A közelmúltban több egykori amerikai és orosz asztronauta került ismét az érdeklődés középpontjába. A nemzetközi médiavisszhangot egy-egy olyan – évtizedeken át eltitkolt – ufóesetről szóló tudósítás és nyilatkozat váltotta ki, amely kétséget kizáróan igazolja, hogy számos űrhajós nem csupán a saját szemével látott, valamint fotókon és filmfelvételeken örökített meg földönkívüli eredetű repülő tárgyakat, hanem közelebbi kapcsolatba is lépett az idegenekkel.
Noha az első űrhajós, Jurij Gagarin „történelmi” útját – amelyre a Vosztok–1 fedélzetén, 1961. április 12-én indult Bajkonurból – a mai napig számos rejtély és megválaszolatlan kérdés övezi, a legtöbb összeesküvés-elmélet kétségtelenül nem nélkülözi a valós elemeket. Frank Edwards amerikai ufológus szerint Gagarint megelőzően legalább öt szovjet űrhajó tűnt el nyomtalanul a fedélzetükön tartózkodó asztronautákkal együtt, de a sikertelen próbálkozásokról érthető okokból soha nem tett említést a szovjet űrkutatás.
Két hónappal a világűr „hivatalos” meghódítása előtt, 1961. február 17-én állítólag egy férfi és egy női űrhajós járt a kozmoszban, de a két asztronauta egy végzetes műszaki hiba miatt képtelen volt visszatérni a Földre. A páros egy héten keresztül keringett a bolygó körüli pályán, és naponta küldött jelentéseket a bajkonuri űrközpont részére, amelyeket a svéd, a nyugat-német, a francia és az olasz állami nyomkövető állomás mellett több száz rádióamatőr is hangszalagra vett, így félrehallásról vagy hamisításról szó sem lehetett. Az utolsó napon a férfi kozmonauta azt jelentette, hogy az oxigénkészlet gyakorlatilag elfogyott, a világítás megszűnt, és a földi rádióközpont is nagyon gyengén hallható. Ebben a pillanatban a női űrhajós vágott közbe izgatottan: „Nézz ki az ablakon! Nézz ki az ablakon! Itt van!...” Ezt követően a férfi már-már hisztérikusan kiáltotta: „Itt… itt van valami! Ha nem kerülünk vissza innen, a világ sohasem fog tudni róla! Itt van… már egészen közel…” Ezután mindössze néhány artikulátlan hang hallatszott, majd véglegesen megszakadt a kapcsolat a névtelenségbe burkolózó szovjet űrhajósokkal.
Hasonlóan titokzatos nyilatkozat hangzott el az akkor már világhírű Gagarin angliai útján, amelyet a bécsi rádió 1967. április 21-ei adása is idézett: „Repülésem alatt azon kívül, amit már ismer a közvélemény, még valamit láttam, amely minden képzeletet felülmúl. Ha engedélyt kapok az elmondására, az egész világ el fog ámulni…” Gagarin azonban már nem beszélhetett a rendkívüli élményről, ugyanis tizenegy hónappal később tragikus, azóta sem tisztázott balesetben életét vesztette. A sorban „hivatalosan” következő szovjet űrhajós, az akkor alig 26 éves German Tyitov 1961. augusztus 6-án a Vosztok–2 fedélzetén kerülte meg a Földet, és az űrhajót kísérő „különös világító tárgyakról” tett említést, de később sem szolgált részletesebb magyarázattal. A Vosztok–5 fedélzetéről 1963. június 18-án Valerij Bikovszkij figyelt meg azonosítatlan objektumokat, míg a Voszhod–1 indítását követően, 1964. október 12-én a háromfős személyzet tett jelentést az űrhajó mellett rövid időre felbukkanó, sebesen haladó, korong alakú tárgyakról.
Szintén érdekes eseteket tartalmaz az orosz titkosszolgálat 2005-ben nyilvánosságra hozott, 124 oldalas „ufódossziéja” is. A KGB évtizedeken át hozzáférhetetlen ufóaktái alapján a múlt évben elhunyt híres űrhajós, Pavel Popovics – aki 1962-ben a Vosztok–4, majd 1974-ben a Szojuz–14 parancsnokaként járt a világűrben – több magas rangú katonatiszthez és pilótához hasonlóan látott ufókat, bár nem a kozmoszban. „Egy alkalommal a Washingtonból Moszkvába történő utazásom során egy ezüst színű háromszöget pillantottam meg az égbolton, amely legalább 1000 kilométeres óránkénti sebességgel közeledett, majd éppen olyan váratlanul eltűnt, mint ahogyan megjelent” – emlékezett vissza a nem mindennapi eseményre. Popovics „űrtársa”, az idén 69 éves Gregorij Grecsko – aki 1975-ben, 1977-ben és 1985-ben összesen 135 napot töltött a Szaljut űrállomáson – egy évvel ezelőtt a Komszomolszkaja Pravda című lap részére adott interjúban nyilatkozott a földönkívüli civilizációkról alkotott elképzeléseiről. Grecsko köztudottan komolyan hisz az idegen intelligencia létezésében, s időt, pénzt és fáradságot nem kímélve keresi fel azokat az ősi, misztikus helyeket, ahol földönkívüliekre utaló nyomokra bukkanhat, és megpróbál magyarázatot találni az évezredes rejtélyekre.
Nem csalás, nem ámítás
Az 1962-es esztendő nem csupán az amerikai űrkutatás számára hozott látványos eredményeket, hanem az ufókutatókat is meglepő tapasztalatokkal gazdagította. Az első amerikai emberes űrprogramban, a Mercury–8 fedélzetén először Walter M. Schirra használt rejtjelezett szöveget az idegen űrhajókra: 1962. október 3-án Szent Miklós, azaz a Mikulás említésével figyelmeztette a földi irányítóközpontot, hogy egy fénylő testet pillantott meg az Indiai-óceán felett, de a több ezer amatőr rádióhallgató ekkor még nem sejtette a kódolt üzenet jelentőségét. 1963. május 15-én a Mercury–9 űrkapszulában tartózkodó Gordon Cooper értesítette az ausztráliai Muchea megfigyelőállomását, hogy egy zöldes fénnyel ragyogó, vörös csóvájú tárgyat látott kelet–nyugati irányban, az akkori műholdakkal ellentétes pályán mozogni. Ez az objektum rövidesen a perthi ellenőrzőközpont radarjain is felbukkant, miközben Cooper speciális frekvencián sugárzott adását egy ismeretlen nyelven szóló, érthetetlen hang szakította félbe, amit természetesen az űrközpont is szalagra vett, de az utólagos elemzés egyetlen földi nyelvvel sem tudta összeegyeztetni. Cooper évekkel később, az amerikai légierő nyugalmazott ezredeseként levélben fejtette ki nézeteit ufóügyben Grenada ENSZ-nagykövetének: „A legtöbb amerikai űrhajós nem csupán hisz az ufókban, hanem már látott is ilyen szerkezeteket a Földön vagy űrrepülés közben…”
Az Egyesült Államok következő programjában a korábbinál is látványosabb fordulatot vett az ufóaktivitás, amely a NASA szakértőit és az asztronautákat egyaránt megrökönyödéssel és rémülettel töltötte el. Az 1964. április 8-án felbocsátott, utas nélküli Gemini–1 űrhajóhoz már az első fordulat idején négy, szemmel láthatóan irányított mozgású objektum csatlakozott. A szabályos alakzat egy teljes keringési perióduson át tartotta a pozícióját, végül a négy tárgy elvált az űrhajótól, és nyomtalanul eltűnt a kozmoszban. 1965. június 4-én az első sikeres amerikai űrsétát végrehajtó Edward White társa, James McDivitt a Gemini–4 fedélzetéről észlelt egy fényesen csillogó, narancsszínű csóvát húzó ufót, amely robotkarra emlékeztető nyúlványokat bocsátott ki magából. A Gordon Cooper és Charles Conrad által irányított Gemini–5 közelében 1965. augusztus 2-án tűnt fel egy tojásdad alakú, ezüst színű tárgy, amely hosszasan kísérte az űrhajót, majd hirtelen elrepült.
Az 1965. december 4-én útjára indított Gemini–7 misszióján a korábbi „Mikulás” kódszót felváltotta a „fantom” elnevezés. Ezt a kifejezést használta Frank Bormann és James Lovell egy azonosítatlan repülő tárgy megpillantásakor, amelyről a földi űrközpont úgy vélekedett, hogy feltehetően a hordozórakéta lehet. Bormann azonban jelentette, hogy természetesen a hordozórakétát – egy „napfényben forgó, csillogó hengert” – is látja, de a titokzatos „fantomot” egészen más irányban, körülbelül 800 méteres távolságban vette észre. Ezután már nem jelentett újdonságot, hogy a Gemini-program további négy missziója is bővelkedett ufóészlelésekben. Sőt, a Gemini–9 eredetileg 1966. június 1-jére tervezett startját azért kellett elhalasztani, mert ismeretlen eredetű rádióhullám zavarta a vételt, így a berendezés egy időre működésképtelenné vált. A két nappal később elindított űrhajóhoz – a fedélzeten tartózkodó Michael Collins, Thomas Stafford és Eugene Cernan beszámolója szerint – már a felszálláskor több különös tárgy „csatlakozott”, ráadásul az irányítóközpont is látta a hívatlan vendégeket. A Gemini–10 legénysége, John Young és Michael Collins 1965. július 19-én jelentette, hogy öt objektum tart az űrhajóval a Föld körüli pályán, míg a Gemini–11 fedélzetén Richard Gordon és Charles Conrad 1965. szeptember 12-én észlelt egy azonosítatlan tárgyat. Az utolsó Gemini „űrpárosa”, James Lovell és Edwin Aldrin 1966. november 12-én adta hírül, hogy alig négy kilométeres messzeségben két „fantom” követi őket, amelyekről Aldrin fotókat is készített.
A kozmoszban rejtőzködő „Mikulásokról” és „fantomokról” a NASA szakértője, az Apollo-program távközlési rendszerét megalkotó Maurice Chatalain 1975-ben kiadott könyvében az alábbiakat írta: „Bizonyítékokkal tudom alátámasztani, hogy az összes Gemini és Apollo űrhajót legalább egy idegen eredetű objektum, azaz repülő csészealj kísérte közelről vagy távolról…” Chatalain a NASA archívumában található felvételekre, valamint a földi űrközpont által rögzített üzenetváltásokra alapozta megdöbbentő kijelentését, amelyet az elmúlt években több amerikai űrhajós is megerősített.
Holdutazás az idegenekkel
Az első Hold-repülés 1968. december 21-én vette kezdetét az Apollo–8 űrhajóval, és a fedélzeten utazó három asztronauta – Frank Borman, James Lovell és William Anders – személyében először kerülte meg az ember a Holdat. Minden bizonnyal nem meglepő, hogy az újabb küldetés nem csupán a földi űrközpont részéről igényelt fokozott figyelmet, hanem ezúttal is vonzotta az idegeneket. A három űrhajós egy kísértetiesen izzó, korong alakú tárggyal találkozott, amely párhuzamosan repült az űrhajóval a Hold „láthatatlan” oldalán. Időközben több berendezés is váratlan meghibásodást jelzett, már-már kibírhatatlanul magas frekvenciájú hang hallatszott, majd erős fényvillanás vakította el az asztronautákat, és rendkívüli forróság borította el a kabint, végül a titokzatos objektum egy szempillantás alatt eltűnt. Ekkor Lovell a kódolt csatornán a következő üzenetet sugározta a Földre: „Most győződtünk meg arról, hogy a Mikulás valóban létezik…”
A történelmi jelentőségű Holdra szállásra négy nappal az Apollo–11 indítása után, 1969. július 20-án került sor Neil Armstrong, Michael Collins és Edwin Aldrin részvételével. Az utazás első három napján ugyan nem történt említésre méltó esemény, de közvetlenül a Hold körüli pályára állás előtt Aldrin lefényképezett két „véletlenül éppen arra repülő ufót”. Két hónap múlva a National Bulletin című folyóirat hozta nyilvánosságra a Hold felszínére lépett Armstrong és Aldrin közötti üzenetváltás szövegét. A heves vitákat kiváltó riport azonban nem az egyenes adásban, kódolatlanul közvetített beszélgetés kivonatáról tájékoztatta az olvasókat, hanem egy amatőr rádiós által közvetlenül fogott és hangszalagra rögzített társalgást ismertetett, amelyben „kozmikus űrhajókról”, lánctalpas járműre utaló nyomokról, egy rejtélyes „színről” és a Hold esetleges gyors elhagyásáról is szó esett.
A „tájékozatlan” közvélemény természetesen akkor még nem tudhatta, hogy miért kellett váratlanul öt órával elhalasztani a Holdra történő kilépés pillanatát, és milyen rendkívüli fordulat zajlott le Armstrong nevezetes mondatát, az emberiség „nagy ugrását” megelőzően. Az idén 80 esztendős Edwin Aldrin azonban négy évtizedes hallgatás után úgy döntött, lerántja a leplet a NASA által hétpecsétes titokként kezelt eseményekről. A Visszatérés a Földre címmel 2007-ben megjelent könyvében azt állítja, hogy a Holdra szállás alkalmával Armstronggal együtt valóban testközelből, saját szemével látta az idegeneket. „Egy kalapszerű objektumot pillantottam meg, amely félelmetes sebességgel körözött a holdkomp felett. Pontosan úgy nézett ki, mint a repülő csészealjakról szóló klasszikus beszámolókban – írja visszaemlékezésében az idős asztronauta. – Ráadásul nem ez volt egyetlen ilyen élményem. Amikor Neil a Holdra lépett, egyértelműen látta, hogy két idegen lény a közelben meghúzódva figyeli. Később én is észrevettem őket. Ne kis zöld élőlényekre gondoljanak. Hatalmasak voltak és félelmetesek.” Aldrin szerint a NASA örökös hallgatásra utasította őket, mert attól tartott, hogy ha fény derül a döbbenetes titokra, azonnal tömeghisztéria tör ki. „Mostanra viszont az emberiség eljutott arra a szintre, hogy megtudja az igazságot” – tette hozzá a legendás űrhajós, aki szerint az amerikai űrhivatal éppen az ufótevékenység miatt fejezte be 1972-ben a már „foglalt” Hold további kutatását, és törölte az Apollo-program korábban tervezett küldetéseit.
Ehhez a döntéshez természetesen nem csupán az Apollo–11 történelmi útján szerzett „földönkívüli” tapasztalat járult hozzá, hanem az ezt követően még megvalósult öt űrmisszió is, amelyeket szintén intenzív ufóaktivitás kísért. Az Apollo–12 fedélzetén tartózkodó Charles Conrad, Richard Gordon és Alan Bean 1969. november 14–24. között számos felvételt készített az állítólag „barátságos szándékot” mutató ufókról, de az Apollo–13 csaknem tragikus kudarccal végződő katasztrófáját túlélő három űrhajós már nem volt ilyen szerencsés. Több ufókutató szerint a houstoni űrközponttal folytatott titkos rádióbeszélgetés arra utal, hogy az űrhajó oxigéntartályában 1970. április 14-én bekövetkezett detonációért egy idegen űrrepülő a felelős, amely feltehetően a Holdon tervezett kísérleti atomrobbantást akarta meghiúsítani.
Az idén 80 éves Edgar Mitchell – aki az 1971. január 14-én startolt Apollo–14 fedélzetén szállt le a Holdra – a közelmúltban Aldrinhoz hasonlóan szenzációs nyilatkozattal ejtette ámulatba a közvéleményt. Az amerikai űrhajós meggyőződéssel állítja, hogy az USA kormánya az új-mexikói Roswell mellett 1947-ben történt ufókatasztrófát követően lépett érintkezésbe egy földönkívüli civilizációval, de a hivatalos kapcsolatfelvételt és a különböző típusú találkozásokat azóta is titkolja és tagadja az emberiség előtt. S bár az amerikai űrügynökség válasza szerint „a NASA nem követi a repülő csészealjakat és egyetlen más civilizáció földi tevékenységét sem rejtegeti a nyilvánosság előtt”, Mitchell elmondása alapján az idegenekre vonatkozó információit nem űrrepülései alatt vagy a NASA archívumaiból szerezte, hanem megbízható személyektől, magas rangú katonatisztektől és a korabeli incidens szemtanúitól kapta, akikkel az elmúlt évtizedekben végzett kutatásai során ismerkedett meg. Vajon ki lesz a következő űrhajós, aki újabb „beismerő vallomással”, esetleg perdöntő bizonyítékokkal hívja majd fel a figyelmet a világűrből érkező látogatókra, a Földet ellenőrzés alatt tartó idegenekre, a szigorúan titkos kormányzati tevékenységre – s ezzel együtt az oly sokat támadott ufókutatás létjogosultságára és jelentőségére?
PRUSINSZKI ISTVÁN
EREDETILEG MEGJELENT
AZ UFÓMAGAZIN 2010. JÚNIUSI SZÁMÁBAN
