Kezdő riporterként még bíztam a fénykép objektivitásában és jobbító erejében. Mára, pár évtizedes fotóriporteri múlttal, inkább hiszek abban, ami hihetetlen, és kételkedem abban, ami nyilvánvaló – vallja magáról Horváth Péter Balázs Béla-díjas fotográfus. A Kispesten élő fotóriporter sajátos világlátású, szokatlan képeiben gyakran szürrealisztikusan keverednek az analóg és a digitális technikák. Két éve vezeti a KMO Művelődési Ház Fotósuliját a résztvevők nagy örömére és megelégedésére. Eddig három albuma jelent meg, és 1966-os első önálló bemutatkozása óta szinte minden évben kiállít itthon és külföldön egyaránt. Február elején a kispesti Városháza aulájában nyílt kiállítása Otthonok címmel, amely április 11-ig tekinthető meg.

– Milyen képeket láthat a közönség a most megnyílt tárlaton?

– Az Otthonok című gyűjteményen három-négy évvel ezelőtt kezdtem el dolgozni. Olyan emberekről szól, akik közel állnak hozzám, illetve akik egyáltalán beengednek az otthonukba, a közvetlen környezetükbe. A sorozatban szereplő modellekről nem pusztán portrékat készítettem, hanem a környezetükkel együtt ábrázolom őket: törekedtem arra, hogy minél többet elmondjanak róluk a körülöttük lévő tárgyak, bútorok.

– Fotográfusi pályafutása több mint ötven évvel ezelőtt, Baján indult.

– Vállalati fényképészként kezdtem 1963-ban. Céges megbízásból fotóztam gátakat, útépítéseket, árvízvédelmi munkálatokat. Emellett saját kedvtelésből készítettem képeket a környezetemben fellelhető témákról, amelyek továbbgondolásra késztettek. Tíz évvel később megvalósult gyermekkori vágyam, a fővárosba költöztem, és az MTI-nél helyezkedtem el. Bár itt nem kifejezetten hírügynökségi munkát végeztem, de már akkor is készítettem hosszabb lélegzetvételű képes anyagokat. Megtanultam szépen fényképezni, elsajátítottam a színes technikát. De a kezdeti eufória után hamarosan azt éreztem, hogy kellene valami mást is csinálni, amiben inkább megtalálom önmagamat. Kezdő kollégáimmal már ekkor is gyakran fényképeztünk a saját kedvünkre, a közlés reménye vagy a közzététel lehetősége nélkül, és ez végigkísérte az egész sajtópályafutásomat. A Képes7-nél eltöltött éveket kivéve ritkán fordult elő olyan, hogy a riportjaim számára készített képek bekerültek a kiállítási anyagaimba.

– Mi inspirálta arra, hogy az elsők között kezdjen el digitális technikával dolgozni?

– Mikor még vállalati fényképészként dolgoztam, volt időm kísérletezni. Úgy éreztem, hogy a valóság szimplán leképezve nem fejezi ki azt, amit gondolok. Megpróbáltam különböző fotográfiai trükkök segítségével továbbgondolni, továbbfejleszteni a képeimet: például összeexponáltam, összenagyítottam, duplán vagy sorozatban vakuztam egy kockára. Ritkán hagytam úgy a látványt, ahogy eredetileg volt. Aztán találkoztam a számítógéppel. Mindent lehet, amit a laborban hajdan lehetett, de annál többet is, hiszen ha elrontok valamit, egyetlen gombnyomással visszaállíthatom. Készítettem egy tárlatra való színes montázst, így nekem nyílt először kiállításom digitális képekből az ezredfordulón.

– Milyen céllal komponál össze különböző képeket?

– A fotográfiát nem tartom objektív ábrázolóeszköznek. Sokkal több szubjektív vonást tartalmaz, mint azt a legtöbben gondolják. Fontosnak tartom, hogy a szubjektum benne legyen a képekben, de célszerű mégis megőrizni valamit a fotográfia alaperényeiből, hogy közelinek érezzük a valóságot. Ma is az a célom, mint kezdő fotóriporter koromban: az álarcok mögött az arcot, a látszat mögött a valóságot megmutatni. Még akkor is, ha ez szinte reménytelen. Az utóbbi időben készített, enyhén manipulált képeimmel azt szeretném elérni, hogy aki megpillantja a fotót, első lépésben csodálkozzon rá a látványra. Második lépésben pedig kezdjen el kételkedni, hogy ez tényleg valóság, tényleg igaz-e. Úgy gondolom, a fotográfia egyik legfontosabb mozgatóereje a határterületek keresése.

– Mennyire lehet kitűnni manapság a digitalizált világban, ahol szinte futószalagon készülnek a manipulált képek?

– A digitális technika megsokszorozza a lehetőségeket, de ez is csak egy eszköz a sok közül, és nem végcél. Egy új eszköz, egy új lehetőség mindenképpen inspiráló, de vigyázni kell arra, hogy az ember ne essen a rabságába. Emellett a fotográfiában sem feltétlenül a minőség hozza a legnagyobb ismertséget. Talán ahhoz tudnám hasonlítani, amikor az ember egy lakatlan szigeten üldögél, és eszébe jut valamilyen csodálatos ötlet. Leírja, bezárja egy palackba, és bedobja a tengerbe. Először is kell valaki, aki megtalálja és kihalássza, majd el is olvassa az üzenetet. De igazán csak akkor örülhetünk, ha meg is érti azt. Én is egy ilyen lakatlan szigeten ücsörgök. Üzenek a palackban, és reménykedem abban, hogy valaki kihalássza.

– Fotós szemmel mennyire látja másként a világot?

– Jó megfigyelőként megpróbálok minél több következtetést levonni, és a dolgok mögé látni. Egy kis távolságtartás mindenképpen szükséges abban a közegben, ahol fényképezek, de nyitottnak kell maradni. Nem szabad kritikával vagy előítélettel közeledni egyetlen téma felé sem, mert akkor lehet ugyan mutatós képet készíteni, de hogy igaz nem lesz, az is biztos.

– Tapasztalatai alapján milyen irányba változtatott a fotózási szokásokon a mobiltelefonos fényképezés?

– A telefonos fényképezés kiváló lehetőség a kapcsolatteremtésre, és nagy előnye a profi gépekkel szemben, hogy nem kelt ellenérzést az emberekben. A fényképezőgép jelenléte idegen közegben gyakran frusztráló, a telefon ilyen szempontból felmentést ad, így spontánabb, közvetlenebb képek születhetnek. Egy jó fotó azonban nem ér véget azzal, hogy a fényképész megnyomja a gombot. Bármennyire is profi módon dolgozik az ember, a fénykép mindig szorul egy kis utókezelésre. Kiállítási méretű fotóknál már látszik, hogy a telefon ma még nem tud olyan minőségű képet készíteni, mint egy komoly kamera. Szintén lényeges, hogy a fotós el tudja dönteni, száz kép közül melyik az az egy fontos, amit érdemes megtartani, és ami holnap is érdekes lesz.

– Február elején immár harmadik alkalommal indult Fotósuli az ön vezetésével a KMO Művelődési Házban.

– Annak idején létezett egy országos fotóamatőr mozgalom, ezt próbálom élesztgetni Kispesten a magam egyszerű eszközeivel. A műtermi gyakorlatok mellett fotósétákat rendezünk, közösen kiértékeljük az elkészült képeket, a tanfolyam végén pedig kiállítást rendezünk az elkészült munkákból. A KMO-ban indított Fotósuli egyfajta szellemi szabadiskola, amely végigvezet a fotózás alapjaitól a legmodernebb digitális technikákig, a művelődési házban alakult fotókör tagjai pedig a fotográfia mélyebb rétegeibe is bepillantást nyerhetnek.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A KISPESTI MAGAZIN 2016. FEBRUÁRI SZÁMÁBAN