VERNÉTŐL MI VAN BENT?

Igen, így, Vernétől, Verne Gyulától, hiszen az újabb regénykiadásoknál lett csak Jules Verne az író, akit természetesen ezen a néven sosem kerestünk a könyvtárban.

Amikor anyám kilencéves koromban beíratott a Királyi Pál és a Bástya utca sarkán lévő Szabó Ervin fiókkönyvtárba, elámultam a rengeteg könyv láttán. Bár otthon könyvespolcunk hat „emeletén” sok könyv kínálta magát, ezek felnőtteknek való könyvek voltak, én pedig akkor még a meséket szerettem, nos, itt a könyvtárban találtam kedvemre valót eleget.

Nem Verne Gyulával kezdtem a könyvtári ismerkedést, hanem – a kor szellemének megfelelően – a Szaltán cárról szóló Puskin-mesével, majd a többivel, a Népek meséivel, az Illyés Gyula által összeállított Hetvenhét magyar népmesével és így tovább. A gyakorlat teszi mesterré a kisdiákot is, vagyis az olvasás gyönyörűségének megtalálásához is gyakorolni kell, a mesék után jöhettek az ifjúsági regények szépen sorjában. Ekkor tettem fel rendszeresen a könyvtári látogatásokkor a címbeli kérdést, mert egy idő után Verne Gyula kedvenc írómmá vált. Akkoriban új kiadások nemigen voltak, a háború előtti ismert borítóról köszönt vissza Az öt hét léghajón, a Keraban, a vasfejű (új kiadásban „a makacs”), a Hódító Robur, a Tizenöt éves kapitány, A rejtelmes sziget és a többi lebilincselően izgalmas regény. (Az 1954-es kiadású A rejtelmes szigetet már Jules Verne írta.)

Utólag visszagondolva nem értem, hogy ezek az érdekes könyvek miért nem lehettek a korszak kötelező irodalmában – de mindegy. Igaz, a könyvtárban olvashattuk őket.

De izgalmasak voltak a szovjet ifjúsági regények is, hiszen az alaphelyzet – mutatis mutandis – megegyezett Verne Gyula vagy a többi regényíró műveiben foglaltakkal: a „rossz” elleni küzdelem a „jó” győzelmével fejeződik be. A Timur és csapata, a Vologya utcája, a Távolban egy fehér vitorla éppen úgy alkalmas volt az izgalomra, mint a Winnetou vagy Old Shatterhand kalandjai, noha a két utóbbit nem találtam a könyvtár polcain. Viszont voltak rokonok, ismerősök, barátok, akiktől kölcsönkaptam régi könyveket, May Károlyt, Sebők Zsigmond Mackó urának utazásait, a Bőrharisnyát, A Pál utcai fiúk egy háború előtti kiadását is a szomszédtól. De olvashattam Benedek Elek meséit díszkiadásban az egyik harmadik emeleti lakó jóvoltából.

A könyvtárban néha sorba kellett állni, de érdemes volt, mert annak a nagy laklinak (nekem), akinek nem jutott eszébe más, mint Verne Gyula, az elolvasott könyvek visszavétele után a könyvtáros néni megengedte, hogy a pult mögötti polcokon kedvemre választhassak valami nekem valót, persze egy kis tippadási segítséggel, hiszen magamtól nem kerestem volna Sienkiewicz Sivatagon és vadonban című regényét, amit akár Verne is írhatott volna. A Robinson ifjúsági változatára is itt bukkantam – alapmű, aki nem ismeri, Pénteket sem ismeri, és csak néz, mint babkonzerv a polcon, ha szó esik róla.

Így segített a könyvtáros néni az olvasható könyvek között eligazodni, a borbély bácsi, aki kölcsönadta Mackó úr egyik utazását becsületszóra, mert a nevemet sem ismerte, szüleim, akik aztán a komolyabb könyvek olvasása irányába tereltek.

Hogy manapság járnak-e még könyvtárba gyerekek, nem tudom. Az én egykori könyvtáram helyén ajándékbolt van. Azt látom, hogy kis, elemes masinákon ifjaink buzgón olvasnak a villamoson és a buszon – remélem, emlékezni is érdemes majd a tartalomra. Azt nem tudom, hogy mit olvasnak, de valószínűleg nem azt, amit én olvastam fiatal koromban. Hogy ezt mire alapozom? Egy nálam 40-50 évvel fiatalabb társaságban megjegyeztem valakiről, hogy „...olyan bürokrata szegény, mint Dub hadnagy volt”. Megjegyzésem hallatán kérdő szemek szegeződtek rám. „Hát ugye, mint tudjuk, a Svejkben...” – próbáltam menteni a helyzetet.