Az elmúlt évtizedekben több száz alkalommal fordult elő, hogy az égen repülő azonosítatlan tárgyak megjelenése előtt, közben vagy után titokzatos, jelzés nélküli fekete helikopterek emelkedtek a magasba, amelyek üldözni kezdték az ufókat. Számos ismert mérnök, kutató és újságíró próbált már kielégítő magyarázattal szolgálni a helikopterek és az ufók közötti – meglehetősen értelmetlennek és fenyegetőnek tűnő – kapcsolatra, eddig azonban egy elméletet sem sikerült kétséget kizáróan bizonyítani.

A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Üllői úti fiókkönyvtárában nem csupán a könyvek szeretete jelenti az összekötő kapcsot az olvasók között. A hagyományos könyvtári szolgáltatások mellett gyermekfoglalkozásokkal, kulturális és ismeretterjesztő programokkal várja a kispestieket az idén 40 éves intézmény, amely Holnapló címmel rendhagyó vetélkedősorozatot szervez, és falai között még a kertészkedésnek is helyet biztosít. Popovics Beatrix könyvtárvezetővel az olvasói szokások változásáról, a könyvtár közösségi szerepéről és hagyományteremtő kezdeményezéseiről beszélgettünk.

VÁNDORIPAR

Nem vagyok benne biztos, hogy amikor egy vicces ember beszélgetőtársának azt bizonygatja, hogy a bekövetkezett esemény (amiről éppen szó van) „úgy hiányzott, mint üveges tótnak a hanyatt esés”, tudja-e hova tenni a hallgató ezt a „nemzetiségi” meghatározást. Ne beszéljünk mellé: a „tót” szó éppen úgy nem változtatható meg, mint ahogy a „cigánypecsenye” sem „romapecsenyére”, ez ugyanis nem gúnyos jelző, hanem egy régi, a magyar köznyelvben bevett, mindenféle hátsó gondolat nélküli fogalom, mint például a „drótos tót”.

Nos, hogyan találkozott e két „szlovák” iparossal és a vándorköszörűssel az 50-es évek gyermeke – erről lesz szó a következőkben.

Nem nagy megállapítás, de az üvegablak, a kredencüveg, a szobaajtó göröngyös felületű üvege, a régi típusú liftajtó ablaka stb. néha betörik, elreped, amit javítani kell. Hol vagyunk még a lakótelepi ablakok hő- és zajszigetelt, dupla falú hatalmas felületeitől! Nincs még oldalkocsis IZS motorkerékpáron nagy üvegtáblákat szállító üveges mester, nincs teherautó, amellyel kiszállítják a budai villák verandáinak anyagait – még üveges kisiparos sincs, aki „Ezért nem megyünk ki, tessék behozni az ablakot!” felszólítással adja meg a helyes eljárást az üvegpótlás ügyében.

Van viszont üveges tót. Ez a szakember hátán hordja a különböző méretű táblaüvegeket. A hordozóeszköz alkalmas arra is, hogy a javítási művelethez szükséges eszközök (üvegvágó, kalapács, szög, gitt stb.) egy-egy speciális rekeszben a mester rendelkezésére álljanak. Mi kell még a szakmai ismereteken túl? Egy erős, vastag hang, amivel az üveges beleordít a lakóház udvarának visszhangzó csendjébe, hogy az otthon lévő lakó még csak véletlenül se felejtkezzen el a múlt héten, a huzat által bevágott bejárati ajtó kis üvegablakának cserepeiről. Ezzel kezdődik az üveges tót akcióba lépése.

A másik kolléga a drótos tót. A tevékenység hasonló az üvegeséhez, azzal, hogy ő „drótozni, fótozni” tud. A hátán lévő tartóeszközben üveg helyett összehajtogatott vékony lemezt, egy tekercs drótot,  stiftet, szegecset, kalapácsot szállít. A hangja neki is vastag és erős. A drótos tót tevékenysége szinte korlátlan. Abban az időben a háztartási eszközök zöme javítható volt. Ha kilyukadt a lavór, lábos, üst vagy kád, a mester magabiztos elszántsággal állt neki a javításhoz, nem volt kényes a munkafeltételekre, leült a lépcsőre, térdei közé szorította a lyukas lábost, és gyönyörűen befoltozta. De ha kellett, a pincébe járáshoz szükséges viharlámpa letört védőhuzalát is megreparálta – drótozott, ahogy hirdette a „portfólióban”. A fregoli tiplijét is helyrezökkentette, hiszen ehhez is értett.

Fizetni persze mindenért kellett, de én nem emlékszem arra, hogy az elszámolás során antagonisztikus ellentét alakult volna ki a szerződő partnerek között.

VÁNDORKÖSZÖRŰS A PESTI UTCÁN. ILLUSZTRÁCIÓ FORRÁSA: FORTEPAN

Akivel még a kisdiák találkozhatott az utcán (talán éppen a házuk előtt), az a köszörűs volt. A vastag, erős hang itt is alapfeltétel, hiszen a lakók figyelmét egyszerűbb a földszintről kiabálva felhívni, mint bekopogni minden egyes ajtón. Az élezésre váró kések, ollók összegyűjtése után beindult a szakipar.

A mester eszköze a kereken/kerekeken járó köszörű volt. Kétfajta gördülő köszörűgép járta a környékünket. Az egyik egy talicskára szerelt kisebb szekrényre hasonlított, a szekrény egyben szerszám és köszörűkő tároló is volt, melynek tetején forgott az oldalról lábbal (szíjjal), pedállal hajtott köszörűkő, ami nagyszerű szikraesőt produkált a késekkel leküldött kisiskolás előtt. A másik szerkezet egy közönséges biciklire szerelt gépezet volt, amit a biciklipedállal lehetett hajtani, természetesen a megfelelő hajtási láncok áttételeinek rendezése után. A bicikli kitámasztása a hátsó keréknél történt. A nyereg mögé szerszámos dobozt rögzítettek. A köszörűs a nyeregben ülve tekerte a köszörűkövet. Szikraeső itt is volt.

Két hónapon át látható a Millenárison a világ legnagyobb utazó űrgyűjteménye, a NASA és az űrrepülés történetét feldolgozó Gateway to Space kiállítás. A világ számos pontján nagy sikerrel bemutatott tárlat a NASA és az űrutazás történetét dolgozza fel az űrrepülést megálmodók első lépéseitől, az eseménydús XX. századon, a Holdra szálláson át napjainkig, átlépve a Naprendszerünk határait is. A Galaktika 300. könyvbemutató után készítettem fotókat a március közepéig megtekinthető kiállításon.

A kiállítás emléket állít az összes jelentős mérföldkőnek, mint például az első lépés a Holdon vagy a Nemzetközi Űrállomás. A kiállított tárgyak között eredeti műholdak, rakéták, űrhajózási eszközök, tárgyak, a visszatéréshez használt űrkapszulák, szkafanderek, Mir űrállomás, űrrakéta modellje, valamint a Földön jelenleg egyetlenként megtalálható Lunar Roving holdjáró is megtekinthető. Láthatjuk a Mercury-Redstone-t, az első amerikai, embert szállító rakétát, mely első szuborbitális repülésére vitte Alan Shepardot 1961-ben. Testközelből is megismerhetjük, milyen volt a Szojuz űrhajó belseje, milyen a Nemzetközi Űrállomás, láthatjuk a holdkompot, és az Apollo űrhajórendszernek azon részét, amely a kétfős legénységet az anyaűrhajóból a Hold felszínére és visszajuttatta, illetve vagy az orosz Mir űrállomást, amely 1986-tól 1997-ig keringett a Föld körül.

Megnézhetjük, hogy 1961. április 12-én milyen ruhában indult a szovjet Jurij Gagarin az űrbe. A kiállítás emléket állít az Apollo–Szojuz kísérleti programnak is, melyben az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió megegyezett, hogy megpróbálnak az űrben összekapcsolni egy Apollo kabint egy Szojuz űrhajóval. Az űrexpó bemutat egy holdjárót, eredeti felvételekkel és az Apollo–16 legénységeinek kommentjeivel. Nagy közönségkedvenc az a holdkőzet, amit nemcsak megtekinthetnek, de meg is érinthetnek a látogatók. És természetesen nem maradhat ki az űrutazás magyar vonatkozása sem a kínálatból. Bepillantást nyerhetünk a jövőbe is az Orion űrhajón keresztül, amely a Marsra szállítja majd az embert.

A kiállítás bemutatja, hogyan tudnak létezni az űrhajósok a szélsőséges időjárási körülmények között, hogyan és mit esznek és hogyan fürdenek. Az űr felfedezőinek szánt korai ételek egyszerű, pürésített élelmiszerek voltak fogkrémes tubushoz hasonló csomagolásban. Ahogy az emberek egyre több időt töltöttek az űrben, úgy fejlődtek a számukra készített ételek is – ezeket is láthatjuk a Millenárison, mint ahogy azt is, milyen az a berendezés, amit kifejezetten arra terveztek, hogy az űrhajósok a Coca-Colát és a Diet Coke-ot csapolni tudják a speciális ivópohárba.

A kiállítás végén pedig különböző szimulátorokon keresztül tesztelhetjük magunkat, hogy milyen pilóták lehetnénk. Speciális, úgynevezett zéró gravitációs géppel kóstolhatunk bele az űrbéli létbe, továbbá kipróbálhatjuk, hogy milyen az űrben szerelni és milyen nehézségekkel kell ott még megküzdeni.

SZÖVEG: GALAKTIKA.HU

Földi és űrteleszkópok garmadája kémleli már az égboltot idegen csillagok körül keringő bolygók után kutatva. Az exobolygók „szent Grálját” egy Földhöz hasonló tömegű, oxigénben gazdag légkörrel rendelkező planéta jelentené. E cél elérésére talán már nem kell sokat várni, hiszen a Naprendszeren túli égitestekkel foglalkozó exobolygó-kutatás hónapról hónapra szenzációs eredményekkel kápráztatja el a világot.

DECEMBER 5. – MIT REJT IZSÁKY LÁSZLÓ TITKOS BŐRÖNDJE?

Perlaki Zsuzsanna Éva, a Meridián Csoport alapító tagja az erdélyi aranylemezekről és Izsáky László bőröndnyi hagyatékáról tartott előadást az egri Univerzum Klubban, az EKMK Bartakovics Béla Közösségi Házban. Telt házas előadásában – amelynek végén egyedülálló dokumentumokat is bemutatott – egyebek mellett arra kereste a válaszokat, hogyan sikerült megfejteni az aranylemezek üzenetét, s valóban működik-e az Izsáky László és társai által 1974-ben a Kakastaréj közelében felrajzolt lehívójel.

DECEMBER 9. – OROSZ RULETT A METRÓN

Nálam kicsit idősebbek emlékezhetnek még a kettes metrón – közel fél évszázaddal ezelőtt (!) – üzemelt beléptetőkapukra. Mekkora nóvum lesz, ha újra bevezetik őket! Addig is, az utasok rohanva, röhögve lobogtatják a bérletnek álcázott klotyópapírt, sajtcetlit a Kontroll című filmbe illő kétfogú, félszemű „ellenőrök” előtt, és sietnek – talán éppen a halál torkába. Különösen a KöKi–Újpest „viszonylaton”. A hármas metró felújításának odázásával a városvezetés és a kormány orosz rulettet játszik. Nem az a kérdés, hogy történik-e tragédia a kriminális műszaki állapotban lévő vonalon, hanem az, hogy mikor. Majd utána kezdődik az egymásra mutogatás, a felelősök keresése, s persze hirtelen, azonnal, mégis csak lesz pénz felújításra. Tudjuk, hiszen ez minden esetben így szokott lenni. Mivel én nem szeretnék a közeljövőben vizionálható tragédia áldozatai között lenni, addig is bojkottálom a hármas vonalat, és a Határ útról a 99-es busszal közelítem meg a Belvárost. Időben el kell indulni. Miután megtörtént a felújítás, és Rejtő-regénybe illő kétes fazonok helyett „csupán” a beléptetőkapuval kell megküzdeni, talán újra lemerészkedem a mélybe. Bár nem kevés optimizmus szükséges ahhoz, hogy ezt reméljem.

DECEMBER 16. – ISMÉT KAPHATÓ A LADA MAGYARORSZÁGON

Hónapokig tartó lendületvétellel, nem kevesebb mint három sajtótájékoztató után ma indult újra a Lada forgalmazása Magyarországon. Fontos nap volt ez a mai a budapesti Zay utcában felhúzott első hazai, és egyben első Európai uniós bemutatóterem dolgozóinak és annak a kilenc márkakereskedőnek, akik mostantól új orosz autókat árusítanak majd. Összesen ezer Ladát akarnak eladni az első évben és a menetelés tovább folytatódik majd más európai országokban, ahol az utóbbi években ismét élénkülni kezdett az autópiac és sokan keresik a legolcsóbb megoldást – olvasható a Totalcar cikkében. A mai sajtótájékoztatón elsők között láthattam kedvenc márkám, a Lada Niva megújult változatát.

DECEMBER 18. – TÉVES HÍVÁS

– Főnök, mikor pakolhatom az árut?
– Elnézést, nyilván rossz számot hívott.
– Maga nem a logisztikai igazgató? Most érkeztem Marosvásárhelyről, itt állok kint a kocsival.
– Én a főszerkesztő vagyok, szerintem rossz számot hívott.
– Milyen főszerkesztő?
– Milyen áru?
– Hát a Józsi mondta, hogy ezt a számot csörgessem meg, ha ideértem.
– A Józsi megadta az én számomat?...
– Miért, maga kicsoda?
– Nem a maga embere.
– És meg tudná adni a Józsi számát?
– Persze, ha elárulja nekem, hány éves a kapitány.
És itt „rejtélyes módon” megszakadt a vonal.

JANUÁR 7. – BÚCSÚ AZ UTOLSÓ MOHIKÁNTÓL

Negyed évszázad (!) után (nálam is) véget ért az asztali PC korszaka. Tegnap reggel a végső „kék halállal” búcsúztunk egymástól. A rendszeres biztonsági mentéseknek köszönhetően szerencsére nem veszett el fontos adat, bár ezúttal is csak hajszálon múlt… Eddig egy tíz éve már leselejtezett gépen végeztem a napi munkát, félig-meddig nosztalgiából. De amikor már a gépet gépekkel sem lehet életben tartani, a memória Alzheimer-kóros volt, és a gépházban is utolsót dobbant a szív, akkor könnyes szemekkel kell búcsúzni az utolsó mohikántól is…

JANUÁR 13. – SZÉLESEDŐ EGYÜTTMŰKÖDÉS

Saját statisztikáim szerint eddig – az elmúlt 16 évben – bruttó 7,5 millió karakternyi írásom jelent meg nyomtatásban, és több mint 2,5 millió karakter korrektúrázott, aktualizált elektronikus utánközlésben. Ezzel 32 évesen elértem a 10 millió karaktert, amely összességében több mint kétezer – 75%-ban a helyi, regionális és az országos print médiában, 25%-ban elektronikus médiában publikált – anyagot jelent. Számomra nem a mennyiség, hanem a minőség a lényeg – ráadásul az újságírás helyett egyre inkább a korrektúrázás és a szerkesztés kerül előtérbe –, s még így is havonta több mint 150 ezer olvasóhoz jutnak el nyomtatásban a különböző témákban és periodikákban írt cikkeim. Természetesen most is több kiadóval, megbízóval tárgyalok az együttműködés szélesítéséről, és okkal bízom a legjobbakban… Úgy legyen, ahogy megálmodtam!

JANUÁR 21. – EMLÉKTÁBLA-AVATÁS A VÁCI UTCÁBAN

Felavatták és megkoszorúzták dr. Dobozy Elemérné dr. Erdélyi Zsuzsanna emléktábláját lakóházában, a Váci utca 79. szám alatt, a házon belül, a bejárati kapunál. Erdélyi Zsuzsanna néprajztudós, a Magyar Művészeti Akadémia néhai tagja itt élt és alkotott 66 éven át, 1949 júniusa és 2015 februárja között. Az emléktáblát Belváros-Lipótváros Önkormányzata állíttatta – olvasható a Magyar Művészeti Akadémia honlapján.

FEBRUÁR 13. – TITKOSÍTÁS ALÓL FELOLDVA

Magyar X-akták nyomában címmel tartottam előadást „titkos” hazai ufóesetekről és korábbi oknyomozásaim eredményeiről a Meridián Csoport első alkalommal megrendezett szabadegyetemén az újpesti Öreghalász étteremben.

Kezdő riporterként még bíztam a fénykép objektivitásában és jobbító erejében. Mára, pár évtizedes fotóriporteri múlttal, inkább hiszek abban, ami hihetetlen, és kételkedem abban, ami nyilvánvaló – vallja magáról Horváth Péter Balázs Béla-díjas fotográfus. A Kispesten élő fotóriporter sajátos világlátású, szokatlan képeiben gyakran szürrealisztikusan keverednek az analóg és a digitális technikák. Két éve vezeti a KMO Művelődési Ház Fotósuliját a résztvevők nagy örömére és megelégedésére. Eddig három albuma jelent meg, és 1966-os első önálló bemutatkozása óta szinte minden évben kiállít itthon és külföldön egyaránt. Február elején a kispesti Városháza aulájában nyílt kiállítása Otthonok címmel, amely április 11-ig tekinthető meg.

TÁNCOL A TÁNYÉR

Petőfi Sándor írta egyik versében, hogy „...táncol a tányér a borbélyműhelyek előtt”, mert bizony amikor fújt a téli szél, a régi iparos jelkép, a műhely ajtaja fölé kifüggesztett két réztányér összekoccant, figyelmeztetve a műhelyben várakozókat a kinti hidegre, tessék majd jól begombolkozni!

Hol van már a borbélyok réztányérja?! Hogyan nyírnak? És hol borotválnak? Aki e fontos műveletre szánja el magát, jó, ha előtte utánanéz, mert a szakállgyalulást csak az a néhány kiválasztott bolt vállalja, ahol a szigorú egészségügyi előírások ezt lehetővé teszik. Bezzeg kiskoromban, hajvágásra várva, nyugodtan tanulmányozhattam a mester urak borotválási tevékenységét – de azóta sok víz lefolyt a Dunán, változott az élet is. Lássuk, hogyan!

Úgy ötven évvel ezelőtt a Múzeum körúton és környékén válogathatott az ember a fodrászüzletek között. A páratlan oldalon két fodrászat működött, egy női és egy férfi, a páros oldalon egy üzlet várta a vendégeket (ez később gyermekhajvágásra specializálta magát). A Ferenczi István utca elején egy tekintélyes szakemberekből álló férfi fodrászat volt (utóbb itt nyílt a Csendes étterem). Abban az időben az önállóan működő fodrászokat szövetkezetbe tömörítették (kényszerítették?) a hatóságok, bár akadt kivétel is: a Kálvin téren egy (a kék reklám felirat szerinti) állami fodrászat várta a rászorulókat, a Magyar utca végén egy kis üzletben hadirokkant mester dolgozott, ő a férfiakat kezelte, felesége a női vendégeket gondozta. A Királyi Pál utca Tolbuhin körúti sarkához közel egy kis női fodrászat próbált boldogulni – sikerrel, mert amikor a bolt idővel bezárt, a törzsvendégek az egykori „mesternőkhöz” házhoz jártak, gondoskodtak a nyugdíj-kiegészítésről.

ILLUSZTRÁCIÓ FORRÁSA: FORTEPAN

Nézzük, mit figyelt meg egy ifjú iskolás a borbélynál. (Igen, borbélynál. Nem emlékszem, hogy a fiúk, férfiak máshoz mentek volna, mint borbélyhoz. A fodrász elnevezés akkor csak a női mesterekre vonatkozott.)

A mi környékünkön minden borbély tekintélyes, középkorú úr volt. Igen nagy tájékozottságot árultak el az élet legkülönbözőbb témái között, bennfentes mosollyal társalogtak a kezük alá került vendégekkel. Időnként átszóltak egymáshoz a mesterek és vendégek a szomszéd székben ülő, a témát szintén alaposan ismerő kuncsafthoz, így – a polémiát figyelve – páratlan lehetőség nyílt egy kisiskolás számára a műveltsége szélesítésére.

Ami a hajvágást illeti: a haj nagyját ollóval, a nyaknál egy időben kizárólag kézi hajvágó géppel nyírták , de aztán a technika ide is behatolt. Elektromos gép zizegett az ember füle mellett. A nyak végső simaságát a művelet előtti, bőrszíjon végzett fenés után igazi borbély-borotvával kapta a delikvens. Azután a levágott hajat egy vastag pemzlivel kisöpörték a nyakból (az apraja persze ott maradt), és lehetett menni fizetni a pénztárhoz.

A borotváláshoz már fel kellett nőni, de ez is elérkezett egyszer. Manapság a borotválkozás kényelmes művelet. Régen ez nem volt ilyen egyszerű, pláne ha a természet erős szőrzetet növesztett a felnövekvő ifjú arcára. Nem véletlen, hogy a külföldre (Nyugatra) kijutott honfitársaink első számú csempészáruja (a nejlonharisnya mellett) a borotvapenge volt. Az itthoni, gyenge minőségi pengék ugyanis csak a bőr nyúzására voltak alkalmasok. De mindent el kell kezdeni valahogy, a kiserkent szőr(kezdemény)t valamelyik borbély mester gondjaira kellett bízni. A borbély természetesen borotvával dolgozik, ami egy bicskához hasonló szerszám, rettenetesen éles (vö. borotvás gyilkos), és nagy gyakorlat kell a kezeléséhez. Ha jól emlékszem, a borbélyinasok egy felfújt léggömbön gyakoroltak – ha eldurrant, lehetett újra próbálkozni. A habot egy kisebb porcelán(?) tányérkában „verték fel”, majd ecsettel felvitték a vendég arcára, és kezdődhetett a munka: ez a veszélyes művelet nem gátolta meg a borbélyokat abban, hogy amíg az arcbőrt kifeszítve villámgyorsan lehúzták a szőrzetet, ne folyjanak bele valami érdekfeszítő beszélgetésbe, kihagyva az eljárás alá vont ifjút, akinek orrát épen felfelé hajlították, a kisebb szőrszálakhoz való hozzáférés céljából. És már készen is voltunk. Semmi karcolás, semmi vér, semmi gyötrelem. A maradék hab letörlése, egy kis vizes szivacs, timsó, és jöhet a pénztár.

És én otthon fél órát kínoztam magam egy hazai pengével, na ja, hol voltak akkor még a mostani csodagépek, a hárompengés, hajlékony megoldással.

EGY TORNATEREM EMLÉKÉRE

Az Erzsébet híd pesti hídfőjénél, a Belvárosi templom melletti épületegyüttes valamikor az ELTE bölcsészkarának adott helyet. Manapság a Piarista Gimnázium, a piarista rend és a Hittudományi Főiskola használatában áll, mint a háború előtt. Ez két épület, közöttük egy nagy boltíves átjáró, itt közlekedett a 8-as busz is, amely innen kétszer jobbra fordulva érte el az Erzsébet hidat.

Az épületegyüttest szépen felújították, viszont a boltív alatt már csak gyalogos közlekedés van, a busz máshol jár.

Az egykori bölcsészkarnak a Százéves étterem bejáratával szembeni kapuján keresztül lehetett feljutni az azóta megszűnt Egyetemi Színpadra. Az Egyetemi Színpad alatt volt az a nagy tornaterem, amelyről szeretnék írni.

A tornateremben az egyetemi hallgatók testnevelésóráit tartották, télen azonban a délutáni és az esti órákban az ELTE sportklubjának, a BEAC-nak engedték át. A BEAC (Budapesti Egyetemi Atlétikai Club) számos szakosztállyal rendelkezett, és számos kiváló sportolót tudhatott tagjai között. Ez így volt már 1898 óta, amikor a klubot alapították. Amíg az időjárás engedte, tavasztól őszig az atléták az egykori Mező, majd később (az átnevezett) Kőrösi József utcai sportpályán tartották edzéseiket. A pályához csatlakozott a kézilabda, röplabda és kosárlabda lebonyolítását szolgáló többi szabadtéri pálya is, a teniszpályákkal együtt. Sajnos ezt a nagy hagyománnyal rendelkező sporttelepet a Skála áruház építése miatt az egyetemtől elvették (hozzáteszem: azóta a Skálát is elbontották, helyén az Allee komplexum áll).

AZ EGYKORI FÖLDSZINTI TORNATEREM HELYÉN ÉTTEREM NYÍLT, AZ ÉPÜLETBEN NAPJAINKBAN A PIARISTA KÖZPONT MŰKÖDIK. FOTÓ: BME ÉPÍTÉSZMÉRNÖKI KAR

De térjünk vissza a tornateremhez, amiről már csak múlt időben lehet beszélni, mert a helyén vendéglő nyílt, méghozzá igen nagy alapterülettel, hiszen a tornaterem is impozáns méretű volt. Most a tér felől is be lehet jutni a helyiségbe, korábban – az átépítés előtt – ez nem volt így. Az „A” vagy a „B” portán felcaplattunk az első emeletre, majd végig a folyosón, a hátsó lépcsőn le a földszintre az öltözőkig. Természetesen a lányok és a fiúk külön öltöztek. A fiú öltözőből egy kis „folyosón” lehetett bemenni a terembe. E „folyosó” egyik oldalán az edző és a szertáros szobája, a másik oldalon a szertár volt. A lányok öltözője közvetlenül nyílt a terembe.

Aki először lépett be a tornaterembe, elámult a látványtól. Magas falak, az egyik oldalon fenn végig galéria, a Duna felőli oldalon – a labdák ellen – rácsokkal védett ablakok, hátul bordásfalak, kötelek, súlyemelő készlet, a padozatot pedig masszív parketta borította. Hosszú és széles volt a terem: méreteit most is lehet látni, ha kívülről beles az ember a vendéglő üvegablakain.

Az atlétákon kívül a női röplabdázók és az asztaliteniszezők is itt tartották edzéseiket, a tájékozódási futók csak öltöztek, aztán nekivágtak a budai hegyeknek.

Az edzés – viccesen: a „trenya” – bemelegítésként (és persze szórakozásként) kosárlabdázással kezdődött, utána igen erős, izzasztó és kegyetlen (!) gimnasztika, különféle ügyességfejlesztő és erősítő gyakorlatok, majd – amit teremben lehetett – ugrások, nehéz medicinlabda-dobások, szökdelések, rövid sprintek. Mikor a mezből (trikóból) már facsarni lehetett a vizet – nos, akkor vége lett a közös „mozgásnak”. Utána lehetett még súlyt emelni, kicsit szusszanni, és levezetésként még egy kis kosárlabda – ezzel az edzésnek vége lett. Az egész két órába belefért.

Most már mindez a múlté.

A ’70-es években a magyar atléták Európában nagyon jól szerepeltek. Ebben az egykori tornateremben több magyar bajnok, válogatott versenyző és csúcstartó végezte a téli edzéseit.

Túraútvonal: Csillebérc – Budaörsi-hegy (Magas-Frank-hegy) – Piktortégla-üregek – Kakukk-hegy – Frankhegyi (Kolacsovszky)-turistaház – Magasút – Ördög-orom – Ördög-szószék – Farkasvölgy

TÉLI EMLÉKEK

Amikor még szó sem volt globális felmelegedésről (a fogalmat sem ismertük) – vagyis olyan 50-60 évvel ezelőtt –, a tél tél volt: hideg, köd, hó és jég.

Néhány emlékkel szeretném megvilágítani a helyzetet.

Vegyük a korcsolyázást. Aki szerette ezt a kellemes sportot, a minden évben november 7-én (na vajon minek volt ez az ünnepe?) megnyíló városligeti műjégpályán kezdhette az idényt. A jégpálya közepén, elkerítve a nagyközönség csetlő-botló kezdőitől, a már bonyolultabb figurák bemutatására is képes „profik” kápráztatták el a többieket, nem utolsósorban merész öltözékükkel és ugrásaikkal. Persze a fegyelmezetten körbe-körbe korizó (vagy bukdácsoló) amatőrök között is néha ide-oda cikáztak a „menők”, frászt hozva a jégmamák és jégpapák csoszogó tagjaira. Közben szólt a megafonos hangos zene, nagyszerű volt a hangulat.

Ahogy az időjárás dermesztőbb lett, egyre-másra nyíltak a „bio” jégpályák: az iskola udvarát vagy a teniszpályát este fellocsolták, a víz reggelre megfagyott, és lehetett korcsolyázni. A belépőjegy igen szerény összegű volt. Gyakran korcsolyáztam a Lónyay utcai iskola jegén, de még szívesebben a Kosztolányi téri hatalmas teniszpályák összefüggő jégfelületein, ahol zavartalanul lehetett a gyors száguldást, a hirtelen fékezést vagy a „koszorúzást” gyakorolni.

Ha esett a hó (és manapság ez már szinte hihetetlen, mert mindig esett), a belvárosi fiatalság rögtön szánkóterep után nézett. A Budai-hegység adta magát – csak egy kicsit messze volt, nem beszélve a villamosköltségről! Ekkor jött a meglepő lehetőség: a Nemzeti Múzeum lépcsőit befedte a hó, és a fiatalság a lépcsőn (!) szánkózott. Ugyan a terep néha göröngyös volt, de egy kis nehézség nem akadály. Sajnos a hó egy idő után kikopott, már csak középen, a látogatók számára megtisztított lépcső melletti hóbuckán tudtunk úgy-ahogy leszánkázni – ez már nem volt az igazi. Ezt a megoldást – „Szánkózás a múzeum lépcsőin” – hungarikummá lehetett volna nyilvánítani – mondhatná egy vicces ember, de akkor még ilyen lehetőség nem volt.

HÓKOTRÓ MUKI A THÖKÖLY ÚTON 1963-BAN. FORRÁS: FORTEPAN

A házak előtti jeget, havat nagyszerűen érdesítette a kályhából kilapátolt fa- vagy szénhamu – az úttörő ott segít, ahol tud: szórtuk a házmester néni mögött boldogan, sőt, toltuk a havat is, ha kellett, le az úttestre. Az úttesti havat pedig hókotró autók lökték félre, majd alkalmi hómunkások – az adott útszakasz hivatásos utcaseprőjének szakszerű irányítása mellett – kézikocsival az utcai csatorna „bejáratához” expediálták. A villamossíneket a hókotró Muki söpörte tisztára, vagy egy villamos motorkocsi elé csatolt hókotró gép (rajta a kezelő személy vastag bundába burkolódzva, aki a tolószerkezet le- vagy feljebb tekerésével a megfelelő kotrási magasságot állította be) végezte a műveletet. A Muki mostanában is látható, a még megmaradt példányok legtöbbje a ferencvárosi remízből indul szolgálatra. Hihetetlen, de igaz: ezek a járgányok, amelyek városi közlekedési munkagépként működnek, az 1920-as (!) évek konstrukciói.

Abban az időben nem volt könnyű villamost vezetni. A nyitott, széljárta peronon állt a vezető, és kezelte a berendezést. Ehhez vastag bundát (a gallért egészen a feje búbjáig fel tudta hajtani), szőrmesapkát (usánkát) és olyan védőcsizmát kapott, amibe cipőstől/bakancsostól belelépett (menni abban nagyon nehézkesen lehetett, ez csak helyben állásra volt alkalmas), és szigetelte magát a hideg ellen. Kezét kesztyű védte. Természetesen a villamoson semmiféle fűtés nem volt, minden ablak befagyott, körmünkkel próbáltunk levakarni egy-egy tenyérnyi darabot, hogy lássuk a külvilágot. A kalauz is jól felöltözött, kezén olyan kesztyű volt (hasonlóan a piaci kofák által télen használthoz), amelyek az ujjakat csak félig védték, így tudta az aprópénzt számolni.

És a Duna gyakran befagyott. Összeállt a sok jégtábla, és mozdulatlanná dermedt a folyó, egészen tavaszig.

ÉLŐZENE A BELVÁROSBAN

Ha gyerekkoromban zenét akartam hallgatni, bekapcsoltam a már nem éppen fiatal Siemens rádiónkat, és jöhetett a „Szív küldi...” rendszeres adása. Ebben a műsorban nótákat, tánczenét és operát is lehetett hallgatni, nemcsak a címzettek, hanem a zenekedvelők is élvezhették a dallamokat. Ez a műsor pótolta a lemezjátszó hiányát, magnetofon még nem volt, internet mint fogalom sem létezett.

Mit tehetett az ember, ha beleunt a rádióba (a külföldibe is), de zenét szeretett volna hallgatni? Nem kellett messze menni, mert a belváros környékén sok lehetőség adódott az élőzene élvezetére. Ez ugyan nem operaházi körülményeket jelentett, de élménynek megfelelt.

Vasárnaponként (persze nyáron) a Nemzeti Múzeum szélvédett sarkában – amellett a fal mellett, ahol Petőfi Sándor elszavalta a Nemzeti dalt – katona/pénzügyőr zenekar adott délelőtti koncertet, ami nagyszerű volt. Nemcsak pattogó indulókat, népszerű opera- és operettrészleteket hallgathattunk testközelből, de a – már ismerős – zenészek munkáját is figyelhettük, nem beszélve a tekintélyes parancsnok karmesterről, aki (valószínűleg) úgy dirigálta „seregét”, mint Napóleon a francia gránátosokat.

Nem messze innen, a Kecskeméti utca–Kálvin tér sarkán a Városkapu eszpresszó kerthelyisége már délutántól élő tánczenét szolgáltatott, mi pedig élvezhettük, hallgathattuk, láthattuk a téglakerítés farácsán át az éppen ott játszó Holéczy zenekart, az éneklő dizőzt, Ákos Stefit, akik igen népszerűek voltak abban az időben, fiatalok és idősebbek körében egyaránt.

KONCERT A KÁROLYI-KERTBEN 1961-BEN. FORRÁS: FORTEPAN

A Magyar utca elvezetett a Károlyi-kerthez, ahol a palota udvarán emelvényekkel határolt pódiumon szimfonikus zenekarok adtak rendszeresen koncertet, sőt még a méltán híres cseh könnyűzenei együttes is, Karel Vlach vezetésével (ismeri-e még valaki e nevet?) fellépett a környék lakóinak nagy örömére – ugyanis kívülről, ingyen tökéletesen élvezhettük a pattogó ritmusokat. Ez a cseh zenekar méltán volt Európa-szerte ismert, a másik, a Dalibor Brázda által dirigált együttessel közösen.

Bár szorosan nem tartozik ide, de érdemes tudni, hogy a Magyar utca közepe táján, nem sokkal a Károlyi-kert előtt az egyik ház magasföldszinti ablakában hegedűk voltak láthatók. Itt dolgozott a korszak egyik híres hegedűkészítője, Werner Alajos mester, akit néha láttam jártamban-keltemben. E házzal majdnem szemben volt a Gobbi Hilda által megszervezett Jászai Mari Színészotthon, sok egykor népszerű színész időskori lakhelye.

Ha Károlyi-kertből továbbmentünk, elértük az ELTE Jogi Karának épületét, amelynek aulájában gyakran fellépett az egyetemi énekkar.

Innen tovább sétálva a korábbi Metró, majd Eötvös Klubbá átkeresztelt (azóta Centrál Kávéházként működő), főként az ifjúság szórakozási igényeit és együttlétét kiszolgáló intézményt találtunk. Itt, lent a Hordóban – vagyis a pincében – hétvégeken sok jó együttessel találkozhattunk, itt dübörgött az Omega együttes is, fent a színpadon pedig kisebb formációk kápráztatták a fiatalokat, mint pl. a Bajtala Trió.

A környék vendéglőiben – a kirakaton keresztül – rögtön szembe tűntek a lajbis népi zenészek, aki szerencsés gyermek volt, szülei társaságában gyorsan megtanulhatta az „Akácos utat” vagy a „Deres már a határ”-t – kell ennél több?

Kisebb helyeken egy zongora gondoskodott a hangulatról. Ha szüleimmel egy-egy eszpresszóba ültünk fagylaltozás vagy várakozás céljából, nem egyszer csodálhattuk a már nem fiatal, valamikor – szüleim szavait idézve – „jó házból való úrilány” zongorázását, akit véletlenül ismertek, és aki ahogy mesélte, nem szívesen járt zongoraórára, „és most tessék, neki is milyen jól jön ez a kis nyugdíj kiegészítés...” Néha idősebb gavallért hallgattunk – nem is messze lakásunktól – aki napközben papírokkal vacakolt (egyik szülőm kollégája lévén), de aztán esténként „A vén budai hársfák békésen suttogtak...” nekünk, egy kacsintással kísérve, mert hiszen élni csak kell valahogy.

Kispesten is elindította „Kunyhóból lakásba” programját az Utcáról Lakásba Egyesület és A Város Mindenkié csoport. Az önkormányzat két – eddig üresen álló – szociális bérlakás felajánlásával és egy-egymillió forinttal támogatja a programot, amelynek keretében még karácsony előtt fedélhez juthatnak a „servúdi” erdőben élő hajléktalanok. A rossz állapotban lévő épületeket a leendő bérlők és önkéntesek újítják fel adományokból, szponzorok segítségével. Az önkéntes munkában Klein Dávid expedíciós hegymászó is részt vesz, aki szerint a hegymászás elég öncélú tevékenység ahhoz, hogy valamit visszaadjon a nélkülözőknek.

SZEPTEMBER 16. – IRIGYSÉG ÉS BOLDOGSÁG

„Az irigység a középszerűek vallása. Megnyugtatja őket, csillapítja mardosó nyugtalanságukat, és végső soron szétrohasztja a lelküket, mert addig igazolják vele a kapzsiságukat és fukarságukat, amíg már maguk is elhiszik, hogy az jó, és hogy a mennyország kapui csak a magukfajta korcsok előtt nyílnak meg; akik úgy élik le az életüket, hogy semmi nyomot nem hagynak a szánalmas igyekezeten kívül, hogy másokat lehúzzanak, hogy kizárják, sőt ha lehet, tönkretegyék őket; akik puszta létükkel, önmagukkal bizonyítják, milyen szegények lélekben, szellemben és testben. Boldog az, akit a hülyék megugatnak, mert a lelke nem lesz a martalékuk.” Carlos Ruiz Zafón

SZEPTEMBER 19. – UFÓS PIKNIK A NÉPLIGETBEN

Hagyományteremtő céllal, első alkalommal rendeztünk ufós pikniket a Meridián – Magyar Ufókutatási Klub égisze alatt a Népligetben, ahol bemutatkozási lehetőséget nyújtottunk a klubban gyakran megosztott oldalak szerkesztőinek és bloggereinek, valamint az ufókkal, csillagászattal, paleoasztronautikával és tudatkutatással foglalkozó különböző csoportok vezetőinek. Az érdeklődők többek között a gyermekeltérítésekről, hagyományos ufóklubokról, a boszniai piramisokról, álmokról és megérzésekről, a média és az ufókutatás kapcsolatáról, földönkívülis képek leleplezéséről és Izsáky László titkos bőröndjéről hallhattak rövid előadásokat. Találkozónkról a TV10 forgatott előzetes beharangozót, saját összeállításunkban pedig az egész délutános programból, a fiatal kutatók legérdekesebb előadásaiból nyújtunk ízelítőt.

OKTÓBER 2. – ŰRKUTATÁS NAPJA AZ ÓBUDAI EGYETEMEN

A Magyar Asztronautikai Társaság az Óbudai Egyetemen tartotta az Űrkutatás Napja című hagyományos ismeretterjesztő rendezvényét, amelyen a Meridián Csoport alapító tagjaiként vettünk részt. A megjelenteket a vendéglátó intézmény, az Óbudai Egyetem Kandó Kálmán Villamosmérnöki Karának kutatási dékánhelyettese, Maros Dóra köszöntötte. Utána a szervező MANT elnöke, Solymosi János és a társszervező BME Űrfórum nevében Kovács Kálmán üdvözölte néhány mondatban a résztvevőket. Az első előadást Tari Fruzsina, a Nemzeti Fejlesztési Minisztériumban működő Magyar Űrkutatási Iroda vezetője tartotta. Tóth Imre, a MTA Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont Konkoly Thege Miklós Csillagászati Intézet munkatársa a Rosetta és a Philae legérdekesebb eredményeit foglalta össze. Both Előd, a MANT alelnöke a másik idei űrkutatási szenzációról, az amerikai New Horizons szonda Plútó melletti elrepüléséről, az első eredményekről beszélt.

OKTÓBER 15. – HUSZONÖT ÉVES A HAZAI MOBILSZOLGÁLTATÁS

Napra pontosan huszonöt éve vetette meg a lábát a frissen demokratizálódott Magyarországon a mobiltelefónia. A Westel 450, illetve körzetszáma után Westel 0660-nak is emlegetett Westel Rádiótelefon Kft. indulása egyben az első közép-európai mobilszolgáltatás is volt. Akkor még nem hét számjegyből álltak a mobilszámok, a telefongyártók pedig nem grammokban, hanem kilókban versenyeztek. Fizetni viszont majdnem ugyanannyit kell a mai csúcstelefonokért is, mint akkor a téglakategóriába tartozó bármelyikért – olvasható a HVG összeállításában.

OKTÓBER 25. – KILÁTÁS A MONORI STRÁZSA-HEGYRŐL

OKTÓBER 28. – MEGÚJULT AZ ORSZÁGOS KÉKKÖR

A Magyar Természetjáró Szövetség egy budapesti sajtótájékoztatón tartotta azt a projektzáró rendezvényét, amely során bemutatták az elmúlt évek – nagyrészt – uniós forrásból megvalósult turisztikai fejlesztéseit. A három önálló túramozgalmat magában foglaló Országos Kékkör közel 3 milliárd forintból újult meg és vált Európa egyik leghosszabb és legmodernebb túraútvonalává. Digitalizált nyomvonal, új bélyegződobozok és pecsétek, jelzések, információs táblák, felújított kilátók, pihenők, turistaházak várják a természetjárókat, és ez még csak a kezdet – olvasható a Turista Magazinban.

NOVEMBER 5. – HATÁRTUDOMÁNYOKRÓL AZ EGYETEMEN

Az ELTE BTK hallgatójaként is próbálom összekötni a kellemeset a hasznossal, és megtalálni a kapcsolódási pontokat a hobbijaimhoz. Legyen szó akár szemináriumi dolgozatról, szakdolgozatról, projektmunkáról vagy szakmai gyakorlatról: az információ- és könyvtártudomány a világon mindenhez kapcsolódik, így – a megfelelő keretek között – a legkülönbözőbb témákkal lehet foglalkozni. Ebben a félévben az ELTE BTK Néprajzi Intézet könyvtárában töltöm a gyűjteményszervezésre és állományfejlesztésre fókuszáló szakmai gyakorlatot, ahol több száz, határtudományokhoz kapcsolódó dokumentum is található. Információ- és könyvtártudományi ismeretek birtokában lényegesen egyszerűbb és gyorsabb az online információk keresése és „szelektálása” is, tehát az egyetemen töltött, tanulásra fordított idő hosszútávon megtérül. Természetesen az egyetemi szakdolgozatomat is az ufótémához kapcsolódóan fogom írni. Bár a téma tudományos „elfogadatlansága” okán rendkívül ingoványos terepen kell lavírozni, de – Magyarország egyetlen olyan újságírójaként, aki „ufós” oknyomozó riportért kapott sajtódíjat, és a szakképesítés megszerzéséhez szükséges szakdolgozata szintén az ufótémával foglalkozott – nincs mitől tartanom. Egyelőre csupán ennyi publikus, hiszen már elkezdtem a rendkívül időigényes és összetett munkát, de belátható időn mindenki láthatja és véleményezheti az eredményt.

NOVEMBER 7. – ELŐADÁS AZ EXOPOLITIKAI KONFERENCIÁN

Összeesküvésektől a hiszékenységig címmel tartottam előadást az Újpesti Kulturális Központ – Ifjúsági Házban megrendezett őszi exopolitikai konferencián. Előadásomban az ufótéma objektív megítélésének fontosságát hangsúlyoztam, és felhívtam a figyelmet a média árnyoldalaira, a világhálón terjedő dezinformációkra, hamis fotókra és videókra.

NOVEMBER 13. – MEGNYUGTATÓ MEGOLDÁS

Újabb hosszú ideje, szinte napra pontosan tizenkét éve (!) húzódó hivatalos ügy végére sikerült pontot tenni úgy, hogy ezúttal nekem kedvezett a bürokrácia. Bár a történetet a mindenkori „jóakarókra” tekintettel nem részletezem, rengeteg felesleges utánajárástól és pénzkidobástól menekültem meg, s persze a jövőre nézve is hihetetlen energiát adott a megnyugtató megoldás. Megérdemelten lehet ünnepelni!

KISZERELÉSEK

Itt nem arról lesz szó, hogy „kiszereljük az autó kerekét”, hanem az élelmiszerek csomagolására emlékezünk.

A Fehérvári úton, szemben a Nagykikinda utca torkolatával, földszintes, egyszintes házsor maradt meg épségben a háború után, ott működött Csornai bácsi fűszeres boltja. Ez egy régi berendezésű bolt volt, kész csoda, hogy a háborús viszontagságok után újra lehetett nyitni a kereskedést. Oda jártam vásárolni öt-hat éves koromban. Csornai bácsi világosbarna köpenyben mérte az árut, mert akkor – természetesen – előre csomagolt, „kiszerelt” dolog nem létezett. A pult mögött kihúzható, öblös ládaszerű fiókokban liszt, cukor, só volt, amit nagy adagoló kanállal zacskóba szórt a kereskedő. A sarokban egy szép vörösréz tartály volt a polcrendszerbe építve, melynek aljából ferde „száj” nyúlt ki, retesszel ellátva – de hogy ebben mi lehetett, nem tudom, mert Csornai bácsi ehhez nem nyúlt. A finomabb termékhez kisebb kanalat használt, hiszen a kandiscukrot, tökmagot, apró savanyú cukrot ezzel lehetett a kis zacskó szájába szórni. Pénz alig, áru csak mutatóba – amiből következik, hogy negyed kiló, fél kiló, öt deka (!) vásárolni kívánt mennyiség volt a gyakori. Pótkávét is vehettünk (ismerjük: malátából készült), igazi kávét én még akkor nem láttam. A pótszer a Budafoki úti Franck gyár megmaradt készletéből származott, Csornai bácsinak voltak régi kapcsolatai. Aztán egyszer csak a bolt bezárt, mert mindent államosítottak.

Jött a Közért, a Csemege és a Zöldség–Gyümölcs korszak, valamint a Hús–Hentesáru. Emellett a Vámház (Tolbuhin) körúti vásárcsarnok és a kis mellékutcákban – ki tudja, miért – meghagyott egy-két maszek zöldséges létezett. Talán ismert, hogy a „maszek” szó Kellér Dezső egykori konferanszié és író leleménye a „magánszektor” kifejezés rövidítéséből. Speciális bolt volt a trafik, az édességbolt, a tejcsárda és a kenyérbolt.

Hogyan kaptuk a lemért, kimért árut? (Csak a legtöbbször vett áruféleségekre térek ki.) A kenyeret, melyet két kilósra sütött a Százados úti kenyérgyár, nem darabra, hanem súlyra kapta a bolt. Ha vettünk, nekünk is lemérték az egy, fél vagy negyed kilót, és a vágott felületre egy igen kicsi papírdarabot kaptunk – még a kenyérért leszalajtott kisiskolás kis ujjai is benyomódtak a kenyérbélbe.

ILLUSZTRÁCIÓ FORRÁSA: FORTEPAN

A tejet vagy a nagy kannából mérte ki az árus – ez volt az ún. kannás tej, melyből finom aludttejet is készítettünk –, és a hozott kis háztartási kannában, kancsóban vittünk haza, vagy literes üvegbe kiszerelt, kis kerek papundeklivel lezárt ún. pasztőrtejet vásárolhattunk. A joghurtot két decis üvegben forgalmazták. A tejfölt – talán meglepő módon – súlyra adták, vagyis a vitt bögrét az árus a mérlegre tette, és lemérte a beleöntött tejfölt. A vajat tízdekás csomagolásban kapta az üzlet (lehet, hogy ez volt az első gyári kiszerelés?), és ha csak öt deka kellett (tellett), a nagy kenyérvágó késsel kettévágta a vajat, és a szabad felületre egy darab papírt tett, lehetett vinni a csemegét.

A hentes a töpörtyűt egy ügyes mozdulattal hosszú kúppá formált csomagolópapírba rakta. Sajnos a töpörtyű szürke, lapos és száraz volt, mivel a zsírhoz minden anyagot kisajtoltak belőle.

A disznózsír hatalmas kockatömbben állt, télen néha a kirakatban, és a művészi hajlamú hentes késsel benyomkodva a felületet kiélhette díszítő szenvedélyét. A zsírból a kívánt mennyiséget gondosan kiporciózva, zsírpapírba csomagolva nyújtották át a vevőnek. A többi áruféleség egyszerű csomagolópapírba került.

Ha boltban volt sonkaszeletelő gép, a sonkát ezzel vágták, a többi felvágottat (és gép híján a sonkát is) széles pengéjű késsel vágták, az egyes szeletek vastagsága az eladó ügyességén múlott – a régi szakemberek igyekeztek, az újak és gyakorlatlanok inkább ujjaikra vigyáztak, de végül csak sikerült a művelet.

A zöldséges nem nagyon csomagolt, persze a babot vagy a lencsét ő is zacskóba rakta. A mérőedény elképzeléséhez – annak, aki ilyet még nem látott – működésbe kell hozni a fantáziát. Tessék egy régebbi szovjet Kamaz billenős teherautóra gondolni (még akad belőlük egy-kettő), annak billenős rakfelülete hasonlít erre a mérőedényre. A lemért sáros, homokos krumplit, ütődött almát az árus belezuttyintotta a szatyorba vagy kosárba, és számolt. (Itt meg kell említeni, hogy az akkori korszak eladói fejszámoló bajnokok voltak. Ez minden fajta árura érvényes volt. A 77 deka 2 Ft 80 filléres/kilogramm áru árát azonnal közölték pontosan, utánaszámolni nem volt érdemes.)

A trafikos néni, bácsi igény szerint, kérésre öt vagy tíz szál cigarettát is becsomagolt, kibontva a 20-25 szálat tartalmazó Ötéves Terv, Kossuth vagy Mátra dobozt – volt, akinek csak ennyire tellett. A csikkszedő a villamosmegállóknál nem törődött a csomagolással, egyszerűen zsebre vágta a zsákmányt.

Amikor bevezették az előre csomagolt 4,60-as lisztet, és egyre több áru lett gyárilag kiporciózva, a csomagolóipar is fejlődni kezdett.

Három évtizeddel ezelőtt, 1985. november 20-án jelent meg az első Windows-verzió a boltokban, hogy a következő 30 évben aztán számítógépek százmillióira települjön fel. Minden 1983-ban kezdődött, amikor is a szoftver első köntösében bemutatkozott.

Bármilyen meglepő, de a világ számos pontján törvények vagy helyi határozatok tiltják a földönkívüliekkel történő találkozást. Az Egyesült Államokban „a kapcsolatfelvétel vétségében” bűnösnek talált elítélt börtönbüntetést és pénzbírságot kaphat, Észak-Koreában és Kínában pedig több ezer embert tartanak elmegyógyintézetekben pusztán azért, mert azonosítatlan repülő járműveket láttak. Hasonló intézkedéseket hozott több afrikai törzs vezetése is, amelyek rendeletben tiltották meg az ufóészleléseket és az idegenekkel való kapcsolatot. Mindez persze nem riasztja vissza a szemtanúkat…

Egy televíziós produkció álriportereként tett szert országos hírnévre, Konkrét csávó címmel lemeze jelent meg, és a Szőke kóla című filmben is emlékezetes alakítást nyújtott. Azóta is leginkább humoros szerepeihez kapcsolja a közönség, pedig számos más műfajban is otthon érzi magát. A sokoldalú művész idén több mint húsz színdarabban játszik, szórakoztató közéleti műsort vezet az ATV-n, de a stand-up, a klasszikus kabaré és a paródia is közel áll hozzá. Bármilyen produkcióban lép fel, intelligens humorával, öniróniájával, művészi tehetségével mindig tud meglepetést okozni. Beleznay Endrével az „Egy bolond négyet csinál” című kabaré kispesti bemutatója kapcsán beszélgettünk.

KÖZLEKEDÉS A BELVÁROSBAN

A járművek már saját ellenségeikké váltak, a budapesti belvárost hétköznap jobb elkerülni. Ez nem mindig volt így. Az egyirányú utcák kétirányúak voltak. Autókat alig láttunk, így a parkírozás semmi problémát nem okozott, természetesen fizetni sem kellett a várakozásért.

Nézzünk szét, hogy az ötvenes években a Kálvin tér és Múzeum körút, valamint egy kicsit beljebb, a Váci utca környéke mit mutat nekünk.

A villamoshálózat abban az időben – nemcsak a Belvárosban – sűrűbb volt, mint manapság, hiszen például a Lónyay utcában is járt villamos, a 22-es. A Kálvin téren áthaladt a 49-es, 52-es, 53-as és 63-as járat. Az autóbuszok sem hagyták ki ezt a teret: az 1-es, 6-os, 7-es, 15-ös is átment rajta. Sőt, a 74-es és 77-es trolibusz is idetartott. Az Orczy tértől indultak az elektromos buszok a Baross utcán keresztül: a 77-es a Kálvin téren visszafordult (e sorok írója nem egyszer látta, amikor az áramszedő kiugrott a felsővezeték váltójánál, mire a kétágú áramszedő össze-vissza hajladozott, de a trolivezető rögtön intézkedett, otthagyva a vezetőülést, egy összeszerelt „horgászbottal” elkapta a szökevény áramcsatlakozót, és helyreállította a villanykapcsolatot). A 74-es továbbment a Kecskeméti utcán, az Eötvös Loránd utcán, a Veres Pálné utcán a Curia utcai végállomásig, majd visszafordult az Egyetem utcán a Kálvin tér felé. Képzeljük el, hogy a troli és a 15-ös busz (mert az is itt járt) vidáman elfért egymás mellett, hiszen más jármű abban az időben alig volt. Az egész Kecskeméti utcában egy öreg háború előtti Studebaker személyautó parkolt (körzeti orvosunk olyan igazi nagy batárja), majd egy kicsit később a Kecskeméti utca–Képíró utca sarkán lévő ház (az NDK kereskedelmi képviselete volt itt) előtt láthattuk az NDK büszkeségeit, a pöfögő Wartburgot, a P-70-et, majd a Trabantot, a BMW-hasonmás EMW-t és a csúcslimuzint, a gyönyörű Horch luxusautót.

A NYUGATI (MARX) TÉR AZ 1950-ES ÉVEKBEN. FORRÁS: FORTEPAN

A mai sétálóutcák természetesen a járműforgalmat szolgálták, ma már nehéz elképzelni, hogy a Vörösmarty tér, Váci utca, Erzsébet híd közötti szakaszon a 15-ös busz járt visszafelé a Boráros tér irányába. Amíg az Erzsébet hidat fel nem építették (1964-ben adták át), a 44-es és a 67-es villamosok a régi hídból még megmaradt pesti hídfő előtt, a Belvárosi templom mellett fordultak vissza a Kossuth Lajos utca irányába – mert ott is villamos közlekedett tovább Zuglóig, illetve Rákospalotáig. A Bajcsy-Zsilinszky úton is villamos járt: a 49-es és az 53-as végállomása a Nagykörútnál, a Bihari József utcában volt, ott fordultak vissza a Nagykörúton és a Marx téren keresztül. És még jártak a környéken teherautók (sok háborúból itt maradt amerikai és német katonai jármű), lovas kocsik (öszvér húzta kétkerekű kordék), öreg angol és német oldalkocsis motorkerékpárok, biciklisták és gyalogosok.

Hát bizony „navigare necesse est”, mondták a régi Rómában – vagyis „hajózni muszáj” –, de a szárazföldön is kell közlekedni, ha másként nem, gyalog vagy villamoson.

A Föld különböző pontjain felfedezett növények rendszerezése gyakran még a biológia avatott szakértőinek is problémát okoz. Bár egyes „mutáns” növények jellemzői a megtévesztésig hasonlítanak a földi élőlényekéhez, mintha nem tudtak – vagy nem akartak – volna kellőképpen alkalmazkodni az itteni viszonyokhoz. Az ezzel kapcsolatos esetekről, rejtélyekről olvasva jogosan merül fel a kérdés: létezhetnek-e intelligens idegen életformák a Földön – növények formájában?

A Föld legtitokzatosabb teremtményei között számon tartott jégféreg felfedezéséről a 19. század végén értesült a világ, de a rendkívül extrém körülményeket kedvelő faj az elmúlt években került igazán a tudományos érdeklődés középpontjába. A jégmezőkön és gleccserekben élő, mínusz tíz Celsius-fokos testhőmérsékletű állatról szóló beszámolókat még napjainkban is kételkedéssel fogadja a közvélemény, pedig a valóban létező élőlény alaposabb tanulmányozása nem csupán a szerv- és a szövetkonzerválás területén jelenthet áttörést, hanem a Földön kívüli jégalapú életről alkotott elméletet is alátámaszthatja.

Örömöt, derűt és játékosságot sugárzó, egyedi forma-, szín- és látványvilág elevenedik meg Fajka János tűzzománcból készített képein. A több mint 50 éve Kispesten élő képzőművész 1970 óta alkot tűzzománc képeket, amelyekkel nemzetközi hírnévre tett szert. Rangos díjakat elnyert művei megtalálhatók a világ minden szegletében, munkáit őrzik hazai és külföldi magángyűjtemények, múzeumok, művelődési házak, polgármesteri hivatalok, külképviseletek. Életöröm című munkája a kispesti Városháza tanácstermében látható. A 80 éves művész október elején nyílt, Utazás az életműben című kiállítása november 21-ig tekinthető meg a Nagy Balogh János Kiállítóteremben.

A norvégiai Lofoten-szigeteknél található híres örvény, a Maelström már évszázadokkal ezelőtt is rettegésben tartotta a hajósokat. Egy középkori legenda szerint a mai Dánia helyén virágzó királyság jólétét egy aranyrögöket őrlő malom biztosította, de a hatalmas köveket mozgató két óriáslány fellázadt a kegyetlen uralkodó ellen, és először pusztulást hozott a birodalomra, majd elsüllyesztette az őket elraboló viking hadihajót. A felbőszült testvérpár azóta is csillapíthatatlanul dühösen forgatja a köveket a tenger fenekén, és a Maelström vonzásába került hajókat alattomosan lehúzza a mélységbe, amely napjainkban sem veszített baljóslatú hírnevéből.

Az eddigi legnagyobb vállalkozást indította útjára Stephen Hawking világhírű brit tudós és Jurij Milner orosz milliárdos a földönkívüli intelligencia kutatásának támogatására. Az üzletember összesen százmillió dollárnyi összeget ajánlott fel a tízévesre tervezett projekt támogatására, amely a világ legnagyobb teljesítményű teleszkópjai és szuperszámítógépei mellett az internet közösségi erejét használó SETI@home nevű platformot is igénybe veszi majd.

NEHÉZ ÉLETEK

Egy mostani televíziós műsorban az egyik résztvevő nem tudta, mit jelent a „deklasszált” szó. Ez manapság már nem meglepő, hiszen miért is használnánk ezt a kifejezést, semmi ok nincs rá. A szó meghatározása a következő (forrás: Idegen szavak zsebszótára, 2001): „eredetileg rangosabb társadalmi osztályból lejjebb került” személy.

Ifjúkoromban nem egy olyan nénivel és bácsival találkoztam, aki egész másként viselkedett, mint ahogy én – tapasztalatlan gyerek – elképzeltem, értve ezalatt, hogy az ismerős személy, aki történetesen vízvezeték-szerelő volt, meggyőző latinsággal idézett egy-egy régi hírességet, én pedig néztem csodálkozva, hogy a szigetelőkócot a vízcsőre csavaró Ödön bácsi vajon honnan ismeri a latin szöveget (azt persze később tudtam meg, hogy Pliniust idézett)?

A deklasszált állapot összefüggött a nehéz életsorssal is – néhány példát idézek, a mai olvasó okulására.

Térjünk vissza Ödön bácsihoz. Ahogy megtudtam, ő a háború előtt folyóirat-szerkesztő és költő volt egy vidéki nagyvárosban, majd a háborút katonatisztként fejezte be, a polgári életbe való visszatérése pedig – nyilván nem önszántából – a vízvezeték-szerelés területére került. Apám mesélte, hogy a bohém szerkesztő úr (mit tehetett egyebet) vidáman fogta fel a „tisztes ipart”, kitanulta a szerelés fortélyait, és egy idő után már „mester úrként”, segítővel az oldalán javította a csöpögő csapokat. Harsány volt és meghökkentő. Vidámságát megőrizte, és nem felejtett el bohémnak maradni sem. Aztán egyszer hallottam, hogy infarktust kapott és meghalt.

Angéla néni régies ruháiban elegáns és mosolygó idős asszony volt, aki németre és angolra oktatta magánórák keretében az utcánk iskolásait. Megjelenésében, járásában volt valami különös, amit akkor nem tudtam megfejteni, de tetszett, és – ha találkoztunk – óvatosan köszöntöttem. Angéla néni tekintetében egy kis pajkosság mindig csillogott, olyan volt, mint egy régi iskolatárs, hát persze, néhány hónapig engem is próbált bevezetni a német nyelvtan bonyodalmai közé, amiből következett, hogy kedvesen érdeklődött iskolai eredményeim felől. „Dasz iszt zer gút” – villogtattam tudásomat, amit a néni elismerően nyugtázott.

Azt akkor még nem tudtam, hogy a háború előtt egy volt miniszter felesége volt, de azt már tudtam, hogy semmi nyugdíjat nem kapott.

ILLUSZTRÁCIÓ FORRÁSA: FORTEPAN

Bandi bácsi éjjeliőrként szolgált az egyik múzeumban, de – balszerencséjére – az 56-os forradalom alatt a szolgálati férőhely – ahol lakott – kiégett, és az öreg az utcára került volna, ha távoli rokona, Amál néni be nem fogadja egyszobás lakásába. Bandi bácsi egy kofferrel, bricsesnadrágban és birgerli csizmában mászta meg a (régi típusú) három emeletet, amikor költözött. Ha találkoztunk, az öregúr erős, recsegős hangon érdeklődött hogylétem felől (12 éves voltam akkor), és lelkesen parolázott velem. Ha jól emlékszem, elmúlt már nyolcvan éves, amikor megélte a forradalmat, és a házba való beköltözés után összeházasodott a vele hasonló évjáratú Amál nénivel, mert „csak úgy” nem „comme il faut” – mesélte egyszer a házmester néni.

Bandi bácsi huszárezredes volt korábban.

Szüleim néha römiztek, általában megszokott ismerősökkel. Az egyik házaspár férfi tagja erős, magas, idősödő ember, akiről megtudtam, hogy fűtő abban a házban, ahol laknak, nem messze a Vígszínháztól. Anyám megegyezett a pár nőtagjával, hogy engem kérnek meg valamilyen kisebb csomag eljuttatására hozzájuk. (A részletekre már nem emlékszem.) A házat megtaláltam, felrobogtam az emeletre, és a kis névtáblát silabizáltam, amibe egy névkártyát erőltettek: „Dr. ………… Antal vármegyei tiszti főügyész”.

Ejha! Kiskorúságom dacára ezen meghökkentem.

Hát ilyenek voltak a deklasszált elemek.