Örömöt, derűt és játékosságot sugárzó, egyedi forma-, szín- és látványvilág elevenedik meg Fajka János tűzzománcból készített képein. A több mint 50 éve Kispesten élő képzőművész 1970 óta alkot tűzzománc képeket, amelyekkel nemzetközi hírnévre tett szert. Rangos díjakat elnyert művei megtalálhatók a világ minden szegletében, munkáit őrzik hazai és külföldi magángyűjtemények, múzeumok, művelődési házak, polgármesteri hivatalok, külképviseletek. Életöröm című munkája a kispesti Városháza tanácstermében látható. A 80 éves művész október elején nyílt, Utazás az életműben című kiállítása november 21-ig tekinthető meg a Nagy Balogh János Kiállítóteremben.

– Életművét a teljesség igényével megfestett valóságnak nevezte a kiállítás-megnyitón dr. Kelényi István művészettörténész. Egyetért ezzel a meghatározással?

– Nagykőrösön nőttem fel, és a szülőföld hangulata, az ifjúkori tapasztalatok és benyomások egész életemet végigkísérik. Mégis nehéz pontosan meghatározni az általam bemutatott világot, amit sokan népi szürrealizmusként emlegetnek, de ez sem teljesen helytálló elnevezés. Műveimben mesebeli, mitológiai alakok, természeti motívumok, a falusi és a városi élet mindennapjai, emberi figurák, épületek és gépek elevenednek meg az alsó szinttől a legfelső szintig, s a mondanivaló mindig az adott felülethez illeszkedik. Izgalmas, érdekes területeket kell produkálni nagy felületeknél is: egy-egy motívum önmagában is kifejez valamit, egyúttal beépül a nagyobb kompozícióba. Minél gazdagabban, minél érdekesebben szeretném átadni a bennem megfogalmazódó érzéseket, a művészet iránt érdeklődők pedig kifejezetten kedvelik azokat az alkotásokat, amelyek megtekintése közben ők is szabadjára engedhetik a fantáziájukat.

– Sajátos stílusa az iparművészetet ötvözi a képzőművészettel. Mit lehet tudni az ön által alkalmazott technikáról?

– A tűzzománc igényes, kemény anyag, amely kemény embert és kemény kezeket igényel, nem nagyon szereti a blöfföt, a giccset, a különböző naturális próbálkozásokat. Magyar és külföldi zománcokat egyaránt használunk, és pontosan ismerni kell, melyik zománc hogyan viselkedik különböző hőmérsékleten, illetve mennyi időt igényel az égetés. Előre ki kell kísérletezni, miként kapható meg a legszebb felület az ötvösművészet és a tűzzománc segítségével, ez pedig rendkívül időigényes munka. A képek merevített rézlapra készülnek, erre vékony huzalokból hajlítva alakítom ki a mintázatot, míg az egymástól elhatárolt, fennmaradt köztes területekre a zománcanyagok kerülnek. A különböző színek különböző hő mellett kapják meg végleges színüket, így többszöri égetésre is sor kerülhet, ezután csiszolni és polírozni kell a képeket. Én nem teljesen lecsiszolt zománcot készítek, hanem hagyom, hogy az alaplap felületéről kissé kiemelkedjen az a kis rézszalag, amivel elmondom a kompozíciót.

– Műveinek egyedi hangulatot kölcsönöznek a képekhez szorosan kapcsolódó ívelt keretek is, ezeket szintén maga tervezi.

– A keretekben látható zománcképek támogatják a fő mondanivalót és gondolatvilágot, a felemelkedés vágyát, és azt, hogy az ember minél távolabbra lásson, minél mélyebben érezze tevékenységének a szépségét, jóságát. Ez nem egyházi műfaj, de nem is idegen az egyháztól. A tudomány vívmányait elfogadó, tájékozott „világi” ember is arra törekszik, hogy minél fentebb, minél messzebb lásson. Ezt a vágyat fejezem ki például a lóháton ülő emberrel vagy az életet teremtő napkoronggal.

– Tűzzománcképei iránt külföldön is jelentős az érdeklődés, alkotásaival 1978-tól nemzetközi biennálékon is találkozhatnak az érdeklődők. Melyek voltak a legemlékezetesebb kiállításai?

– Eddig több mint negyven önálló tárlatot rendeztem, és közel 150 közös kiállításon szerepeltem. Ezek közül kiemelkednek a nemzetközi zománcbiennálék, például a franciaországi Limoges-ban, a németországi Coburgban és Lengenfeldben, Japánban Hirosimában és Tokióban is kiállították a műveimet, amelyek az elmúlt évtizedekben a világ szinte minden pontjára eljutottak Amszterdamtól Moszkváig, Dubaitól Sao Paulóig. Ez a fajta munka ugyanis olyan nemzetközi nyelv, amely a dél-amerikai, latin kultúrában felnőtt emberhez éppúgy szól, mint a kötött kultúrában felnőtt japánhoz. Mindenki megtalálja benne azt a világot, amely az ő egyéniségéhez és kultúrájához közel áll. S amint elkészült a mű, önálló életre kel, megkeresi a helyét a világban.

– Miközben művei helyüket keresik a világban, a művész több mint ötven éve Kispesthez kötődik…

– A főiskola befejezése után, 1962-ben kezdtem dolgozni a Hungaria Jaquardban. Feleségemmel 1964-ben költöztünk önálló otthonba a Wekerletelepen, de a gyermekeink már a kertvárosi családi házban nőttek fel. Első önálló kispesti kiállításom 34 évvel ezelőtt, 1981. október 1-jén nyílt meg a Nagy Balogh János Kiállítóteremben, Életöröm című munkám pedig a kispesti Városháza dísztermében kapott helyet. Ezernyi elválaszthatatlan szállal kötődöm Kispesthez.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A KISPESTI MAGAZIN 2015. OKTÓBERI SZÁMÁBAN

FOTÓ: ERDŐS LÁSZLÓ