NAGYMOSÁS A BELVÁROSBAN

E mai korszak egyik legfontosabb háztartási gépének tartom a mosógépet. Talán a fiatalok kedvéért még egy jelzőt is hozzáteszek e fogalomhoz: az automata mosógépet méltányolom ilyen jelentőségűnek. (Ezt a gépet ugyanis korábban e jelző nélkül gyártották és forgalmazták.) Persze a mosógép előtti években is kellett mosni, ezt a műveletet próbálom most ismertetni azok számára, akik akkor még nem éltek.

Abban a belvárosi házban, amelyben ifjú koromat töltöttem, a legfelső emeleten rendezték be a mosókonyhát. A berendezés tartozékai voltak: a bádogborítású nagy teknő, a vízforraláshoz szükséges katlan és üst, egy külön kád vagy beépített kisebb medence az öblítéshez, vízmerítő és hordozó vödrök. Ezeknek az eszközöknek a használatáért külön nem kellett fizetni, a lakbér erre feljogosította a lakót. A mosókonyhával szemközt nyílt a padlás, ahol a kimosott textíliák száradtak. Még egy használaton kívüli mángorló is porosodott ott.

A tevékenység megszervezése a háziasszony logisztikai tevékenységét igényelte. (A nemek közötti diszkrimináció megszüntetésének harcosaitól elnézést kérek, de a nagymosás előkészítése abban az időben háziasszonyi feladat volt.)

A nagymosásra váró szennyes összegyűjtése és a művelet időpontjának kitűzése kellő körültekintést igényelt. (Nyilván a kisebb darabok mosására nem kellett várni a nagymosásig – jó volt arra a lavór a konyhában.)

Ha a család nem belső erővel oldotta meg a feladatot (ti. nem a mama mosott), akkor mosónőt kellett alkalmazni, aki kizárólag megbízható jelölt lehetett, a referenciát az ismerősök, szomszédok vagy a környék házmesterei biztosították. Az időpont kitűzése nemcsak a jelölttől függött, hanem a mosókönyvi nyilvántartástól is, hiszen a többi lakó is mosott (mosatott), aki gyorsabb volt, előnyt élvezett a mosókonyha használatánál.

A vállalkozási díj függött a mosandó holmi mennyiségétől, készpénzben, amihez járt az ebéd szolgáltatása is. Természetesen a tárgyi feltételekről a megrendelőnek kellett gondoskodni: füles kosár a szállításához, mosószerek (keményítő. kékítő, lúg, szappan, mosópor; érdemes megemlíteni az egyik akkori mosóport, aminek igazán „költői” elnevezése volt: Asszonydicséret – így, hát lehetett ennek ellenállni?), súrolókefe, nagy fakanál a forró vizes üstből való kihalászáshoz, tüzelő a forró víz készítéshez.

A mosás igencsak kemény munka volt, nemcsak a tényleges súrolás-mosás, hanem a vizes anyag kicsavarása – hol volt még a centrifuga akkor, nem is tudom, férfiak miért nem lettek „mosónők” (vö. szövőnői munka)? Reggeltől délutánig tartott a műszak, aztán már csak a szárítás következett, de ahhoz – a teregetésen kívül – nem kellett segítség.

József Attila közismert versében (Mama) a mosás központi helyre került, hiszen édesanyja ebből (is) élt, a költő gyermekként kéri őt: „Hagyja a dagadt ruhát másra. Engem vigyen fel a padlásra.” (Nehogy félreértés legyen, a „dagadt ruha” a forró vizes üstből kidagadó ruhát jelentette, és nem valami hízókúrára fogott párnahuzatot...) Majd – utólag visszaemlékezve – látja, hogy a Mama „kékítőt old az ég vizében”.

Idővel a kézi nagymosás kiszorult a mindennapi gyakorlatból. Következett a megannyi humoreszk állandó (bár szerintem megalapozatlan) élcelődése a Patyolatról, az egyetlen nagyüzemi mosodáról, de aztán ennek is vége szakadt.

Elérkeztünk a mosógépes korszakba.