A XIX. század első évtizedeiben a Pesten élő és dolgozó íróknak, költőknek még nem volt állandó törzshelyük. Több helyszínváltás után, 1838 elején közös megegyezéssel Pest egyik legismertebb vendéglőjét szemelték ki e célra.
AZ EGYKORI CSIGA VENDÉGLŐ A SEBESTYÉN TÉR SARKÁN 1896-BAN
A Sebestyén tér és a Mészáros utca sarkán álló, újonnan épült házban működő Csigát a Ferenciek tere felől lehetett megközelíteni: az egykori Sebestyén utcán és a Rózsa téren keresztül, innen egy sikátor vezetett a Sebestyén térre. A vendéglő messziről szembetűnt, cégtábláján jobbról-balról egy-egy szarvacskáit nyújtogató és zöld káposztalevélen lakmározó csigával. Itt telepedett meg az eredetileg néhány embert számláló, Vörösmarty Mihály köré csoportosuló kis társaság, amely később olykor Petőfit és Jókait is vendégül látta.
A művészek szívesen fogadták „az irodalom minden barátját”. Jöttek is szép számmal az érdeklődők, így rövidesen az egész emeletet – vagyis a söntésből nyíló bolthajtásos szobácskát is – ki kellett bérelni. Még abban az évben egy társulatot is alapítottak, amely „Egyesült, hogy egyesítsen” jelige alatt először mint Nemzeti, majd mint Ellenzéki Kör később nagy hatással volt Pest társadalmi és politikai életére. Vörösmarty, a kör középpontja és legbefolyásosabb tagja, sokáig az elnök, majd az alelnök tisztségét is betöltötte. Személyisége alkalmas volt arra, hogy maga köré gyűjtse a pesti írókat, művészeket – köztük Fáy Andrást, Egressy Bénit, Pulszky Ferencet, Vahot Imrét –, sőt lassanként ügyvédek, orvosok, iparosok is látogatni kezdték a Csigát. S ha eleinte néhány fiatal színész vagy író igencsak pajzán kedvét korlátozta az idősek tekintélye, később már a komolyabb írókat is magával ragadta az általános jókedv.
Vörösmarty elég sok bírálatot is kapott emiatt, mondván, Magyarország első költőjének nem egy kis vendéglőcskében, hanem Pest legelőkelőbb szalonjaiban lenne a helye. Ám ő sokkal szívesebben múlatta az időt írótársaival és őszinte tisztelőivel a Csigában. Ráadásul a kör törzstagjai ünnep- és vasárnapokon rendszeresen kirándultak a budai hegyekbe, Rákosra vagy éppen Fótra, ahol Vörösmartynak is volt egy kis szőlőskertje.
Nem telt bele sok idő, és a Nemzeti Kör a szellemi fővárossá váló Pest középosztályának központja lett. 1845-ben már olyan népes volt, hogy másik társaság is kitelt belőle, amely a Pesti Kör nevet vette fel. „1846-ban gróf Teleki László és Vörösmarty elnöksége alatt mint Ellenzéki Kör egyesült a két társulat s valóságos politikai klubb lőn, mely föladatává tette a fővárosban némileg pótolni a sajtó korlátozottságából eredő hiányokat, s tért nyitni a szabad gondolatcserének” – tudjuk meg Gyulai Pál Vörösmarty-életrajzából. Egy évvel később szépirodalmi-politikai folyóiratot is alapítottak Ellenőr néven: és miután a Szózat írója a körben elszavalta cenzúrázott költeményeit, saját lapjukban azon nyomban ki is nyomtatták.
A szabadságharc leverése után megváltozott a vendéglő szerepe: a mindig tömött, zsibongó termek lassacskán elnéptelenedtek. „Az egykori derék magyar irók és művészek e kedvenc mulató helye” csak 1867-ben „támadt fel ismét hamvaiból”, amikor is – írja a Hölgyfutár egyik korabeli száma – „Zartl, az ismert ügyességű vendéglős vette át, s kényelmesen fölszerelvén, közelebb szép vendégsereg jelenlétében nyitotta meg”.
„Jóval későbbi évtizedekben pedig egy kis, mellén-hátán púpos gnóm ült Vörösmarty történelmi karosszékében, azaz inkább állt mellette, mert ülve nem érte fel az asztalt és a rajtalevő messzelyes poharat. A kis Bobek volt ő, foglalkozására nézve hivatalnok a városnál, az a legenda szállott róla, hogy reggelenként úgy ragasztják-csavarják bele egy csodálatos gépezetbe s mikor késő éjjelen, mindig mámorosan, viszi haza a rózsa-téri konflis, baráti kezek szedik széjjel és vattába takarva teszik el másnapra. A nevezetes Bobek már egy másik asztaltársaságnak volt disze, ezt úgy hívták, hogy »Csigaugrató«. Városi és rendőrségi urak voltak a tagjai, irodalmi ambíciójuk kevesebb volt, de mindig igen jól mulattak, impozáns csoportképük ott függött a Vörösmarty-asztal fölött és voltak közöttük, akik később magas pozícióban szereztek újabb díszt a Csigának” – olvashatjuk az 1923. május 21-i Magyarságban.
Az 1880-as évek közepétől gyakran jártak ide az Athenaeum nyomdászai is, s már ekkor elhatározták, hogy ez lesz „hadiszállásuk” egy-egy tiltakozó akciójuk esetén. Egyikük visszaemlékezéséből tudjuk, hogy itt adták meg azt az irányt, amelyen évtizedekkel később is haladt a „modern munkás-mozgalom”. A nyomdászok nem is találtak semmi furcsát abban, hogy a Csiga akkori vendéglőse nagy sajnálattal vette tudomásul, amikor befejezték az 1890-es sztrájkot…
Az utolsó tulajdonos a Morvaországból áttelepedett Schwetz Mihály volt, aki „csinos magyar menyecske feleségével” ápolta tovább az évtizedes hagyományokat egészen 1897-ig. A városrendezés ugyanis, amikor az Erzsébet híd építését elhatározták, a híd irányába eső utcákat és tereket a föld színével tette egyenlővé. Ekkor került sor többek között a Sebestyén téri egyemeletes sárga házban működő Csiga lebontására is, hogy helyét a térparancsnokság terjedelmes kaszárnyája foglalja el. Ám a neves vendéglő ekkor még nem szűnt meg – egy darabig Károlyi Mihály gróf özvegye, Orczy bárónő hangulatos kis házában működött tovább, mígnem aztán onnan is kitaszította egy ormótlan bérpalota.
Eredeti helyén, a Váci utca és az Irányi utca sarkán 2000. november 30-án avattak emléktáblát a költő nevét viselő józsefvárosi gimnázium tanárai, jelenlegi és volt diákjai Vörösmarty születésének 200. évfordulója alkalmából.
PRUSINSZKI ISTVÁN
EREDETILEG MEGJELENT
A NÉPSZABADSÁG 2000. NOVEMBER 30-I SZÁMÁBAN
