EGY RÉGI SOROKSÁRI ÚTI GYÁR

A technika- és a gazdaságtörténészek nagyon alapos munkát végeznek, rengeteg technikai és gyártörténeti emlék van, és ezekről számos kutatási közlemény jelent meg. Én nem kutató vagyok, azokat a gyárakat, amikről írok, jól ismerem, ugyanis ifjúkoromban dolgoztam ott.

1963-ban a Soroksári út 160. szám alatti Fémáru- és Szerszámgépgyár már a Szerszámgépipari Művek (SZIM) Esztergagépgyára volt. A SZIM kilenc gyárat fogott össze – de most csak a Soroksári úti gyárról lesz szó. A gyár egyébként valamikor a mellette lévő Lámpagyár (Lampart) része volt, a nagy gyárépületek le sem tagadhatják a szoros rokonságot. Az Esztergagépgyár esztergapadokat (EU és MVE típusokat) és marógépet gyártott, és – ami manapság szinte hihetetlen – majdnem az egész világra exportált a Technoimpex Külkereskedelmi Vállalaton keresztül, a korabeli külkereskedelmi korlátok és szabályok szerint.

A KÖZPONTI ÉPÜLET, MELLETTE A VÉGSZERELDE EGYKORI BEJÁRATA

Mint naiv ifjú léptem be a vállalat (mai szóval: a Cég) kapuján (19 évesen, friss gimnáziumi érettségivel), csetlettem-botlottam a hatalmas üzemcsarnokokban, de egy év eltelte után csukott szemmel is tudtam esztergát gyártani – mondom utólag, viccesen. Ugyanis ha igen-igen elvonatkoztatunk a részletektől (ezekről majd alább), egy termék előállítása valójában egyszerű: alkatrészekből összeszereljük a gyártmányt (pl. egy gépet), kipróbáljuk és eladjuk.

Ebbe a Soroksári úti gyárba reggelenként a 23-as busz, a ráckevei HÉV és a Gubacsi úton közlekedő villamos szállította a szakembereket. Sokan nemcsak a gyárból ismerték egymást, hanem a környező kisebb településekről (Soroksár, Dunaharaszti), de sok családi kötelék is itt szövődött, vagy éppen a családi kapcsolat révén jutottak be a gyárba a hozzátartozók.

A termelés – ahogy nekem akkor mesélték – korszerű üzemszervezési gyakorlat szerint folyt. Egy hatalmas üzemcsarnokban, a forgácsolóban az anyagot darabolták, fogaskereket, tengelyt, apróbb „ezt-azt” forgácsoltak, köszörültek. Egy másik, emeletes épületben az alkatrészekből nagyobb egységeket szereltek össze (ez volt a részszerelde), majd az ehhez közvetlenül csatlakozó végszereldében mindent összegyűjtöttek és összeszereltek, a hatalmas kapun pedig kijöttek a kész gépek.

A gyárban korábban öntöde is működött, de az én időmben ez már megszűnt, viszont a mellette lévő edzőüzemben edzették a vasakat, ahogy kellett.

A közvetlen termelés épületei kívülről, a Soroksári útról nem nagyon látszottak, az utcai frontot a hosszú irodaépület határolta, ahol az elméleti, az agyagellátási (mai divatos szóval: a logisztika tervezése) és az igazgatási feladatok ellátása zajlott. Nyilván egy műszaki termék előállítása a műszaki felkészültség mértékétől függ. Magam is tapasztaltam, hogy a gyár tervezői, technológusai, szervezői és termelésirányítói elismert szakemberek voltak, nem egy közülük országos hírű volt a szakmában.

AZ EGYKORI FORGÁCSOLÓÜZEM NAPJAINKBAN

A termelés műszaki fogalmain túl, mint minden emberi közösségben, az emberi kapcsolatok napi apróságai ugyanúgy zajlottak, mint bárhol máshol. Volt üzemi konyha, hol jó, hol rossz ebéddel; bár a konyha igyekezett: reggelente a kézbesítők és egyéb segéderők hozták a konyhások napi „óra indul” termékét, a friss lángost, ezzel segítve a hajnali bágyadt hangulat elillanását. Voltak fiatalok, lányok és fiúk, akik a szigorú rend és főnöki figyelem közepette is tudtak pár pillanatot szakítani a közös cigarettázásra és egy kis oldott beszélgetésre a gyárudvaron. Voltak idős szakik, akik minden kacifántos ügyet megoldottak – még az esti tagozatos gépipari technikumi vizsgákra való felkészülés fogas kérdéseit is könnyen megmagyarázták a nehezebb fejű érdekeltnek.

Nos, mindez már nincs meg. A Fémáru- és Szerszámgépgyár helyén, a még meglévő épületekben kereskedelmi raktárak, irodák és ismeretlen tevékenységű vállalkozások működnek. A teherporta mellett, az egykori szállítási osztály helyiségeiben már nem „tengerentúli export” csomagolásba burkolják a pótfogaskereket. Most a teherportán bárki bemehet, a kutya sem kérdezi, hogy hova megy.