VISSZÜK A GYERMEKET!

Ha a mai ifjú szülők belehallgatnak a nagymama és a nagypapa nosztalgikus beszélgetésébe (ti. amikor mi fiatalok voltunk...), néha nem tudják pontosan, miről is szól a történet. Talán segítségül lehet ez a kis „értelmező szótár”, amely ötven évvel ezelőtti fogalmakat próbál megmagyarázni.

Az újszülöttet pólyában vittük haza a kórházból. A pólyát elképzelni legjobban fénykép után lehet, mert manapság ilyet nem árulnak, de megpróbálom leírni ezt a fontos tárgyat.

Képzeljünk el egy nagy piskótát, melyet középen visszahajtottunk. De még mielőtt visszahajtottuk volna, a csecsemőt ráfektettük az alsó „piskótára”. Az alsó „piskótából” – amin feküdt – három helyen (mindkét oldalon) szalag lógott ki, mellyel összekötözve a visszahajtott felső „piskótát” (szép szalag formában) beszorítottuk a csecsemőt a pólya belsejébe. Természetesen a pólya könnyű paplanbéléssel rendelkezett, így a bébi télen sem fázott ebben a puha „tartályban”. Igaz, rugdalódzni sem tudott, ráadásul elég sokáig egész nap ebben a „présben” élt, de abban az időben ez normálisnak számított. Egyébként a pólya tartást adott, a legifjabb korban nem nyeklett-nyaklott a bébi, ami a kezdő szülőket segítette a kiságyból való kiemeléskor, nem beszélve a nagyszülők vagy ismerősök számára történt bemutató eseménynél.

Aztán ahogy a gyermek nőtt és erősödött, jöhetett a szabad levegő, a séta. Akinek nem volt gyermekkocsija, az a pólyára még egy plédet terített, és a gyermeket magához ölelve sétáltatta a környezettel ismerkedő ifjút. De valahogy előbb-utóbb mindenki szerzett egy ún. mélykocsit, ami sokat könnyített a sétáltatáson. A gyermek ugyan nem látott mást, mint az eget – a kocsi szó szerint mély volt –, alul feküdt a gyermek, és ha éppen nem aludt, nézhette az eget és/vagy a felhőket. Esős időben a mélykocsit viaszosvászonnal lehetett szigetelni, a levegő pedig valahogy bejutott az oldalsó réseken. A mélykocsit úgy kell elképzelni, hogy négy kereket egy fém alvázra erősítettek, az alváz négy sarkából visszahajtott rugón ringott a fa felépítmény, vagyis a „mélykocsi”. Ha a vizuális elképzeléshez ez kevés, tessék felidézni egy öreg autót, csak fordítva: ehhez a legjobb egy 1936-os Steyr 50 Baby típus (még a „Baby” szó is segít!) . A mélykocsi tolókarja a motorházból nő ki, a gömbölyű hátú karosszéria pedig maga a „mély”.

A gyermek persze egyre nagyobb lett, kinőtte a mélykocsit, jött a következő fokozat, a „sportkocsi”. Ebben a már járóképes kiskorú ülni és feküdni is tudott, természetesen bekötözve (bizony, a biztonsági öv már nagyon régi eszköz), mert a nyitott konstrukció veszélyeket hordott magában. E jármű egyszerű felépítésű volt: ez egy olyan guruló alkalmatosság, amely négy keréken, ülőlappal, két oldalán támasztékkal rendelkezett, és a hátlap dönthető volt, ülésre vagy fekvésre lehetett állítani, a gyermek fáradtságához igazítva. Ha esett az eső, az pech volt, a gyermeket nejlonokba kellett csomagolni, amit az érintett vérmérséklete szerint tolerált.

Sajnos mindkét kocsi alkalmazása hosszabb távolság megtételéhez – villamos vagy autóbusz közreműködésével – szinte lehetetlen volt. A budapesti járművek magas lépcsői, az ajtók középső kapaszkodó karfái, sőt, maga a szűk ajtó is megoldhatatlan problémát jelentett. A mélykocsi eleve összecsukhatatlan volt, a sportkocsit félig-meddig, a tolókar előrehajtásával lehetett villamosra felszállásra alkalmassá erőltetni, de a felszálláshoz legalább két szülő vagy áldozatkész utastársak segítségére volt szükség. És természetesen üres peronra, ami a korabeli időkben a legritkábban fordult elő, hiszen nem lehetett mással közlekedni, mint villamossal vagy autóbusszal. Igen, volt taxi is, csak kombi nem, hanem például egy háború előtti Renault, csomagtartó nélkül.

Hát így utaztunk és sétálgattunk gyermekeinkkel annak idején.

ILLUSZTRÁCIÓ FORRÁSA: FORTEPAN

Madagaszkár piros-fehér-zöld nemzeti lobogóját csupán a színek elrendezése különbözteti meg a magyar zászlótól. Micsoda véletlen! Vagy mégsem? Erre alighanem gróf Benyovszky Móric tudna csak meggyőző választ adni… A 18. századi utazót a leghíresebb magyar hajósnak tartják, és Madagaszkár „királyaként” tisztelik, hiszen nagy megbecsülést szerzett a bennszülöttek körében, amikor több éven keresztül kormányozta a távoli országot.

Túraútvonal: Pomáz, autóbusz-állomás – Kis-Csikóvár – Csikóvári-nyereg – Nagy-Csikóvár – Karolina-árok – Nagy-szikla, régészeti feltárás – Meteor-létra – Holdvilág-árok – Kiskovácsi, puszta

Megdöbbentő látvány tárult elém, amikor ma délben felértem a Széchényi Könyvtárhoz: a főbejárat romokban hevert. Belövések éktelenkedtek a rejtélyes módon „megduplázódott” Oroszlános kapun, kiégett járművek sorakoztak az udvarra került szoborcsoport előtt, és lövészárkokat kellett kerülgetnem az apokaliptikus felfordulásban. Rövidesen kiderült, hogy a munkások nem egy titokzatos bombatámadás utáni újjáépítésen szorgoskodnak, csupán filmforgatás előkészületei zajlanak, és természetesen az összes díszlet hungarocellből készült. Nem mindennap lát ilyet az ember, már csak ezért is megéri könyvtárba járni…

Egy amerikai csillagász új könyvében az emberek világnézete szerint csoportosítva vizsgálja meg, hogy hányan hisznek a Földön kívüli életben. A nagy világvallások követői közül a keleti vallások hívei tartják a legvalószínűbbnek a Földön kívüli élet létezését, a legkevésbé pedig a keresztények – írja az Origo.

Számos megdöbbentő ufóeset igazolja, hogy a legtöbb idegen űrhajó nem csupán maga állítja elő a működéséhez szükséges elektromágneses mezőket, hanem arra is képes, hogy adott esetben „ellopja” a meghajtásához szükséges energiát. Az ufókutatók érdeklődését a 45 évvel ezelőtt történt nagy New York-i áramszünet irányította rá arra, hogy az emberi technológia nélkülözhetetlen részét képező erőművek és üzemek, elektromos rendszerek és nagyfeszültségű távvezetékek valósággal vonzzák a kozmoszból érkező látogatókat. A világ különböző területein előforduló, sokszor napokon át tartó áramkimaradások alkalmával napjainkban is gyakran figyelnek meg ufókat, amelyek az elektromos hálózat „megcsapolásával” saját részükre vételeznek energiát.

Meglepően nagy népszerűségnek örvendenek az olyan exkluzív utazások, amelyek a híres felfedezők által megtapasztalt élményeket ígérik a csillagászati költségeket felemésztő, maratoni túrák résztvevőinek. A modern kalandorok természetesen nem csupán a legendás utazók által bemutatott tájakat és kultúrákat ismerhetik meg, hanem azt is megtapasztalhatják, hogy mennyit változott a világ az elmúlt évszázadok során.

A lipótvárosi Akadémia utca 1. számú épület több mint másfél évszázad történelmének tanúja. Már állt az 1838-as nagy pesti árvíz idején, felidézhetné a Lánchíd és a szomszédos Magyar Tudományos Akadémia építésének minden mozzanatát, látta életre kelni a századelőn még néptelen, sivár külterületet. Az egykor itt működő István főherceg a város első szállói között nyílt meg. A maga idejében nemcsak a pestiek és a vidékiek ismerték és kedvelték: elismerően számoltak be róla az erre vetődő külföldi utazók is. Ám a legendás vendégfogadó négyemeletes klasszicista épülete ma már csupán egy a számtalan belvárosi irodaház közül.

A Tejútrendszer akár háromezer civilizáció otthona is lehet, a hatalmas távolságok miatt viszont a kapcsolatfelvétel lehetősége nem valószínű – állapítja meg egy új tanulmány, amelyről az Origo tudósított.

Túraútvonal: Királyszállási elágazás – Vár-berek – Bükkfa-kúti-árok – Gazsi-lik – Bátorkő, Pusztapalota – Fajdas-hegy – Márkus szekrénye – Nagy-rét-tető – Széles-földek – Tés

Eddig legfeljebb tudományos-fantasztikus filmekben láthattunk különleges képességű embereket, akik szükség esetén újra tudják növeszteni saját csontjaikat. A közelmúltban azonban több nemzetközi kutatócsoport is elképesztő eredményeket ért el olyan eljárások kifejlesztésében, amelyeknek köszönhetően rövidesen valósággá válhat az emberiség régi vágya: a csontnövesztés!

Az 1808-ban megalakult Szépítő Bizottmánynak köszönhetően a XIX. század első évtizedeiben sorra emelték Pest új, többemeletes lakóházait, amelyek az addigi elhanyagolt, falusias jellegű városnak modern, szemet gyönyörködtető külsőt adtak. Az ekkoriban kiépülő Alsó-Dunasor – a mai Petőfi tér és Vigadó tér közötti útszakasz – palotáiból nemcsak a Tabán apró házacskáira nyílt kellemes kilátás, hanem a közeli korzó árnyas fáira és a 48-as szabadságharc előtt a pest-budai hajóhídra is.

Az Alsó-Dunasor klasszicista épületei közül mindössze három vészelte át a történelem viszontagságait. Egyikük az Apáczai Csere János utca 7. számú ház, amelyet 1812-ben Pollack Mihály tervezett a neves pesti ácsmester, Kardetter Tamás számára. A jelenleg bankszékházként funkcionáló épületben naponta több ezren fordulnak meg, ám bizonyára jóval kevesebben vannak azok, akik egy percre is figyelemre méltatnák a főbejárat kapuívét.

Első pillantásra egy méltóságot sugárzó, dús hajú és szakállú férfi kőből faragott portréja tűnik a szemünkbe. De ha figyelmesebben megnézzük a gondosan kidolgozott fejszobor apró vonásait – mélyen ülő szemeit, homlokredőit és érzéki száját –, már egyértelművé válik a hasonlóság a görög mitológia főistenének antik ábrázolásaival. S hogy valóban Zeusz feje díszíti a Kardetter-ház bejáratát, azt a kapualjban elhelyezett két másik szobor is bizonyítja: a bal oldali ugyanis Hébét, Zeusz és Héra lányát, az örök ifjúság istennőjét ábrázolja, vele szemközt pedig Flóra, a virágfakadás római istennője áll szélfútta ruhájában.

A klasszicista műalkotások kedvelőinek szerencsére nem kell bejárniuk a pesti utcákat ahhoz, hogy az antik világ főistenének újabb ábrázolásával találkozzanak. A közelmúltban megjelent Mitológiai séta a Belvárosban című könyv szerzői – akik összeállításukkal az évezredes múlt kőbe vésett emlékeinek megismeréséhez nyújtanak hasznos segítséget – felhívják a figyelmet a szomszédos, 5. számú épület bejáratára is. Az 1813-ban Hofrichter József által tervezett ház kapujának zárókövét szintén Zeusz portréja díszíti, akinek jellemvonásai közül ezúttal a szigorúságot fedezhetjük fel a szorosan összezárt szájat és az összeráncolt homlokot megpillantva. Zeusz a földszinti ablakok közötti női és férfifejek, valamint egy-egy koszorút tartó allegorikus nőalak társaságában őrzi a bejáratot immár lassan két évszázada. Érdemes megfigyelni a nőalakok kezében látható bőségszarut is, amely alakjával a mitológiai főistent tápláló Amaltheia kecske örökre megmaradó, gyümölcsöt és virágot ontó szarvára emlékeztet.

A két klasszicista lakóház kapuja fölött elhelyezett dombormű-kompozíciók talán azt akarják a tudomásunkra hozni, hogy az egykori jómódú tulajdonosok vagyonát nem más, mint maga a főisten vigyázta éberen. A mai Apáczai Csere János utca épületein látható Zeusz-ábrázolások így nem csupán a reformkori Pest világával, hanem a rég letűnt korok szellemiségével is összekötik a Belváros mai lakóit.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A NÉPSZABADSÁG 2002. JÚNIUS 22-I SZÁMÁBAN

EGY RÉGI SOROKSÁRI ÚTI GYÁR

A technika- és a gazdaságtörténészek nagyon alapos munkát végeznek, rengeteg technikai és gyártörténeti emlék van, és ezekről számos kutatási közlemény jelent meg. Én nem kutató vagyok, azokat a gyárakat, amikről írok, jól ismerem, ugyanis ifjúkoromban dolgoztam ott.

1963-ban a Soroksári út 160. szám alatti Fémáru- és Szerszámgépgyár már a Szerszámgépipari Művek (SZIM) Esztergagépgyára volt. A SZIM kilenc gyárat fogott össze – de most csak a Soroksári úti gyárról lesz szó. A gyár egyébként valamikor a mellette lévő Lámpagyár (Lampart) része volt, a nagy gyárépületek le sem tagadhatják a szoros rokonságot. Az Esztergagépgyár esztergapadokat (EU és MVE típusokat) és marógépet gyártott, és – ami manapság szinte hihetetlen – majdnem az egész világra exportált a Technoimpex Külkereskedelmi Vállalaton keresztül, a korabeli külkereskedelmi korlátok és szabályok szerint.

A KÖZPONTI ÉPÜLET, MELLETTE A VÉGSZERELDE EGYKORI BEJÁRATA

Mint naiv ifjú léptem be a vállalat (mai szóval: a Cég) kapuján (19 évesen, friss gimnáziumi érettségivel), csetlettem-botlottam a hatalmas üzemcsarnokokban, de egy év eltelte után csukott szemmel is tudtam esztergát gyártani – mondom utólag, viccesen. Ugyanis ha igen-igen elvonatkoztatunk a részletektől (ezekről majd alább), egy termék előállítása valójában egyszerű: alkatrészekből összeszereljük a gyártmányt (pl. egy gépet), kipróbáljuk és eladjuk.

Ebbe a Soroksári úti gyárba reggelenként a 23-as busz, a ráckevei HÉV és a Gubacsi úton közlekedő villamos szállította a szakembereket. Sokan nemcsak a gyárból ismerték egymást, hanem a környező kisebb településekről (Soroksár, Dunaharaszti), de sok családi kötelék is itt szövődött, vagy éppen a családi kapcsolat révén jutottak be a gyárba a hozzátartozók.

A termelés – ahogy nekem akkor mesélték – korszerű üzemszervezési gyakorlat szerint folyt. Egy hatalmas üzemcsarnokban, a forgácsolóban az anyagot darabolták, fogaskereket, tengelyt, apróbb „ezt-azt” forgácsoltak, köszörültek. Egy másik, emeletes épületben az alkatrészekből nagyobb egységeket szereltek össze (ez volt a részszerelde), majd az ehhez közvetlenül csatlakozó végszereldében mindent összegyűjtöttek és összeszereltek, a hatalmas kapun pedig kijöttek a kész gépek.

A gyárban korábban öntöde is működött, de az én időmben ez már megszűnt, viszont a mellette lévő edzőüzemben edzették a vasakat, ahogy kellett.

A közvetlen termelés épületei kívülről, a Soroksári útról nem nagyon látszottak, az utcai frontot a hosszú irodaépület határolta, ahol az elméleti, az agyagellátási (mai divatos szóval: a logisztika tervezése) és az igazgatási feladatok ellátása zajlott. Nyilván egy műszaki termék előállítása a műszaki felkészültség mértékétől függ. Magam is tapasztaltam, hogy a gyár tervezői, technológusai, szervezői és termelésirányítói elismert szakemberek voltak, nem egy közülük országos hírű volt a szakmában.

AZ EGYKORI FORGÁCSOLÓÜZEM NAPJAINKBAN

A termelés műszaki fogalmain túl, mint minden emberi közösségben, az emberi kapcsolatok napi apróságai ugyanúgy zajlottak, mint bárhol máshol. Volt üzemi konyha, hol jó, hol rossz ebéddel; bár a konyha igyekezett: reggelente a kézbesítők és egyéb segéderők hozták a konyhások napi „óra indul” termékét, a friss lángost, ezzel segítve a hajnali bágyadt hangulat elillanását. Voltak fiatalok, lányok és fiúk, akik a szigorú rend és főnöki figyelem közepette is tudtak pár pillanatot szakítani a közös cigarettázásra és egy kis oldott beszélgetésre a gyárudvaron. Voltak idős szakik, akik minden kacifántos ügyet megoldottak – még az esti tagozatos gépipari technikumi vizsgákra való felkészülés fogas kérdéseit is könnyen megmagyarázták a nehezebb fejű érdekeltnek.

Nos, mindez már nincs meg. A Fémáru- és Szerszámgépgyár helyén, a még meglévő épületekben kereskedelmi raktárak, irodák és ismeretlen tevékenységű vállalkozások működnek. A teherporta mellett, az egykori szállítási osztály helyiségeiben már nem „tengerentúli export” csomagolásba burkolják a pótfogaskereket. Most a teherportán bárki bemehet, a kutya sem kérdezi, hogy hova megy.

Az egyedi technológiával készült, keskeny és ingatag függőhidak nélkülözhetetlen szerepet töltöttek be a hatalmas inka birodalom életében: a spanyol hódítás előtt több száz kötélhíd segítségével oldották meg az egyébként áthatolhatatlan hegyek közötti közlekedést. Az Andok égbe törő ormain napjainkban egyedülálló módon őrzik az ősi hagyományokat, és rituális szertartás keretében évente újjáépítik a perui Apurimac folyó két partját összekötő szent hidat.

Az erdészek együttműködéséről, kezdeményezéseiről szólnak azok a feljegyzések, amelyek a pilismaróti Hoffmann-kunyhó építéséről és a turistamozgalomban betöltött szerepéről számolnak be. Az eredeti kunyhó már az 1880-as években állt. Zsindelytetős gerendaház volt, amelyet paticskerítéssel vettek körül. Eleinte az erdészek, erdei munkások menedékhelyéül szolgált, majd 1890. június 15-én – természetjárók népes csoportjának jelenlétében – átadták az egyre terebélyesedő turistatársadalomnak.

Az épület kezelője a Magyar Turista Egyesület budapesti szakosztálya lett. Neve az erdészeti közalapítvány pilismaróti erdőgondnokának, Hoffmann Sándornak az emlékét őrzi. Az eredeti faépület az 1930-as végén még állott „Hoffmann puliba” felirattal. A háború után terméskőből építették fel az új „kunyhót”, később pedig különböző tákolmányokat ragasztottak hozzá. Időközben a kerület erdészének lakása is felépült vele szemben. A környékbeli erdőkben zajló termelések miatt szükség volt ideiglenes munkásszállásra és a kihelyezett fogatok számára istállóra. Ezen szerepének befejeztével az épületegyüttes újra a turizmus szolgálatába lépett. Az omladozó épületeket Makovecz Imre tervei alapján építették át a nyolcvanas években, azonban a szállásépület állaga és komfortfokozata miatt átépítésre szorult 2001-ben. Most erdei szállásépületként, illetve zártkörű rendezvényekre bérbe vehető étteremként áll a természetszeretők rendelkezésére. A szolgálati lakás a Pilismaróti Erdészet hoffmanni kerületét szolgálja ki.

A Hoffmann-kunyhótól alig 300 méterre lévő, ma is bővizű Hoffmann-forrás mindig üdítő ivóvizet biztosít az arra járóknak. Az épületek mögött létesített padok, asztalok és tűzrakóhely a kirándulás közben megpihenni vágyókat szolgálják.

Sok szép látnivaló közelíthető meg innen. A közelben található a Cser-kút forrás, melyhez az Urak hídján keresztül juthatunk nem jelölt turistaúton. A Z+ úton juthatunk az Égett-hárshoz, ahonnan már látszanak a pilisszentléleki pálos kolostor szemet gyönyörködtető romjai. Ott nem a kolostorrom felé indulván a P jelzésen eljuthatunk a Hirsch-oromig, ahonnan megkapó panorámaként tárulnak elénk a pilismaróti erdők a Malom-völggyel. Ezen az úton tovább jutunk Pilismarótra a Miklós-deák-völgyön keresztül.

A Z+ jelzés a másik irányban elvisz a Szakó-nyeregig, ahonnan választhatunk az útelágazás adta lehetőségekben. Igen látványos út vezet fel Dobogókőre a P jelzésen. Kalandos út visz a Z úton az Árpádváron át – amely még a XVII. században is településként működött –, a Rám-szakadékon keresztül – amely egy gyönyörű, de nedves időben veszélyes útvonal – Dömösre. A Z□ úton keresztül érhetjük el azt a Római utat, amely a Két-bükkfa-nyereg felé veszi az irányt, ahonnan a Pilis-tető és Dobogókő is elérhető szebbnél szebb utakon.

SZÖVEG FORRÁSA:
A PILISI PARKERDŐ ZRT. TÁJÉKOZTATÓ TÁBLÁJA

A Nagy-Britannia legfélelmetesebb vidékeként ismert Longdendale-völgyben valóságos UFO-invázió tartja izgalomban a terület lakosait és az erre tévedő utazókat. Az elmúlt évtizedekben elképesztően nagy számú észlelés került nyilvánosságra a környéken rendszeresen megjelenő fantomrepülőgépekről, valamint a felszínen és a légtérben egyaránt látható azonosítatlan fényekről, de a hátborzongató meglepetéseket tartogató „kísértetvölgy” rejtélyeire napjainkban sem született kielégítő magyarázat.

A Reviczky utca 7. számú palota a 19. század utolsó harmadában gróf Bánffy György tulajdonában állt. Földszintjén megkopott, domborműves, szürke kőtábla utal kétségtelenül leghíresebb lakójára: Babits Mihályra, aki 1916 és 1932 között feleségével, Tanner Ilonával lakott itt.

A REVICZKY UTCA 7. SZÁM ALATTI LAKÓHÁZ NAPJAINKBAN.
FOTÓ: JOZSEFVAROS.HU

A lottómilliomosok egyik pillanatról a másikra gazdagodnak meg, mégsem élvezhetik minden esetben Fortuna kegyeit. A telitalálatos szelvények kitöltői közül többen önkezükkel vetettek véget életüknek, de bűnözők és gyilkosok is akadnak a balszerencsés nyertesek sorában.

AMIKOR MÉG NEM VOLT LÁGYMÁNYOSI LAKÓTELEP

Talán a helybeli lakosok sem mind tudják, hogy valamikor a mostani Lágymányosi lakótelep felépítése előtt rét, legelő, veteményeskertek, szétszórtan álló kisebb házak és keserűvízkutak foglalták el a tájat.

A rét a Nagykikinda utca (jelenleg is meglévő) négy – bár a két-két ház közötti foghíjtelek azóta történt beépítése miatt már öt – háza után, az Albert utcától kezdődött, és tartott egészen a Kelenföldi pályaudvarig. A rét közepén az Etele út húzódott, de a túloldalon a Bártfai utcából erre nyíló keresztutcák (mint pl. a Zámori utca) végén már kukoricatáblák zárták el a továbbhaladást. A mostani Bikás park legelőként funkcionált a környék tehenei részére, télen pedig a lapály mélyedésében befagyott víz pompás korcsolyapálya lett.

A keserűvízkutak kerítését a háború erősen megviselte, így a kíváncsi gyereksereg akadálytalanul tudott belenézni a kútba, amelynek vízfelülete egyébként nem volt mélyen, és amelynek vaslemez zárófedele megrongálódott vagy eltűnt.

A Bartók Béla útról nyíló, a villamosremíz környékéről vezető kis mellékutcák konyhakertekbe futottak, jobbára az akkori Beszkárt- (majd FVV-, majd BKV-, manapság bizonytalan vagyok az elnevezésben...) alkalmazottak szorgos kezeit dicsérve.

Visszatérve a Nagykikinda utcához és környékéhez: az említett négy ház már a háborús időszak alatt épült, amikor a harci cselekmények még távol voltak az országtól. A házaknak szerencséjük volt, mert megúszták a pusztítást (az államosítást nem). A lakótelep építésekor az új épületek körbefogták a háború tanúit, a környező ipari jellegű létesítményeket azonban elbontották. Az utca a Fehérvári útig húzódott, a sarkon egy kiégett, romos épület emlékeztetett a világháborúra. Vele szemben a másik sarkon földszintes kis ipari üzem működött, melyben petróleumfőzőket, petrofortokat gyártottak. A házakkal szemközt a túloldalon volt a lovas kocsik „garage”-a, hatalmas istálló, nagy szabad terület a kocsik részére, szénapajta és néhány használaton kívüli öreg szemeteskocsi színesítette a látványt. Itt aztán lehetett játszani, pláne hogy az istállómester jószívű, kedélyes ember volt, ott aludt az istállóban, kényelmesnek tűnő vaságyon. Ha valaki (gyermek) elég bátor volt, az istállómester úr felkapta, és a széles hátú muraközi lovak egyikének hátára ültette, így akár huszárnak is képzelhette magát az emberfia. (Nehogy tévedjünk: a ló bekötve álldogált az állásban, és békésen vacsorázott.)

A Nagykikinda utca 12/a. szám alatti házban lakott egy ideig Paul Potassy (Potássy Pál), a később világhírűvé vált bűvész és családja. Innen nem messze, az Albert utca és a Bikszádi utca sarkán (most is meg)lévő emeletes ház lakója volt akkoriban a kiváló (régebben úgy mondták: all round) sportember, Szathmári Aba, aki atlétikában (gerelyhajítás), kosárlabdában és síugrásban is a hazai élvonalba tartozott. Válogatott versenyző, bajnokságokat nyert csapatok tagja volt. A GSE (Goldberger Sport Egyesület), a BEAC, majd a Vasas mesteredzőjeként vonult nyugalomba.

Hát ilyen környék vette körül a Nagykikinda utcát.

Itt töltöttem életem első hét évét.

KISS ISTVÁN 1980-BAN KÉSZÍTETT BIKASZOBRAI NAPJAINKBAN, A KELENFÖLDI LAKÓTELEP SZÍVÉBEN TALÁLHATÓ BIKÁS PARKBAN. FORRÁS: GEOCACHING.HU

A katolikus egyház az elmúlt években többször is megpróbálta bizonyítani, hogy halad a korral és a tudományos felfedezésekkel. A Vatikán először az inkvizíció által elítélt tudósokról, majd a darwini evolúcióelméletről alkotott korábbi álláspontját bírálta felül, a közelmúltban pedig a földönkívüli élet elfogadását illetően döntött le újabb tabut. Az első alkalommal megrendezett asztrobiológiai konferencia arra kereste a választ, hogyan készüljön fel a keresztény világ egy fejlett idegen civilizáció felfedezésére, valamint a földönkívüliekkel történő kapcsolatfelvételre, és teológiai érvekkel igazolta, hogy a Biblia szövegét és az évszázadokon át hirdetett katolikus tanokat teljesen új nézőpontból is meg lehet közelíteni.

Az emberiség évezredek óta használja a hangrezonanciát gyógyítás céljából. A különböző hangszíneken megszólaltatott „éneklő edényeket” közismerten tibeti zengőtálaknak nevezik, de előszeretettel alkalmazzák őket Nepálban és Indiában is. A hosszan tartó, ütemes kongatás által előidézett transzállapot nem csupán kellemes, nyugodt ellazulást eredményez, hanem enyhíti a fájdalmakat, gyorsítja a felépülést és erősíti az immunrendszert. Az „érintés nélküli masszázs” Európában is egyre nagyobb népszerűségnek örvend.

A XIX. század első felében kiépült klasszicista Duna-part házainak többségével ma már csupán a korabeli metszeteken találkozhatunk. A Pollack Mihály tervezte Vigadót a szabadságharc idején Hentzi ágyúi pusztították el, néhány lakóházra pedig az 1800-as évek végén, illetve a második világháborúban mondták ki a halálos ítéletet. A korzó szállodasora mögötti Apáczai Csere János utca három épülete szerencsésen átvészelte az elmúlt két évszázad viszontagságait. A 3. számú Szemerédy-ház Hofrichter József elképzelése szerint 1812-ben épült, és ugyancsak ő tervezte a ma 5. számmal jelölt Gyürky-házat 1814-ben. A Türr István utca sarkán álló Kardetter-ház, az Apáczai Csere János utca 7. pedig több mint kétszáz éve, 1812-ben készült el.

A KARDETTER-HÁZ 1900 KÖRÜL, WEINWURM ANTAL FELVÉTELÉN

JÚNIUS 4. – MENETREND A TOLBUHIN UTCÁBAN

Délelőtt Martonvásáron a Tolbuhin utcában (!) szálltam fel a pesti buszra. Szerencsére nem a kint maradt 1987-es menetrend szerint (nem) érkezett...

De ki volt Tolbuhin? „Fjodor Ivanovics Tolbuhin (1894–1949) szovjet marsall. Szolgált a cári hadseregben. 1918-ban csatlakozott a Vörös Hadsereghez, és végigharcolta a polgárháborút. A második világháborúban előbb a krími front parancsnoka (1941–42), majd az 57. hadsereg vezetője a sztálingrádi csatában (1942–43). 1943–45 között frontparancsnok. 1943-ban a Donyec-medence több jelentős városát is visszafoglalta a németektől, majd Jerjomenkoval együttműködve felszabadította a Krím-félszigetet. 1944 májusától a 3. ukrán front vezetője, ezúttal Malinovszkij fegyvertársa, a iasi-kisinyovi nagy győzelmet követően mindketten megkapták a marsallbotot. Ezután Tito partizánjaival együttműködve részt vett a belgrádi hadműveletben. Csapatait ezt követően Magyarországra rendelték, ahol azok főszerepet játszottak Budapest bevételében és a balatoni csatában. A háború után a délkelet-európai szovjet erők, később a Kaukázusontúli Katonai Körzet parancsnoka volt” – írja a Ki kicsoda.

JÚNIUS 12. – MÉG NAGYOBB A NYOMOR

Tavaly 87 510 forint volt a létminimum összege, ennyi pénz kellett egy felnőttnek a létfenntartáshoz szükséges igények kielégítésére – közölte a KSH-ra hivatkozva a Világgazdaság. Két aktív korú felnőttnek egy gyermekkel már 210 024 forintra volt szüksége a minimális igények biztosítására, a nyugdíjasoknak 78 759 forintra. A létminimumhoz 134 ezer forintos bruttó fizetésre volt szükség. A minimálbér bruttó összege 98 ezer forint volt, ebből 64 190 forintot vihettek haza. Nyolc órás közmunkáért nettó 47 ezer forint járt, a szociális segély összege 22 800 forint. Eközben egyre nagyobb a nyomor, még a munkavállalók negyedének keresete sem éri el a létminimumot – írja a Népszava.

JÚNIUS 13. – MAGYARORSZÁG NAPJAINKBAN

JÚNIUS 15. – EGYENESEN TOVÁBB

– Elnézést, ez a busz elkanyarodik? – fordult hozzám egy termetes asszonyság a 181-esen.
– Hát előbb-utóbb valamerre nyilván kanyarodik majd – válaszoltam informatívan.– Miért, hová szeretne menni, az Aszódi vagy a Távíró utca felé?
– Egyenesen – hangzott az értelmes felelet, miközben a busz élesen jobbra fordult.
– Egyenesen a…?
– Hát tovább.
Ez nem komplett, mondom magamban.
– Nézze, ha úgy vesszük, az út végén végül mindenki egyenesbe kerül – vetettem oda a napi bölcsességet, és leszálltam a következő megállónál.

JÚNIUS 28. – ELHUNYT HEGYI IMRE

Nyolcvankét éves korában elhunyt Hegyi Imre karnagy, újságíró, riporter. Építészhallgatóként az alakuló Állami Népi Együttesbe került, hivatásos énekes volt, majd betanító karnagy harmincöt éven át. Pászti Miklóssal az első magyar profi oratórium-énekkart szervezte meg. A Magyar Rádióban tényfeltáró, oknyomozó dokumentumműsorokat készített 1965-től. Nevéhez fűződik a Névjegy című portréműsor és a Kovalik Mártával közösen készített Húszas Stúdió több ezer, egyórás műsora, a magyar dokumentumműfaj kiemelkedő alkotásai, mint például a Kék vér kutyabőr és a Vállalom. A Józsefváros című lap szerkesztője 1995-től volt. Az Állami Népi Együttes, a Magyar Rádió és a Magyar Újságírók Országos Szövetsége örökös tagja. Munkásságát egyebek mellett SZOT-díjjal, Pour l’Ensemble-díjjal, Magyar Rádiózásért díjjal, Pulitzer-emlékdíjjal és többször Tolerancia-díjjal jutalmazták, megkapta a Magyar Rádió nívódíját és a MÚOSZ Aranytoll díját is. Hegyi Imrét a Magyar Rádió Nonprofit Zrt. saját halottjának tekinti. A Fortepanon elérhető fotón Kovalik Márta szerkesztő és Hegyi Imre riporter a Magyar Rádió VIII. stúdiójában 1980-ban.

JÚLIUS 12. – PÁLOS CÍMER A REFORMÁTUS TEMPLOMON

Pilismarót református egyháza 1560 és 1590 között alakult meg, amikor is templomot emeltek a falu közepén lévő dombtetőn. A főutcáról kétszáz lépcső vezet a templomig, amelynek kőkeretes kapuját a pálos rend címere díszíti, míg a bejárat feletti évszám az 1686-os átépítésre utal. A maróti földbirtokot 1493-ban II. Ulászló adományozta a pálosoknak, és a falu közel háromszáz évig, a rend 1786-os feloszlatásáig a szerzetesi közösség tulajdonában maradt. Ezt követően, több évtizedes bujkálás és nélkülözés után szerveződött újjá a református gyülekezet. A Szent Lőrinc tiszteletére felszentelt templomot 1820-ban Feigler Ferenc építőmester tervei szerint klasszicista stílusban átalakították, húsz méter magas tornya 1921-ben épült újjá egy tűzvész után.

JÚLIUS 30. – BABITS MIHÁLY NYARALÓJÁNÁL

Esztergomban található Babits Mihály (1883–1941) egykori nyaralója, emlékfalán kortársainak, barátainak, íróknak, költőknek, művészeknek az aláírásaival. Babits közel 60 műve született a présházból átalakított előhegyi villában, amelyet 1924-ben vett meg, és egészen haláláig itt töltötte a nyarakat feleségével, Török Sophie-val.

AUGUSZTUS 1. – VÉRADÁS A KAROLINA ÚTON

Ma délután – életemben másodszor – véradáson voltam az Országos Vérellátó Szolgálat Karolina úti központjában. Kértem véradó igazolványt, a „nemes cselekedet” honoráriuma pedig egy 500 Ft-os étkezési utalvány. Évente legfeljebb ötször lehet vért adni, és két teljes véradás között legalább 56 napnak kell eltelnie.

AUGUSZTUS 13. – ÚJ DIMENZIÓ A FOTÓZÁSBAN

Pontosan négy évet és húszezer fotót bírt ki az eddigi fényképezőgépem, és ahhoz képest, hogy a Nikon Coolpix L21 akkor a legolcsóbb kompakt gép volt, bőven kihoztam belőle a maximumot, sőt időnként még annál is többet… Most elérkezett az idő a váltásra.

Nagypapámtól kaptam 50 ezer forintos keretet, amiből három héttel ezelőtt a WestEnd Media Marktban vettem egy Sony DSC-H300 típusú gépet, de szinte azonnal bekrepált. Nem tudtam három napon belül visszavinni, így már csak javításra vették vissza. Két hetet kellett várnom az üzenetre, miszerint a fényképezőgép javíthatatlan, de kicserélik. Persze ugyanilyen típusúból addigra már nem maradt, így visszaadták a pénzt... Végül a Mammutban gond nélkül sikerült beszereznem, ráadásul kevesebb adminisztrációval, normális eladók közreműködésével. Sőt – legnagyobb meglepetésemre – pontosan ötezer forinttal, azaz 10%-kal olcsóbban! Mint megtudtam, az egyes Media Marktok árai eltér(het)nek egymástól, erre eddig nem is gondoltam. Lényeg, hogy tulajdonképpen nem is jártam rosszul!...

Ezzel egy „kicsit” jobb élmény lesz a fotózás, mint az eddigi kompakt géppel, amit a mai napon végleg nyugdíjba küldök. Fotós soha nem leszek, de „egyre jobban fotózó ember” egészen biztosan...

Világszerte egyre nagyobb területeket veszélyeztetnek a föld alatti szénbányákban parázsló tüzek, amelyek megfékezése még napjainkban is szinte megoldhatatlan feladat elé állítja a szakembereket. A gyakorlatilag elolthatatlan szénmezők – az értékes erőforrások elvesztésén túl – felbecsülhetetlen mértékű környezetszennyezéssel fenyegetnek.

CSINN-BUMM CIRKUSZ – A RÁDIÓFELVÉTEL „TITKAI”

Az ötvenes évek vasárnap délelőttjeinek egyik vidám eseménye a heti rendszerességgel jelentkező Csinn-bumm Cirkusz közvetítése volt, amely a rádióból szólt. Ilyenkor a fiatalság apraja-nagyja – gyakran a szülő is – lekucorodott a világvevő (vagy a néprádió – ismeri-e még valaki ezt a különleges készüléket?) elé, és harsány nevetéssel honorálta az egyik főszereplő, Bilicsi Tivadar cirkuszi hahotáját. Most nem a Cirkusz ismert szereplőiről és a rádió által közvetített előadás hangulatáról szeretnék írni, hanem az esemény hátteréről, melynek egyik résztvevője lehettem.

Osztályfőnök nénink – mi olyan 8-9 évesek lehettünk – bejelentette, hogy a héten az egész osztály ellátogat a Magyar Rádióba (iskolánk nem volt messze a céltól), és megnézzük a Csinn-bumm Cirkuszt. Ez a program nagyszerűnek ígérkezett, izgult is mindenki, mert – természetesen – sem a Rádióban nem voltunk, sem az előadást nem láttuk még, csak hallgattuk. Mivel kisdobosok (?) voltunk, felkötöttük a kék nyakkendőt, sötétkék rövidnadrágot húztunk (szerencsére jó idő volt), és az egész osztály fantasztikus rendben, halkan masírozott keresztül az egyik Múzeum körúti átjáróházon (ld. Budapesti forgácsok VI.), majd a Múzeum körúton, és végül a Bródy Sándor utcán egészen a Rádióhoz. (A „rendben és halkan masírozás”-t elősegítette a komoly figyelmeztetés, hogy ti. aki rossz lesz, azonnal hazamegy, semmi cirkusz.)

A rádiós bejárati szertartás a szigorú fegyveres őrség láttán lelohasztotta legkisebb kihágási kezdeményt is, olyanok lettünk, mint az angyalok. Átszellemült arccal vonultunk az ismeretlen (és talán egy kicsit fenyegető) környezetben, de végül elértünk egy tornaterem nagyságú, vastribünös emelvényekkel teli – ahogy kifüleltük – „stúdióba”, és elhelyezkedtünk izgulva. Vajon milyen lesz egy igazi Csinn-bumm Cirkusz, nézve, látva az ismert szereplőkkel?

A „porond” üres térsége mikrofonállvány-erdővel volt tele, felettünk is lógtak a vezetékek – alig bírtuk ki csendben, osztályfőnök nénink szigorú emlékeztető pillantásaival kísérve.

Egyszer csak előttünk a magasban kigyulladt, majd kialudt egy nagy villanytábla, és egy fiatal bácsi elénk állva felmutatott: „Látjátok?” „Igeeen!” „Ha elkezdjük az előadást, és kigyullad a tábla fénye, tapsoltok, igen?” „Igeeen!” Arra nem emlékszem, hogy nevetni kellett-e.

És aztán elkezdődött az előadás. Sajnos a szereplők hétköznapi ruhában voltak, papírról olvasták a szövegüket, és semmiféle cirkusz nem lett. Mi tapsoltunk, amikor kellett, nevettünk is – de valahogy a rádiót hallgatva más élményt jelentett az előadás.

Így ismerkedtünk meg egy rádiófelvétel hátterével. Egy tapasztalattal okosabbak lettünk 9 éves korunkra.