VISSZÜK A GYERMEKET!

Ha a mai ifjú szülők belehallgatnak a nagymama és a nagypapa nosztalgikus beszélgetésébe (ti. amikor mi fiatalok voltunk...), néha nem tudják pontosan, miről is szól a történet. Talán segítségül lehet ez a kis „értelmező szótár”, amely ötven évvel ezelőtti fogalmakat próbál megmagyarázni.

Az újszülöttet pólyában vittük haza a kórházból. A pólyát elképzelni legjobban fénykép után lehet, mert manapság ilyet nem árulnak, de megpróbálom leírni ezt a fontos tárgyat.

Képzeljünk el egy nagy piskótát, melyet középen visszahajtottunk. De még mielőtt visszahajtottuk volna, a csecsemőt ráfektettük az alsó „piskótára”. Az alsó „piskótából” – amin feküdt – három helyen (mindkét oldalon) szalag lógott ki, mellyel összekötözve a visszahajtott felső „piskótát” (szép szalag formában) beszorítottuk a csecsemőt a pólya belsejébe. Természetesen a pólya könnyű paplanbéléssel rendelkezett, így a bébi télen sem fázott ebben a puha „tartályban”. Igaz, rugdalódzni sem tudott, ráadásul elég sokáig egész nap ebben a „présben” élt, de abban az időben ez normálisnak számított. Egyébként a pólya tartást adott, a legifjabb korban nem nyeklett-nyaklott a bébi, ami a kezdő szülőket segítette a kiságyból való kiemeléskor, nem beszélve a nagyszülők vagy ismerősök számára történt bemutató eseménynél.

Aztán ahogy a gyermek nőtt és erősödött, jöhetett a szabad levegő, a séta. Akinek nem volt gyermekkocsija, az a pólyára még egy plédet terített, és a gyermeket magához ölelve sétáltatta a környezettel ismerkedő ifjút. De valahogy előbb-utóbb mindenki szerzett egy ún. mélykocsit, ami sokat könnyített a sétáltatáson. A gyermek ugyan nem látott mást, mint az eget – a kocsi szó szerint mély volt –, alul feküdt a gyermek, és ha éppen nem aludt, nézhette az eget és/vagy a felhőket. Esős időben a mélykocsit viaszosvászonnal lehetett szigetelni, a levegő pedig valahogy bejutott az oldalsó réseken. A mélykocsit úgy kell elképzelni, hogy négy kereket egy fém alvázra erősítettek, az alváz négy sarkából visszahajtott rugón ringott a fa felépítmény, vagyis a „mélykocsi”. Ha a vizuális elképzeléshez ez kevés, tessék felidézni egy öreg autót, csak fordítva: ehhez a legjobb egy 1936-os Steyr 50 Baby típus (még a „Baby” szó is segít!) . A mélykocsi tolókarja a motorházból nő ki, a gömbölyű hátú karosszéria pedig maga a „mély”.

A gyermek persze egyre nagyobb lett, kinőtte a mélykocsit, jött a következő fokozat, a „sportkocsi”. Ebben a már járóképes kiskorú ülni és feküdni is tudott, természetesen bekötözve (bizony, a biztonsági öv már nagyon régi eszköz), mert a nyitott konstrukció veszélyeket hordott magában. E jármű egyszerű felépítésű volt: ez egy olyan guruló alkalmatosság, amely négy keréken, ülőlappal, két oldalán támasztékkal rendelkezett, és a hátlap dönthető volt, ülésre vagy fekvésre lehetett állítani, a gyermek fáradtságához igazítva. Ha esett az eső, az pech volt, a gyermeket nejlonokba kellett csomagolni, amit az érintett vérmérséklete szerint tolerált.

Sajnos mindkét kocsi alkalmazása hosszabb távolság megtételéhez – villamos vagy autóbusz közreműködésével – szinte lehetetlen volt. A budapesti járművek magas lépcsői, az ajtók középső kapaszkodó karfái, sőt, maga a szűk ajtó is megoldhatatlan problémát jelentett. A mélykocsi eleve összecsukhatatlan volt, a sportkocsit félig-meddig, a tolókar előrehajtásával lehetett villamosra felszállásra alkalmassá erőltetni, de a felszálláshoz legalább két szülő vagy áldozatkész utastársak segítségére volt szükség. És természetesen üres peronra, ami a korabeli időkben a legritkábban fordult elő, hiszen nem lehetett mással közlekedni, mint villamossal vagy autóbusszal. Igen, volt taxi is, csak kombi nem, hanem például egy háború előtti Renault, csomagtartó nélkül.

Hát így utaztunk és sétálgattunk gyermekeinkkel annak idején.

ILLUSZTRÁCIÓ FORRÁSA: FORTEPAN