az utca túloldaláról és a Blaha Lujza térről egyaránt jól látszik az épületből kiemelkedő torony, amely szintén fontos szerepet töltött be a régi Nemzeti életében: ez volt a színház víztornya, innen biztosították a vizet a színpadi hidraulikus szerkezetekhez.

FOTÓ: KIS ÁDÁM, LECHNER TUDÁSKÖZPONT

Az építményt 1895-ben Kauser József tervezte, aki több pesti középület, klinika és templom terveit készítette. Itt kapott helyet a kazánház, innen indult ki a színház gőzfűtésének csővezetéke és a színpadi zápor vízvezetéke is. Az épületet a Nagykörút alatt titkos alagút kötötte össze a színházzal, amelyben a második világháború alatt és 1956-ban veszélyben lévő embereket bújtattak. Az alagutat azóta betemették, a Nemzeti Színházat pedig 1965-ben – a metró építése miatt – felrobbantották.

A negyvenhét méter magas torony legtetején helyezkedett el a hatalmas, szegecselt víztartály, amelyet egy szűk folyosón lehetett körbejárni. Alatta a toronyszárban körlépcső futott, körülölelve egy henger alakú magot. Ebben a magban – amely régen a le-föl menő vízcsöveknek adott helyet – ma lift közlekedik, a tartály helyén pedig tárgyalótermet alakítottak ki, ahonnan gyönyörű panoráma nyílik a városra.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A VII. KERÜLETI HELYI TÉMA
2007. AUGUSZTUS 29-I SZÁMÁBAN

Orosz atomreaktorokból származó, radioaktivitással szennyezett jéghegyek fenyegetik az Atlanti-óceán élővilágát. Az egykori Szovjetunió északnyugati partjainál legalább húsz reaktorból zúdítottak rendszeresen a tengerbe sugárzó hulladékot, amely jéghegyekké fagyott, majd megállíthatatlanul nyugat felé kezdett sodródni, és felbecsülhetetlen környezeti katasztrófát okozhat.

A kalandvágyó utazók körében egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek a föld alatt rejtőző látványosságok. A hatalmas barlangokban található csodálatos természeti képződmények, az elhagyatott bányák és romvárosok mellett a metropoliszok mélyén húzódó titokzatos alagútrendszerek, katakombák és labirintusok is számos meglepetést tartogatnak. A Föld legizgalmasabb felszín alatti látnivalói évről évre több turistát vonzanak a sötétség hátborzongató birodalmába.

A XIX. század első évtizedeiben a Pesten élő és dolgozó íróknak, költőknek még nem volt állandó törzshelyük. Több helyszínváltás után, 1838 elején közös megegyezéssel Pest egyik legismertebb vendéglőjét szemelték ki e célra.

AZ EGYKORI CSIGA VENDÉGLŐ A SEBESTYÉN TÉR SARKÁN 1896-BAN

VERNÉTŐL MI VAN BENT?

Igen, így, Vernétől, Verne Gyulától, hiszen az újabb regénykiadásoknál lett csak Jules Verne az író, akit természetesen ezen a néven sosem kerestünk a könyvtárban.

Amikor anyám kilencéves koromban beíratott a Királyi Pál és a Bástya utca sarkán lévő Szabó Ervin fiókkönyvtárba, elámultam a rengeteg könyv láttán. Bár otthon könyvespolcunk hat „emeletén” sok könyv kínálta magát, ezek felnőtteknek való könyvek voltak, én pedig akkor még a meséket szerettem, nos, itt a könyvtárban találtam kedvemre valót eleget.

Nem Verne Gyulával kezdtem a könyvtári ismerkedést, hanem – a kor szellemének megfelelően – a Szaltán cárról szóló Puskin-mesével, majd a többivel, a Népek meséivel, az Illyés Gyula által összeállított Hetvenhét magyar népmesével és így tovább. A gyakorlat teszi mesterré a kisdiákot is, vagyis az olvasás gyönyörűségének megtalálásához is gyakorolni kell, a mesék után jöhettek az ifjúsági regények szépen sorjában. Ekkor tettem fel rendszeresen a könyvtári látogatásokkor a címbeli kérdést, mert egy idő után Verne Gyula kedvenc írómmá vált. Akkoriban új kiadások nemigen voltak, a háború előtti ismert borítóról köszönt vissza Az öt hét léghajón, a Keraban, a vasfejű (új kiadásban „a makacs”), a Hódító Robur, a Tizenöt éves kapitány, A rejtelmes sziget és a többi lebilincselően izgalmas regény. (Az 1954-es kiadású A rejtelmes szigetet már Jules Verne írta.)

Utólag visszagondolva nem értem, hogy ezek az érdekes könyvek miért nem lehettek a korszak kötelező irodalmában – de mindegy. Igaz, a könyvtárban olvashattuk őket.

De izgalmasak voltak a szovjet ifjúsági regények is, hiszen az alaphelyzet – mutatis mutandis – megegyezett Verne Gyula vagy a többi regényíró műveiben foglaltakkal: a „rossz” elleni küzdelem a „jó” győzelmével fejeződik be. A Timur és csapata, a Vologya utcája, a Távolban egy fehér vitorla éppen úgy alkalmas volt az izgalomra, mint a Winnetou vagy Old Shatterhand kalandjai, noha a két utóbbit nem találtam a könyvtár polcain. Viszont voltak rokonok, ismerősök, barátok, akiktől kölcsönkaptam régi könyveket, May Károlyt, Sebők Zsigmond Mackó urának utazásait, a Bőrharisnyát, A Pál utcai fiúk egy háború előtti kiadását is a szomszédtól. De olvashattam Benedek Elek meséit díszkiadásban az egyik harmadik emeleti lakó jóvoltából.

A könyvtárban néha sorba kellett állni, de érdemes volt, mert annak a nagy laklinak (nekem), akinek nem jutott eszébe más, mint Verne Gyula, az elolvasott könyvek visszavétele után a könyvtáros néni megengedte, hogy a pult mögötti polcokon kedvemre választhassak valami nekem valót, persze egy kis tippadási segítséggel, hiszen magamtól nem kerestem volna Sienkiewicz Sivatagon és vadonban című regényét, amit akár Verne is írhatott volna. A Robinson ifjúsági változatára is itt bukkantam – alapmű, aki nem ismeri, Pénteket sem ismeri, és csak néz, mint babkonzerv a polcon, ha szó esik róla.

Így segített a könyvtáros néni az olvasható könyvek között eligazodni, a borbély bácsi, aki kölcsönadta Mackó úr egyik utazását becsületszóra, mert a nevemet sem ismerte, szüleim, akik aztán a komolyabb könyvek olvasása irányába tereltek.

Hogy manapság járnak-e még könyvtárba gyerekek, nem tudom. Az én egykori könyvtáram helyén ajándékbolt van. Azt látom, hogy kis, elemes masinákon ifjaink buzgón olvasnak a villamoson és a buszon – remélem, emlékezni is érdemes majd a tartalomra. Azt nem tudom, hogy mit olvasnak, de valószínűleg nem azt, amit én olvastam fiatal koromban. Hogy ezt mire alapozom? Egy nálam 40-50 évvel fiatalabb társaságban megjegyeztem valakiről, hogy „...olyan bürokrata szegény, mint Dub hadnagy volt”. Megjegyzésem hallatán kérdő szemek szegeződtek rám. „Hát ugye, mint tudjuk, a Svejkben...” – próbáltam menteni a helyzetet.

Új programot indított a Pentagon annak megoldására, hogy az amerikai katonák minél hosszabb ideig maradhassanak ébren. A fáradt harcosok eddig serkentő hatású kábítószereket kaptak a hadseregtől, de ez a módszer az elmúlt években számos bírálatot kapott. A legújabb elképzelés szerint az alváshiányért felelős agysejteket elektromágneses impulzusokkal „semlegesítenék”, így az ébrenlétre ítélt katonák megállás nélkül képesek lennének harcolni – ezzel pedig alapjaiban változtatnák meg a hadviselés szabályait.

Az Oktogon közelében található Jókai utca 4. számú ötemeletes épület száz évvel ezelőtt még elsősorban nem lakóházként funkcionált, mint napjainkban. A Magyarországi Kereskedelmi Utazók Egyesületének különböző irodái, könyvtára, raktárai, valamint a szórakoztatás és kikapcsolódás célját szolgáló helyiségek kaptak itt helyet az alagsortól a félemeletig.

Az északi fény lenyűgöző látványa szeptembertől áprilisig olyan utazókat vonz a sarkkörön túl fekvő úti célokra, akiket még a zord és szélsőséges időjárás sem riaszt el a különleges természeti jelenség megtekintésétől. Napjainkban egyre több utazási iroda kínál vezetett túrákat és romantikus utakat azoknak, akik – egzotikus nyaralóhelyek és trópusi turistaparadicsomok helyett – Skandináviában, Kanadában vagy Alaszkában kívánják eltölteni a jól megérdemelt téli szabadságot, és a sarki fény „bűvöletében” más izgalmas kalandokra is szívesen vállalkoznak.

Az emberi gondolkodást régóta foglalkoztató kérdés, hogy egyedül vagyunk-e az Univerzumban, vagy a világegyetem távoli mélységeiben léteznek hozzánk hasonló fejlett civilizációk. A fantázia, áthágva a fizikai valóság kemény törvényszerűségeit, szempillantás alatt ott teremhet a legtávolabbi csillagrendszerben is, vagy éppenséggel látni véli, amint valamikor a messzi múltban idegenek csillaghajói ereszkedtek le a Földre. De vajon leküzdhetők-e azok az emberi elme számára felfoghatatlan távolságok és Einstein „fizikai ketrecei”, amelyek egyelőre szinte még megoldhatatlan problémaként szembesítenek bennünket a csillagközi utazás kérdésével? – teszi fel a kérdést az Origón megjelent összeállítás.

A Ferenciek terétől néhány percnyire, a Váci utca zajos forgatagából kiérve jutunk a Belváros déli részébe. A környék zegzugos utcácskáinak egyike-másika klasszicista épületeivel még hűen őrzi a másfél-két évszázaddal ezelőtti Pest hangulatát. A kevés megmaradt öreg ház egyike a Papnövelde utca 2. számú lakóház, amely több mint 170 évvel ezelőtt, 1841-ben épült. Ekkor építette át ugyanis Hild József az itt álló félig földszintes, félig egyemeletes barokk házat a tulajdonos, Ráth Károly megbízásából.

Míg a szegényebb társadalmi rétegek tagjai közül viszonylag gyakran kerülnek az érdeklődés középpontjába veszélyes bűnözők, addig a felső tízezer előkelőségeit csak a legritkább esetben láthatjuk viszont egy-egy gyilkosság gyanúsítottjaként. Pedig a több milliárd forintnak megfelelő vagyonnal rendelkező üzletemberek között is akadnak elvetemült gazemberek, akik erőszakkal próbálják megoldani párkapcsolati problémáikat vagy éppen átmeneti anyagi gondjaikat.

RÉGI EGYENRUHÁK

Mostanában könnyen zavarba jönnék, ha valaki megkérne, hogy írjam le egy katonatiszt egyenruháját. A kérdésnek aligha tudnék eleget tenni, mert még azt sem tudom biztosan, hogy a rangjelzés a kabát vállán vagy a galléron található-e. (Egy-egy televíziós bejátszás nem ilyen ismeretek bővítését szolgálja.) Valószínűleg a katonák (és a többiek) utasításra a szolgálaton kívül nem hordhatják az uniformist, átöltöznek civilbe, és láthatatlanná válnak. Régebben nem így volt, és többen voltak az egyenruhát viselők is. A fegyveres testületek egyenruhája a szovjet mintát követte: tányérsapka, egyenzakó, egyennadrág, az egyes testületeket az öltözék színe különböztette meg.

Amikor a 60-as években a zsúfolt 23-as autóbuszon zötyögtem reggelente a Soroksári úton, velem együtt zötyögtek a többi utassal egymáshoz préselődve a százados és őrnagy „urak”, mivel – ha jól tudom – valamilyen katonai raktárbázisra tartottak. Este pedig vissza.

Közrendőrt mostanában is láthatunk az utcán, tisztet viszont alig – így egyenruhájuk ismerete számomra egy kicsit féloldalas.

A tűzoltók között ismerhettük az üzemi tűzoltókat, akik egy-egy nagyobb gyárban „őrizték” a tüzet. A vonuló tűzoltók autókon robogtak a tűz oltására, vagy más katasztrófa, baleset elhárítására. A gallérjukon lévő jelzés adott útmutatást a különbözőségre.

Ha manapság nyáron biciklit toló, zöld rövidnadrágos, nagy táskát cipelő vagy guruló bevásárló kiskocsit húzó egyénnel találkozom, 50 százalék az esély, hogy postást látok. A korai idők postásai komolyabb egyenruhát hordtak (sötétkék színben), és a fejfedő a Bocskai-sapkára hasonlított, amit később itt is a tányérsapka váltott fel.

JELENET AZ „EGY RÉGI VILLAMOS” CÍMŰ, 1960-BAN KÉSZÜLT RÖVIDFILMBŐL. FORRÁS: FORTEPAN

A villamosok kezelőszemélyzete is egyenruhában tekerte a sebességadagoló kart, vagy adta-lyukasztotta a jegyet. Sapkájukon a villamoskocsit ábrázoló stilizált jel különböztette meg őket a FAÜ (Fővárosi Autóbuszüzem) buszvezetőinek és kalauzainak táborától. Az ő sapkájukon egy autóbusz volt látható.

A Budapest–Szob közötti vonatjáraton gyakran ülhettünk egy kupéban a büntetés-végrehajtás alkalmazottaival (egyszerűbben: fegyőrökkel), akik szürke egyenruhában, de természetesen a katonai viselet szerint öltözködtek, és utaztak Vácra vagy Márianosztrára.

A portási beosztás általában a csökkent munkaképességűek számára volt fenntartva, és többé-kevésbé idős emberek őrizték a gyári kapukat. Ehhez egyenruha is járt, amely sötét színű, elég vastag posztóból készült, és természetesen a portássapka tette felismerhetővé ezt a fontos beosztást betöltő személyt.

Már nem sokan emlékeznek a „polgári fegyveres őrre”, akit a köznép iparőrnek emlegetett. Ez a testület az egykori Kohó- és Gépipari Minisztérium (bizony ilyen is volt) fennhatósága alatt működött. Feladata az volt, hogy a komolyabb gyárak – például katonai felhasználási termékek előállítói – számára fegyveres őrzést biztosítson. Sötétkék egyenruhájukhoz a tányérsapka sötétlila körszalagja járult.

Hogy ki mindenkinek volt még egyenruhája? Pilótáknak, folyami hajósoknak, úttörőknek, ipari tanulóknak, katonai középiskolásoknak, bányászoknak, vámőröknek, fináncoknak... Némelyikük most is létezik.

Szinte felfoghatatlan, hogy a XIX. század végén egy év alatt elkészültek a mai Bajcsy-Zsilinszky út 78. szám alatt álló hatalmas, historizáló stílusú belvárosi palota tervezési és kivitelezési munkálatai. A Pesti Hírlap hajdani székháza, majd a Zrínyi Nyomda otthonának későbbi sorsa azonban nem volt ilyen zökkenőmentes. Az épület a második világháborúban súlyos károkat szenvedett, a mostani felújítás előtt pedig hosszú évekig állt üresen. Az 1893-ban a Légrády Testvérek megrendelésére készült épület 2014-től Eiffel Palace néven irodaházként folytatja pályafutását.

A LÉGRÁDY TESTVÉREK KIADÓHIVATALA ÉS NYOMDÁJA
AZ ELŐZŐ SZÁZADFORDULÓN

Az elmúlt években több hátborzongató bűntény is felhívta a közvélemény figyelmét az ezredfordulót követően is élő hit, a sátánizmus félelmetes veszélyeire. A rituális gyilkosságok, a meggyalázott sírkertek vagy az egyházi épületeket ért támadások nyomán gyakran felmerül annak a lehetősége, hogy a háttérben egy-egy sátánista szekta áll, de a hivatalos szervek általában nem veszik komolyan az erre utaló jelek vizsgálatát. Pedig a sátánizmus világszerte egyre nagyobb méreteket ölt, s már a legóvatosabb becslések is több millióra teszik az okkultista vallás iránt vonzódó fiatalok számát…

Az elmúlt években egyre népszerűbb „rejtélyturizmus” jegyében idén is több százezer, a megszokott látványosságoknál izgalmasabb kalandokra vágyó turista keresi fel az ufókról és a földönkívüliekről elhíresült helyszíneket, hogy néhány felejthetetlen napot töltsön – persze csupán jelképesen – az idegenekkel. A világ legizgalmasabb természetfeletti úti céljai között számtalan katonai körzet, különleges múzeum és valódi „ufórepülőtér” szerepel, s a megmagyarázatlan jelenségekben rejlő hírnév gyakran még az üzleti lehetőségeket is háttérbe szorítja.

Évről évre több turista látogat az 1986-ban felrobbant csernobili atomerőmű körül elkülönített, 30 kilométeres „tiltott zónába”. A még mindig sugárszennyezett területre számos utazási iroda szervez teljes körű ellátással csábító, egyéni és csoportos kirándulásokat. A helyiek nem lelkesednek túlságosan az új turisztikai szenzációért, az ukrán kormány azonban kiváló propagandalehetőséget lát a világ egyik legborzalmasabb nukleáris katasztrófájának helyszínében.

Makszim Makukov, a kazahsztáni Feszenkov Asztrofizikai Intézet kozmológusa és asztrobiológusa szerint a számok arra utalnak, hogy minden földi élet a világűrből érkezett, sőt minden, amit ma látunk, intelligens földönkívüliektől eredeztethető. A számok pedig nem hazudnak, a kérdés csupán az értelmezésük – olvasható az sg.hu összeállításában.

A XIX. században elterjedt szokás volt, hogy az új lakóházak, paloták építői és építtetői nevüket vagy foglalkozásukat megörökítették az utókor számára különböző formájú és nagyságú kőszobrok, márványtáblák vagy éppen vasöntvények formájában. A Bajcsy-Zsilinszky út 22. számú négyemeletes lakóház építési dátuma és első tulajdonosának monogramja például közel másfél évszázada ékesíti a bejárat feletti vasrácsot.

Az 1859-es évszám mellett látható monogram a jeles építész, Zitterbarth Mátyás nevének kezdőbetűit rejti, aki közel egy évtizeden át lakott a házban, sőt itt is halt meg 1867. november 14-én. A Máltás Hugó által tervezett, kívül-belül egyaránt monumentálisnak ható épület akkoriban még csak három emelettel büszkélkedhetett: a negyediket Komor Marcellnek és Jakab Dezsőnek köszönhetjük. Az 1923-as átépítés során több helyen változtattak a homlokzat kiképzésén, ám az eredeti díszek, ornamentika és kőszobrok ma is ugyanazt a hangulatot kölcsönzik az utcai frontnak és az udvarnak, mint a XIX. század derekán, amikor még Zitterbarth Mátyás élt és dolgozott itt.

Az 1803-ban született építészt a pesti klasszicizmus egyik legelismertebb és legtöbbet foglalkoztatott mestereként tartották és tartják számon. Az ő nevéhez fűződik – egyebek között – a régi Nemzeti Színház terveinek elkészítése az 1830-as évek közepén, a Vakok Intézetének központja, a szegény gyermekek egykori kórháza, valamint a pesti Vármegyeháza 1841-ben átadott nyugati tömbje, amelynek homlokzati és árkádos udvari kialakítása egyaránt egyéni stílusát idézi. Munkásságának szerves része a Bajcsy-Zsilinszky úton épült saját háza is, hiszen e falak között töltötte utolsó éveit, és szorgalmasan vetette papírra újabb és újabb terveit, ötleteit, elképzeléseit. Zitterbarth korának egyik legjelentősebb építésze volt, mégsem személyének fontosságát, hanem elsősorban munkásságát szerette volna megőrizni az utókor számára. Ő maga szerényen megelégedett azzal, hogy csupán a kapu fölötti vasrács őrizze nevének kezdőbetűit.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A NÉPSZABADSÁG 2002. OKTÓBER 26-I SZÁMÁBAN

Az egykor mágikus csodaszer hírében álló fagyöngy gyógyító hatását a modern orvostudomány is igazolta. A germán és kelta mitológiában természetfeletti erővel felruházott örökzöld növény nem csupán különböző betegségekre jelent kiváló gyógyírt, hanem eredményesen segíti a szervezet védekezőképességét, a keringés javítását és a vérnyomás szabályozását, valamint meddőség ellen is alkalmazható.

CSENGŐK ÉS EGYÉB HANGADÓK

Az általam ismert legnagyobb csengőt a villamos vezetőállása előtt, középen egy kisebb félgömbnagyságú ütőfej működtette, amire a villamosvezető öklével rácsapott. Ezt veszély esetén, vagy ha a felszállást befejezettnek nyilvánította, induláskor alkalmazta a vezető. A csengőt a villamos elején kívülre szerelték, az ütőkolomp belülre került, és pompás zengő-csilingelő hangot hallatott, igazán figyelemkeltő volt. Nagyobb veszélykor az ütések erőssége és egymás utáni gyorsasága fokozódott. Ehhez néha bizony vészfékezés is járult. Később a technika fejlődött, a modernebb villamosok csengőjét árammal működtették. Mostanában nem nagyon hallom, lehet, hogy már nincs is?

Érdekes volt a lovas kocsis szemetes jármű „jelzőrendszere”. A segédkocsis előrement az utcán, és hatalmas csengővel (mondhatnánk: kolomppal) „kolompolt”, mire a lakók kihozták a szeméttartó alkalmatosságot, és várták a kényelmesen közlekedő lovas kocsit, melynek kitanult lovai maguktól is megálltak a kikészített szeméttartók előtt. (A Fehérvári út környékén így történt az esemény.)

Ha a tűzoltóautó befejezte az oltást (vagy az egyéb mentési műveletet), a támaszpontjára visszamenet is megkülönböztető jelzést használt, de nem szirénázott, hanem időnként szaggatottan „csilingelt”. Ebből tudta a járókelő vagy a gépi közlekedő, hogy az akció már „lecsengett”.

Az emeletes házak kapujánál sok helyen csengősor tüntette fel a lakók nevét. Ez nem a mai „felszólok” berendezés volt, hanem egy közönséges csengő, amely a lakók előszobájában vagy az ajtó felett csöngött. Mivel visszaszólás nem volt lehetséges, a lakó csupán felkészülhetett az esetleges látogató fogadására. Vagy hiába vártak, ha pajkos gyerekek „zongoráztak” a gombokon, majd elszaladtak.

Az elektromos csengő fontos dolog volt, hatvan évvel ezelőtt az iskolai fizikaórán rendesen tanították e korszerű eszköz működésének elvét.

Ha a lakóházban valamit ki kellett hirdetni, akkor a házmester kihívta a lakókat az udvari folyosóra vagy az udvarra, és közölte a fontos tudnivalót. Ehhez persze először jeladásra volt szükség – amit vidéken a kisbíró dobbal oldott meg –, itt a fővárosban többfajta hangadó szerszám jött számításba. Legtöbbször a poroló póznájáról lógott le egy üthető vasdarab (félméteres sín vagy más hangos fém), amit a házmester egy vaspácával ütögetett – nagyszerű volt hallgatni. Máshol egyszerűbb megoldást választottak: egy kiszuperált lábosfedőt püföltek valamivel, hangos volt ez is. De a legszebb a rézmozsár volt, a hozzávaló mozsártörővel, mint egy kis harang, talán kellemesebb volt mindegyik megoldásnál. Különösen így karácsony tájékán.

Az Észak-Amerika és Skandinávia befagyott folyóin és tavain gyakran felbukkanó, csodálatos látványt nyújtó jégalakzatokat a mai napig a gabonakörökhöz hasonló rejtély övezi. Vajon a mérnöki pontosságról tanúskodó, sajátságos piktogramokat valamilyen természetes folyamat hozza létre – vagy egy idegen civilizáció lélegzetelállító alkotásai?

Nem mindennapi eseményről tudósítottak 1908 első hónapjaiban a Budapesten megjelenő napilapok és folyóiratok. A belvárosi Szervita tér 2. számú épületében, hatalmas érdeklődés közepette megnyitotta kapuját Szénásy Gyula és Bárczai András divatáruháza. Bár a két jeles üzletember akkoriban már hosszú ideje bevezetett céget mondhatott magáénak, új üzletházuk küllemében és belső berendezésében is jócskán felülmúlta az előzetes várakozást.

A NEVEZETES ÉPÜLET EGYKOR ÉS NAPJAINKBAN

Időről időre szenzációként röppen fel a hír, amikor olyan rejtett indián törzsre bukkannak a dél-amerikai esőerdők mélyén, amely évszázadok óta tudatosan kerüli a kapcsolatot a civilizációval. Az Amazonas vidékén élő nomádok közül sokan látták már meghalni társaikat idegenek fegyvereitől vagy a tőlük elkapott betegségekben, esetleg hallották, milyen sorsra jutottak azok a törzsek, amelyek megpróbáltak betagozódni a civilizációba. A hagyományos életformát követő indiánokat profitra vágyó olajcégek, illegális favágók és vakbuzgó hittérítők fenyegetik, létért folyó küzdelmüket pedig halálos pontossággal célba juttatott dárdák és az égen felbukkanó repülőgépek felé rázott nyilak jelzik.