CSINN-BUMM CIRKUSZ – A RÁDIÓFELVÉTEL „TITKAI”

Az ötvenes évek vasárnap délelőttjeinek egyik vidám eseménye a heti rendszerességgel jelentkező Csinn-bumm Cirkusz közvetítése volt, amely a rádióból szólt. Ilyenkor a fiatalság apraja-nagyja – gyakran a szülő is – lekucorodott a világvevő (vagy a néprádió – ismeri-e még valaki ezt a különleges készüléket?) elé, és harsány nevetéssel honorálta az egyik főszereplő, Bilicsi Tivadar cirkuszi hahotáját. Most nem a Cirkusz ismert szereplőiről és a rádió által közvetített előadás hangulatáról szeretnék írni, hanem az esemény hátteréről, melynek egyik résztvevője lehettem.

Osztályfőnök nénink – mi olyan 8-9 évesek lehettünk – bejelentette, hogy a héten az egész osztály ellátogat a Magyar Rádióba (iskolánk nem volt messze a céltól), és megnézzük a Csinn-bumm Cirkuszt. Ez a program nagyszerűnek ígérkezett, izgult is mindenki, mert – természetesen – sem a Rádióban nem voltunk, sem az előadást nem láttuk még, csak hallgattuk. Mivel kisdobosok (?) voltunk, felkötöttük a kék nyakkendőt, sötétkék rövidnadrágot húztunk (szerencsére jó idő volt), és az egész osztály fantasztikus rendben, halkan masírozott keresztül az egyik Múzeum körúti átjáróházon (ld. Budapesti forgácsok VI.), majd a Múzeum körúton, és végül a Bródy Sándor utcán egészen a Rádióhoz. (A „rendben és halkan masírozás”-t elősegítette a komoly figyelmeztetés, hogy ti. aki rossz lesz, azonnal hazamegy, semmi cirkusz.)

A rádiós bejárati szertartás a szigorú fegyveres őrség láttán lelohasztotta legkisebb kihágási kezdeményt is, olyanok lettünk, mint az angyalok. Átszellemült arccal vonultunk az ismeretlen (és talán egy kicsit fenyegető) környezetben, de végül elértünk egy tornaterem nagyságú, vastribünös emelvényekkel teli – ahogy kifüleltük – „stúdióba”, és elhelyezkedtünk izgulva. Vajon milyen lesz egy igazi Csinn-bumm Cirkusz, nézve, látva az ismert szereplőkkel?

A „porond” üres térsége mikrofonállvány-erdővel volt tele, felettünk is lógtak a vezetékek – alig bírtuk ki csendben, osztályfőnök nénink szigorú emlékeztető pillantásaival kísérve.

Egyszer csak előttünk a magasban kigyulladt, majd kialudt egy nagy villanytábla, és egy fiatal bácsi elénk állva felmutatott: „Látjátok?” „Igeeen!” „Ha elkezdjük az előadást, és kigyullad a tábla fénye, tapsoltok, igen?” „Igeeen!” Arra nem emlékszem, hogy nevetni kellett-e.

És aztán elkezdődött az előadás. Sajnos a szereplők hétköznapi ruhában voltak, papírról olvasták a szövegüket, és semmiféle cirkusz nem lett. Mi tapsoltunk, amikor kellett, nevettünk is – de valahogy a rádiót hallgatva más élményt jelentett az előadás.

Így ismerkedtünk meg egy rádiófelvétel hátterével. Egy tapasztalattal okosabbak lettünk 9 éves korunkra.

* * *

HOGY MIK VOLTAK! – HÁROM RÉGI ESZKÖZ

A Királyi Pál utca és a Tolbuhin (a mai Vámház) körút sarkán nyílt a legelsők közötti önkiszolgáló bolt, amit a felirat szerint Önkiszolgálók Boltjának neveztek. Megilletődötten mentem be első ízben a „még ilyen nem volt” boltba, de megállapítottam, hogy a parizert ugyanúgy vágják le és csomagolják, mint a régi boltokban. Egy valami azonban tényleg újdonság volt: hiányzott a blokklyukasztó. És ez a fontos eszköz azóta teljesen eltűnt. Mi is volt ez?

Amikor a hagyományos boltban a pultnál kívánságunk szerint összegyűjtötték az árut, az eladó egy blokkra ráírta az árakat és összeadta, amiből kijött a végösszeg. Ezt az összeget a pénztárban ki kellett fizetni, majd – miután a gép a nyílásába bedugott blokkra rányomta a kifizetett összeget, és így bizonyította, hogy a fizetés megtörtént – visszavándoroltunk a pulthoz (ahol örülhettünk, ha nem kellett újból sorakozni az eladóval történő kommunikáció céljából), és a blokk ellenében az áru birtokába juthattunk. És most jön a lényeg: az eladó a blokkot rászúrta a blokklyukasztóra. Ez az eszköz egy vastagabb fatalpból állt (hogy legyen tartása), melyen átvezettek (belevertek) egy kellően hosszú, közepesen vastag szöget, amely úgy 10-15 centire kiállt a fatalpból. Ez a szög nyársalta fel a leadott blokkot. Ilyen ma már sehol nincs.

Valamikor több rendőr volt az utcákon, akik nemcsak sétálgattak, hanem intézkedtek is, mégpedig mai szemmel elképzelhetetlen eszköz segítségével. Ugyanis sípoltak a szolgálati síppal.

Ha egy éppen posztoló rendőr látta, hogy a megállóból kiinduló villamoson a lépcsőn lógnak, harsány és éles sípszóval „lefütyülte” a villamost, amely természetesen megállt, mire a rendőr leparancsolta a „felesleges” tömeget a lépcsőkről, és a villamos indulhatott tovább. Jó esetben a „lógók” megúszták a büntetést, és várhattak egy másik járműre. De ugyanígy sípolt a fedezék (pl. hirdetőoszlop) rejtekében lévő rendőr a tilosban (nem felfestett átkelőn) átosonó gyalogosra, ilyenkor már ritkábban lehetett elkerülni a bírságot.

Aztán amikor a rendőr elunta a reménytelen küzdelmet a „rendes” közlekedés helyreállítása frontján, zsebre vágta a sípot, és elsétált a frekventált területről.

Ma már nem sípol a rendőr, valószínűleg a kamera képét nézi helyette.

POSZTOLÓ RENDŐR A MARGIT HÍD SZIGETI BEJÁRÓJÁNÁL 1964-BEN.
FORRÁS: FORTEPAN

A söröshordókat szállító lovas kocsi állandó tartozéka volt a normál méretű párnára hasonlító parafadugó párna, melyet zsákvászonból készítettek. Ezt a zsákvászon „párnát” nagy, 4-5 centi hosszú és 2-3 centi széles dugókkal tömték ki. Amikor a lovas kocsi megállt a kocsma előtt, a rakodó kocsis ledobta a párnát a rakfelület mellé a járdára, és a hordókat e rugalmas felületre irányítva lezuttyintotta a kocsiról. A hordók aztán – mivel billegve gurultak – össze-vissza próbáltak a kocsma irányába haladni, a járókelőket veszélybe sodorva, a veszélyt harsány kiáltással elhárítani igyekvő kocsmai alkalmazottak (vagy csak a csapos) harsány nevetése közben.

Néha a párna huzata kiszakadt, és a megfigyelést végző kiskorú értékes dugózsákmánnyal térhetett haza.