NEHÉZ ÉLETEK

Egy mostani televíziós műsorban az egyik résztvevő nem tudta, mit jelent a „deklasszált” szó. Ez manapság már nem meglepő, hiszen miért is használnánk ezt a kifejezést, semmi ok nincs rá. A szó meghatározása a következő (forrás: Idegen szavak zsebszótára, 2001): „eredetileg rangosabb társadalmi osztályból lejjebb került” személy.

Ifjúkoromban nem egy olyan nénivel és bácsival találkoztam, aki egész másként viselkedett, mint ahogy én – tapasztalatlan gyerek – elképzeltem, értve ezalatt, hogy az ismerős személy, aki történetesen vízvezeték-szerelő volt, meggyőző latinsággal idézett egy-egy régi hírességet, én pedig néztem csodálkozva, hogy a szigetelőkócot a vízcsőre csavaró Ödön bácsi vajon honnan ismeri a latin szöveget (azt persze később tudtam meg, hogy Pliniust idézett)?

A deklasszált állapot összefüggött a nehéz életsorssal is – néhány példát idézek, a mai olvasó okulására.

Térjünk vissza Ödön bácsihoz. Ahogy megtudtam, ő a háború előtt folyóirat-szerkesztő és költő volt egy vidéki nagyvárosban, majd a háborút katonatisztként fejezte be, a polgári életbe való visszatérése pedig – nyilván nem önszántából – a vízvezeték-szerelés területére került. Apám mesélte, hogy a bohém szerkesztő úr (mit tehetett egyebet) vidáman fogta fel a „tisztes ipart”, kitanulta a szerelés fortélyait, és egy idő után már „mester úrként”, segítővel az oldalán javította a csöpögő csapokat. Harsány volt és meghökkentő. Vidámságát megőrizte, és nem felejtett el bohémnak maradni sem. Aztán egyszer hallottam, hogy infarktust kapott és meghalt.

Angéla néni régies ruháiban elegáns és mosolygó idős asszony volt, aki németre és angolra oktatta magánórák keretében az utcánk iskolásait. Megjelenésében, járásában volt valami különös, amit akkor nem tudtam megfejteni, de tetszett, és – ha találkoztunk – óvatosan köszöntöttem. Angéla néni tekintetében egy kis pajkosság mindig csillogott, olyan volt, mint egy régi iskolatárs, hát persze, néhány hónapig engem is próbált bevezetni a német nyelvtan bonyodalmai közé, amiből következett, hogy kedvesen érdeklődött iskolai eredményeim felől. „Dasz iszt zer gút” – villogtattam tudásomat, amit a néni elismerően nyugtázott.

Azt akkor még nem tudtam, hogy a háború előtt egy volt miniszter felesége volt, de azt már tudtam, hogy semmi nyugdíjat nem kapott.

ILLUSZTRÁCIÓ FORRÁSA: FORTEPAN

Bandi bácsi éjjeliőrként szolgált az egyik múzeumban, de – balszerencséjére – az 56-os forradalom alatt a szolgálati férőhely – ahol lakott – kiégett, és az öreg az utcára került volna, ha távoli rokona, Amál néni be nem fogadja egyszobás lakásába. Bandi bácsi egy kofferrel, bricsesnadrágban és birgerli csizmában mászta meg a (régi típusú) három emeletet, amikor költözött. Ha találkoztunk, az öregúr erős, recsegős hangon érdeklődött hogylétem felől (12 éves voltam akkor), és lelkesen parolázott velem. Ha jól emlékszem, elmúlt már nyolcvan éves, amikor megélte a forradalmat, és a házba való beköltözés után összeházasodott a vele hasonló évjáratú Amál nénivel, mert „csak úgy” nem „comme il faut” – mesélte egyszer a házmester néni.

Bandi bácsi huszárezredes volt korábban.

Szüleim néha römiztek, általában megszokott ismerősökkel. Az egyik házaspár férfi tagja erős, magas, idősödő ember, akiről megtudtam, hogy fűtő abban a házban, ahol laknak, nem messze a Vígszínháztól. Anyám megegyezett a pár nőtagjával, hogy engem kérnek meg valamilyen kisebb csomag eljuttatására hozzájuk. (A részletekre már nem emlékszem.) A házat megtaláltam, felrobogtam az emeletre, és a kis névtáblát silabizáltam, amibe egy névkártyát erőltettek: „Dr. ………… Antal vármegyei tiszti főügyész”.

Ejha! Kiskorúságom dacára ezen meghökkentem.

Hát ilyenek voltak a deklasszált elemek.