Az egyedi technológiával készült, keskeny és ingatag függőhidak nélkülözhetetlen szerepet töltöttek be a hatalmas inka birodalom életében: a spanyol hódítás előtt több száz kötélhíd segítségével oldották meg az egyébként áthatolhatatlan hegyek közötti közlekedést. Az Andok égbe törő ormain napjainkban egyedülálló módon őrzik az ősi hagyományokat, és rituális szertartás keretében évente újjáépítik a perui Apurimac folyó két partját összekötő szent hidat.

A jelenlegi Perut, Bolíviát, Ecuadort és Chile északi részét magába foglaló inka birodalom fejlett úthálózata a mai napig csodálattal és ámulattal tölti el az ősi civilizáció iránt érdeklődő utazókat és tudósokat. A havas hegyszorosokat és forró sivatagokat átszelő, több tízezer kilométer hosszú útrendszert a gyalogos futárok és a lámakaravánok igényeinek megfelelően építették ki, és évszázadokon keresztül létfontosságú szerepet játszott a kontinens legnagyobb és legfejlettebb birodalmának életében.

Egyedülálló megoldás

Az inkák valamennyi út mentén, egymástól átlagosan egynapi járóföldre pihenőhelyeket és raktárbázisokat létesítettek, ahol az államügyekkel megbízott utazók, illetve az utakon felvonuló katonai egységek élelemhez, szálláshoz és hadászati utánpótláshoz juthattak. A több ezer méter magas hegyek közötti közlekedésre szeszélyesen lengedező, keskeny kötélhidak jelentették a technológiai megoldást: a becslések szerint a 16. században még legalább kétszáz függőhíd ívelt át a sebes sodrású folyók és a függőleges szakadékok felett.

Az inka birodalomban nem ismerték a kőből készült boltíveket vagy a kereket, de a jellegzetes hidak építéséhez kitűnően alkalmazták a környezetükben található természetes rostanyagokat: a gyapotból, fűből vagy fiatal fák kérgéből, valamint láma- és alpakaszőrből font köteleket. Az akkoriban épült európai kőhidak hosszúsága meg sem közelíti a Dél-Amerikában egyedülálló függőhidak méreteit: még a Spanyolországban található leghosszabb római híd is csupán 30 méteres, ráadásul egyetlen európai híd sem ível keresztül mély szakadékokon. A gyarmati kormány ezzel szemben többször is megpróbált európai típusú hidakat építeni a kanyonok fölé, de minden kísérlet kudarcba fulladt, amíg a hídépítésben nem jelent meg a vas és az acél.

Áldozat a Földanyának

Az egykori birodalom fővárosától, Cuzco városától 100 kilométerre a mai napig nem merült feledésbe a múlt dicsősége: a rituális ünnepség keretében évente újjáépített szent híd, a „Keswachaca” méltó emléket állít az 1533-ban teljesen leigázott civilizációnak. A föld és a termékenység istennője, Pachamama tiszteletére emelt híd a Rio Apurimac, Peru legkiszámíthatatlanabb folyójának két partját köti össze, és 50 méter hosszan ível át a folyó felett.

A Keswachaca újjáépítésének napján, az évszázados hagyománynak megfelelően már pirkadat előtt kis csoportokban gyülekeznek a környező falvakban élő indiánok a folyó partján magasodó sziklákon. Minden család hosszú növényi rostköteleket visz magával, amelyekből előző éjszaka már összefonták a híd gerincét alkotó „kábeleket”. Az egymás mellé fektetett, kellő hosszúságú fonatokból öt derékvastagságú kötelet csavarnak, azután néhány férfi átkel a folyón, és erőteljes mozdulatokkal a sziklákhoz vagy erős karókhoz rögzíti a kenderkötél segítségével átvontatott fonatokat: három a hídtestet, kettő pedig a teljes hosszában felfűzött gallyakból álló korlátot alkotja. A keresztirányú fonatok 20 centiméterenként kapcsolják össze a hosszanti köteleket, így biztonságossá teszik az átkelőt és csökkentik a kilengést. Az elképesztően feszesre húzott, másfél méter széles gyalogútra fapallókat fektetnek, majd egy réteg gallyat szórnak, hogy megkönnyítsék az állatok átjutását. Egykor két függőhidat is építettek egymás mellé, hogy akkor se okozzon gondot az áthaladás, ha a másik elkopott vagy megrongálódott a zord éghajlat alatt.

A hatalmas Földanyának szánt áldozat a 4800 méteres magasságban, a ritka levegő miatt elképesztő erőfeszítést igényel. A Keswachaca istennője azonban elégedett lehet az eredménnyel: az ősi inkák leszármazottai évről évre nagyságához és dicsőségéhez méltó hidat emelnek, amely a 21. században is töretlenül őrzi a sebes Apurimac folyót szó szerint áthidaló ősi hagyományt.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A HIHETETLEN! MAGAZIN 2009. AUGUSZTUSI SZÁMÁBAN