Megépítésekor a lipótvárosi Wurm-udvar a város legnagyobb bérháza volt. A mai Apáczai Csere János utca 15. számú hatalmas klasszicista épület alapozását 1814-ben ifj. Zitterbarth Mátyás elképzelései szerint kezdték el, de a második emeletet már Pollack Mihály tervei alapján fejezték be 1821 telén.
A WURM-UDVARBÓL LETT DOROTTYA-PALOTA NAPJAINKBAN.
FORRÁS: FANINFO.HU
Miután az 1950-es évek végén befejezték az ostromban súlyosan megsérült Vármegyeháza helyreállítását, az újjáépítést vezető mérnökök javaslatára valóságos múzeumot rendeztek be itt a főváros különböző pontjairól összegyűjtött szobrokból, épületdíszekből. A görög mitológia kőbe faragott alakjai – Hermész, Hébé és Uránia – mellett az első és második udvar közötti átjáróban egy fémszobor is helyet kapott.
A fáklyát tartó női alakot ábrázoló műalkotás – melynek alkotója ismeretlen – a XIX. század derekán még a pesti Európa Szálló kapucsarnokát díszítette, így hosszú évtizedeken keresztül csábította betérésre a messziről érkező, művészetkedvelő utazókat. A Hild József által tervezett szálloda homlokzata ugyanis Pest egyik legforgalmasabb piacára, a Lánchíd pesti hídfőjénél elterülő Kirakodó térre nézett. Nem messze innen állt a Pesti Kereskedelmi Testület egykori székháza, a későbbi Lloyd-palota, melynek sorsa a világháború után szintén a bontócsákánnyal pecsételődött meg. Az ötvenes években innen is több szobrot és gyönyörűen megmunkált erkélyrácsot mentettek át a Vármegyeházába.
A jobb kezében fáklyát emelő, meglehetősen lenge öltözetet viselő hölgy életnagyságú szobra mellett a Vármegyeháza udvarait, átjáróit és falait számos kőtábla díszíti. A világháborúban elesett hősök emléke mellett Fáy András, Kölcsey Ferenc és Dalmady Győző nevével is találkozunk, sőt ha figyelmesen végigsétálunk a hatalmas udvarokon, azt is megtudhatjuk, hogy a hajdani börtöncellák egyikében „ült fogságban nehéz vasban Jókai hőse: Rab Ráby”. Táblák utalnak a Vármegyeháza évszázados történetének egy-egy kiemelkedő mozzanatára is: „ezen ódon falak nyögték a nagy szultánok világverő hadait, de látták Buda és Pest felszabadítását is az idegen járom alól 1686-ban” – olvashatjuk a harmadik udvarban. Néhány méterrel távolabb egy újabb feliratba ütközik szemünk, amely szerint „e ház alapzata látta a Czeglédre vonuló Dózsa Györgyöt és kereszteseit, majd Rákóczi Ferenc kuruc hadait is”.
Héliosz, Szeléné, Hébé és Uránia mellett Hermész is nem kevesebb, mint fél évszázada „lakója” a belvárosi Vármegyeháza udvarának. A görög istenek követének alakját a XIX. század első harmadában faragta kőbe Huber József, és – mitológiai társaihoz hasonlóan – a második világháború előtt még a Két törökhöz címzett ház udvarának ékességéül szolgált. Különlegessége azonban nem csupán ebben rejlik. Mint a Mitológiai séta a Belvárosban című könyvből megtudhatjuk, meglehetősen ritkák az ehhez hasonló ábrázolások, amelyek a szárnyakkal díszített kalapon kívül pánsíppal is jelzik Hermész kilétét.
Hermésznek – aki a mitológiában az utasok védelmezőjének és a holt lelkek vezetőjének tisztét is betöltötte – csupán másodlagos feladata volt a pásztorkodás oltalmazása, a nyájak szaporítása. Nemcsak pánsípján szeretett játszani, az ókori görögök elképzelése szerint egy teknősbéka páncéljából ő készítette el az első héthúrú lantot is, amelyen később előszeretettel rögtönzött fülbemászó dallamokat. Később Hermész Apollónnak ajándékozta sípját és lantját, cserébe azonban egy olyan aranypálcát kapott, amelynek segítségével könnyedén elsajátíthatta a jóslás tudományát. A kései ókorban már Triszmegisztoszként, vagyis a „háromszor nagy Hermészként” emlegették az elhunytak védőjét, s az okkult tudományok mellett az ő alakjához kapcsolták a hermetikus – vagyis csak a beavatottak számára hozzáférhető – művek keletkezését is.
A Vármegyeháza udvarán látható Hermész-ábrázolás ahhoz a kevésbé ismert történethez kapcsolódik, amely szerint kisfiú korában, amikor anyja tanácsára még kerülte az olümposzi istenek társaságát, Hermész Árkádiában időzött az egyszerű pásztorok között. Őket vidította találmányaival, többek között a nádból készített pásztorsíppal, amely olyannyira kedvenc hangszerévé vált Pán pásztoristennek, hogy róla nevezték el pánsípnak. A hajdani fogadó számára készült szobor talán az utazóknak kínált egyszerű körülményeket volt hivatott jelezni. Ezt nemcsak egyszerű, levetett ruhája hangsúlyozza, hanem a kezében tartott, mosodákban használt simító, és az fatörzs is, amelyen ül.
A belvárosi Vármegyeháza udvarain megbújó, mitológiai témájú szobrok és domborművek között több olyan is van, amelyet eredetileg a Két törökhöz címzett házban helyeztek el. A második világháború után lebontott Deák téri fogadóból nemcsak kőből készült oszlopfejeket és erkélyrácsokat mentettek át a Pest megyei önkormányzat épületébe, hanem egy Urániát ábrázoló életnagyságú szobrot is. A csillagászat múzsájának alakját 1824 körül formázta meg Huber József (1777–1832), akinek művei ma is több pesti bérház és vidéki templom díszéül szolgálnak.
A pozsonyi születésű szobrászművész előbb apja, Huber Ferenc műhelyében, majd bécsi művésziskolákban végezte tanulmányait. 1795-ben vándorútra indult, ám egy évvel később visszatért az osztrák fővárosba. Az itt töltött évek alatt számos mesternél dolgozott, mialatt a barokk kori műhelygyakorlatból az akadémiai képzettségű, külföldön is elismert szobrász rangjára emelkedett. Az 1800-as évek elején több alkalommal megfordult Párizsban, ahol román és korinthoszi oszlopfejeket készített a Louvre épületére. 1818-ban letelepedett és önálló műhelyt nyitott Pesten. Kezdetben vidéki templomok számára faragott szobrokat, majd pesti bérházak – mint a ma is álló Wurm-udvar – díszítményeinek és a korízlésnek megfelelő síremlékek elkészítésével bízták meg.
A tekintélyt sugárzó kontyot és sejtelmes köpenyt viselő Uránia kútszobra sem véletlenül állt a hajdani fogadó udvarán. A neves szobrász ugyanis a szokványos éggömb mellett kormánylapátot is adott Uránia kezébe, míg a lába alatt kifaragott kővel a múzsa alatt hullámzó tengert jelölte. Ez pedig világos utalás a csillagászatnak a hajózásban, az utazók – vagyis a fogadó vendégeinek – életében betöltött szerepére.
A Városház utcáról és a Semmelweis utcáról egyaránt megközelíthető Vármegyeháza három udvarában a világháborút követő újjáépítés során különböző kő- és fémszobrokat, oszlopfőket, domborműveket és erkélyrácsokat helyeztek el. Ezek egy részét olyan lebontásra ítélt, híres belvárosi házakból mentették át ide, mint a Deák téren álló, Két törökhöz címzett épület vagy a Kereskedők Házaként is emlegetett Lloyd-palota.
Hajdan a Lloyd udvarának díszéül szolgált az a Hébé-szobor is, amely az 1945-ös helyreállítás óta a Vármegyeháza második udvarában foglal helyet. Még 1830 körül készítette Huber József, a XIX. századi klasszicizmus nagymesterének, Bertel Thorvaldsen dán művésznek híres Hébé–Ganümédesz szoborpárja nyomán, annyira hűen, hogy e műve mintegy másolata a mintául vett alkotásnak – tudhatjuk meg az Építés-Építészet című folyóirat egyik 1950-es számából. (Horváth Henrik egy évtizeddel korábban kiadott, Budapest művészeti emlékeit feldolgozó tanulmánykötetében ismeretlen szobrásznak tulajdonítja a szerinte 1828 és 1831 között készült műalkotást.)
Az ifjúság görög istennőjének, Zeusz és Héra lányának szobra klasszikus egyszerűséggel emeli ki a mitológiai Hébé mindkét funkcióját – olvashatjuk a Mitológiai emlékek a Belvárosban című könyvben. A kezében tartott oinokhé, azaz kancsó és külix, vagyis ivócsésze a Ganümédesz pohárnokká emelése előtt betöltött szerepére utal, miszerint ő töltögette az olümposzi istenek lakomáin a halhatatlanság italát, a nektárt. Arcának, alakjának szépsége, gyönyörűen redőzött ruhája, pánttal díszített hajviselete emlékeztet arra, hogy előbbi szerepének elvesztése után is az ifjúság megszemélyesítője és védő istennője maradt. S hogy a főisten felesége mennyire kedvelte őt, jól mutatja az a legendás történet, amely szerint a sértődött Héra lányának mellőzése miatt haragudott meg Ganümédesz népére, a trójaiakra. Megdicsőülése után Héraklész vette feleségül Hébét, hőstettei jutalmául és annak jeléül, hogy Héra, aki egész életén át üldözte, kibékült a hőssel.
A Pest megyei önkormányzat épületének – közismertebb nevén a Vármegyeházának – Semmelweis utcából nyíló udvara egy olyan, mitológiai témájú domborművet őriz, amelyhez hasonlóval ritkán találkozni a budapesti házfalakon. Egy kőből faragott napóra bújik meg a harmadik emeleti ablakok között, rajta a görög Héliosz napisten és Szeléné holdistennő ábrázolásával. Ha figyelmesebben megnézzük a két kis reliefet, több apró részletet is felfedezhetünk rajtuk, melyek arra utalnak, hogy készítőjük nem a saját fantáziájára támaszkodott: bizonyára jól ismerte az ókori istenképeket, mégsem szerette volna hűen lemásolni őket.
A XIX. századi Pesten nem csekély megbecsülés jele volt, ha valamiről vagy valakiről utcát neveztek el, sőt e név gyökeret is tudott verni a környék lakóinak képzeletében és emlékezetében. Ekkoriban még gyakran megesett, hogy egy-egy szálloda, vendéglő, kávéház, fogadó vagy éppen csapszék vált utcanévadóvá hangzatos, feltűnő, vendégcsalogató cégére után.
Így történt ez a mai Aranykéz utca esetében is. A pesti Belváros egyik legrövidebb házsorát ugyanis egy vendégfogadóról, egészen pontosan annak cégéréről nevezték el 1800 körül előbb Hande Gassénak, majd Goldene Hand Gassénak. A fogadónak – kis egyemeletes épülete a közeli Régi posta utca 9. számú ház helyén állt – legnagyobb nevezetessége az a kiálló vashorgon himbálózó, szőlőfürtöt tartó aranyozott fémkar volt, amelyet még az első tulajdonosok függesztettek fel közvetlenül az ivóba vezető ajtó fölé, s amely már messziről integetett hívogatóan, ha meg-megló-dította a dunai szél.
A fogadó az 1800-as évek első felében neves magyar színészek kedvelt vacsorázóhelye volt. Az utcáról nyíló söntésben sok víg éjszakát töltöttek el a közeli Rondellában felváltva fellépő magyar és német színtársulatok tagjai. Az Aranykézbe gyakran ellátogatott a pályakezdő Déryné, Katona József, valamint Kisfaludy Károly, akiről azt tartja a fáma, hogy egy ízben fogadásból leharapta egy borosüveg nyakát, majd acélfogaival megőrölte és lenyelte, s még csak rosszul sem lett tőle. Az 1840-es években – bohém költőtársaival együtt – nemegyszer tért be ide Petőfi Sándor, a forradalom kitörése után pedig az Egyenlőségi Klub fiatalsága tartotta itt összejöveteleit.
A ferences templom és a mai Reáltanoda utca közötti területen egészen 1784-ig a ferences rend egyemeletes kolostora állt. Ebben az évben döntött úgy ugyanis II. József császár, hogy ide költözteti a Pázmány Péter által Nagyszombaton alapított, majd 1777-ben Budára helyezett királyi egyetemet. A rendház déli szárnyában a mérnökiskola, a nyugatiban a könyvtár kapott új otthont, a veteményes kertet pedig a botanikus kert számára sajátították ki. A ferences barátoknak így csupán a keleti szárny maradt meg.
A VASÁRNAPI UJSÁG 1875-ÖS RAJZA BUDAPEST ÚJ NEVEZETESSÉGÉRŐL
Kétszáz éve a mai Szervita tér dunai oldalán csupán néhány földszintes vályogház árválkodott. A szervita rend már álló kolostorának ablakaiból így zavartalan kilátás nyílt nemcsak az e helyen télen-nyáron átkelésre várakozó szürkemarha-csordákra, hanem a távolabbi budai hegyekre is. 1810-ben azonban nagy építkezések kezdődtek itt: hatalmas, emeletes palotákkal építették be a teret és a környező kis utcákat.
A NEVEZETES FÖLDGÖMBÖS ÉPÜLET FÉNYKORÁBAN
Talán még a Petőfi Sándor utcában lakók és az errefelé naponta megforduló pestiek közül is kevesen tudják, hol található a Hermes-udvar. Pedig előkelő helyen épült fel 1905-ben a ma 5. számmal jelölt ötemeletes épület: a híres-neves Károlyi–Trattner-ház közvetlen szomszédságában, néhány lépésnyire a Párisi-udvarban működő takarékpénztártól és üzlethelyiségektől.
Idén ünnepli fennállásának 110. évfordulóját Budapest egyik legnagyobb múltú étterme, a Mátyás Pince, amelyet Baldauf Mátyás és felesége nyitott meg 1904-ben a Március 15. tér 7. szám alatti épület földszintjén és alagsorában.
Több mint száz évvel ezelőtt, 1906-ban Vidor Emil tervei szerint épült a Népszínház utca és a Kiss József utca sarkán álló négyemeletes palota, amely eredetileg a Polgári Serfőzde bérháza volt. A jelenleg fővárosi helyi védelem alatt álló épület homlokzatát díszítő, a „sörkészítés és sörivás dicséretét hirdető” mozaikfrízt Dudits Andor tervei alapján az üvegfestészet és a mozaikkészítés egyik legnagyobb hazai művésze, Róth Miksa készítette.
A Wesselényi utca 17. első emeleti díszterme felett míves berakású mozaikon olvashatjuk az építtető nevét és az építési dátumot: Székesfővárosi Czipész Ipartestület, 1905. A ház kezdettől fogva a pesti német vargacéh tulajdonát képezte: a 19. század második felétől szolgált „az ezen czéh legényei részére szálló és egyéb czélokra használandó helyül”.
Az Apáczai Csere János utca 3. számú ház klasszicista körlépcsőháza nem csupán a nagy árvíz előtti Pest hangulatát idézi fel, hanem az ókori görög mitológia egyik gyönyörű nőalakjának emlékét is őrzi. A lift helyét ugyanis immár több mint egy évszázada birtokolja Démétér lányának, Perszephonénak a szobra. Embermagasságú, minden apró részletében elbűvölő szobor, melynek eredetére még a ház legidősebb lakói sem emlékeznek, és amelynek restaurálása már hosszú évek, évtizedek óta várat magára.
A józsefvárosi Vas utca 12. számú ház a Festetics família megbízásából épült 1912-ben. Bár a neves grófi család – melynek sarja volt György (1754–1819), a keszthelyi Georgikon alapítója is – csak a század első felében birtokolta az épületet, címerük ma ugyanúgy díszíti a bejárat fölötti részt, mint évtizedekkel ezelőtt. A vasba öntött nemesi jelképet azonban – a kapu rácsozatával együtt – a közelmúltban feketére mázolták, így a címer motívumai és a család jelmondata sajnos már alig kivehető.
Két évszázaddal ezelőtt Lipótváros széles házsorait még igencsak átjárta a Duna felől fújó csípős nyugati szél. Nem véletlenül nevezték a rakparttal párhuzamos, a mai Kossuth térre vezető Nádor utcát Szél utcának. 1826. október 5-én azonban fogadó nyílt a ma 5. számmal jelölt házban: a Tigris, amely rövidesen az utca új névadójaként is bevonult Budapest névtárába.
A mindennapi életünket végigkísérő csillogó-villogó neonreklámok és óriásplakátok mellett szinte elbújhatnak a Fő utca 10. számú épület és a Bajcsy-Zsilinszky út 3. számú lakóház apró díszítései. Pedig az alig észrevehető kovácsoltvas ékességek egy régen megszűnt, hajdan országszerte ismert cég, a Pesti Első Hazai Takarékpénztár szolgáltatásait hirdetik jóval megszűnése után is. A két tekintélyes vízivárosi és terézvárosi palota lelkiismeretes tervezőinek köszönhető, hogy a méhkaptárra emlékeztető faragványok és a kapuk fölött elhelyezett monogramok az utókornak is mesélnek a híres takarékpénztár múltjáról.
Az Operaház mögötti Hajós utcában sétálgatók gyakran tekintgetnek felfelé, megcsodálva a 25-ös számú épület falfülkéjében elhelyezett egyetlen budapesti Napóleon-szobrot. A híres hadvezér csaknem egy évszázada áll jellegzetes pózban, összefont karral a róla elnevezett udvar oromzatán, és pillant le méltóságteljesen a ház előtti keskeny sétálóutcára.
FOTÓ: HARTYÁNYI NORBERT, WELOVEBUDAPEST.HU
Az idősebbek bizonyára emlékeznek még Kazal László híres kupléjára, melyben a jónevű komikus végigdalolta az egész telefonkönyvet Grábertől Grumholzig és vissza. Az a dalocska, melyet a fél ország dúdolt akkoriban, szép példája volt a tételnek, miszerint nincs unalmas téma, csak unalmas feldolgozás. Mindenről lehet érdekfeszítően szólni.
A 2004-ES ÉS A 2013-AS KIADÁS BORÍTÓJA
A Hercegprímás utca 21. számú háromemeletes épület Lipótváros egyik legkalandosabb múltú lakóháza. Terveit Simonyi Ágost megbízásából a XIX. század egyik legtöbbet foglalkoztatott pesti építésze, Zitterbarth Mátyás (1803–1867) készítette. A romantikus stílusú épület vastag falai, lépcsőházi díszítései és klasszicista folyosórácsai néma tanúként megélték az 1848-as forradalom eseményeit éppúgy, mint a második világháborút. Több mint 165 éve, 1847-ben került sor átadására.
A Vas utca 17. számú ház felújítása újabb színfolttal gazdagította a józsefvárosi Palotanegyed környékét. A SOTE Egészségügyi Főiskolai Kara számára átépített épület jelenlegi funkciója hajdani önmagára emlékeztet, hiszen falai között 1997-ig kórház működött.
A pesti városfalon kívül eső vidék, a Nemzeti Múzeum környéke egy 1866-os térkép tanúsága szerint is meglehetősen beépítetlen volt. A város polgárainak kertecskéit és legelőit övező szabad térségen évtizedekig előszeretettel ütöttek tábort a Pesten vendégszereplő artisták és mutatványosok. A terület beépítését csak a XIX. század utolsó harmadában kezdték meg. Ekkor, pontosabban egy 1874 szeptemberében kelt szerződéssel vette meg Ádám Károly és neje, Aigner Matild a mai Bródy Sándor utca 4. szám alatti, akkor még üres telket.
A világhírű francia író, Jules Verne (1828–1905) a Föld szinte minden vidékét természettudományos pontossággal és regényes érdekességekre törekedve írta le. Közép-Európa legnagyobb folyója több könyvében is fontos szerepet tölt be.
ILLUSZTRÁCIÓ FORRÁSA: DUNAI SZIGETEK BLOG
Munkába menet, az utcán beszélgetve vagy lesütött szemmel bolyongva nem is gondolunk arra, hogy rideg, borús, szomorkás reggeleken is számtalan meglepetés, felfedeznivaló vár ránk. Azokra az évtizedeket – netán évszázadokat – megélt homlokzati díszekre, kőszobrokra, atlaszokra, puttókra és címerekre utalok, amelyek közelében naponta elsétálunk, mégsem veszünk tudomást róluk. Pedig az oromzatokon, háztetőkön elhelyezett díszítmények általában nyíltan vallanak az építés idejéről, az első tulajdonos személyéről, családjáról és származásáról.
A lipótvárosi Alkotmány utca 16. számú ház homlokzatán, a negyedik emelet magasságában elhelyezett emléktábla tanúsága szerint a gyönyörű palota 1890-ben – más források szerint 1889-ben – készült el a Magyarországi Hírlapírók Nyugdíjintézetének részére. Az oromzaton, jelképes, öntöttvas földgömbön ma is üldögél egy vidám angyalka, aki a kezében tartott tollal és fáklyával a több mint százéves épület eredeti funkcióját idézi. Persze nem ő az egyetlen ékessége a hajdani nyugdíjintézetnek: a homlokzat többi részlete is figyelmet érdemel, hiszen valóságos kincsestára a különböző szobroknak, oszlopoknak és kőből faragott díszeknek.
