Egész napos rendkívüli nyitvatartással, negyedéves ingyenes beiratkozással, retrókiállítással, játékokkal és 1976-os slágerekkel, valamint különleges tombolával és zenés születésnapi műsorral ünnepelte alapításának 40. évfordulóját a kispesti Üllői úti könyvtár.

DR. FODOR PÉTER, A FSZEK FŐIGAZGATÓJA AZ ÜNNEPSÉGEN. FOTÓ: ERDŐS LÁSZLÓ

SZEPTEMBER 11. – KIRÁNDULÁS A BUDAI HEGYEKBEN

OKTÓBER 15. – HUSZONÖT ÉVES A MAGYAR INTERNET

Hat évvel az internet első bejegyzett domainneve után, 1991. október 15-én hajnali 2 órakor megszületett az első .hu-ra végződő internetes cím. Az MTA Számítástechnikai és Automatizálási Kutató Intézet weboldala, a sztaki.hu indulása után nem sokkal jött el a hazai internet elindulásának pillanata a SZTAKI és a bécsi műegyetem között. Bár az első bejegyzett cím a sztaki.hu, azonban az első igazi, megtekinthető magyar honlap a Budapesti Műszaki Egyetem által 1993-ban indított bme.hu volt – írta a hvg.hu.

NOVEMBER 5. – TUDOMÁNYOS KONFERENCIÁN A MERIDIÁN CSOPORT

„The Anthropology of Encounters – A találkozások antropológiája” címmel rendezett konferenciát a Magyar Kulturális Antropológiai Társaság 2016. november 4-5-én a Szegedi Tudományegyetemen. A MAKAT IV. vándorkonferenciáján Juhász Péter kulturális antropológus az „Evilág és túlvilág: mítosz és valóság találkozása” szekcióban tartott, Harmadik típusú idegenségek című előadásában a Meridián Csoport tagjaival – köztük a két alapítóval, Zsuzsival és velem – készült kutatás eredményeit ismertette.

NOVEMBER 9. – „UNIÓS SZÍNEKBEN”

Feszült figyelemmel kísérem a horvát testvérváros kereskedelmi delegációjának képviselőivel folytatott megbeszélést Kispesten, Erdős László fotóján.

NOVEMBER 17. – NEONPROJEKT AZ EGYETEMEN

A budapesti neonreklámok történetét feldolgozó és a még meglévő „retróneonokat” dokumentáló, általam kezdeményezett projekt sok hely- és kortörténeti érdekességet tartogat. Az elmúlt húsz évben indult, de be nem fejezett hasonló projektekkel ellentétben az én lelkesedésem töretlen maradt, amelynek rövidesen meg is lesz az eredménye, mihelyst az egyéni dokumentálásból idén egyetemi csoportmunkává avanzsált – és számos további lehetőséget rejtő – projekt jelenleg még folyamatban lévő fázisa lezárul. Ennek kapcsán jártam tegnap az Elektrotechnikai Múzeumban, ahol dr. Antal Ildikó igazgató megmutatta az átmenetileg pincébe száműzött, restaurálásra váró „kincseket”, például az egykori Tanács – azaz Károly – körúti bazársorról leszerelt neonokat. Remélhetőleg a végső pusztulástól is sikerül őket megmenteni, s ehhez a magam módján szeretnék majd hozzájárulni, hiszen minden leltári szám mögött rejlik egy történet.

NOVEMBER 24. – VÉGSŐ BÚCSÚ A NÉPSZABADSÁGTÓL

Népszabadság-búcsúztatót tartottak a Politikatörténeti Intézetben, az egykori lap egykori munkatársai mellett régi olvasók, médiaszakemberek, társadalomtudósok, fiatalok és öregek, és még például néhány, messziről kortalannak tűnő, közelebbről viszont jobb sorsra érdemesnek mutatkozó költő jóvoltából gyakorlatilag telt ház mellett – tudósított a Népszava az eseményről, amelyen édesanyámmal együtt én is részt vettem. Tizenhat éves koromtól, 2000-től 2004-ig voltam a Népszabadság Budapest mellékletének állandó külső munkatársa. Erről az időszakról Egy költözés margójára címmel 2013-ban írtam visszatekintést.

A MEZŐ UTCAI BEAC-PÁLYA

A címben szereplő Mező utcát már régóta Kőrösy József utcának hívják, a BEAC-pályát pedig lebontották, így akit érdekel a téma, az se a Mező utcát ne keresse, se az ottani pályát, mert nem fogja megtalálni.

A pálya kialakítására és megnyitására 1901-ben került sor, majd a korszerűsítés az 1920-as évek elején történt, a végleges kialakítás (lelátók, klubház) azonban 1935 -re valósult meg. Így lehetővé vált, hogy az atlétikai versenyek, a futball-, kosár-, kézi- és röplabdameccsek, valamint a tenisz egy telepre kerülhessenek. Természetesen kezdetben mindent salakpályán rendeztek, és csak az 1965-ös budapesti Universiade eseményeihez csatlakozóan került sor a kosárlabda pálya bitumenes borítására és a lelátók korszerűsítésére, valamint az atlétikai pálya kisebb átrendezésére. (E témához kapcsolódóan jegyzem meg, hogy az 1965-ös Universiadén résztvevő kubai csapat a BEAC-pályán edzett, és e sorok írójának volt szerencséje közelről látni a legjobb kubai sprintert, Figuerolát, aki később beállította a 100 méteres síkfutás 10.0 másodperces világcsúcsát is éppen Budapesten – de 1967-ben. A másik világhírű résztvevője az Universiadének az amerikai kosárlabdacsapat sztárja, Bill Bradley volt, aki az 1964-es tokiói olimpián bajnokságot nyert csapat tagja volt, és – legnagyobb örömömre – pár méterre tőlem pattogtatta a labdát a BEAC kosárlabdapályáján.)

A futballpálya is salakos volt, bár többször történt próbálkozás a füvesítésre, edzőpálya hiányában a fű nem maradt meg. El lehet képzelni, hogy egy-egy esős napon mit csúszkáltak a játékosok a sárban, hogy nézett ki az öltözék. Nemcsak a BEAC labdarúgói használták a pályát, de a Dél-budai (majd később csak Budai) Spartacus és a Tűzoltó Dózsa is itt rendezte bajnoki mérkőzéseit, nem egyszer majdnem teltházas lelátó előtt.

FUTBALLMECCS ELŐTT A BEAC-PÁLYÁN 1951-BEN, HÁTTÉRBEN A LÁGYMÁNYOSI DOHÁNYGYÁR ÉPÜLETE. FORRÁS: FORTEPAN

Az atlétikai versenyek után a hétfői nap a helyreállítás napja volt, a szöges cipők okozta „szántás” – különösen a belső körben – igencsak igényelte a gondos simítást és hengerezést.

A pálya hétköznapjaira a versenyzők (a kezdők, az „amatőrök-műkedvelők”, az élvonalbeliek) nagy száma volt jellemző. A létesítmény megközelítése és fekvése igen kedvező volt, a mai fogalmak szerinti parkolási probléma nem létezett, mert autója egy-két (!) szerencsés emberen kívül senkinek sem volt.

Sajnos a pályát használók létszáma és a sporttelep kazánházának kapacitása nem harmonizált egymással: időszakonként, a kifüggesztett rend szerint a szertáros úr megnyitotta (legkorábban 18 órakor) a melegvíz-főcsapot, ami esetenként bő negyed óráig szolgáltatta a fürdőzéshez szükséges kellemes hőfokot, majd utána újabb szünet következett a folytatásig.

A lányok a földszinten, a fiúk az alagsorban és az első emeleten lévő öltözőket használták. Az atlétáknál az a sajátos rend érvényesült, hogy a kezdők maguk hozták a szerelést, majd – ha jött az eredmény és az ismertség – a szertárban lévő fogason tárolhatták az öltözéket, később – ha lett üresedés – jöhetett a zárható öltözőszekrény és a teljes megelégedettség. A jobb versenyzők természetesen egyesületi szerelést kaptak, a melegítőn a BEAC felirattal, a fekete mez elején pedig egy nagy E betű pompázott.

A klubépület első emeletén – az öltözők mellett, de attól leválasztva – a „vezérkar”, a klubvezetés irodái és a nagyobb összejövetelek, például szakosztálygyűlés céljaira alkalmas terem volt. A legfelső szinten vendéglő, nyáron nyitott terasszal és kellemes konyhával működött. A törzsközönség öreg versenyzőkből és szimpatizánsokból állt, akik vidáman kártyáztak és emlékeztek egy-egy nagy versenyre vagy futballmeccsre.

A klubházzal szemközt, az utca másik oldalán a most is meglévő, bár üres épületben az egykori Fényes Elek Közgazdasági Technikum működött (egy időben a Statisztikai Hivatal fennhatósága alá tartozott), a teniszpályák, valamint a kézi- és röplabdapálya mellett a kispiac bódéi, boltjai álltak, most egy óriási betoncsarnok lett a piac.

A 70-es évek közepén aztán jött a buldózer: a pálya túl jó helyen volt, lebontották, és helyére a Skála áruházat építették, melyet 1976-ban nyitottak meg. Azóta ezt is elbontották, és helyére egy még nagyobb komplexumot építettek.

A régi BEAC-pálya mára már csak emlék maradt.

„Csak akkor születtek nagy dolgok,
Ha bátrak voltak, akik mertek…”
Ady Endre

Hatvan évvel ezelőtt, 1956. október 23-án tört ki a sztálinista terror elleni forradalom és szabadságharc. A 20. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseményének fontosabb budapesti történéseit még középiskolásként, egy diákoknak kiírt pályázatra beadott tanulmányban foglaltam össze.

A SZTÁLIN-SZOBOR MARADVÁNYA A MAI ÖTVENHATOSOK TERÉN. FOTÓ: FORTEPAN / ADOMÁNYOZÓ: RÁTONYI GÁBOR TAMÁS

TÉLI RUHÁZAT ÉS EGYEBEK

Bár a tél még odébb van, érdemes a hideg időjárás elleni védekezés néhány korábbi megoldásairól egy-két mondattal megemlékezni.

Az usánkát sokan ismerik, bár talán kevesen tudják, hogy ezt a füles sapkát az egykori szovjet katonák hozták divatba, nem mintha füles sapka azelőtt nem létezett volna. A gyermeki fülek védelmét a kötött sapka tetejéről lehajtható, az áll alatt megköthető két fülvédő szolgálta, így a nagyobb szél sem tudta lerángatni a sapkát, nem okozva ezzel dühös spurizást az ide-oda hempergő fejfedő után. Óvodások és még kisebbek ma is használják. Az usánka bélelt volt, vattás szigetelése megbízhatóan őrizte a meleget, de volt kívül-belül szőrmeborítású is. Hát igen, a nagy Szovjetunióban (vagy a mostani Oroszországban) a zord, 30-40 fokos szibériai mínuszok nem ismernek tréfát. (De máshol is van hideg, érdekességként elmesélem, hogy egy ismerős látogatóként az ugyancsak kemény teleiről híres Kanadában télen, szélben, elegáns nyúlszőrkalapban egy buszmegállót gyalogolt, mire megérkezett vendéglátóihoz. A vendéglátók ránéztek a füleire, és már vitték is a kórházba, nehogy füleit bőröndben utaztassa haza – merthogy elfagytak rendesen.)

Az usánka „kiegészítője” a pufajka, a vattakabát, melyhez vattanadrág is járt, és amely a szokásos télikabátot tökéletesen helyettesítette. Persze nem volt elegáns, de a szabadtéri munkákhoz (vagy éppen a háborúskodáshoz) nagyon megfelelt. Egy időben a pufajka teljesen bevett munkaruházat volt. A Budafoki úton történt munkavállalásom során a műhelyben „szolgálati pufajka” lógott az ajtó közelében, és akinek (persze télen) dolga volt a másik épületben, vállára terítette, és nem törődött az udvar metsző szelével.

TÉLI ÉLETKÉP 1953-BÓL, A MAGYAR RENDŐR CÍMŰ FOLYÓIRAT ARCHÍVUMÁBÓL. FORRÁS: FORTEPAN

Mostanában irhabundát nem látok, valószínűleg senki nem hordja, de gyerekkoromban sokszor találkoztam viselőivel. Akkoriban – és közvetlenül a háború után még gyakrabban – a régi fazonú, válltól derékig zsinóros, deréktól majdnem bokáig érő bundák sem voltak ritkák, még a gyerekeknél sem. A Kecskeméti utca elején lévő szűcsmester kirakatában bundák, szőrmesapkák, női félbundák, szőrmegallérok és kucsmák emlékeztették a járókelőket a hidegre – még nyáron is, igaz, a mester nyáron (természetesen) zárva tartott. A kucsma sok formában létezett, én a legtöbbet csonka gúla (kúp) alakban láttam. A kucsma kívül őrizte a birka gyapját, és nagyon jól lehetett a fülre is húzni. Egyszer – talán második általánosba járhattunk – kaptunk egy vidéki illetőségű (ha jól emlékszem, kicsit túlkoros) új fiút, aki hatalmas fekete kucsmát hordott sapka gyanánt, amolyan „Kincskereső kisködmön”-ben szereplő módon. Persze mindenki felpróbálta a kucsmáját, tetszett nekünk.

A télikabát vastag vatelinbélése és elnyűhetetlen krombi (vastag, bordázott) szövete biztos védelmet nyújtott a csikorgó fagy ellen. Bár a Fővárosi Ruházati Bolt Vállalat (a híres RB) krombi szövetű kabátot nem árult, a háború előtti időkből megmaradt, kissé kopott kabátot az ügyes maszek szabók gyönyörűen kifordították, mint például Gábor bácsi, aki a Kelenföld egyik kis utcájában vidáman „fusizott”, hiszen szakember volt. Napközben a szövetkezetben, este otthon a „magánrendelés” keretében – szigorúan a megbízható ismerősök részére – szabott, varrt mindenki megelégedésére.

Közismert volt az ún. sofőrbunda, amely kívül szövet-, belül szőrmebélés-konstrukció volt, igazodva a korabeli gépjárművek téli tulajdonságaihoz, ugyanis a fűtés vagy hiányzott, vagy a motorból igen szerényen beszivárgó meleg levegőt jelentette. Nem beszélve a villamosok nyitott, huzatos peronjáról

Különleges és divatos volt az ún. viharkabát. Ez az okkersárga, víznek, szélnek ellenálló kabát gumírozott anyagával – bélés nélkül is – télen is használható volt. Hátán, a nyaknál háromszög alakú kapucni, melyet a sapkára, kalapra is rá lehetett húzni, bár egy erősebb szél nem egyszer hátrafújta a „sátrat”, de nem mindig fújt a szél. Derékban övvel szoríthattuk össze a kabátot. Volt „feles”, a comb kezdetéig húzódó szabással,de volt a térd alá szabott változat is, olyan, mint egy nagykabát. Egyszer egy egész telet – két pulóverrel – kibírtam feles viharkabátban, de akkor még fiatal voltam.

A Kispest 145. születésnapja alkalmából rendezett júniusi ünnepi képviselő-testületi ülésen dr. Balogh Pál vehette át a Kispest Díszpolgára címmel járó arany emlékgyűrűt és kitűzőt. Az aranydiplomás mérnök, wekerlei lokálpatrióta évtizedek óta aktívan részt vesz a kerület közéletében, 1994-től négy cikluson át helyi önkormányzati képviselő, 1998–2002 között társadalmi megbízatású alpolgármester, 2006-tól 2010-ig a Fővárosi Közgyűlés tagja is volt, mindkét testületben elsősorban várospolitikai, fejlesztési, üzemeltetési, környezetvédelmi kérdésekkel foglalkozott. Kispest új díszpolgárával wekerlei kötődéseiről, az építészeti értékmegőrzés fontosságáról és Kispest fejlesztési lehetőségeiről beszélgettünk.

ROLLEROK

Roller régebben is volt, bár nem ilyen bőségben, mint manapság. Ezen felül tanácsot sem adott senki a használatra vonatkozóan (ahogy olvasom a reklámokban) – de miért is? Rá kellett állni és az egyik lábbal hajtani, nagy dolog... Nem is a mai rollerokról szeretnék írni, hanem a régiekről, fejtágítás céljából – de ne tessék megsértődni!

Rollert általában a játékboltban árultak, vagy csinált (készíttetett) az ember magának szülei vagy szakember segítségével. Pardon: külföldről is küldhettek ismerőseink, és ettől az összes nézőnek csoroghatott a nyála az irigységtől, mint mostanában egy ritka és drága csodaautó látványától.

A rollert néha skírónak hívtuk, de félreértés sosem volt. A járgány vázát fából vagy fémcsövekből készítették, tömör gumival szerelték a kerekeket (a kivételről lásd lentebb!), más flanc nem volt. A farollert a kisebbek, a fémest a nagyobb gyerekek hajtották. Ebben a viszonylatban felnőtt szóba sem jöhetett. Megjegyzem a külföldi „export” – a nyálcsorgás fokozása érdekében – felfújható gumikkal érkezett és suhant, mint egy nyolchengeres Cadillac. Persze fékje is volt, naná, elöl-hátul, kézzel-lábbal kezelte az irigyelt tulaj.

ROLLEREZŐ KISFIÚ 1949-BEN A DIMITROV (MAI FŐVÁM) TÉREN. FORRÁS: FORTEPAN

A saját készítésű roller legnagyszerűbb változata a golyóscsapágyon guruló változat volt. Aki még ilyet nem látott: a csupasz golyóscsapágyon gurult a „gép”. A golyóscsapágy általában közepes méretű, természetesen használt, valahonnan kiszerelt (kidobott) volt, de rollerhez tökéletesen megfelelt. És a hangja... Már messziről kattogott, csattogott, zúgott, a félősebb gyalogosok frászt kaptak a hangtól, nem beszélve a skírót vezető „versenyző” félelmetes manővereitől. A golyóscsapágyas roller úgy hasonlított a normális civil eszközhöz, mint egy igazi versenymotor a hétköznapi kis Csepel „kecskéhez”. És a legfantasztikusabb különbség az oldalkocsi volt. Igen: rollerhez oldalkocsi. Mert ezekhez a „gépekhez” néha oldalkocsit kapcsolt a bátor készítő mester, aminek következtében felértékelődött a kis termetű kisöcs szerepe, aki összekuporodva nézte büszkén a civileket, míg a báty erőteljes láblendítésekkel hajtotta a laposan guruló versenyrollert. Volt rajtszám is természetesen, igazodva a korabeli oldalkocsis versenymotorok jelzéseihez: a 3-as a Gaál volt, a 28-as a Domsa és a többiek.

Ezekkel a rollerokkal persze csak az aszfalton lehetett robogni, a macskaköves úttest erre nem volt alkalmas. Pesten kevés lejtő volt, ami az erőlködés nélküli száguldást segítette volna. Budán jobb volt a helyzet, de nem szabad elfelejtkezni a visszaút nehézségéről. Villamosra kinek volt pénze?

A száguldáshoz sajnos hozzátartozott a bukás is, az aszfalt feltörlése egyáltalán nem volt rendkívüli esemény. A golyóscsapágy bizony csúszkált a kanyarokban, a versenyzőtárs kisöcs (kapaszkodó híján) néha elrepült a „kocsiból”, a szólógép vezetője „eltaknyolt” egy hirtelen manőver közben, a gumikerekes csodagép kátyúba botlott, vezetője pedig átbukfencezett a kormányon. De oda se neki! Se fejvédő, se térdvédő, se könyökpárna, még csak ez kellett volna! A rövid gatyás kislegények büszkén viselték az esés sebesülési nyomait, elvégre férfiak voltak, vagy mi a szösz!

Fenyőgyöngyétől kényelmes, egyórás sétával – az országos kék jelzésen – közelíthető meg a méltán népszerű Hármashatár-hegy, amelynek 495 méter magas csúcsán, egy második világháborús lövegállás helyén idén tavasszal új kilátó épült. A Guckler Károly (1858–1923) erdészről elnevezett, fenyőgerendákból készített nyolcszögletű kilátópont gyönyörű körpanorámát biztosít Budapestre, a Dunára, a Budai-hegységre, a Pilisre és a Börzsönyre, tiszta időben a távolabbi Cserhát és a Mátra is látható.

A Visegrádi-hegység egyik legszebb turistaútja az eredetileg vadászoknak kialakított Spartacus-ösvény, amelyet 2015 szeptemberében adtak át a kirándulóknak. Az immár zöld sávval jelölt, Pilisszentlászló és Visegrád között kanyargó keskeny ösvény merész, látványos vonalvezetésével tűnik ki a magyarországi turistautak közül, nem utolsósorban az útvonalról többször is feltáruló fantasztikus panorámának köszönheti hírét.

A magyar természetjárók régi álma vált valóra, amikor a Pilisi Parkerdő Zrt. átadta a turistaforgalomnak az eredetileg még az 1930-as években létesített, főként vadászati célokat szolgáló ösvényt, amely Pilisszentlászló és Visegrád között, mintegy 5 kilométeren át kanyarog a hegyoldalban. Sokáig csak egy szaggatott vonalka jelezte a turistatérképeken, a legelvetemültebb természetjárókon és tájfutókon kívül kevesen ismerték a hegység egyik rejtett gyöngyszemének tartott ösvényt. Augusztustól októberig kifejezetten tilos volt rajta a túrázás, hogy a kirándulók ne zavarják a környék vadállományát. 2015-ben aztán mégis úgy döntött a Pilisi Parkerdő Zrt., hogy módosítja az eredetileg Pilisszentlászlóról a Lepence-patak völgyében futó zöld turistajelzés útvonalát. Így ma már a Spartacus-ösvényen keresztül Visegrádig bárki nyugodtan végigjárhatja a négy és fél kilométeres útvonalat, amely végig szintben kanyarog a hegyoldalban.

A Spartacus-ösvény – az útvonal elején és végén elhelyezett figyelmeztető táblák ellenére – száraz időben biztonságosan járható, több helyen keskeny, egyszemélyesre szűkülő szakaszokkal. A kitűnően felújított, megtisztított ösvény kényelmesen tekergőzik a meredek oldalban, néhol hatalmas sziklák között, eleinte bükk szálerdőben, később ritkás ligetes részen vezet át. Egy jellegzetes sziklatornyot elhagyva a Duna szalagja is megcsillan a Börzsöny és a Visegrádi-hegység közt. Kissé megszelídülve ér az ösvény gyönyörű bükkerdőben az elhagyatottan álló Jenő-kunyhóhoz, majd a vadregényes Apát-kúti-völgy felett halad tovább Visegrád felé. Pilisszentlászlóról induló, összesen 17 kilométeres körtúránkon az Ördögmalom Erdei Étteremben elfogyasztott vacsora után, a vadregényes völgyben kanyargó erdészeti műúton, már sötétedés után értünk vissza a falu központjába.

Túraútvonal: Felsőbánya, Turist Şuior – E. M. Şuior – Ökör-tisztás – Masa Domnilor – Rezervația Creasta Cocoşului – Kakastaréj – Masa Domnilor – Ökör-tisztás – E. M. Şuior – Felsőbánya, Turist Şuior

JÚNIUS 25. – KINÉL A LABDA?

Éppen egy évtizede, mióta Kispesten lakom, foglalkoztat a házunk előtt, a Lehel és az Eötvös utca között található kék-fehér tábla rejtélye, s keresem a választ arra: miért tilos labdázni? Talán még Dévényi Tibi bácsi fénykorában kerülhetett ki az aszfalt közepén, „kiskertben” ültetett satnya bokrokhoz a pontos labdázást tiltó, mára igencsak megfakult alumíniumlap. De vajon miért tiltotta meg a tanács a labdázást? És pontosan mely területen? Csak a bokor labdamentes terület, vagy az egész kispesti lakótelep? Csak pontos labdával nem szabad játszani, vagy kosárlabdával, teniszlabdával, hógolyóval, gömbhallal sem? Kerékpárral áthajthatok, gördeszkával átugrathatok a bokrokon, sőt a dohányzást, és fagyizást és a hamburgerzabálást sem tiltja tábla a környéken, itt bizony a fránya labda ellen irányul a merénylet, s ez a felvetés most, a foci EB idején ugyebár különösen megbotránkoztató. S akkor még nem tisztáztuk a legfontosabb kérdést: milyen büntetésre, szankcióra számíthat, aki hallatlan bátorsággal megszegi a különös tiltást, és labdába mer rúgni a megkopott tábla mellett?... Erről két módon bizonyosodhatok meg: közzéteszek egy újabb fotót, amin éppen egy – fehér alapon fehér pöttyös – labdával pózolok a tábla előtt, majd „jóakaróimnak” köszönhetően esetleg rettegve várhatom a bírósági idézést a labdatörvény megszegéséért. Vagy feldobom a labdát…

JÚLIUS 8. – ÖRÖKERDŐ PILISMARÓTON

A Pilisi Parkerdő Zrt. 3600 hektárral bővíti az örökerdő-állományát Pilismarót közelében, így 2017-től összesen 8600 hektáron folytatnak az erdő természetes egységét a lehető legjobban megőrző gazdálkodást. A társaságnak türingiai erdész szakemberek mutatták be, hogyan jelölik ki az erdei munkákhoz szükséges közelítőnyomokat, valamint az örökerdő vázának számító „javafákat”, illetve a spontán erdőfelújításhoz szükséges „jövőfákat”. Az örökerdőben többféle fajú és korú fa él együtt. Ezeken a területen tilos a tarvágás, az erdőborítás folyamatos és őshonos fajokból áll. Az örökerdő változatos, ellenállóbb a klímaváltozás hatásaival szemben és különleges erdőélményt nyújt – írja az ecolounge.hu.

JÚLIUS 20. – ELŐNYÖS VÁLASZTÁS

„Egykor kicsivel 2 millió forint alatt lehetett hozzájutni; a Suzukira több százezret rávert, de a többi kategóriatárshoz képest nem volt drága. A színre fényezett lökhárító, a napfénytető és a ködlámpa nem számított hétköznapinak a kisautók között” – írja Az Autó című szaklap 2016. júniusi lapszáma, amely a márciusban kapott Peugeot 106-osomról készített használtautó-tesztet. „Friss jogsis vezetőnek, nehéz anyagi helyzetben lévőknek ideális a kis Peugeot. Tesztautónk 17 éves, megkímélt, csupán 143 ezret futott, még sokáig szolgálhat” – olvasható a tesztben, így legyen! Városon belül továbbra sem szívesek vezetek – lehet választani dugóban araszolgatás és anyázás vagy szakadt Ikarusokon, füstölgő metrón, működő légkondi nélküli „légkondis” járműveken, alkoholistáktól és drogosoktól „fűtött” járatokon, penetráns szagú véglények társaságában történő utazás között –, de városon kívül egyre gyakrabban használom ki az alig fogyasztó kisautó nyújtotta előnyöket. Több mint tíz év kihagyás után, egyik pillanatról a másikra nehéz volt visszazökkenni a vezetésbe, a rutin visszaszerzéséhez kellett az elmúlt negyedévben összesen megtett 4000 kilométer a legváltozatosabb időjárási és terepviszonyok között – s bizony könnyen hozzá lehet szokni az autóval járó kényelemhez…

AUGUSZTUS 1. – LÁZADÁS AZ IKARUSON

Ma reggel valódi időutazáson vettem részt a Dunakanyarban, a „legfejlettebb” elővárosi vonalon: csúcsszuper 1979-es (!) Ikarus-trágyabuszt küldött Tatabányáról a Volán, kalauzüléssel és harmonikaajtókkal. A döbbent utasok „Ilyen ócska buszt!”, „Honnan szedték ezt a szart?”, „Hátulról tolják a fostaligát?” kiáltásokkal foglalták el helyeiket a MÉH-telepre való roncson. Szentendrén kis híján lázadás tört ki a nyithatatlan, beragadt ablakok miatt, ezért – az ájulás határára került öregasszonyokból álló utazóközönség biztatására – magamra vállaltam a hős megmentő szerepét, és egy határozott mozdulattal felnyomtam a nyithatatlan tetőablakot, amely hangos reccsenéssel kiszakadt a helyéről – a rozsdás kampót és a kitört csuklómat elraktam emlékbe. Végül két óra alatt csak betrotyogott Újpestre ez az ipari hulladék. Mint a sofőrtől megtudtam, leselejtezve még nem volt, de nem véletlenül láttam német nyelvű feliratokat a „busz” belsejében: a rendszerváltáskor a keletnémetektől hozták vissza (s valószínűleg még az NDK-ban takarították utoljára). A végállomásról irdatlan füstfelhő és hangrobbanás kíséretében száguldott tovább a pokolba a bűzös csotrogány, az utasok pedig fulladozva menekültek a roncsderbi újabb állomása, a szovjet metró alagútja felé…

AUGUSZTUS 9. – ÜDVÖZLET SOPRONBÓL

AUGUSZTUS 12. – HARMINCÖT ÉVES AZ IBM PC

Születésének 35. évfordulóját ünnepli a személyi számítógép első képviselője és eredeti őse, amely gyökeresen átformálta az életünket, a munkát, a kikapcsolódást és a kommunikációt. Az 1981. augusztus 12-én New Yorkban bemutatott, IBM 5150-es modellszámú típusban x86-os architektúrára épülő processzor, alaplap, cserélhető és modulárisan bővíthető memória és videovezérlő kapott helyet, PC DOS operációs rendszerét a Microsoft szállította. Processzora 4,77 MHz-en működött, az alapmodell memóriája pedig mindössze 16 KB volt.

Ötödik alkalommal adott otthont Bugac a Kurultaj magyar törzsi gyűlésnek, amelyet idén augusztus 12. és 14. között szervezett meg a Magyar-Turán Alapítvány. A program célja, hogy az ősmagyar szokások bemutatásán túl megismertesse a látogatókat azoknak a népeknek az ősi kultúrájával, akikkel a népvándorlás során a magyar törzsek kapcsolatba kerültek. Európa legnagyobb lovas hagyományőrző rendezvényén 15 országból 27 nemzet képviselői vettek részt.

Több tízezren látogattak ki a hétvégén Európa legnagyobb lovas hagyományőrző ünnepére, ahol a vendégek különös időutazás részesei lehetettek. A bugaci puszta megtelt a nomád őseink által használt jurtákkal, különböző korok és nemzetek viseletébe öltözött hagyományőrzőkkel, íjászokkal, zenészekkel és kézművesekkel. Hatalmas jurtatábor épült, kézműves bemutatók és vásár, gyermekprogramok és tudományos ismeretterjesztő előadások emelték az ünnepi hangulatot. A magyar hagyományőrzők Pozsonytól Kézdivásárhelyig, Bártfától Újvidékig – szerte az egész Kárpát-medencéből – sereglettek Bugacra, ahol felvonultak a turáni rokon népek hun–türk korabeli hadi öltözetet viselő csapatai is. A színes kavalkád hangulatát a sámándobok sejtelmes hangja, az ostorpattogtatás, a lódobogás, illetve a több mint 50 fellépő együttes muzsikája fokozta.

Idén is felállították Attila sátrát, a világ legnagyobb jurtáját, amely előtt hosszú sorokban kígyóztak az érdeklődők, hogy megnézhessék azokat a fegyverrekonstrukciókat, amelyek a Kárpát-medence legrangosabb honfoglalás kori temetőiből kerültek elő. A kiállítás a miskolci Herman Ottó Múzeum, a kecskeméti Katona József Múzeum és a budapesti Magyar Természettudományi Múzeum együttműködésével, a Magyar-Turán Alapítvány tudományos szekciójának koordinálásával valósult meg. Az együttműködésben részt vevő múzeumok jóvoltából eredeti honfoglalás kori tárgyakat is bemutattak.

Az esemény legnagyobb látványossága idén is a seregszemle volt. Attila nagyfejedelem óriás festménye alatt több száz lovas és gyalogos elevenítette fel honfoglaló őseink harcos múltját. Felemelő látvány volt a hagyományőrző harcosok, gyalogosok, lovasok, csikósok, betyárok és huszárok felvonulása. A seregszemle során a nézők láthattak a honfoglalás kori sírokból előkerült leletek alapján rekonstruált fegyvereket, páncélzatot, lószőrrel díszített kopjákat, lándzsákat, fejszéket, kardokat, szablyákat, de nem maradt el a híres pusztai magyar íj sem, amitől rettegett Európa. A seregszemle élén szent madarunkat, a turult is megcsodálhatták a nézők, ugyanakkor a Kárpát-medencében fellelhető valamennyi lófajta is felvonult.

A Turán Szövetség nevezési díj nélküli lovas gyorsasági, lovas birkózás- és köböreversenyeket, valamint egyedülálló íjász-akadályversenyt hirdetett, amelyen idén kazak és üzbég lovascsapatok is részt vettek. A páncélos-gyalogosok IX-XI. századi öltözetben, páncélban és fegyverekkel vívtak meg egymással. A harc nem előre megrendezett koreográfia szerint zajlott, hanem szabad küzdelem volt, amely leginkább hasonlít a kor valódi harcaihoz. A három nap alatt számos lovas íjász és lovas harci bemutatót is láthatott a közönség.

A régészeti és antropológiai kiállítások közelében felállított előadósátorban idén is neves hazai és külföldi előadók tartottak ismeretterjesztő és tudományos előadásokat. A Kurultajra érkező rokon nemzetek művészei számos népzenei és néptáncbemutatót tartottak. A hazai közönség először láthatott olyan táncokat és hallhatott olyan zenét, amelyért egy európainak több ezer kilométert kellene messze keletre utaznia. A magyar ősvallás felelevenítői több száz táltosdobos kíséretében ezúttal is megszólaltatták a világ legnagyobb sámándobját. A magyarság és a rokon népek képviselőinek legnagyobb találkozója a hagyományos szertűzzel zárult.

SZÖVEG: KURULTAJ.HU, BAON.HU, VASARHELYHIRADO.HU NYOMÁN

FOTÓK: PRUSINSZKI ISTVÁN ÉS PERLAKI ZSUZSANNA ÉVA

Nem csupán az önellátást szolgálja, hanem közösséget is összekovácsol a kertművelés a zöldségekkel, gyümölcsökkel, fűszernövényekkel beültetett városi kertekben. Az önkormányzat és a Városi Kertek Egyesület közös munkájának eredményeként 2012-ben Kispesten nyílt meg Magyarország első önkormányzati támogatással létrejött közösségi kertje, amelyet azóta minden évben újabb követett. Rosta Gáborral, a szakmai hátteret biztosító egyesület vezetőjével – aki Kispest érdekében végzett kiemelkedő munkája elismeréseként idén Dicsérő Oklevélben részesült – a közösségi kertmozgalom alapításáról, céljairól és további lehetőségeiről beszélgettünk.

Az idei év eddigi legmelegebb napján – Budapesten 36 Celsius-fokot mutatott a hőmérő – délután a létező leghűvösebb helyen, az állandóan 10 Celsius-fokos hőmérsékletű Pál-völgyi-cseppkőbarlangban töltöttünk egy órát. Az 1904-ben felfedezett barlangrendszer mára ismert járatainak hossza mintegy 30 kilométer, ezzel Magyarország leghosszabb barlangja. Az 500 méter hosszan, igényesen kiépített túraútvonal az évezredek óta változatlan, megdermedt világ legjellegzetesebb szakaszain – meseszerű cseppkőalakzatok, különleges formájú sziklák és magas, hasadékszerű folyosók között – vezeti végig a látogatókat.

Máramarosszigeten tett látogatásunk egyik legmaradandóbb élménye a Kommunizmus és az Ellenállás Áldozatainak Emlékmúzeuma, a helyi „Terror Háza” megtekintése volt. A Tisza és Iza folyók között fekvő, 33 ezer lakosú városban Románia leghírhedtebb politikai börtöne működött, ahol a kommunista rezsim által nemkívánatosnak tartott politikusok, papok, tudósok, művészek és egyéb értelmiségiek raboskodtak. Az egykori börtönépületben 1993-ban létrehozott intézmény a világ első olyan múzeuma, amelyet a kommunizmus áldozatainak szenteltek.

Rendkívül vegyes reakciókat, heves indulatokat váltott ki az Idegen Zóna társoldala, a Gondolatok az égbolt alól blog bejegyzése – amely egyébként olvasottsági rekordot döntött – a Kakastaréjon történt ufólehívásról. Szerencsére sokkal többen örültek az expedíció sikerének, mint ahányan rosszindulatú megjegyzésekkel illettek minket mérhetetlen irigységükben és bosszúságukban.

Június elején két társammal egy hetet töltöttünk Erdélyben, a Keleti-Kárpátokhoz tartozó Gutin hegységben, az oknyomozással egybekötött utazás apropójáról és eredményeiről készülő könyvünkben részletesen beszámolunk majd. Két éjszakát töltöttünk Kapnikbányán, jártunk Felsőbányán, Aknasugatagon és Máramarosszigeten, majd – megerőltető gyalogtúrát követően – az 1438 méter magas Kakastaréj közelében vertünk sátrat, kilométerekre a legközelebbi lakott településtől. Nem csupán a Gutin-hágóról és az egyik nyáron is üzemelő sífelvonóból, hanem nomád szálláshelyünkről is csodálatos panoráma nyílt a környező hegyekre, a Keleti-Kárpátok északnyugati ormaira.

SORBAN ÁLLÁS

Manapság mindenből minden van, még abból is, amire nem is gondolunk. Régebben persze ez sem így volt. Akkor mindenből kevés volt, tehát mindenért sorba kellett állnunk. Aki nem akkor élt, nem is gondolná, milyen érdekes tapasztalatokat szerezhet az ember „a kevéshez való jutás” harca során. Ne tessék megijedni, békés dolgokról lesz szó!

A sorban állás részben munkaszervezési okból jött létre. A Csemege boltban először az áruért, annak kiválasztásáért álltunk sorba, majd a pénztáros asszony (férfi ezt a munkakört soha nem töltötte be – az ötvenes években vagyunk) előtt sorakoztunk, utána pedig a vételár befizetését igazoló blokkal az árukiadáshoz trappoltunk, ahol persze új sor várt.

Amikor nagy volt az igény valamire, akkor nem kellett semmiféle munkaszervezés, mindenki tudta a dolgát, és beállt a sorba, ahogy kellett. Ha csak az élelmiszer-kereskedésnél maradunk, nos, itt a legváltozatosabb áruféleségekért kellett sorba állni: jött a szomszéd büszkén mutatva a megszerzett két citromot, mire mi is rohantunk a sarki zöldségeshez, persze már hiába, mert a karácsony előtti ünnepekre való tekintettel szállított egy (!) láda citromot régen megvették a szerencsések, más déligyümölcsről egyébként nem hogy nem is álmodhattunk, de elképzelni sem tudtuk, milyen lehet a banán vagy a datolya.

KÍGYÓZÓ SOR A NÉPKÖZTÁRSASÁG ÚTJA (ANDRÁSSY ÚT) 2-4. SZÁM ALATTI RUHÁZATI BOLT BEJÁRATÁNÁL 1975-BEN. FORRÁS: FORTEPAN

Nyáron, szombaton, a hétvége utolsó munkanapján a vakációzó kisdiák értékes szolgáltatást tudott végezni: sorban állt a közeli húsboltnál (a bolt előtt és a boltban tovább), ami megoldotta a délelőtti elfoglaltság nehéz problémáját. Ha a húsbolt készlete elfogyott, lehetett gyorsan tovább vándorolni a vásárcsarnokba (a Tolbuhin körúton – ugye azt tudjuk, ki volt Tolbuhin marsall? A 3. Ukrán Front parancsnoka, a második világháborúban Budapest egyik elfoglalója). A sorállásnál egy érdekes új tevékenység is rögzült: a „foglalom a sort”, ami tekintettel arra, hogy nemcsak a húsért volt tülekedés, hanem a más áruféleségnél is meglévő hiány követelte a sorban állást, értelmes munkamegosztást jelentett. Míg a gyermek valamelyik szülője (nagymamája) más árust terhelt vásárlási kívánságaival, addig a leszármazó egykedvűen parkírozott a húsosnál és fogta a sort, egészen addig, amíg a mama meg nem érkezett, és a többi sorban álló diszkrét – vagy éppen hangos – méltatlankodása közben leváltotta csemetéjét a fárasztó munka alól. Bár a sor tagjainak morgása más esetben is felerősödött: a terhes és kisgyermekes asszonyok előre állhattak a sorban, megelőzve a „régieket”, akik természetesen erősen kétségbe vonták a karon ülő vagy az anya kezét rémülten szorongató bébi hovatartozását („Elhozta a szomszéd gyerekét is, ismerjük már az ilyet” vagy „Pokrócot kötött a derekára, nem vagyunk hülyék!”). Közbevetőleg megjegyzem, hogy egyszer az egykori NDK fővárosában (Berlin – Hauptstadt der DDR), a pályaudvar pénztára előtti sorállás közben odacsoszogott egy öregúr, arcképes igazolványt vett elő, széles mozdulattal megmutatta az ott állóknak, majd elölről négy vagy öt személyt leszámolva ötödiknek vagy hatodiknak beállt a sorba, amit mindenki megjegyzés nélkül tudomásul vett. Azóta sem jöttem rá, mi lehetett e kedvezmény alapja: hadirokkantság, életkor, sok unoka...

A kultúra élvezetéhez jutás sem ment akadály nélkül. Egy-egy nem szovjet film, mint például az Oké, Néró!, a Királylány a feleségem, a Francis vagy egy Heinz Rühmann-film bemutatásakor több tíz méteres sor állt a mozi előtt, majd amikor a jegyszedő beengedett néhány jegyaspiránst, akkor a mozi előcsarnokában, a pénztár előtt tovább kellett sorakozni a terelőkorlát útvonalához igazodva, ami olyan volt, mit valami régi görög díszítőelem valamelyik panteon tetején, vagy mint egy labirintus, de ennek vége látszott, mert a pénztárablakhoz vezetett. Hasonló, de jóval hosszabb terelőkorlát irányította a turistákat lent a Moszkva téri végállomásnál, és fent az 56-os, 58-as és 59-es villamosok végállomásainál. Nagyszerű volt.

A FAV, vagyis az Andrássy út alatt száguldó földalatti vasút igénybe vétele úgy történt, hogy az utasok felsorakoztak egy viszonylag hosszú, a sínnel párhuzamos, korláttal elhatárolt „utasfolyosóba”, aminek a végét lánc zárta el. Amikor a jármű beért az állomásra, a kocsiból kiszállt a kezelő, kiakasztotta a láncot, és annyi utast engedett be, amennyi befért a kocsiba. A többiek vártak a következőre.

MÁRCIUS 4. – REJTÉLYES ÖSSZEFÜGGÉS

Egykor oly kedves Lada 1300-asom közel egy évtized után (!) – legalábbis papíron – feltámadt hamvaiból. Mulatságos pillanatokat szerzett számomra az a fizetési felszólítás, amit ma kaptam postán Budapest Főváros XIX. kerület Kispest Önkormányzat Polgármesteri Hivatal Pénzügyi és Gazdasági Irodájától: 7000 Ft gépjárműadót kell befizetnem a „tulajdonomat képező” CVP-954 frsz. személygépkocsi után. Az ügy pikantériája, hogy korábban éveken át kellett küzdenem különböző hatóságokkal a gépkocsi forgalomból kivonása és a gépjárműadó törlése érdekében, majd – utánanéztem a lezárt ügyek dossziéjában – 2010. március 29-én (!) született határozat arról, hogy „az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium nyilvántartása alapján a korábban tulajdonomat képező CVP-954 forgalmi rendszámú Lada 2101 gépjárművet 2007. január 1-jén forgalomból kivonták”, az adókötelezettség tehát 2007. január 31. napjával megszűnt. Természetesen azóta nem is kaptam csekket gépjárműadóról a nem létező gépjárműre. Vajon a most kézhez kapott fizetési felhívás kiküldése „egészen véletlenül” nem áll összefüggésben a közelmúltban – hosszas kihagyás után – újra érvényesített jogosítványommal?... De miért is lenne összefüggés a gépjárművezetői engedély és egy gépjármű tulajdonjoga között?... Joggal feltételezem, hogy csak a bürokrácia szálai gabalyodtak össze, de azt sem tartom kizártnak, hogy a hivatali ügyintéző titkolt jövőbelátó képességére derült fény. De ez már egy következő történet...

MÁRCIUS 10. – ŰRKIÁLLÍTÁS A MILLENÁRISON

Tegnap – a Galaktika által szervezett GFK 300. könyvbemutatóhoz kapcsolódóan – ingyen megnézhettük a nemzetközi űrkiállítást a Millenárison. Több ezer forintos jegyért hatalmas csalódás lett volna, így sem voltam elragadtatva, a Petőfi Csarnokban korábban megtekinthető űrhajózás-történeti kiállítás – amelynek magyar vonatkozású részeit láthattuk itt is – sokkal jobban tetszett, de azért a „kötelező” fotót elkészítettük.

MÁRCIUS 19. – DR. LENGYEL ÁRPÁD EMLÉKTÁBLÁJÁNÁL

Százharminc évvel ezelőtt, 1886. március 19-én született dr. Lengyel Árpád orvos, mentőtiszt, az RMS Carpathia hajóorvosa a Titanic tragédiájának idején. Kulcsszerepe volt a mentésben, amelynek során 705 embert sikerült kimenteni a jeges vízből. Emlékére több alkalommal is gyújtottam mécsest a Fiumei úti sírkertben. Egykori lakóhelyén, a budapesti Rákóczi út 11. számú épület kapualjában halálának 75. évfordulóján, 2015. szeptember 8-án avatott emléktáblát a TIT Hajózástörténeti és Hajómodellező Klub és Józsefváros önkormányzata.

ÁPRILIS 2. – SOROK KÖZÖTT AZ IGAZSÁG

Utolsó alkalommal tartottam előadást az Újpesti Kulturális Központ – Ifjúsági Házban megrendezett exopolitikai konferencián. Rendhagyó előadásomon utaltam arra, hogy elindultam egy úton, amire sokan nem mernek rálépni, és felvettem a harcot az ufókutatás hazugságaival az igazság oldalán.

ÁPRILIS 15. – EGY ÚJABB KORSZAK VÉGE

Éppen tizenhat évvel ezelőtt, 16 éves koromban jelent meg az első „ufós” cikkem az akkor még létező Színes UFO Ismeretterjesztő Képeslapban, amelynek 2007-es megszűnéséig voltam munkatársa. Ezzel párhuzamosan, egészen 2010-ig a Hihetetlen! magazin is összességében több száz oldalnyi szórakoztató írásomat és tanulmányomat közölte, majd 2010-től az Ufómagazin biztosított rendszeres „határtudományos” publikálási lehetőséget számomra. Idén áprilisban lezárult egy újabb korszak, az utolsó cikkem is megjelent a témában utolsó mohikánnak számító, de mára erősen megkopott színvonalú magazinban. Az egyik szemem sír, a másik nevet, de elérkezett az újabb váltás és változás ideje. A szakmai továbblépésre – a hobbiból szerkesztett blog színvonalának emelése mellett – a réteglapoknál jóval magasabb példányszámú és népszerűbb lapokban, és rövidesen önálló kiadványban is lehetőség nyílik. A „hagyományos” nyomtatott ufós lapok olvasóitól több mint másfél évtized után az alábbi cikkel búcsúztam.

ÁPRILIS 22. – ÓFEHÉRTÓI NOSZTALGIA

Évtizedeken át nagyszüleim voltak a postások Ófehértón, a nyolcvanas években még én is többször nyaraltam itt, hiszen a postaépület egyben szolgálati lakás is volt. Erdély felé, az „újonnan” épült M3-asról útba esett a falu – amire persze emberöltőnyi idő után rá sem lehet ismerni –, így betértünk egy rövid pihenőre.

ÁPRILIS 30. – HÉT VEZÉR PLATÁN A MARGITSZIGETEN

A budapestiek legkedveltebb parkjában, a Margitszigeten még József nádor (1776–1847) korabeli ősplatánok is állnak, amelyek igazi túlélőként átvészelték a szabadságharcot, területrendezéseket, a világháborúkat és árvizeket. A Palatinus strand bejáratával szemben álló platán az II. világháborúban bombatalálatot kapott. Ma „Hét vezér platánnak” hívják, mert a találat után hét új hajtást hozott, ezek erősödtek meg és láthatók a mai napig, teljesen egyedi és utánozhatatlan formát kölcsönözve a díszfának, illetve nem elhanyagolható, 300 négyzetméteres árnyékot adva az alatta sétálóknak.

Izgalmas, felnőttek és gyerekek számára egyaránt érdekes tárlatot láthatnak az érdeklődők a Nagy Balogh János Kiállítóteremben. A látványról Vidák Zsolt grafikusművész, illusztrátor gondoskodik, aki 2008-ban végzett a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem grafika szakán, diplomamunkája elnyerte a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének különdíját. Még abban az évben beválogatta a a Lürzer’s Archive német szakmagazin a világ kétszáz legjobb illusztrátora közé, s azóta még kétszer megkapta ezt a szakmai elismerést. Jellegzetes, abszurd figurákkal zsúfolt képi világot bemutató munkáival hazai és külföldi magazinokban, kiállításokon szerepel, és tervei alapján készült Magyarország legnagyobb tűzfalfestménye is. Június 2-ig megtekinthető kispesti tárlata eddigi munkáiból – illusztrációkból, képregényekből, plakátokból, bélyegekből – nyújt ízelítőt.

Napjainkban Izlandon a legmagasabb a világon az egy főre jutó könyvolvasók száma, és az e-könyvek megjelenése sem csökkentette a hagyományos könyvet olvasók számát. Ez megfelel annak a ténynek is, amely szerint az országban gyakorlatilag száz százalékos az írás- és olvasástudás. Izland az egy főre jutó publikált könyvek listáján is világelső, minden tizedik lakosa adott már ki saját könyvet.

Mai napig nem született megnyugtató magyarázat arra a különös eseménysorozatra, amely 1992. január 3-án zajlott le a Várpalota közelében található Fajdas-hegyen. Vajon „egyszerű” gömbvillám, felrobbanó meteor vagy egy idegen civilizáció állt a tűzoltóságot, a rendőrséget és a honvédséget is mozgósító, titokzatos tűzeset hátterében?

AZ ÚJPESTI RÁDIÓSZEKRÉNYGYÁR

1959-ben ismerkedtem meg a címben szereplő gyárral. Addig a „rádiószekrényről” annyit tudtam, amennyit a háború előtt gyártott Siemens rádiónk elárult magáról: szögletes, sötétbarna fényezésű fa „karosszéria” burkolta a világvevőt, melynek skáláján olyan érdekes nevek voltak, mint Tromsö, Hilversum, Beograd stb. És volt még egy varázsszem is, melynek élessége vagy ugrálós színei mutatták az állomás beállításának pontosságát.

Az akkoriban gyártott komolyabb teljesítményű rádiók, majd a kezdeti televíziók szekrényei kivétel nélkül fából készültek, vagyis asztalosipari termékek voltak. Az Újpesti Rádiószekrénygyár Újpestnek abban az időben még túlnyomórészt családi házas negyedében működött. A központja a Tél utca 128. szám alatt volt, a gyár területe is családi házak összevonása (átépítése) útján jött létre, a gyárnak emeletes épülete nem volt. Telephelyei a környező Tavasz utca és Ősz utca egy-egy államosított ingatlanjaiban működtek. A négy évszakról elnevezett utcák egyébként ma is megvannak, a gyár már megszűnt, 1963-ban tevékenységét Veszprémfajszra telepítették, és az akkori Vadásztölténygyár (a későbbi Videoton) keretei között gyártotta – amíg kellett – a rádiószekrényeket.

RÉGI RÁDIÓKÉSZÜLÉKEK PERNEKY SÁNDOR MAGÁNGYŰJTEMÉNYÉBŐL.
FORRÁS: A MÚLT HANGJAI

Az újpesti asztalosok közül a háború utáni kollektivizálási láz következtében sokan felhagytak az egyéni működéssel, és különböző (mai szóhasználattal) cégekbe léptek, amelyek közül nem egy jelentős termelést folytatott, mint például az Asztalosárugyár, az Első Újpesti Asztalos Ktsz., az Iskolabútorgyár, az Újpesti Műbútorgyár stb. Ilyen volt a Rádiószekrénygyár is, amely a Vadásztölténygyár és az Orion számára készítette gyártmányait.

Én nem asztalos voltam, a nyári szünidőben diákként egy kis keresethez jutottam, és közben ismerkedtem a faiparral is: a körfűrésszel, a marógéppel, ezek visító hangjával, a fűrészporral, a tűzveszéllyel, a présgépekkel és a fényező részleget betöltő lakkszaggal – vagyis mindennel, ami szóba jöhetett a rádiószekrény és a televízió-szekrény (mert azzal is foglalkoztunk) gyártásánál. A „szekrények” a gyártás során „káva” elnevezést kaptak, és mi – annak a lovas kocsinak a „legénysége” (a kocsis, a segéd úr és szerénységem) –, akik a félkész vagy egészen kész kávákat az egyik vagy másik telephely között szállítottuk további megmunkálásra vagy tárolásra, jókedvűen döcögtünk a hangulatos újpesti utcákon a Bandi nevű „lószemély” egy egész lóerejét kihasználva.

Így ismerkedtem meg egy ipari termelést végző vállalkozással, a kávákkal, az újpesti asztalosokkal és az egykori Újpesttel – egy hónap alatt. Négy év múlva a gyár bezárta kapuit, talán maradt még egy-két emlékező, akinek jelent még valamit a régi Újpesti Rádiószekrénygyár.

A kispesti rendőrkapitányság évértékelő értekezletén kiderült, hogy csökkent a Kispesten ismertté vált bűncselekmények száma, a XIX. kerület eredményességi mutatója pedig fővárosi átlagban is kiemelkedő. A kispesti kapitányság kimagasló eredményeket ért el a vagyon elleni bűncselekmények felderítésében, a közterületeken szolgálatot teljesítő rendőrök létszámának és óraszámának növelésével pedig a közterületi bűncselekmények megelőzése és felderítése is könnyebbé vált. A rendőri munka hatékonyságát az önkormányzat által korszerűsített, bővítés alatt álló térfigyelő kamerarendszer is növeli, a kapitányság sikereiben jelentős tényező az önkormányzattal való szoros együttműködés. Plánk Róbert rendőr ezredest, kapitányságvezetőt az eredményes rendőri munka hátteréről és Kispest közbiztonságának alakulásáról kérdeztük.

Túraútvonal: Máramaros megye, Kapnikbánya – Piatra Mălnașului – Dealului – Gutâiu Mic – Creasta Cocoșului; 38 km