Roller régebben is volt, bár nem ilyen bőségben, mint manapság. Ezen felül tanácsot sem adott senki a használatra vonatkozóan (ahogy olvasom a reklámokban) – de miért is? Rá kellett állni és az egyik lábbal hajtani, nagy dolog... Nem is a mai rollerokról szeretnék írni, hanem a régiekről, fejtágítás céljából – de ne tessék megsértődni!
ROLLEREZŐ KISFIÚ 1949-BEN A DIMITROV (MAI FŐVÁM) TÉREN. FORRÁS: FORTEPAN
Manapság mindenből minden van, még abból is, amire nem is gondolunk. Régebben persze ez sem így volt. Akkor mindenből kevés volt, tehát mindenért sorba kellett állnunk. Aki nem akkor élt, nem is gondolná, milyen érdekes tapasztalatokat szerezhet az ember „a kevéshez való jutás” harca során. Ne tessék megijedni, békés dolgokról lesz szó!
KÍGYÓZÓ SOR A NÉPKÖZTÁRSASÁG ÚTJA (ANDRÁSSY ÚT) 2-4. SZÁM ALATTI RUHÁZATI BOLT BEJÁRATÁNÁL 1975-BEN. FORRÁS: FORTEPAN
A címben szereplő gyárral 1959-ben ismerkedtem meg. Addig a „rádiószekrényről” annyit tudtam, amennyit a háború előtt gyártott Siemens rádiónk elárult magáról: szögletes, sötétbarna fényezésű fa „karosszéria” burkolta a világvevőt, melynek skáláján olyan érdekes nevek voltak, mint Tromsö, Hilversum, Beograd stb. És volt még egy varázsszem is, melynek élessége vagy ugrálós színei mutatták az állomás beállításának pontosságát. Az akkoriban gyártott komolyabb teljesítményű rádiók, majd a kezdeti televíziók szekrényei kivétel nélkül fából készültek, vagyis asztalosipari termékek voltak.
RÉGI KÉSZÜLÉKEK A TARDOSI RÁDIÓMÚZEUMBAN. ILLUSZTRÁCIÓ FORRÁSA: KEMMA.HU
Nem vagyok benne biztos, hogy amikor egy vicces ember beszélgetőtársának azt bizonygatja, hogy a bekövetkezett esemény (amiről éppen szó van) „úgy hiányzott, mint üveges tótnak a hanyatt esés”, tudja-e hova tenni a hallgató ezt a „nemzetiségi” meghatározást. Ne beszéljünk mellé: a „tót” szó éppen úgy nem változtatható meg, mint ahogy a „cigánypecsenye” sem „romapecsenyére”, ez ugyanis nem gúnyos jelző, hanem egy régi, a magyar köznyelvben bevett, mindenféle hátsó gondolat nélküli fogalom, mint például a „drótos tót”. Nos, hogyan találkozott e két „szlovák” iparossal és a vándorköszörűssel az 50-es évek gyermeke – erről lesz szó a következőkben.
VÁNDORKÖSZÖRŰS A PESTI UTCÁN. ILLUSZTRÁCIÓ FORRÁSA: FORTEPAN
Petőfi Sándor írta egyik versében, hogy „...táncol a tányér a borbélyműhelyek előtt”, mert bizony amikor fújt a téli szél, a régi iparos jelkép, a műhely ajtaja fölé kifüggesztett két réztányér összekoccant, figyelmeztetve a műhelyben várakozókat a kinti hidegre, tessék majd jól begombolkozni!
ILLUSZTRÁCIÓ FORRÁSA: FORTEPAN
Az Erzsébet híd pesti hídfőjénél, a Belvárosi templom melletti épületegyüttes valamikor az ELTE bölcsészkarának adott helyet. Manapság a Piarista Gimnázium, a piarista rend és a Hittudományi Főiskola használatában áll, mint a háború előtt.
AZ EGYKORI FÖLDSZINTI TORNATEREM HELYÉN ÉTTEREM NYÍLT, AZ ÉPÜLETBEN NAPJAINKBAN A PIARISTA KÖZPONT MŰKÖDIK. FOTÓ: BME ÉPÍTÉSZMÉRNÖKI KAR
Amikor még szó sem volt globális felmelegedésről (a fogalmat sem ismertük) – vagyis olyan 50-60 évvel ezelőtt –, a tél tél volt: hideg, köd, hó és jég. Néhány emlékkel szeretném megvilágítani a helyzetet.
HÓKOTRÓ MUKI A THÖKÖLY ÚTON 1963-BAN. FORRÁS: FORTEPAN
Ha gyerekkoromban zenét akartam hallgatni, bekapcsoltam a már nem éppen fiatal Siemens rádiónkat, és jöhetett a „Szív küldi...” rendszeres adása. Ebben a műsorban nótákat, tánczenét és operát is lehetett hallgatni, nemcsak a címzettek, hanem a zenekedvelők is élvezhették a dallamokat. Ez a műsor pótolta a lemezjátszó hiányát, magnetofon még nem volt, internet mint fogalom sem létezett. Mit tehetett az ember, ha beleunt a rádióba (a külföldibe is), de zenét szeretett volna hallgatni? Nem kellett messze menni, mert a belváros környékén sok lehetőség adódott az élőzene élvezetére. Ez ugyan nem operaházi körülményeket jelentett, de élménynek megfelelt.
KONCERT A KÁROLYI-KERTBEN 1961-BEN. FORRÁS: FORTEPAN
Itt nem arról lesz szó, hogy „kiszereljük az autó kerekét”, hanem az élelmiszerek csomagolására emlékezünk.
ILLUSZTRÁCIÓ FORRÁSA: FORTEPAN
A járművek már saját ellenségeikké váltak, a budapesti belvárost hétköznap jobb elkerülni. Ez nem mindig volt így. Az egyirányú utcák kétirányúak voltak. Autókat alig láttunk, így a parkírozás semmi problémát nem okozott, természetesen fizetni sem kellett a várakozásért. Nézzünk szét, hogy az ötvenes években a Kálvin tér és Múzeum körút, valamint egy kicsit beljebb, a Váci utca környéke mit mutat nekünk.
A NYUGATI (MARX) TÉR AZ 1950-ES ÉVEKBEN. FORRÁS: FORTEPAN
Egy mostani televíziós műsorban az egyik résztvevő nem tudta, mit jelent a „deklasszált” szó. Ez manapság már nem meglepő, hiszen miért is használnánk ezt a kifejezést, semmi ok nincs rá. A szó meghatározása a következő (forrás: Idegen szavak zsebszótára, 2001): „eredetileg rangosabb társadalmi osztályból lejjebb került” személy.
ILLUSZTRÁCIÓ FORRÁSA: FORTEPAN
A háború után általános volt a lakáshiány, Budapesten is. A lakáshelyzet okozta bonyodalmak a kabarék és vidám színdarabok állandó témája volt, sokat ismerünk a régi televíziós műsorokból. De nem volt mindenhol mosoly – igaz, tragédia sem, egyszerűen csak lakni kellett valahol, kinek mi jutott: elviselni idegenek jelenlétét, a szuszogásukat a közös hálóteremben, sőt a horkolásukat is, de a megszokás és az edzettség sokat enyhített a helyzeten.
EGY ALBÉRLŐNEK GYAKRAN CSAK ILYEN KILÁTÁS JUTOTT. FORRÁS: FORTEPAN
A címbeli „légó” szó nem elírás, nem a közismert legó játékot akarja jelenteni, hanem a légoltalmi tevékenység rövidítése. Abban nem vagyok biztos, hogy a mai közönség nagy része tudja-e, mi volt a légó, sőt, e tevékenység utódját – a polgári védelmet – sem biztos, hogy ismeri. Manapság már „katasztrófavédelem” védi az állampolgárt és vagyonát (meg egyebeket). Nem szeretnék kukacoskodni, mások is szösszentek ezen, de nyilván helyesebb/pontosabb elnevezése ennek az új szervezetnek a „katasztrófa elleni védelem” lett volna, de ez bonyolult, viszont a „katasztrófa-elhárítás” talán elfogadhatóbb – mindegy.
LÉGIVESZÉLYRE FIGYELMEZTETŐ PLAKÁT ÉS LÉGOLTALMI TANFOLYAM RÉSZTVEVŐI 1941-BEN BUDAPESTEN. FORRÁS: FORTEPAN
1955-ben a Reáltanoda utcai iskola – a későbbi Eötvös József Gimnázium – épületéből az általános iskola végzős negyedik osztályosait átirányították a Cukor utcai – régies szóhasználattal – „mintaiskolába”, így az ötödik osztályt többen már itt kezdtük. (Páran az Irányi utcai „suliba” kerültek, ami a lakóhelyüktől függött.)
TANÉVNYITÓ ÜNNEPSÉG AZ ISKOLAUDVARON 1961-BEN. FORRÁS: FORTEPAN
Régebben léteztek olyan fogalmak, hogy klubhűség és egyesületi színek. Aki járatos ezekben a dolgokban, mindjárt rájöhet, hogy a sportról lesz szó.
FÉRFI MAGASUGRÁS A VASAS NEMZETKÖZI ATLÉTIKAI VERSENYÉN 1949-BEN
A SPORT UTCAI ELŐRE PÁLYÁN. FORRÁS: FORTEPAN
Amikor az általános iskolás kisdiák ujja, füle, arca, térde, ruházata tintás lett, akkor a külső szemlélő rögtön tudta, hogy a kék színű gyermek komoly előrehaladást ért el az írás tanulásában. Vagyis a ceruzás betűvetést felváltotta a tollal történő próbálkozás. Én ezt a próbálkozást a Reáltanoda utcai általános iskolában (ami régóta gimnázium) tettem meg. Az 50-es évek elején még a háború előtti ósdi padokban ültünk, amelyeknek írólapja közepén tintatartó volt. Ebbe lehetett mártogatni a tollat, és lehetett írni, pacát ejteni, padot csepegtetni, és mindent csinálni, amire egy kisdiák képes.
E mai korszak egyik legfontosabb háztartási gépének tartom a mosógépet. Talán a fiatalok kedvéért még egy jelzőt is hozzáteszek e fogalomhoz: az automata mosógépet méltányolom ilyen jelentőségűnek. (Ezt a gépet ugyanis korábban e jelző nélkül gyártották és forgalmazták.) Persze a mosógép előtti években is kellett mosni, ezt a műveletet próbálom most ismertetni azok számára, akik akkor még nem éltek.
Igen, így, Vernétől, Verne Gyulától, hiszen az újabb regénykiadásoknál lett csak Jules Verne az író, akit természetesen ezen a néven sosem kerestünk a könyvtárban.
Mostanában könnyen zavarba jönnék, ha valaki megkérne, hogy írjam le egy katonatiszt egyenruháját. A kérdésnek aligha tudnék eleget tenni, mert még azt sem tudom biztosan, hogy a rangjelzés a kabát vállán vagy a galléron található-e. (Egy-egy televíziós bejátszás nem ilyen ismeretek bővítését szolgálja.) Valószínűleg a katonák (és a többiek) utasításra a szolgálaton kívül nem hordhatják az uniformist, átöltöznek civilbe, és láthatatlanná válnak. Régebben nem így volt, és többen voltak az egyenruhát viselők is. A fegyveres testületek egyenruhája a szovjet mintát követte: tányérsapka, egyenzakó, egyennadrág, az egyes testületeket az öltözék színe különböztette meg.
JELENET AZ „EGY RÉGI VILLAMOS” CÍMŰ, 1960-BAN KÉSZÜLT RÖVIDFILMBŐL. FORRÁS: FORTEPAN
Az általam ismert legnagyobb csengőt a villamos vezetőállása előtt, középen egy kisebb félgömbnagyságú ütőfej működtette, amire a villamosvezető öklével rácsapott. Ezt veszély esetén, vagy ha a felszállást befejezettnek nyilvánította, induláskor alkalmazta a vezető. A csengőt a villamos elején kívülre szerelték, az ütőkolomp belülre került, és pompás zengő-csilingelő hangot hallatott, igazán figyelemkeltő volt. Nagyobb veszélykor az ütések erőssége és egymás utáni gyorsasága fokozódott. Ehhez néha bizony vészfékezés is járult. Később a technika fejlődött, a modernebb villamosok csengőjét árammal működtették. Mostanában nem nagyon hallom, lehet, hogy már nincs is?
Kelenföldön, a Budafoki úton 1923-ban létesített a Goldberger cég először egy szövödét, majd négy év múlva, 1927-ben egy hozzá kapcsolódó fonodát. Ezzel létrejött a Keltex, a Goldberger cég Kelenföldi Textilgyára. (A cég másik gyára, a Textilnyomó Óbudán működött.) A háború után természetesen minden megváltozott, átalakult, bár a gyár megmaradt – de semmi nem tart örökké: a különböző textilgyárakat tömörítő Budaprint Tröszt – amelynek része volt a Goldberger is –, 1997-ben megszűnt.
Hatvan évvel ezelőtt nem volt edzőcipő, szabadidőruha, elöl-hátul váltós bicikli, sőt táplálékkiegészítő sem. Meg még sok más egyéb. Volt helyettük viszont tornacsuka, mackónadrág, Csepel bringa és zsíros kenyér. Ettől függetlenül azért az akkori fiatalok is mozogtak, ha úgy tetszik, sportoltak, nem is keveset.
A KÁLVIN TÉR 1952-BEN, SZEMKÖZT A KISTÉR. FORRÁS: FORTEPAN
A város külső kerületeinek családi házaiban vagy kis, emeletes lakóépületeiben nem volt kérdés a fűtés módja: vaskályha, cserépkályha, szén, fa. A belső kerületek többszintes házaiban sem volt mindenhol központi fűtés. Volt viszont pince, cipekedés, fahasogatás és az ócska háztartási szénnel való kínlódás, meg a por, piszok. De ettől még nem dőlt össze a világ.
A háború után gyakran lehetett találkozni az utcán különböző árusokkal. (Itt most az „árust” gyűjtőfogalomként használom.) Olyanokról szeretnék írni, akiket mostanában már nem látunk, bár modernebb technikát alkalmazva sokuk manapság is működik.
UTCAI GESZTENYEÁRUS 1972-BEN A RÁKÓCZI ÚTON. FORRÁS: FORTEPAN
Ha a mai ifjú szülők belehallgatnak a nagymama és a nagypapa nosztalgikus beszélgetésébe (ti. amikor mi fiatalok voltunk...), néha nem tudják pontosan, miről is szól a történet. Talán segítségül lehet ez a kis „értelmező szótár”, amely ötven évvel ezelőtti fogalmakat próbál megmagyarázni.
ILLUSZTRÁCIÓ FORRÁSA: FORTEPAN