Az egykori Tökölyanum titokzatos szobra sajátos hangulatot kölcsönöz a Veres Pálné utca 17–19. szám alatti épület betonnal borított, csendes belső udvarának.

A belvárosi Veres Pálné utca 17–19. szám alatt található tekintélyes palota emeleti lakásainak egy része évek óta üresen tátong. Pedig a díszes kapubejárat fölött latin és cirill betűs felirat hirdeti, hogy hajdanán még siető léptektől, vidám nevetéstől visszhangzott az ódon lépcsőház: itt működött a Magyarországon élő szerb ifjak kollégiuma, a Tökölyanum. Alapítója, Tököly Száva (1761–1842) a hazánkban élő, tanulni vágyó szerb ifjak bőkezű mecénásaként vált ismertté az ország határain túl is. A neves alapítvány jövőjéről később a Pesti Görögkeleti Szerb Egyházközösség gondoskodott. Ma is az ő tulajdonukban található a Fellner Sándor által tervezett épület, amelynek elődjét 1907-ben bontották le.

Az eredeti épület főpárkányára Uhrl Ferenc (1794–1862), Pest egyik legtöbbet foglalkoztatott kőszobrásza készített allegorikus, klasszicizáló szoborcsoportot, amelyet később az udvaron helyeztek el egy oszlopos talapzaton.

AZ EREDETI MŰ: EGY ATHÉNI ASSZONY BABÉRKOSZORÚVAL A KEZÉBEN JÁRUL A TUDÁS ISTENNŐJE, PALLASZ ATHÉNÉ ELÉ, HOGY OLTALMÁBA AJÁNLJA TANULNI VÁGYÓ GYERMEKÉT. UHRL FERENC ALKOTÁSA

Vajon milyen alakok láthatóak a titokzatos szoborcsoporton? – teszik fel a kérdést mindazok, akik kíváncsiságból bepillantanak a főbejárat apró ablaküvegén. Egy mohával borított, szürke szobor halovány körvonalai bontakoznak ki a félhomályban az udvarra nyíló ajtók és a dohos, sötét lépcsőforduló mögött. A több helyen erősen töredezett alakokat szinte a felismerhetetlenségig eltorzította az elmúlt százhetven év, ám őket ez a legkevésbé sem zavarja. A bal oldalon üldögélő, egykor sisakot viselő Pallasz Athéné pajzsán nyugtatott jobb kezéből a lándzsát nem ellopták, hanem letört. Szent állata, a földgömbön ülő bagoly akkor sem tudna felszállni, ha életre kelne, hiszen ehhez előbb szárnyakat kellene varázsolnia magának. Régen megkopott már a vadászat istennőjének, Artemisznek földig érő ruhája, az önmaga farkába harapó kígyó és a nyitott könyvet tartó – az egykor itt tanuló diákokra emlékeztető – ifjú is.

A Tökölyanum szobra sajátos hangulatot kölcsönöz a betonnal borított, csendes belső udvarnak. Senki nem törődik vele: csendesen pusztul tovább.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A NÉPSZABADSÁG 2004. JANUÁR 22-I SZÁMÁBAN

ILLUSZTRÁCIÓK: ERDOKERULOK.BLOGSPOT.COM

A Grassalkovich família hajdani palotájáról már régóta csak fényképeket nézegetve ábrándozhatnak a barokk építészetet kedvelők Budapesten. Az akkori Hatvani – a mai Kossuth Lajos – utca elején az 1730-as évek derekán emelték Pest talán legfényesebb házát, amellyel szinte minden korabeli útikönyvben találkozhatunk. Az első tulajdonos, Grassalkovich Antal gróf (1694–1771) Mária Terézia bizalmas híveként hosszú élete során a királyi személynök, a kamaraelnök, a koronaőr és a főlovászmester tisztét is betöltötte, és fontos szerepe volt a Pragmatica Sanctio elfogadtatásában is.

A híres pesti palota – amelynek tervezésével feltehetően Mayerhoffer Andrást bízták meg – az 1850-es évek első feléig állt a Grassalkovichok tulajdonában. Ezután gyorsan váltották egymást bérlői, és gyakran változott funkciója is. Működött itt kaszinó, forgalmas postahivatal, majd hosszú évtizedekig volt a rendőrség központja. A korabeli napilapok és folyóiratok előszeretettel cikkeztek a neves épületről, megemlítve különleges díszeit – köztük a kis erkélyt és az Atlaszok által tartott kapubejárót – is. Ám a több mint másfél évszázadot megélt házacskát 1887-ben, a Hatvani utca kiszélesítésekor a föld színével tették egyenlővé, hogy helyére felépítsék a ma is álló, négyemeletes Dreher-palotát. Bár az Erzsébet híd kívánta szabályozáskor a lebontás veszélye fenyegette, az akkor még igen fiatal épület szerencsére megúszta a teljes pusztulást.

Jóllehet más-más stílusban épült és funkciója is különböző volt, néhány apró részletben mégis hasonlít egymásra a Grassalkovichok palotája és a helyén épült Dreher-ház. A Kossuth Lajos utca 4. számú épület bejáratát ugyanis hasonló Atlaszok díszítik, mint neves elődjének földszintjét. A két mitológiai alak itt is tartóoszlopként szerepel, de nem erkélyt támaszt, csak kiugró falsíkot, és inkább díszítő funkciója van – akárcsak a Grassalkovich-ház Atlaszainak.

Azt is megfigyelhetjük, hogy a két férfialak nem sematikus díszítmény, sokkal inkább egyéni vonásokkal felruházott szoborpár. Noha szakálluk és ókort idéző ruházatuk emlékeztet a mitológiai Atlaszra, arcvonásaik inkább olyan testvérpárt örökíthetnek meg, amely egykor valamilyen kapcsolatban állt a házzal. Mint a Mitológiai séta a Belvárosban című könyvben olvashatjuk, az Atlaszok között látható szárnyas férfifej egyértelműen Hermészt idézi, bár a bajusz és a szakáll, no meg a homlokát díszítő kagyló itt is egyénítési szándékra utal.

A különleges épületdíszek mellett érdemes megemlíteni a kerékvetőket is, amelyek egy-egy kinyújtott nyakú, jellegzetes szárnyú főnixet ábrázolnak. Ez a madár a görög mitológiában fontos szerepet töltött be. A legenda szerint a főnix igazi hús-vér alakja a nílusi szürkegém, a Napisten megtestesítője, amely napfelkeltekor születik. Az ősi mítoszokban gyakran olvashatunk a saját hamvából születő főnixről, amely szabályos időközönként elégeti magát, hogy újra meg újra feltámadjon és visszatérhessen.

A kagylóval ábrázolt Hermész, a titokzatos főnixek és az ember nagyságú Atlaszok több mint egy évszázada őrzik a Dreher-palota díszes bejáratát. Megfeledkezve az idő múlásáról, emléket állítva egy régen lebontott belvárosi palotának csodálkoznak rá a rohanó világra, ahol a szomszédos üres kirakatokat is nagyobb figyelemre méltatják, mint őket.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A NÉPSZABADSÁG 2003. JANUÁR 18-I SZÁMÁBAN

Az 1808-ban megalakult Szépítő Bizottmánynak köszönhetően a XIX. század első évtizedeiben sorra emelték Pest új, többemeletes lakóházait, amelyek az addigi elhanyagolt, falusias jellegű városnak modern, szemet gyönyörködtető külsőt adtak. Az ekkoriban kiépülő Alsó-Dunasor – a mai Petőfi tér és Vigadó tér közötti útszakasz – palotáiból nemcsak a Tabán apró házacskáira nyílt kellemes kilátás, hanem a közeli korzó árnyas fáira és a 48-as szabadságharc előtt a pest-budai hajóhídra is.

Az Alsó-Dunasor klasszicista épületei közül mindössze három vészelte át a történelem viszontagságait. Egyikük az Apáczai Csere János utca 7. számú ház, amelyet 1812-ben Pollack Mihály tervezett a neves pesti ácsmester, Kardetter Tamás számára. A jelenleg bankszékházként funkcionáló épületben naponta több ezren fordulnak meg, ám bizonyára jóval kevesebben vannak azok, akik egy percre is figyelemre méltatnák a főbejárat kapuívét.

Első pillantásra egy méltóságot sugárzó, dús hajú és szakállú férfi kőből faragott portréja tűnik a szemünkbe. De ha figyelmesebben megnézzük a gondosan kidolgozott fejszobor apró vonásait – mélyen ülő szemeit, homlokredőit és érzéki száját –, már egyértelművé válik a hasonlóság a görög mitológia főistenének antik ábrázolásaival. S hogy valóban Zeusz feje díszíti a Kardetter-ház bejáratát, azt a kapualjban elhelyezett két másik szobor is bizonyítja: a bal oldali ugyanis Hébét, Zeusz és Héra lányát, az örök ifjúság istennőjét ábrázolja, vele szemközt pedig Flóra, a virágfakadás római istennője áll szélfútta ruhájában.

A klasszicista műalkotások kedvelőinek szerencsére nem kell bejárniuk a pesti utcákat ahhoz, hogy az antik világ főistenének újabb ábrázolásával találkozzanak. A közelmúltban megjelent Mitológiai séta a Belvárosban című könyv szerzői – akik összeállításukkal az évezredes múlt kőbe vésett emlékeinek megismeréséhez nyújtanak hasznos segítséget – felhívják a figyelmet a szomszédos, 5. számú épület bejáratára is. Az 1813-ban Hofrichter József által tervezett ház kapujának zárókövét szintén Zeusz portréja díszíti, akinek jellemvonásai közül ezúttal a szigorúságot fedezhetjük fel a szorosan összezárt szájat és az összeráncolt homlokot megpillantva. Zeusz a földszinti ablakok közötti női és férfifejek, valamint egy-egy koszorút tartó allegorikus nőalak társaságában őrzi a bejáratot immár lassan két évszázada. Érdemes megfigyelni a nőalakok kezében látható bőségszarut is, amely alakjával a mitológiai főistent tápláló Amaltheia kecske örökre megmaradó, gyümölcsöt és virágot ontó szarvára emlékeztet.

A két klasszicista lakóház kapuja fölött elhelyezett dombormű-kompozíciók talán azt akarják a tudomásunkra hozni, hogy az egykori jómódú tulajdonosok vagyonát nem más, mint maga a főisten vigyázta éberen. A mai Apáczai Csere János utca épületein látható Zeusz-ábrázolások így nem csupán a reformkori Pest világával, hanem a rég letűnt korok szellemiségével is összekötik a Belváros mai lakóit.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A NÉPSZABADSÁG 2002. JÚNIUS 22-I SZÁMÁBAN

Héliosz, Szeléné, Hébé és Uránia mellett Hermész is nem kevesebb, mint fél évszázada „lakója” a belvárosi Vármegyeháza udvarának. A görög istenek követének alakját a XIX. század első harmadában faragta kőbe Huber József, és – mitológiai társaihoz hasonlóan – a második világháború előtt még a Két törökhöz címzett ház udvarának ékességéül szolgált. Különlegessége azonban nem csupán ebben rejlik. Mint a Mitológiai séta a Belvárosban című könyvből megtudhatjuk, meglehetősen ritkák az ehhez hasonló ábrázolások, amelyek a szárnyakkal díszített kalapon kívül pánsíppal is jelzik Hermész kilétét.

Hermésznek – aki a mitológiában az utasok védelmezőjének és a holt lelkek vezetőjének tisztét is betöltötte – csupán másodlagos feladata volt a pásztorkodás oltalmazása, a nyájak szaporítása. Nemcsak pánsípján szeretett játszani, az ókori görögök elképzelése szerint egy teknősbéka páncéljából ő készítette el az első héthúrú lantot is, amelyen később előszeretettel rögtönzött fülbemászó dallamokat. Később Hermész Apollónnak ajándékozta sípját és lantját, cserébe azonban egy olyan aranypálcát kapott, amelynek segítségével könnyedén elsajátíthatta a jóslás tudományát. A kései ókorban már Triszmegisztoszként, vagyis a „háromszor nagy Hermészként” emlegették az elhunytak védőjét, s az okkult tudományok mellett az ő alakjához kapcsolták a hermetikus – vagyis csak a beavatottak számára hozzáférhető – művek keletkezését is.

A Vármegyeháza udvarán látható Hermész-ábrázolás ahhoz a kevésbé ismert történethez kapcsolódik, amely szerint kisfiú korában, amikor anyja tanácsára még kerülte az olümposzi istenek társaságát, Hermész Árkádiában időzött az egyszerű pásztorok között. Őket vidította találmányaival, többek között a nádból készített pásztorsíppal, amely olyannyira kedvenc hangszerévé vált Pán pásztoristennek, hogy róla nevezték el pánsípnak. A hajdani fogadó számára készült szobor talán az utazóknak kínált egyszerű körülményeket volt hivatott jelezni. Ezt nemcsak egyszerű, levetett ruhája hangsúlyozza, hanem a kezében tartott, mosodákban használt simító, és az fatörzs is, amelyen ül.

Huber József 1827-ben másik életnagyságú Hermész-szobrot is készített Wurm József vaskereskedő számára, aki mecénásként komoly szerepet játszott a pesti szobrász pályafutásában. Erről a műalkotásról – amely ma a Kiscelli Múzeumban tekinthető meg – a Pedagógiai Szeminárium című folyóirat egyik 1937-es száma is beszámolt, megemlítve, hogy „a neves pozsonyi magyar szobrász ezzel a szép emlékkel az amúgy is szegényes neoklasszikus gyűjteményünket gazdagította. Ez az óbudai szobor a Schmidt-kastély mögötti kertrészben van elhelyezve, így megtekintéséhez éppen úgy magánengedélyre van szükségünk, mint a fővárosi Zichy-kastély megnézéséhez, ahol a lépcsőházban vannak remek szobrászati emlékek.”

Az Óbudán kiállított szoborhoz hasonlóan a Vármegyeháza udvarán elhelyezett Hermész is bizonyítja: a budapesti utcákat és házakat járva is elmerülhetünk az ókori görög mitológia ezernyi titkot rejtő, izgalmas világában.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A NÉPSZABADSÁG 2002. AUGUSZTUS 17-I SZÁMÁBAN

Mítoszok és városi legendák sora fűződik azokhoz a titokzatos, ismeretlen föld alatti rendszerekhez, amelyeket egykor a közművekhez, a hadviseléshez és a közlekedéshez kapcsolódóan építettek ki, és napjainkra szinte egész Budapestet behálózzák. Annak ellenére, hogy e rejtelmes világ szerves része a nyüzsgő főváros mindennapi életének, nagyrészt mégis rejtve marad, misztikus félhomályba burkolózik. E különleges helyszínek felfedezésére induljanak velünk rendhagyó sétára!

A belvárosi Vármegyeháza udvarain megbújó, mitológiai témájú szobrok és domborművek között több olyan is van, amelyet eredetileg a Két törökhöz címzett házban helyeztek el. A második világháború után lebontott Deák téri fogadóból nemcsak kőből készült oszlopfejeket és erkélyrácsokat mentettek át a Pest megyei önkormányzat épületébe, hanem egy Urániát ábrázoló életnagyságú szobrot is. A csillagászat múzsájának alakját 1824 körül formázta meg Huber József (1777–1832), akinek művei ma is több pesti bérház és vidéki templom díszéül szolgálnak.

A pozsonyi születésű szobrászművész előbb apja, Huber Ferenc műhelyében, majd bécsi művésziskolákban végezte tanulmányait. 1795-ben vándorútra indult, ám egy évvel később visszatért az osztrák fővárosba. Az itt töltött évek alatt számos mesternél dolgozott, mialatt a barokk kori műhelygyakorlatból az akadémiai képzettségű, külföldön is elismert szobrász rangjára emelkedett. Az 1800-as évek elején több alkalommal megfordult Párizsban, ahol román és korinthoszi oszlopfejeket készített a Louvre épületére. 1818-ban letelepedett és önálló műhelyt nyitott Pesten. Kezdetben vidéki templomok számára faragott szobrokat, majd pesti bérházak – mint a ma is álló Wurm-udvar – díszítményeinek és a korízlésnek megfelelő síremlékek elkészítésével bízták meg.

A tekintélyt sugárzó kontyot és sejtelmes köpenyt viselő Uránia kútszobra sem véletlenül állt a hajdani fogadó udvarán. A neves szobrász ugyanis a szokványos éggömb mellett kormánylapátot is adott Uránia kezébe, míg a lába alatt kifaragott kővel a múzsa alatt hullámzó tengert jelölte. Ez pedig világos utalás a csillagászatnak a hajózásban, az utazók – vagyis a fogadó vendégeinek – életében betöltött szerepére.

Az ókori görögök elképzelése szerint mind a kilenc olümposzi múzsa Zeusznak és az emlékezet istennőjének, Mnémoszünének leánya volt. Uránia, „az égi” és Klüó, „a dicsőitő” kivételével valamennyien az ének, a tánc, a zene és a különféle műélvezetek egyedüli pártfogói voltak, olyannyira, hogy súlyos és kegyetlen büntetéssel sújtották mindazokat, akik versenyezni mertek velük. A Helikón hegyén lakozó múzsák a múlt, a jelen és a jövő titkait egyaránt ismerték, s éppen ezért az ő feladatuk volt az istenek valamennyi nemzedékének dicsőítése is. Életükben meghatározó szerepet játszott Poszeidón gyermeke, Pégaszosz. A mitológia szerint ugyanis az isteni származású szárnyas paripa a források tiszta vizét szerette, és ahol nem talált ilyet, ott kemény patáját vágta a sziklába, s menten víz fakadt a lába nyomán. Így keletkezett a híres Hippukréné, vagyis a „Lóforrás” a Helikón ormán, amely később a múzsák kedvelt fürdőhelyévé vált, sőt ebből merítettek ihletet a dalnokok is. Az olümposzi világ rendjétől elválaszthatatlan múzsák a görögök mindennapi életében is fontos szerepet játszottak, hiszen ők vigasztalták, nevelték és biztatták a szomorú, kétségbeesett embereket. S amíg az ókorban a múzsák erősítették meg a jövőbe vetett hitet, addig a XIX. századi pesti fogadóban Uránia kútszobrának megpillantása öntött lelket az itt megszálló utazókba.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A NÉPSZABADSÁG 2002. AUGUSZTUS 10-I SZÁMÁBAN

A Városház utcáról és a Semmelweis utcáról egyaránt megközelíthető Vármegyeháza három udvarában a világháborút követő újjáépítés során különböző kő- és fémszobrokat, oszlopfőket, domborműveket és erkélyrácsokat helyeztek el. Ezek egy részét olyan lebontásra ítélt, híres belvárosi házakból mentették át ide, mint a Deák téren álló, Két törökhöz címzett épület vagy a Kereskedők Házaként is emlegetett Lloyd-palota.

Hajdan a Lloyd udvarának díszéül szolgált az a Hébé-szobor is, amely az 1945-ös helyreállítás óta a Vármegyeháza második udvarában foglal helyet. Még 1830 körül készítette Huber József, a XIX. századi klasszicizmus nagymesterének, Bertel Thorvaldsen dán művésznek híres Hébé–Ganümédesz szoborpárja nyomán, annyira hűen, hogy e műve mintegy másolata a mintául vett alkotásnak – tudhatjuk meg az Építés-Építészet című folyóirat egyik 1950-es számából. (Horváth Henrik egy évtizeddel korábban kiadott, Budapest művészeti emlékeit feldolgozó tanulmánykötetében ismeretlen szobrásznak tulajdonítja a szerinte 1828 és 1831 között készült műalkotást.)

Az ifjúság görög istennőjének, Zeusz és Héra lányának szobra klasszikus egyszerűséggel emeli ki a mitológiai Hébé mindkét funkcióját – olvashatjuk a Mitológiai emlékek a Belvárosban című könyvben. A kezében tartott oinokhé, azaz kancsó és külix, vagyis ivócsésze a Ganümédesz pohárnokká emelése előtt betöltött szerepére utal, miszerint ő töltögette az olümposzi istenek lakomáin a halhatatlanság italát, a nektárt. Arcának, alakjának szépsége, gyönyörűen redőzött ruhája, pánttal díszített hajviselete emlékeztet arra, hogy előbbi szerepének elvesztése után is az ifjúság megszemélyesítője és védő istennője maradt. S hogy a főisten felesége mennyire kedvelte őt, jól mutatja az a legendás történet, amely szerint a sértődött Héra lányának mellőzése miatt haragudott meg Ganümédesz népére, a trójaiakra. Megdicsőülése után Héraklész vette feleségül Hébét, hőstettei jutalmául és annak jeléül, hogy Héra, aki egész életén át üldözte, kibékült a hőssel.

Hébé alakja kedvelt motívuma mind az antik költészetnek, mind a későbbi korok képzőművészetének: Szapphó, Pindarosz, Ovidius megénekelték, Thorvaldsen, Canova, Pajon és Reynolds pedig szobrokban, illetve festményeken örökítették meg a görög istennőt. A 18. század második felében a mítoszt hízelgő célzattal is alkalmazták, vagyis a szobrászok a megrendelő hölgyeket rendszerint az ifjúság istennőjeként jelenítették meg.

Egy időben még Budapesten is akadt társa Hébének. Véletlenül bukkantam a Budai Krónika egyik 1938-as számára, amely az alábbi terjedelmes címmel közölt cikket: „Egy iskolaudvaron a hólében hevert egész télen át Buda egyik legrégibb szobra, a várbéli Hébé-kút”. Természetesen nem ugyanarról az alkotásról van szó, hiszen az ismeretlen művész ún. Kétkagylós Hébéje vasból készült, és eredetileg a Kapisztrán téren, majd 1936-ig a Vörös Sün ház előtt állt, ezt követően – mivel már láthatóan kikezdte az idő – átszállították a közeli iskolaudvarra. Bár a budai szobor restaurálására a harmincas években több tervet is kidolgoztak, további sorsáról nem találtam forrásokat. De ha a budai Hébé-kútban nem is gyönyörködhetünk, a Huber Józsefnek tulajdonított Hébé-szoborban és mitológiai társaiban annál inkább.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A NÉPSZABADSÁG 2002. AUGUSZTUS 3-I SZÁMÁBAN

A Pest megyei önkormányzat épületének – közismertebb nevén a Vármegyeházának – Semmelweis utcából nyíló udvara egy olyan, mitológiai témájú domborművet őriz, amelyhez hasonlóval ritkán találkozni a budapesti házfalakon. Egy kőből faragott napóra bújik meg a harmadik emeleti ablakok között, rajta a görög Héliosz napisten és Szeléné holdistennő ábrázolásával. Ha figyelmesebben megnézzük a két kis reliefet, több apró részletet is felfedezhetünk rajtuk, melyek arra utalnak, hogy készítőjük nem a saját fantáziájára támaszkodott: bizonyára jól ismerte az ókori istenképeket, mégsem szerette volna hűen lemásolni őket.

A megyeháza óráját díszítő napistent – aki szájában tartja a pontos időt mutató pálcát – ugyanaz a fénykorona övezi, mint a Schliemann által Trójában megtalált, több mint kétezer éves domborműven látható Hélioszt. Ám a görög Nap fiatalos, vidám mosolyát ezúttal inkább egy öregember komikusba hajló nevetése helyettesíti. Szeléné arcára pillantva is észrevehető hasonlóság az antik vázákra, cserepekre festett holdistennővel. Őt ugyanis – akárcsak római megfelelőjét, Lunát – tündöklő szépségű nőnek ábrázolta az ókor, a holdsarló rendszerint csak a fejdísz szerepét töltötte be. Ennek megfelelően a napóra domborművén is egy női arc jelenik meg, azzal a különbséggel, hogy itt a holdsarló belsejéhez simulva mutatja ugyanazt a gúnyos mosolyt, mint a felette lévő Nap.

Hélioszt, aki a mitológia szerint az Ókeánosz keleti partján lakott ragyogó palotájában, az ókori és az újabb kori művészek többsége egyaránt égő és félelmetes tekintetűnek ábrázolta, így már csak ezért is szokatlan a belvárosi épület falán mosolygó Nap. Az antik elképzelés szerint Héliosz minden egyes napon négy tüzes paripa vonta aranyozott kocsiján hajózik végig az égbolton, hogy azután este alászálljon, és átevezve az Ókeánoszon ismét eljusson égi vándorútjának kiindulópontjára. Mivel magasan az égen jár, látja az istenek és a halandók tetteit, főként a rossz cselekedeteket, és büszke lehet utódaira, akik nemegyszer kitűntek vakmerő természetükkel és páratlan varázserejükkel. A mítosz szerint Thrinakia mitikus szigetén legeltek Héliosz hófehér hízott marhái, melyeket a tilalom ellenére Odüsszeusz és társai elloptak. A napisten egyik lánya rögtön jelentette ezt apjának, akinek kérésére Zeusz egy villám segítségével összetörte Odüsszeusz hajóját. Héliosz testvérének, Szelénének szintén fontos szerep jutott az ókori Görögországban: hozzá fohászkodtak ugyanis az emberek, ha meg akarták nyerni szerelmesük szívét, sőt azt vallották, hogy a varázslás holdtöltekor a leghatásosabb, amikor Szeléné teljes fényében ragyog az égen.

Héliosznak és Szelénének a görög hitben betöltött funkcióját nemcsak a több száz antik vázafestmény, dombormű és szobor mutatja, hanem a nagyszámú újkori ábrázolás is. Köztük a Vármegyeháza udvarán elhelyezett napóra, amely derült égbolt esetén napjainkban ugyanolyan pontosan mutatja az időt, mint másfél évszázaddal ezelőtt, amikor még Kossuth és Széchenyi tartott beszédeket az ódon falak között.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A NÉPSZABADSÁG 2002. JÚLIUS 20-I SZÁMÁBAN

Az Apáczai Csere János utca 3. számú ház klasszicista körlépcsőháza nem csupán a nagy árvíz előtti Pest hangulatát idézi fel, hanem az ókori görög mitológia egyik gyönyörű nőalakjának emlékét is őrzi. A lift helyét ugyanis immár több mint egy évszázada birtokolja Démétér lányának, Perszephonénak a szobra. Embermagasságú, minden apró részletében elbűvölő szobor, melynek eredetére még a ház legidősebb lakói sem emlékeznek, és amelynek restaurálása már hosszú évek, évtizedek óta várat magára.

Az állandóan zárt kapu miatt nem könnyű bejutni a ház leghíresebb „lakójához”, akinek testét gránitból és a legfinomabb, legsimább hófehér márványból formázta meg alkotója. A rózsacsokrot tartó Perszephoné szelíd mosollyal hajtja fejét oldalra: ez az utánozhatatlan mosoly pedig arra utal, hogy a római szobrász, Benno Elkan célja – a hagyománytól eltérően – aligha lehetett a szomorú mitológiai történet felelevenítése. E szerint Perszephonét még kislány korában rabolta el és vitte magával sötét országába az alvilág ura, Hádész. Az aggódó anya, aki el sem búcsúzhatott gyermekétől, nem bírt beletörődni az isteni döntésbe, ezért Zeusz, a főisten – hogy enyhítsen az anya szenvedésein – megparancsolta Hádésznak, hogy haladéktalanul hozza vissza Perszephonét az alvilágból. Ám ekkorra Perszephoné már megízlelte azt a gránátalmát, amelyet Hádész a nász jeléül adott neki, és amelyet elfogadni egyenlő volt a házasságba való beleegyezéssel. A mítosz szerint Zeusz úgy oldotta meg a kényes helyzetet, hogy Perszephoné minden esztendő kétharmad részét fenn, a föld színén tölthette édesanyjánál, tavaszi verőfényben és nyári örömben, az év egyharmadát azonban lenn, az árnyak országában kellett leélnie. Hádész feleségeként, férje oldalán parancsolt a sötétségnek, féken tartotta a történelem előtti korok alvilági szörnyeit és az elhunytak lelkét, meghallgatta és végrehajtotta az emberek átkait. Az ókori római költők szerint ő volt az, aki a halandók hajából egy-egy fürtöt levágva a halálnak szentelhette őket.

Az ókori ábrázolások, festmények és szobrok is mint az árnyak sötét pillájú asszonyát ábrázolták Perszephonét: olyan elbűvölő – félig földi, félig földöntúli – lényként, aki halovány orcájával mélán üdvözölte az alvilágba érkező lelkeket, de ha szükség volt rá, az isteni törvények alkalmazásától sem riadt vissza. Ám az Apáczai Csere János utca 3. számú ház homályba burkolózó, rideg folyosóján egészen más Perszephoné – az egykori elbűvölő szépségű, viruló fiatal lány – mosolyog ránk. S alakját elnézve nem nehéz beleélni magunkat az ókori görögök rég letűnt, de még mindig ezernyi titkot rejtő világába.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A NÉPSZABADSÁG 2002. ÁPRILIS 6-I SZÁMÁBAN

Ma már kissé meglepően hangzik, de évszázadokkal ezelőtt a Duna budai partján emelkedő Gellért-hegyhez is természetfeletti, rejtelmes jelenségek egész sora fűződött. A sziklás magaslatot egészen a 18. század végéig titkos boszorkány-találkozóhelyként ismerték, ahol áldozatbemutatás, ünnepi lakoma vagy éppen féktelen orgia céljából gyűltek össze a seprűnyélen érkező banyák.

A belvárosi Régiposta utca 15. számú lakóházának falán különleges randevúnak lehetünk szemtanúi. A téglalap alakú, képkeretszerűen körülhatárolt földszinti falsíkokon egy-egy mitológiai jelenet elevenedik meg Léda, Zeusz, Hermész, Dionüszosz és Aphrodité ábrázolásával.

A metrómegállók és az alagutak életvédelmi berendezéseinek és technikai eszközeinek ellenőrzése a Fővárosi Katasztrófavédelmi Igazgatóság munkatársainak egyik fontos feladata. Katasztrófahelyzet esetén mintegy 200 ezer embernek nyújtana védelmet Budapest legnagyobb óvóhelyrendszere, amelynek biztonságáról időről időre szimulációs gyakorlatokon győződnek meg a polgári védelmi szakemberek.

METRÓALAGÚT A LEZÁRT SZEKTORKAPUVAL. FOTÓ: VÖRÖS ATTILA

Aki először veszi szemügyre a Corvin tér 4. számú épület homlokzatát, valószínűleg nem is sejti, hogy az ablakok alatt és fölött elhelyezett apró domborművek Mátyás királyt, illetve egy alkimistaműhely berendezését ábrázolják. Magyarázó felirat és útbaigazítás híján csupán régi újságokra és iratokra hagyatkozhatunk, ha szeretnénk megfejteni, mikor kerültek az egyemeletes vízivárosi ház falára, és milyen kapcsolatban állnak egymással az aprólékos munkára valló reliefek.

Az ezredfordulón felújított, reprezentatív igényességgel kialakított vízivárosi Corvin tér déli sarkában ősöreg, földszintes lakóház bújik meg. Dacolva a természet és az ember pusztító „ráhatásaival”, több mint két évszázada őrzi titkát: a kapuja feletti zárókövön látható feliratot és egy gazdagon díszített kovácsoltvas rácsot.

A Bródy Sándor utca és a Puskin utca sarkán található Gschwindt-ház több mint száz éve áll szemben a Nemzeti Múzeum kertjével, a híres józsefvárosi palotanegyed központjában. Építtetője, Gschwindt György 1900-ban bízta meg P. Tóth Sándor építőmestert, hogy az akkor még üresen álló telek adottságaihoz alkalmazkodó „várkastély stílusú” épületet tervezzen. Két év sem kellett hozzá, és készen állt a háromszintes, díszes homlokzatú saroképület, amely kényelmes, világos emeleti helyiségekkel várta az első lakók beköltözését.

A titokzatos, méltóságteljesen zárkózott szfinxek immár 130 éve hevernek az Operaház bejáratának két oldalán. A carrarai márványból faragott oroszlántestű női alakok készítője az akkor 26 éves Stróbl Alajos (1856‒1926) volt, aki sikerrel szerepelt a homlokzati szobrokra kiírt pályázaton is. A karmaik között maszkot és babérkoszorút őrző szfinxekhez különböző – ma már kevéssé ismert – kalandos történetek fűződnek.

Különös lények tekintenek le a széles járdára a Múzeum körút 7. számú lakóház első emeleti ablakai alól. Félelmetes arckifejezésük, villámló szemük, lógó nyelvük, éles foguk nyomasztó, kellemetlen benyomást kelt, amit csak fokoz a hatalmas szárnyak látványa. A görög mitológiában szereplő alvilági rév környékén tanyázó szörnyetegek, a sasfejű griffek több mint másfél évszázada, 1852 óta díszítik az úgynevezett Unger-ház homlokzatát.