Időről időre szenzációként röppen fel a hír, amikor olyan rejtett indián törzsre bukkannak a dél-amerikai esőerdők mélyén, amely évszázadok óta tudatosan kerüli a kapcsolatot a civilizációval. Az Amazonas vidékén élő nomádok közül sokan látták már meghalni társaikat idegenek fegyvereitől vagy a tőlük elkapott betegségekben, esetleg hallották, milyen sorsra jutottak azok a törzsek, amelyek megpróbáltak betagozódni a civilizációba. A hagyományos életformát követő indiánokat profitra vágyó olajcégek, illegális favágók és vakbuzgó hittérítők fenyegetik, létért folyó küzdelmüket pedig halálos pontossággal célba juttatott dárdák és az égen felbukkanó repülőgépek felé rázott nyilak jelzik.

Ötszáz évvel ezelőtt megszámlálhatatlan indián település állt az Amazonas és mellékfolyóinak partjain. Napjainkra azonban szinte az összes törzs eltűnt az ellenük folyó harcok, a rabszolga-kereskedelem és a telepesek által behurcolt betegségek következtében. Amazónia még fennmaradt indián csoportjai azok közül kerülnek ki, amelyek eredetileg is az áthatolhatatlan esőerdők mélyén, a nagy folyóktól távolabb éltek. E szétszórt törzsek – őseikhez hasonlóan – rendszerint nomád életmódot folytatnak: egy-egy kisebb földterületen növényeket termelnek, de élelmük nagy részét vadászattal, halászattal és gyűjtögetéssel szerzik.

Halálos találkozás

Az első európai gyarmatosítók megérkezését követően az Amazonas vidékén élő törzsek 90 százalékát irtották ki a kegyetlen hódítók, és az őslakosság megtizedelése még a 20. században sem fejeződött be. Az újabb földekre és erdőkre pályázó telepesek repülőgépekről bombázták az indián falvakat vagy ragályos betegségekkel fertőzött ruhákat és takarókat osztogattak, az elnéptelenedett területeket pedig saját birtokukba vették.

Az amazóniai indiánok népessége napjainkban gyorsuló ütemben csökken: jelenleg több mint 150 különböző törzset fenyeget a kihalás veszélye. A természetvédőket közben egyre jobban aggasztja a világ legnagyobb esőerdejének, a „Föld tüdejének” könyörtelen pusztítása. A külszíni bányászat miatti erdőirtás napjainkra riasztó méreteket öltött, de hasonló a helyzet a mezőgazdasági, olajkutatási és gátépítési célú fakitermeléssel is. Hatalmas erdőterületeket égetnek fel, hogy helyükön növényeket termesszenek vagy marhákat legeltessenek, és ezzel visszafordíthatatlan károkat okoznak a trópusi vadon idillien romantikus jelképének tekintett Amazonas-medence páratlan élővilága, valamint a külvilágtól elzárt törzsek számára.

Az esőerdő átjárhatatlansága, illetve a gyakori helyváltoztatás miatt az antropológusokat nehéz helyzet elé állítja a rejtőzködő törzsek feltérképezése. A londoni székhelyű Survival International adatai szerint Dél-Amerikában több mint száz kisebb népcsoport kerüli a kapcsolatot a modern világgal. Az ásványkincsekben és trópusi fában gazdag vidékeken élő törzsek tagjai pedig könnyen fanatikus hittérítők táboraiban vagy a paradicsomi élőhelyüket kizsákmányoló vállalatok kényszermunkásaiként végezhetik, míg a fakitermelők és az olajipari munkások által behurcolt fertőzések akár halálos járványokat is előidézhetnek.

A nemzetközi jogvédő szervezet szerint a „láthatatlan” törzsek élőhelyének pontos meghatározása azért sem várathat magára, mert a perui kormány egyre nagyobb területeken engedélyezi kőolaj-kitermelő vállalatok működését az Amazonas vízgyűjtő medencéjében: az ország erdővel borított területének 70 százalékát már felosztották a különböző olajtársaságok között. Peruban jelenleg 15 ismert törzs kóborol évszakról évszakra az esőerdőben található szállásterületei között, Brazíliában pedig 50-60 népcsoport vándorol az ország belsejében: a száraz évszakban többnyire a folyók partján halásznak és tojásokat gyűjtögetnek, a nedves évszakban pedig visszavonulnak az erdőbe, ahol gyümölcsöket, bogyókat és csonthéjasokat szednek.

Őserdei leszámolás

A világtól elzárt törzsek létért folyó küzdelmét jól példázza az ecuadori tagaeri és taromenane indiánok esete. A máig rejtve élő közösségek rendszeres konfliktusban élnek a velük szomszédos, de a külvilággal kapcsolatot tartó huaoranikkal. A mahagóniban gazdag területre merészkedő favágókat általában lándzsákkal – a nemes fából készített, három méter hosszú szerszámokkal – fogadják, és kíméletlenül meggyilkolják őket. Az elzárkózó népek azonban egyre inkább megsínylik ezeket az összecsapásokat: 2003 óta legalább száz őslakossal végeztek a favágók, míg a taromenane és tagaeri törzs tagjai, valamint a huaoranik között valóságos vérbosszú-hadjárat kezdődött. A véres vendetta részletei – a távoli, nehezen megközelíthető terület miatt – nem ismertek a hatóságok előtt, de az erőszak mögött sokan a fakitermelőket sejtik, akik állítólag lefizették a huaoranikat, hogy tisztítsák meg számukra a terepet az egyszerű fegyvereket is halálos pontossággal használó, ellenséges törzsektől.

A külvilággal összeköttetést kereső indiánok sorsa intő jel lehet a továbbra is bujkáló népcsoportok számára. Az őserdő javaiból élő törzsek tagjai idővel rádöbbentek arra, hogy a civilizációs vívmányokhoz szükséges pénzt kizárólag a modern gyarmatosítók segítségével szerezhetik meg. Az évszázadokon át zárkózottan élő közösségek számára azonban egy-egy békés találkozás is komoly kockázatot jelent, hiszen még a civilizációban mindennaposnak számító, illetve könnyen gyógyítható betegségek – például az influenza vagy a himlő – kórokozóival szemben sem szereztek immunitást.

A rejtőzködő törzsek valóságos átoknak tartják a keresztény hittérítők megjelenését is. Az elmúlt években az amerikai New Tribes Mission (Új Törzsek Misszió) nevű evangélikus felekezetet érte a legtöbb bírálat, mert állítólag fegyverrel, erőszakkal ragadják el az indiánokat, kényszermunkásnak adják el őket, vagy éppen akaratuk ellenére tartják térítőtáboraikban a „pogány lelkeket”. A közelmúltban például a kolumbiai guavire macusa nevű törzzsel létesítettek kapcsolatot, amelynek létszáma egy év alatt 800-ról 300-ra esett vissza. Argentína egyik őshonos közösségében, a guaraniknál 60 napos karanténba zárják a tinédzsereket, hogy gátat szabjanak az őket megkörnyékező modern társadalom által okozott „spirituális eltévelyedésnek”.

Az Indiai-óceánban fekvő Andaman-szigetcsoport egyik tagja a világ talán legrégebbi bennszülött törzsének otthona. A 72 négyzetkilométeres szigeten élő szentinelek harcosan védik függetlenségüket, és minden kapcsolatot elutasítanak a külvilággal. A becslések szerint 500 tagot számláló, kőkorszaki életmódot folytató törzs legalább 60 ezer éve él tökéletes elszigeteltségben. A népcsoport annyira kerüli a kapcsolatfelvételt, hogy a térséget 2004-ben sújtó szökőár után segélyt hozó repülőgépet nyilakkal támadták meg a partra szaladó vadászok. „Nem kérünk belőletek” – üzente a nép, amelynek tagjai a több tízmillió károsult közül egyedüliként utasították el a külső segítséget.

A veszélyeztetett indián törzsek számára természetesen hatalmas kihívást jelent, hogyan tartsák fenn egyedülálló hagyományaikat és értékeiket a napról napra fejlődő világban. Mivel egyes népcsoportok már soha nem térhetnek vissza régi életmódjukhoz, az őslakosok egyetlen esélye a túlélésre, hogy megpróbálnak alkalmazkodni a 21. század folyamatosan változó kihívásaihoz.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A HIHETETLEN! MAGAZIN 2009. FEBRUÁRI SZÁMÁBAN