CSENGŐK ÉS EGYÉB HANGADÓK

Az általam ismert legnagyobb csengőt a villamos vezetőállása előtt, középen egy kisebb félgömbnagyságú ütőfej működtette, amire a villamosvezető öklével rácsapott. Ezt veszély esetén, vagy ha a felszállást befejezettnek nyilvánította, induláskor alkalmazta a vezető. A csengőt a villamos elején kívülre szerelték, az ütőkolomp belülre került, és pompás zengő-csilingelő hangot hallatott, igazán figyelemkeltő volt. Nagyobb veszélykor az ütések erőssége és egymás utáni gyorsasága fokozódott. Ehhez néha bizony vészfékezés is járult. Később a technika fejlődött, a modernebb villamosok csengőjét árammal működtették. Mostanában nem nagyon hallom, lehet, hogy már nincs is?

Érdekes volt a lovas kocsis szemetes jármű „jelzőrendszere”. A segédkocsis előrement az utcán, és hatalmas csengővel (mondhatnánk: kolomppal) „kolompolt”, mire a lakók kihozták a szeméttartó alkalmatosságot, és várták a kényelmesen közlekedő lovas kocsit, melynek kitanult lovai maguktól is megálltak a kikészített szeméttartók előtt. (A Fehérvári út környékén így történt az esemény.)

Ha a tűzoltóautó befejezte az oltást (vagy az egyéb mentési műveletet), a támaszpontjára visszamenet is megkülönböztető jelzést használt, de nem szirénázott, hanem időnként szaggatottan „csilingelt”. Ebből tudta a járókelő vagy a gépi közlekedő, hogy az akció már „lecsengett”.

Az emeletes házak kapujánál sok helyen csengősor tüntette fel a lakók nevét. Ez nem a mai „felszólok” berendezés volt, hanem egy közönséges csengő, amely a lakók előszobájában vagy az ajtó felett csöngött. Mivel visszaszólás nem volt lehetséges, a lakó csupán felkészülhetett az esetleges látogató fogadására. Vagy hiába vártak, ha pajkos gyerekek „zongoráztak” a gombokon, majd elszaladtak.

Az elektromos csengő fontos dolog volt, hatvan évvel ezelőtt az iskolai fizikaórán rendesen tanították e korszerű eszköz működésének elvét.

Ha a lakóházban valamit ki kellett hirdetni, akkor a házmester kihívta a lakókat az udvari folyosóra vagy az udvarra, és közölte a fontos tudnivalót. Ehhez persze először jeladásra volt szükség – amit vidéken a kisbíró dobbal oldott meg –, itt a fővárosban többfajta hangadó szerszám jött számításba. Legtöbbször a poroló póznájáról lógott le egy üthető vasdarab (félméteres sín vagy más hangos fém), amit a házmester egy vaspácával ütögetett – nagyszerű volt hallgatni. Máshol egyszerűbb megoldást választottak: egy kiszuperált lábosfedőt püföltek valamivel, hangos volt ez is. De a legszebb a rézmozsár volt, a hozzávaló mozsártörővel, mint egy kis harang, talán kellemesebb volt mindegyik megoldásnál. Különösen így karácsony tájékán.