A KELENFÖLDI TEXTILGYÁR A 60-AS ÉVEKBEN

Kelenföldön, a Budafoki úton 1923-ban létesített a Goldberger cég először egy szövödét, majd négy év múlva, 1927-ben egy hozzá kapcsolódó fonodát. Ezzel létrejött a Keltex, a Goldberger cég Kelenföldi Textilgyára. (A cég másik gyára, a Textilnyomó Óbudán működött.) A háború után természetesen minden megváltozott, átalakult, bár a gyár megmaradt – de semmi nem tart örökké: a különböző textilgyárakat tömörítő Budaprint Tröszt – amelynek része volt a Goldberger is –, 1997-ben megszűnt.

A Keltex – vagy ahogy az ismerősök hívták, a Goli – hatalmas volt. Három műszakban foglalkoztatta a munkásokat, akiknek a túlnyomó többsége női dolgozó volt. A „szövőnő” fogalom félreérthetetlenné tette a foglalkozási viszonyt. Hogy miért alakult ki ez a helyzet – hogy ti. férfiak miért nem szőttek –, nem tudom. A folyamatos műszakban dolgozó asszonyok és lányok igen nehéz körülmények között végezték a munkát. A gépek közötti állandó járkálás, amely a kor (az 50-es, 60-as évek) munkaverseny-divatjának megfelelően minél több gép kezelésére ösztönözte a szövőnőket, a borzalmas szövödei zaj, a gépek (szálak) állandó figyelése az elviselhetőség határig terjedő fizikai és idegi megterheléssel járt. Hozzá kell tenni, hogy a textilgyári (szövödei) körülmények általában ilyenek voltak, ez egy ilyen ipar volt. A következmény halláskárosodás, lábfájás, visszérbetegség, gyomorfekély és még ami a halmozott terheléshez járult. Aki – mint gyári, de nem szövödei dolgozó – kénytelen volt valamilyen okból bemenni a szövödébe, és persze nem szokta a borzalmas zajt, amikor elhagyta a „zajpoklot”, szinte megszédült a kinti – a bentihez képest – „halotti csendtől”. A fonoda, feltehetően a modernebb gépek miatt, már elviselhető zajterheléssel működött.

Mint minden nagy gyárban, sok érdekes üzemrésszel, műhellyel, gyártási folyamattal ismerkedhetett meg az ott dolgozó – nem éppen textiles – munkaerő. Az alaptevékenység szakszavai mellett (írezés, perzselés, vigogne-fonoda) jó néhány fárasztó fizikai művelet rejlett egy-egy kiegészítő szakszó mögött: a hipós ballonok összefüggtek az éjjel betolt, hipóval töltött vasúti tartálykocsik tartalmának öblös, sötétzöld üvegballonokba történő lefejtésével, ami nem volt gyerekjáték. A közismert fehérítő folyadék ipari változata igencsak mart, bonyolult és nehéz védőruhában volt szabad a műveletet végezni, de a túlórapótlék (veszélyességi pótlékkal együtt) megérte a fáradságot. A marónátront tartalmazó több mázsás hengerek (dobok) görgetése szintén nem volt gyerekjáték, de a rendszeres gurigázás fejlesztette az izmokat. (Érdemes megjegyezni, hogy a közeli Andor utcán a Kelenföldi pályaudvarról vezetett iparvágány csatolta össze a környék gyárait – a Keltexet is – a vasúti vérkeringéssel. Igen, akkoriban a XI. kerület nem „Rózsadomb 2” volt. A Budafoki úton és a Fehérvári úton egymást érték a jelentős gyárak: BHG – régi nevén Standard –, a most is működő Hőerőmű, a Kábelgyár, a Franck Kávé, a Kismotor és Gépgyár – a korábbi Csonka Gépgyár –, a Pamuttextil Művek, a Kovács Motor és Gépgyár és a többiek.)

A gyárat alapító Goldberger Leó, majd az állam több szociális célú intézkedéssel próbálta a nehéz munka következményeit enyhíteni: női szállás, a „Kolónia”, ahogy nevezték (ma is létezik, bár nyilván nem munkásszállás), óvoda, sportpályák, üzemi étkezde, üdülő a Duna-parton. Két sportpálya is volt közvetlenül a gyár mellett: a Kolónia és a szövöde között futballpálya kínálta a lehetőségeket. Ezen a pályán nemcsak a férfiak rúgták a labdát, hanem a gyár nagypályás női kézilabdacsapata is hazai pályaként használta. A Kolónia túloldalán a nagypályás kézilabda megszűnése után a mai normál kézilabdapálya adott terepet a golis lányoknak, akik e sportágban számottevő erőt képviseltek. Manapság már sajnos a futballpálya hulladéklerakó, a kézilabdapályát beépítették.

A Keltex – az egykori Goli – szép emléke a magyar textilgyártásnak.

A hajóárbóc csúcsán táncoló lángocskákat a Földközi-tenger hajósai nevezték el védőszentjükről, Erasmusról Szent Elmo tüzének. Az egykori tengerészek kedvező égi jelnek tekintették a misztikusan fel-felvillanó fényeket, és ezt a hiedelmet erősítette, hogy a káprázatos jelenség rendszerint egy-egy nagyobb vihar elvonulásakor tűnt fel. Vajon miként vált az itáliai Formia püspöke a hajósok patrónusává, és mikor született a Szent Elmo vértanúhaláláról szóló, horrorisztikus részletekben bővelkedő legenda?

Az ember nem is olyan távoli jövőben a Marsra lép, és ez a küldetés most decemberben kezdődik – jelentette be az amerikai űrügynökség. Az Orion űrkapszula tesztje az első lépés abban a nagyjából másfél évtizedes programban, amelynek végső célja, hogy valamikor a 2030-as évek elején emberes küldetés érje el a szomszédos bolygót, ott fenntartható bázist hozzon létre, és az űrhajósok vissza is jönnének a Földre – írja az Index.

A közelmúltban több egykori amerikai és orosz asztronauta került ismét az érdeklődés középpontjába. A nemzetközi médiavisszhangot egy-egy olyan – évtizedeken át eltitkolt – ufóesetről szóló tudósítás és nyilatkozat váltotta ki, amely kétséget kizáróan igazolja, hogy számos űrhajós nem csupán a saját szemével látott, valamint fotókon és filmfelvételeken örökített meg földönkívüli eredetű repülő tárgyakat, hanem közelebbi kapcsolatba is lépett az idegenekkel.

A József Attila utca 3. számú ház 190 éve épült Hild József tervei szerint a neves francia származású kávés, Legrand Antal számára. Földszintjén még abban az évben meg is nyílt a Kávéforrás: kezdetben pödrött bajszú iparosok, pohos hajósgazdák, csizmás mesterlegények hordták be az akkori külváros sarát, hamarosan azonban írói társaságok is odaszoktak. 1842-ben Hans Christian Andersen, a nagy dán meseíró is felkereste a pesti nevezetességet, s útinaplójában meg is említi a mennyei kávézuhatagot ábrázoló, színes cégtáblát.

A KÁVÉHÁZ ÁBRÁZOLÁSA BALLA VILMOS RÉGI PESTI KÁVÉHÁZAK CÍMŰ KÖNYVÉBEN, HUSZÁR JAKAB JELENTÉSÉBEN ÉS A BORSSZEM JANKÓ KARIKATÚRÁJÁN

SZEPTEMBER 1. – SZIRÉNAPRÓBA BUDAPESTEN

A budapesti lakossági riasztó-tájékoztató rendszer első szirénapróbáját délelőtt 11 órakor tartották. Budapesten három veszélyes üzem – Chinoin Gyógyszer- és Vegyészeti Termékek Gyára Zrt., Richter Gedeon Nyrt., Egis Gyógyszergyár Zrt. – környezetében 52 monitoring- és 317 riasztó-tájékoztató végpontot telepítettek, a riasztható lakosok száma megközelíti a 190 ezret. A riasztókat a IV., a IX., a X., a XIII., a XIV., a XV., a XVI. és a XIX. kerületben helyezték el, ezeket a szirénákat minden hónap első hétfőjén tesztelik, de októberben, novemberben és decemberben csak csökkentett üzemidejű próbát tartanak. A katasztrófavédelem vegyvédelmi riasztórendszere abban az esetben riasztja a lakosságot, ha egy ipari üzemből veszélyes anyag kerül a levegőbe. A meteorológiai, vegyi monitoring- és lakossági riasztórendszer a riasztáson és a lakosság tájékoztatásán túl a veszélyes anyag terjedéséről is szolgáltat információkat.

SZEPTEMBER 20. – PIHENŐ A KÉT-BÜKKFA-NYEREGNÉL

Délelőtt felmentem Pilismarótról Dobogókőre a „kerékpározásra kijelölt erdészeti magánúton”. Tizenöt kilométert csak felfelé kell tekerni megállás nélkül, cserébe visszafelé lehet végig száguldani, már amennyire az út minősége engedi. Igaz, egyetlen rossz mozdulat, és meg sem áll az ember a szakadék aljáig... De csak ajánlani tudom az útvonalat, mert nagyon hangulatos, és a Két-bükkfától Pilisszentlélek, Esztergom vagy Pomáz felé is tovább lehet menni.

SZEPTEMBER 27. – SZÉLMALMOK A TÉSI-FENNSÍKON

Tés, a Bakony legmagasabb települése Várpalotától 14, Zirctől 32 kilométerre fekszik. A Tési-fennsík egykor királyi vadaskert volt, és a környékhez több Mátyás-monda is fűződik. A tési szélmalmok ipartörténeti emlékek, ma is működőképes állapotban. Az 1840-ben épült Helt-féle és az 1924-ben épült Ozi-féle szélmalmok jellegzetessége a körbe forgatható zsindelytető, a kőből készült malomtörzs és a hat vitorla. A dunántúli szélmalomipar utolsó emlékei fénykorukban gabonát őröltek, maximális kapacitásuk kedvező szélviszonyok mellett napi négy mázsa volt. A Táncsics Mihály utca 20. szám alatt található egy század eleji, eredeti szerszámokkal felszerelt kovácsműhely, valamint régi földművelő eszközöket és használati tárgyakat bemutató udvar, amely naponta 9–18 óra között tekinthető meg.

SZEPTEMBER 28. – BÁTORKŐ VÁRA

Bátorkő várát a XIII. században építették a Vár-völgy hajlatában, egy kimagasló kőszirtre. A Bakony magasabb hegyoldalai jól elrejtették az ódon sasfészket. A XIII-XIV. században egy váruradalom központja volt, és egyben a hegységen átmenő utak ellenőrzésére, vámszedésre is szolgált. 1326-ban Károly Róbert király birtokába került, majd később a Kont családnak adományozták. A XV. század elején megépült a palotai vár, Bátorkő vára elvesztette a jelentőségét. Állapota fokozatosan romlott, a XVII. századtól Puszta-palotának kezdték nevezni. A vár egy háromemeletes toronyból és egy szűk lépcsőfolyosón megközelíthető, mélyebb szintű bástyából állt. Bátorkő a hagyomány szerint Mátyás király vadászkastélya volt. A Várpalotán többször megforduló Petőfi Sándor egy kirándulás alkalmával, 1843-ban itt írta a Szeget szeggel című versét – olvasható a vár aljában elhelyezett tájékoztató táblán.

OKTÓBER 9. – SZEGÉNY AZ ORSZÁG

Minden hónap elején, a fizetésnapok környékén elcsodálkozom azon, hogy ebben az országban még nem tört ki éhséglázadás. Bármit is harsog a mindenkori kormánypropaganda, szlogenekből nem lehet kenyeret venni a közértben. Elég sokat utazom az országban, és mindenhol mérhetetlen szegénységet, lepusztultságot és elkeseredettséget látok. Szinte minden fejlesztés uniós forrásokból valósul meg, de még így is – és ezt a statisztikák is alátámasztják – balkáni szinten állunk, az utolsók között kullogunk. Ez a valóság, amit nem lehet nem tudomásul venni, hiába ámítanak minket vagy ámítjuk magunkat. Miből él, pontosabban tengődik a magyar emberek többsége? Már önmagában is sokatmondó, hogy a minimálbér összege nem éri el a létminimumot, ezen nincs mit magyarázni. Az állam hivatalosan éhezteti, nyomorba és eladósodottságba taszítja a polgárait, az ördögi körből pedig nincs visszaút. Állítólag „szerényen, de meg lehet élni” a 28 500 Ft-os öregségi nyugdíjminimumból, de még a 22 800 Ft-os foglalkoztatást helyettesítő támogatásból is, ehhez képest a havi 50 632 Ft-ot érő közmunka már ideig-óráig luxuskörülményeket biztosít. Valóban meg lehet élni, egész hónapban paprikás krumplin és zsíros kenyéren, a fűtés, meleg víz és áram nélküli penészes lakásban, depresszióba zuhanva, adósságokban vergődve, életcél és jövőkép nélkül. Megértem azokat, akik ez elől menekülnek külföldre – a számuk százezrekben mérhető –, mert egyszerűen nincs más választásuk. Talán éppen nekik köszönhető, hogy nem tört még ki újabb forradalom, mert a bölcsebb utat választják, és lázadás helyett egyszerűen elhagyják az országot. Ők már nem fognak visszajönni. És vajon mi meddig tűrünk még?

OKTÓBER 11. – FANTOMBUSZ AZ ÜLLŐI ÚTON

Hajnalban, miközben a 950-es buszt vártam, nem kis meglepetésemre villogott nekem egy „SZ27 – Észak-déli metró járműtelep” feliratú rejtélyes busz. De szellemjáratra nem akartam felszállni, így intettem neki, hogy nem kell megállnia. Némi keresgélést követően kiderült, hogy ez egy szolgálati járat, de – mint a VEKE oldalán olvasom – „ezen járatok menetrendjét annak ellenére nem kívánják az utazóközönséggel meghirdetni, hogy az utasoknak joguk van igénybe venni a szolgálati járatok által nyújtott szolgáltatást”. Ímhol például az SZ27-es régi menetrendje, de erre a 2012-es menetrendi átszervezés után nem lehet alapozni, újabb információt pedig nem találtam. Én a 03:09-kor induló SZ27-essel utazhattam volna, de majd talán legközelebb...

OKTÓBER 28. – KIHALLGATÁS A SEMMIRŐL

Ma reggel az ügyészségen kezdtem, mert beidéztek tanúnak egy olyan ügyben, amelyben feltehetőleg én tudom a legkevesebb hasznos információt szolgáltatni. Konkrétan semmit. Így is közel egy órát tartott a kihallgatás. Többször is jegyzőkönyvet kellett módosítani, az ügyész kis híján rám borította az asztalt a végén. Pedig én csak pontosan, őszintén, legjobb tudásom szerint próbáltam válaszolni minden kérdésre… Bár nem szó szerinti jegyzőkönyv készült, a kihallgatás menetéről sokat elárul az alábbi, emlékezetből írt részlet:

„– Ön ismeri-e X. Y.-t? – kérdezte az ügyész.
– Kérem, pontosítsa a kérdést, mert erre így nem tudok válaszolni.
– Mit nem ért ezen? Ismeri vagy nem az illetőt?
– Nem azt mondtam, hogy nem értem, hanem azt, hogy nem tudok rá válaszolni. Ugyanis nem mindegy, hogy csak látásból ismerem-e vagy név szerint is, esetleg mindkettő, tehát előbb az ismeretség fogalmát kellene tisztázni.
– Megismétlem a kérdést: ismeri vagy nem? – tajtékzott az ügyész.
– Látásból talán igen, ezt a lehetőséget nem zárom ki, de név szerint nem.”

Végül így is került jegyzőkönyvbe. Hasonlóan „precíz” beszélgetés folyt egy órán keresztül. Borítékolhatóan nem én leszek az ügy koronatanúja, de igazság szerint nem is bánom...

OKTÓBER 29. – NEGYVENÉVES AZ INTERNET

Az internet ősének tekintett ARPANET-en 1969. október 29-én küldtek először üzenetet, stílszerűen a rendszer rögtön le is fagyott. Negyven évvel ezelőtt kiépült az állandó kapcsolat a Stanford Egyetem és a UCLA között, és megpróbálkoztak az üzenetküldéssel. Charles Kline, a UCLA egyik hallgatója gépelte be a „login” szót, amiből csak annyi ment át, hogy „lo”, aztán a rendszer lefagyott. Ezután egy óra alatt újra létrehozták a kapcsolatot, és sikerült a teljes üzenetküldés. Részletesebb internettörténelem itt olvasható.

NOVEMBER 3. – KILÁTÓ A PILIS-TETŐN

Új kilátó épült a Pilisben, a Pilisi Parkerdő Zrt. emblematikus helyszínén, Pilisszentkereszt és Pilisszántó közelében. A Dunántúli-középhegység legmagasabb pontján, a 756 méter magas Pilis-tetőn kialakított, mintegy 17 méter magas építmény Boldog Özsébről kapta nevét, aki a 13. században a térségben élő remetéket összegyűjtve alapította meg az egyetlen magyar férfi szerzetesrendet, a pálosok rendjét. A kilátó egy meglévő vasbeton geodéziai torony átépítésével jött létre, több mint 50 millió forintból. A költségeket a Pilisi Parkerdő Zrt. fele-fele részben saját és pályázati forrásokból fedezte – tudósított az erdőgazdaság honlapja, a fotót a Turista Magazin készítette.

NOVEMBER 8. – ÚJPESTI CSENDÉLET

NOVEMBER 20. – MAGYARUL NEM LEHETNE?

Részlet a Horánszky utca 13. szám alatt – a Vörösmarty Gimnázium mellett – nemrégiben nyílt Diák- és Vállalkozásfejlesztési Központ (sic!) „magyar” nyelvű tájékoztatójából: „A H13 rendezvényei között startup workshopok, klubok és meetupok találhatók. Itt találod többek között a Corvinus Egyetem Spin-off Klubját, a népszerű startup reggeli meetupot, a Business Espressot, emellett képzési és networking programokat kínálunk a hozzánk forduló fiatal vállalkozóknak, vállalkozni vágyóknak.” Miért kell idegen szavak szótára egy sima szórólaphoz? Biztosan ettől lesz „menőbb”, „trendi” az egész…

NOVEMBER 24. – KALANDOS METRÓPÓTLÁS

Több száz utas gyülekezett már a Nagyvárad téren, az első metrópótló buszra nem is fértek volna fel többen, amikor egy láthatósági mellényben üvöltöző BKK-s leparancsolta az embereket, hogy nem tud indulni a busz, mert „tönkretették az ajtókat”. Így a mögötte álló jármű metrópótló-pótlóbusszá avanzsált, a feldühödött tömeg pedig úgy rohamozta meg az éppen beálló buszokat, mintha az élet múlt volna rajta. Én megvártam, míg néhány tucatnyian maradunk, ráadásul éppen újraindult a metró is. Utoljára egy garázsmenetből – vagy talán egyenesen a bontóból... – kiálló szóló Ikarus érkezett hatalmas füstfelhő kíséretében, amire „Ez már tényleg vicc!” felkiáltással felpattantam, és már döcögtünk is végig az Üllőin. Egészen az Ecseri útig, ahol ez a busz is szétesett. Ekkor már át lehetett szállni a metrópótló buszt pótló metróra – de én inkább gyalog folytattam az utamat, magam mögött hagyva az Ikarus bűzölgő roncsait. És hálát mondtam a sorsnak, hogy ezt az utazást is élve megúsztam.

A számítások szerint a Föld mágneses védőpajzsa az elmúlt évtizedekben soha nem tapasztalt gyorsasággal veszített erejéből, és rövidesen akár teljesen meg is szűnhet. A korábbi geológiai kutatások alapján bolygónk mágneses pólusai már többször is eltűntek, közvetlenül az északi és a déli pólus megcserélődése előtt. Bár a sarkok „átfordulásai” átlagosan mintegy 250 ezer évenként következnek be, immár több mint 780 ezer éve nem történt ilyen esemény. A következő pólusváltás tehát bármikor bekövetkezhet – és katasztrofális hatásokkal járhat mind a földi élővilágra, mind az emberi civilizációra nézve…

EGY KIS TESTMOZGÁS

Hatvan évvel ezelőtt nem volt edzőcipő, szabadidőruha, elöl-hátul váltós bicikli, sőt táplálékkiegészítő sem. Meg még sok más egyéb. Volt helyettük viszont tornacsuka, mackónadrág, Csepel bringa és zsíros kenyér.

Ettől függetlenül azért az akkori fiatalok is mozogtak, ha úgy tetszik, sportoltak, nem is keveset.

A Kálvin tér és a Kecskeméti utca sarkán, szemben az egykori Városkapu eszpresszó kerthelyiségével, a mai szálloda helyén nagyszerű tér volt (a Kistér, így egybemondva, mert leírva nem volt), ahol a környékbeli ifjabb korosztály a legváltozatosabb napszakokban futballozott, leginkább kiskapura. A teret borító sárgás murvás-kavicsos felület ugyan poros volt, és elhasalás után látható bőrelváltozást okozott a térden – de vigyáztunk egymásra. A kiskapu egyik félfáját a teret határoló ház tűzfala, a másikat egy nagyobb kő vagy tégla alkotta. Más rekvizitumra nem volt szükség. A csapatok összeállításakor semmiféle protekció nem érvényesült. A csapatkapitányok először a legjobbakat választották, a végére a kétballábasok maradtak, de mindenki helyet kapott a csapatban. A felszereléshez nem hiányzott az edzőcipő (nem is volt), elég volt a legócskább topogó, bár ha valaki éppen egy iskolai ünnepélyről vagy más hasonló jeles eseményről tartott hazafelé, előfordult, hogy ünneplő cipőjével rúgta a bőrt (vagyis a legegyszerűbb gumilabdát), ami később súlyos szülői inzultust vont maga után. Ruhának jó volt a klottgatya, hűvösebb időben a mackónadrág. Kész.

Kiskapuzás általában mindennap (!) előfordult, de ha éppen nem gyűlt össze elég érdeklődő, maradt a Magyar utca üres úttestje a lábteniszhez.

A KÁLVIN TÉR 1952-BEN, SZEMKÖZT A KISTÉR. FORRÁS: FORTEPAN

Ha privát szórakozásra vágyott a kiskorú, és tehetős szülei jóvoltából vagy a minden képzeletet felülmúló takarékoskodásából biciklihez jutott, jöhetett a kétkerekű pedáljának taposása. Ami a mostani és az akkori biciklizést megkülönböztette, igen egyszerű körülmény volt: egy öntudatos biciklista egyenrangúnak tartotta magát a közlekedés többi résztvevőjével, vagyis forduláskor jelzett, járdán sosem hajtott, pedig a túlnyomó részben macskakövekkel borított úttest igencsak zötykölte a nyerget, piros lámpánál fegyelmezetten megállt. Mint egy Pobjeda személyautó...

Egy bicikliző – csak úgy simán – eltekert a Kálvin tértől a Kelenföldi pályaudvarig, ami alapos lábmunkát kívánt. Tessék elképzelni a korabeli, vastag csövekből összeállított Csepel kerékpárt, kontrával, és hozzá a tízéves gyermekkori erőnlétet, oda-vissza. Nagyszerű lábizmok kifejlesztésére nyílt lehetőség.

Aki még az előző sportágak űzése mellett további tüdőkapacitást növelő mozgásra vágyott, az karikázott. Ehhez egy gumi és küllők nélküli biciklikerékre vagy egy 40-50 cm átmérőjű vékony vaskarikára volt szükség. A biciklikereket egy botdarabbal, a vaskarikát egy speciális, hajlított végű dróttal (vékony betonvassal) lehetett hajtani reggeltől estig, emelkedőn, lejtőn, árkon-bokron át, megunásig. Természetesen kölcsön is lehetett adni a futballozás időtartamára.

Táplálékkiegészítő, mint fentebb írtam, nem létezett. Vacsorára zsíros kenyeret hagymával, vagy kétforintos kolbászt és krumplifőzeléket kaptunk, jobb napokon granadirmarsot. Miért kellett volna még ehhez valami kiegészítő is?

A Grassalkovich família hajdani palotájáról már régóta csak fényképeket nézegetve ábrándozhatnak a barokk építészetet kedvelők Budapesten. Az akkori Hatvani – a mai Kossuth Lajos – utca elején az 1730-as évek derekán emelték Pest talán legfényesebb házát, amellyel szinte minden korabeli útikönyvben találkozhatunk. Az első tulajdonos, Grassalkovich Antal gróf (1694–1771) Mária Terézia bizalmas híveként hosszú élete során a királyi személynök, a kamaraelnök, a koronaőr és a főlovászmester tisztét is betöltötte, és fontos szerepe volt a Pragmatica Sanctio elfogadtatásában is.

A híres pesti palota – amelynek tervezésével feltehetően Mayerhoffer Andrást bízták meg – az 1850-es évek első feléig állt a Grassalkovichok tulajdonában. Ezután gyorsan váltották egymást bérlői, és gyakran változott funkciója is. Működött itt kaszinó, forgalmas postahivatal, majd hosszú évtizedekig volt a rendőrség központja. A korabeli napilapok és folyóiratok előszeretettel cikkeztek a neves épületről, megemlítve különleges díszeit – köztük a kis erkélyt és az Atlaszok által tartott kapubejárót – is. Ám a több mint másfél évszázadot megélt házacskát 1887-ben, a Hatvani utca kiszélesítésekor a föld színével tették egyenlővé, hogy helyére felépítsék a ma is álló, négyemeletes Dreher-palotát. Bár az Erzsébet híd kívánta szabályozáskor a lebontás veszélye fenyegette, az akkor még igen fiatal épület szerencsére megúszta a teljes pusztulást.

Jóllehet más-más stílusban épült és funkciója is különböző volt, néhány apró részletben mégis hasonlít egymásra a Grassalkovichok palotája és a helyén épült Dreher-ház. A Kossuth Lajos utca 4. számú épület bejáratát ugyanis hasonló Atlaszok díszítik, mint neves elődjének földszintjét. A két mitológiai alak itt is tartóoszlopként szerepel, de nem erkélyt támaszt, csak kiugró falsíkot, és inkább díszítő funkciója van – akárcsak a Grassalkovich-ház Atlaszainak.

Azt is megfigyelhetjük, hogy a két férfialak nem sematikus díszítmény, sokkal inkább egyéni vonásokkal felruházott szoborpár. Noha szakálluk és ókort idéző ruházatuk emlékeztet a mitológiai Atlaszra, arcvonásaik inkább olyan testvérpárt örökíthetnek meg, amely egykor valamilyen kapcsolatban állt a házzal. Mint a Mitológiai séta a Belvárosban című könyvben olvashatjuk, az Atlaszok között látható szárnyas férfifej egyértelműen Hermészt idézi, bár a bajusz és a szakáll, no meg a homlokát díszítő kagyló itt is egyénítési szándékra utal.

A különleges épületdíszek mellett érdemes megemlíteni a kerékvetőket is, amelyek egy-egy kinyújtott nyakú, jellegzetes szárnyú főnixet ábrázolnak. Ez a madár a görög mitológiában fontos szerepet töltött be. A legenda szerint a főnix igazi hús-vér alakja a nílusi szürkegém, a Napisten megtestesítője, amely napfelkeltekor születik. Az ősi mítoszokban gyakran olvashatunk a saját hamvából születő főnixről, amely szabályos időközönként elégeti magát, hogy újra meg újra feltámadjon és visszatérhessen.

A kagylóval ábrázolt Hermész, a titokzatos főnixek és az ember nagyságú Atlaszok több mint egy évszázada őrzik a Dreher-palota díszes bejáratát. Megfeledkezve az idő múlásáról, emléket állítva egy régen lebontott belvárosi palotának csodálkoznak rá a rohanó világra, ahol a szomszédos üres kirakatokat is nagyobb figyelemre méltatják, mint őket.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A NÉPSZABADSÁG 2003. JANUÁR 18-I SZÁMÁBAN

Nagy-Britanniában számos fogadó büszkélkedhet visszajáró kísértetekkel, amelyek több évszázada vonzzák a borzongásra és a különleges élményekre vágyó vendégeket. Pedig még a legendás angol hidegvért sem könnyű megőrizni a nyughatatlan szellemek felbukkanásakor, hiszen a túlvilági látogatók időnként a berendezési tárgyakat és az emberek testi épségét sem kímélve garázdálkodnak az ódon épületek falai között.

Nem mindennapi eseményről tájékoztatta olvasóit 1865 őszén a Daily Missouri Democrat című amerikai napilap, amely egy különös katasztrófáról közölt érdekes beszámolót. A korabeli újsághír szerint egy helyi prémvadász egy félelmetes fény- és hangjelenség kíséretében lezuhant tárgy maradványaira bukkant a Sziklás-hegységben, és a roncsokon titokzatos hieroglifákat fedezett fel. Mindez azt sugallta, hogy akár egy idegen civilizáció is állhat a rejtélyes katasztrófa hátterében…

Értékes emberrel gyarapodott a pesti könyvkereskedők népes társasága, amikor Emich Gusztáv, a német származású, ám Pesten született üzletember 1841. december 14-én megkapta a kereskedői jogot. Emich úr, aki gyermekkora óta az irodalom nagy rajongója volt, kezdettől fogva komolyan fogta fel hivatását. Már 1842 augusztusában folyamodványt adott be a helytartótanácshoz, melyben egy „művelt magyar nőknek szóló léleknemesítő olvasmány”, a Honderű című folyóirat megindítására kért – és kevéssel később minden fenntartás nélkül kapott is – engedélyt.

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSASÁG SZÉKHÁZA
A XIX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN

A Földön termesztett összes mezőgazdasági növény vetőmagját őrzik majd Norvégiában, a sarkkörön túl felépített földrengés- és atombiztos „ítéletnapi tárolóban”. A közelmúltban megnyitott gigantikus magtár elsődleges célja, hogy egy globális katasztrófa esetén újra lehessen telepíteni a kipusztult haszonnövényeket.

TÜZELŐSZÁLLÍTÁS

A város külső kerületeinek családi házaiban vagy kis, emeletes lakóépületeiben nem volt kérdés a fűtés módja: vaskályha, cserépkályha, szén, fa. A belső kerületek többszintes házaiban sem volt mindenhol központi fűtés. Volt viszont pince, cipekedés, fahasogatás és az ócska háztartási szénnel való kínlódás, meg a por, piszok. De ettől még nem dőlt össze a világ.

A mi cserépkályháink közül az egyik szénnel, a másik fával „dolgozott”. A fát néha vizesen szállították, a barnaszén néha inkább barna szénpor volt, nagy, sziklányi széndarabokkal, de meleget azért tudtunk csinálni.

A szállítás érdekes volt. Az ötvenes években a Soroksári út elején a dunai oldalon – úgy a mai Haller utca tájékán – vasútállomás és raktárak voltak. Itt működött az egyik Tüzép-lerakat, ahol a szükséges tüzelőt meg lehetett rendelni, az akkor megszokott sorban állás után. Ezután következett a szállítás.

Abban az időben lovas kocsi hozta a tüzelőt. Két hatalmas, nyugodt muraközi „lóerő” húzta a jól megrakott kocsit. A kocsi személyzete általában a kocsisból és két lehordóból állt. A kocsis megállította a lovakat, az izzadó lóhátakat a lópokróccal befedte, és kezdte előkészíteni a rakomány lehordását. Valamelyik lehordó bement a ház udvarára (akkoriban a bérházak kapui este 11-ig nyitva voltak), és elkurjantotta a címzett nevét. A címzett erre gyorsan megragadta az előkészített kellékeket: gyertyákat, gyufát a sötét pince kivilágosítására (különös tekintettel a lépcsőfordulókra), papírt és ceruzát a lemért kosarak számlálására. Kezdésnek pedig megmutatta a lehordónak a célt, a pincehelyiséget, ahová a rakomány került. A lehordó természetesen sóhajtozott a kocsi és a cél közötti nagy távolság miatt, de ezt már megszoktuk, és tudtuk azt is, hogy ez a borravaló felsrófolása érdekében történik.

A lehordó hátára a dereka közepéig nyúló „kosárkapaszkodó” került, amit a vállai tartottak, téglalap alakú falemez volt, aminek alján pár centis perem nyúlt ki, erre támaszkodott („kapaszkodott”) a megrakott kosár alja. A kosár fülét a lehordó általában egy kézzel fogta, és máris indulhatott a menet a pincébe. A célban a lehordó a kosarat az egyik vállán keresztül leborította a földre.

A tüzelőt mázsára vettük, előre kifizettük, és a lehordásnál kosaranként lemérték, de – hogyan, hogyan se – a lehordás befejezése után mindig maradt egy kupac (egy-két kosárnyi) többlet, amit – megegyezés után – megvettünk.

A lehordás kemény munka volt, szén esetén talpig porosak voltak a munkások, és természetesen alaposan kiizzadtak a hordás után.

A lovak közben kipihenték magukat, és az üres kocsival elbaktattak vissza a telepre.

Meglett a téli tüzelő.

Az Egyesült Államokhoz hasonlóan az egykori Szovjetunió területén is számos olyan szigorúan titkos katonai körzet található, amely megannyi találgatásra ad okot az ufókutatásban. A térképeken soha nem jelölt vagy sorszámmal ellátott „tiltott városokban” állítólag nem csupán az űrkísérletekben szerencsétlenül járt szerkezeteket gyűjti a hadsereg, hanem lezuhant idegen járműveket és földönkívüli tetemeket is tárol a „nem létező” támaszpontokon, amelyekről a titkolózás ellenére egyre több információ kerül napvilágra…

A keleti harcművészet egy-egy kiváló mestere állítólag képes tökéletes gyilkosságot elkövetni egy olyan ütés alkalmazásával, amelyet csupán néhány beavatott ismer: a „késleltetett halálos érintéssel”. Ez a különleges mozdulat – mint neve is mutatja – nem azonnal, hanem hosszabb idő elteltével, napokkal vagy hetekkel később végez az áldozattal, aki látszólag egészen más okból, valamilyen súlyos és megmagyarázhatatlan betegségben veszti életét.

Meglepő kérvény érkezett 1872-ben a bécsi udvarba: egy Pesten dolgozó vendéglős, Schmidt Károly szerette volna elnyerni Ferenc József hitvesének személyes jóváhagyását új belvárosi szállodájának megnyitására. Az engedély sikeres megszerzése után nem sokkal meg is nyitotta kapuját a Ferenciek terétől néhány lépésnyire, a mai Károlyi utcában épült új hotel, az Erzsébet Királyné.

Egy amerikai egyetem kutatói azzal foglalkoznak, hogy kiderítsék, hogyan inspirálja a tudományos kutatást a képzelőerő. Szerintük nagy áttörések akkor születhetnek, ha azok előképei előzőleg már megjelentek a tudományos-fantasztikus irodalom narratíváiban – írja a nyest.hu.

Gondolkozott már azon, vajon milyen lenne egy fogdában éjszakázni anélkül, hogy előtte bűncselekményt követett volna el? Akik hajlandóak komoly összegeket áldozni erre a célra, azoknak természetesen mindez nem jelent akadályt: a legújabb trendet követve ugyanis egyre több börtönt építenek át luxusszállóvá a nagyvilágban. Első hallásra persze meglehetősen bizarr ötletnek tűnik a jól megérdemelt szabadságot egy barátságtalan cellában tölteni, holott az egykori fegyházakból kialakított hotelek éppen hátborzongató múltjuknak köszönhetik népszerűségüket.

A Király utca két régi cégének, Grossmann Mór divatáru-kereskedésének, valamint Kristóffy és Németh urak vaskereskedésének emléke különös véletlen folytán maradt meg napjainkig a 28. számú épület tűzfalán. Hirdetésüket eltakarta a szomszédban épült ház, majd eltelt egy évszázad, s amikor a kilencvenes évek elején a szomszéd épületet lebontották, újra előbukkant a két cég falra festett hirdetése.

AZ ÚJRAFESTETT GROSSMANN-HIRDETÉS. FOTÓ: NÉPSZABADSÁG

Újabb megdöbbentő adalékkal járult hozzá az 1947-es roswelli ufókatasztrófa történetéhez egy amerikai veterán katona. Az idén 80 éves, súlyos betegségben szenvedő Paul Epley a közelmúltban elhatározta, hogy – több mint hatvan esztendővel az új-mexikói eseményeket követően – megosztja a nyilvánossággal évtizedeken át féltve őrzött emlékeit, és részletesen elmeséli életre szóló találkozását egy fogságban tartott idegen lénnyel.

A franciaországi Bretagne impozáns állókövei és földhalmai Európa legjelentősebb megalitikus építményét alkotják. A félsziget déli részén, Carnac közelében fekvő ősi emlékhely valódi rendeltetését évszázadok óta találgatják a régészek, de a mai napig senki nem fejtette meg, hogyan és miért állították a több ezer monumentális kőtömböt, amelyek nyolc kilométer hosszan húzódnak a sűrű fenyvesek és a végtelen hangamezők között.

UTCAI ÁRUSOK

A háború után gyakran lehetett találkozni az utcán különböző árusokkal. (Itt most az „árust” gyűjtőfogalomként használom.) Olyanokról szeretnék írni, akiket mostanában már nem látunk, bár modernebb technikát alkalmazva sokuk manapság is működik.

A pattogatott kukorica szinte egész évben kapható volt, a pattogatáshoz szükséges minimális eszközigény könnyítette a kukorica feldolgozását. Természetesen nem a mostani ultramodern gépre kell gondolni, hanem egy mozgó (ti. az árus által ide-oda mozgatott), parázs felett függő lyukacsos bádogtartóra, amelyben az alulról fűtő parázs hatására kinyílott a morzsolt kukorica, és a kész terméket a félliteres adagolóval máris lehetett papírzacskóba tölteni. Habár a pattogatás télen is gyakorolható volt, a tök- és gesztenyesütés jobban igazodott a vásárlói igényekhez. No meg ahhoz az egyszerű árusi követelményhez, hogy (mivel 40-50 évvel ezelőtt igencsak fagyos telek voltak) a vastag kendőbe burkolt gesztenyés-töksütős nénik a sütőüstöt lábaikkal átfoghassák, és így a megfagyás veszélye minimálisra csökkenjen. A gesztenyét szúrós dikiccsel válogatták és tették apró zacskóba, a tököt pedig papírfecnibe csomagolva nyomták a vevő kezébe.

UTCAI GESZTENYEÁRUS 1972-BEN A RÁKÓCZI ÚTON. FORRÁS: FORTEPAN

Főtt kukoricát nyáron evett az ember. Sok utcasarkon főzték kondérban. Ez hasonlított a vidéki disznóölések kondérjára: alul tűztér, rátéve a „bödön”, abban forrt a víz, a forró vízben pedig főtt a kukorica. A kondér tetejét fafedő borította, tartva a meleget. Az égéstérből kiágazó kémény füstje messziről csábította a kukoricakedvelőket.

Nyáron volt még egy jellegzetes utcai szereplő, a fagylaltos. A háromkerekű tricikli alkalmas volt mozgó fagylaltárusításra is, csupán a technikát kellett ráépíteni. Ez egy közepes (szépen kifestett) ládát jelentett, amelybe jeget tettek és egy-két fagylaltrekeszt, amelybe az árus felülről nyúlt bele, és adagolókanállal porciózta a langyos fagylaltgombócokat. Ez a mozgó „építmény” meglepően sokáig tartotta magában a hideget. (A mai, hasonló szerkezetekről, melyek akkumulátorral hűtenek, szó se essék!)

Aki az utcán megkívánta a perecet, vagy a – kb. mai Balaton szelet méretű – nápolyit (citromos vagy csokoládés változatban), 1 forintért könnyen vehetett. A közegészségügyi előírások valószínűleg nem voltak olyan szigorúak, mint manapság, de én nem emlékszem, hogy az árus a pénzt átvevő és a perecet/nápolyit átadó kezében lett volna fogószerszám.

Két szolgáltató „árust” említek még. Bárhol az utcán, de gyakran a mozik előtt találkozhattunk a „Pontos mérés 20 fillér” feliratú táblával, a mögötte/mellette ülő szolgáltatóval, aki a többnyire fehér, az akkori orvosi rendelőkben megszokott egyszemélyes mérleget kezelte. A „vevő” ráállt a talapzatra, az „eladó” pedig kidekázta (szó szerint!) a delikvens súlyát. Ezt szóban közölte, és elrakta a 20 fillért. Se számla, se semmi – erre nem volt szükség.

És még – a háború után néhány évig – volt cipőpucoló is. Ezt a legegyszerűbbtől (ti. egy darab láda lehelyezve egy utcai lépcsőfok elé, ahol a mester üldögélt és nézelődött, ehhez kapcsolódva egy pucolókefe, esetleg paszta – slussz) a bonyolultabb szolgáltatásig gyakorolták. A bonyolultabb szolgáltatás állandó standot jelentett, mint pl. a Múzeum körút és a Bródy Sándor utca sarka, ahol a – valószínűleg hadirokkant – mester az alaptevékenységen felül cipőhöz szükséges különböző kellékekkel is (pl. cipőfűző, cipőkanál) kereskedett.

A Váci utca zajos forgatagában, a színes kirakatok csábításában nem könnyű feladatra vállalkoznak azok, akik szívesen gyönyörködnének egy-egy lakóház homlokzati díszeiben. Pedig figyelmet érdemelnek a két-három emelet magasságban elhelyezett domborművek, erkélyrácsok, festett szobrok is, különösen akkor, ha egy-egy neves építész munkáival találkozunk. A Váci utca 11/A számú, úgynevezett Thonet-ház tervezői például nemcsak a homlokzat tagolásában és a burkolóanyagok megválasztásában teremtettek új stílust, hanem a díszítmények alkalmazásában is. Nem nehéz kitalálni: egy Lechner Ödön által megálmodott épülettel állunk szemben, amely teljes pompájában 1890-ben készült el.

Lechner rendszerint még a legjelentéktelenebb részletek megoldására is egész sereg elképzeléssel, ötlettel állt elő. Egy esőlevezető csatorna elhelyezésére, egy éléskamra fekvésére annyi tervet dolgozott ki, amennyivel más építészek – kis túlzással – egy törvényszéki palotát felépítettek volna. Szerette a színt, a színes kerámiát, de még ha egészen beburkolta is vele az épületet, akkor sem tette azt rikítóvá. A századforduló idején csökkent vagy teljesen eltűnt a vakolt felület, helyette viszont egyre gyakoribbá vált a tégla- vagy csempeborítás. Így nem meglepő, hogy a Thonet-ház homlokzatát – melynek díszeiről Földes Mária Házdísznézőben című könyvében olvashatunk – kissé ugyan piszkos, de így is szemet gyönyörködtető búzavirágkék majolikaburkolat díszíti; ez szerencsére a háborúban sem sérült meg komolyabban. A ház további érdekessége, hogy díszítőelemeinek túlnyomó részét Lechner a reneszánsz formakincséből válogatta: delfinek és kagylómotívumok, urnákból kiomló virágkötegek és szeszélyes indafüzérek formájában. Ugyanakkor a párkány alatt, a harmadik emeleti ablakok között látható gótikus, félkupolákkal fedett fülkékbe két festett szobrot helyezett, ezek az utca túlsó oldaláról is jól megfigyelhetőek. Egy álló férfi és egy nő erősen megkopott alakja pillant le a magasból immár több mint egy évszázada a nyüzsgő Váci utcára.

A Thonet-ház szobrai amellett, hogy élettel töltik meg a nélkülük is feltűnően változatos és sokszínű homlokzatot, megőrizték a XIX. század utolsó éveinek hangulatát. Elnézve őket, gondolatban könnyedén visszarepülhetünk azokba az évekbe, amikor a „tömören hajlított” fabútorairól világhírűvé vált Thonet Jakab és testvérei itt rendezték be az akkor már több évtizedes múltra visszatekintő cég irodáit. A gyár alapítója, Michael Thonet ugyanis még 1819-ben nyitotta meg első asztalosműhelyét, melynek termékeit először Közép-Európában kezdték terjeszteni. Az egykori monarchia különböző nemzetiségű népei voltak az első előállítói annak a sok millió bútornak, amely néhány évtized alatt Ázsiától Dél-Amerikáig szinte a világ minden részébe eljutott.

A Thonet-cég fénykorának emlékét nem csupán a Váci utcai ház homlokzati díszei és kerámiaburkolata őrzi: a régmúlt időket idézik a harmadik emeleten látható szoboralakok is. Bár fakó arcukat elrejti a két kis fülke homálya, testtartásuk azt sugallja: ha emberré válhatnának, következő lépésükkel nem haboznának leereszkedni a magasból, hogy a Váci utcán végigsétálva ismét részesei legyenek a hajdani székházban folyó mozgalmas életnek.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A NÉPSZABADSÁG 2002. JÚLIUS 13-I SZÁMÁBAN

A közvéleményt foglalkoztató tudományos kérdések között igen előkelő helyen szerepel, hogy vajon létezik-e értelmes élet a Földön kívül, és ha igen, mikor találunk erre bizonyítékot. Ezzel szorosan összefügg egy feltétel kutatása: egyáltalán kialakulhatott-e az élet a bolygónkon kívül máshol is az univerzumban, vagy a Föld helyzete annyira specifikus, hogy ez szinte kizárt? Ez utóbbi feltevést a tudósok legtöbbje elveti, ugyanis egyre több olyan közvetett bizonyítékot találni bolygónkon, amely arra utal: máshol is kialakulhatott az élet – olvasható a HVG összeállításában.