AZ ÚJPESTI RÁDIÓSZEKRÉNYGYÁR

1959-ben ismerkedtem meg a címben szereplő gyárral. Addig a „rádiószekrényről” annyit tudtam, amennyit a háború előtt gyártott Siemens rádiónk elárult magáról: szögletes, sötétbarna fényezésű fa „karosszéria” burkolta a világvevőt, melynek skáláján olyan érdekes nevek voltak, mint Tromsö, Hilversum, Beograd stb. És volt még egy varázsszem is, melynek élessége vagy ugrálós színei mutatták az állomás beállításának pontosságát.

Az akkoriban gyártott komolyabb teljesítményű rádiók, majd a kezdeti televíziók szekrényei kivétel nélkül fából készültek, vagyis asztalosipari termékek voltak. Az Újpesti Rádiószekrénygyár Újpestnek abban az időben még túlnyomórészt családi házas negyedében működött. A központja a Tél utca 128. szám alatt volt, a gyár területe is családi házak összevonása (átépítése) útján jött létre, a gyárnak emeletes épülete nem volt. Telephelyei a környező Tavasz utca és Ősz utca egy-egy államosított ingatlanjaiban működtek. A négy évszakról elnevezett utcák egyébként ma is megvannak, a gyár már megszűnt, 1963-ban tevékenységét Veszprémfajszra telepítették, és az akkori Vadásztölténygyár (a későbbi Videoton) keretei között gyártotta – amíg kellett – a rádiószekrényeket.

RÉGI RÁDIÓKÉSZÜLÉKEK PERNEKY SÁNDOR MAGÁNGYŰJTEMÉNYÉBŐL.
FORRÁS: A MÚLT HANGJAI

Az újpesti asztalosok közül a háború utáni kollektivizálási láz következtében sokan felhagytak az egyéni működéssel, és különböző (mai szóhasználattal) cégekbe léptek, amelyek közül nem egy jelentős termelést folytatott, mint például az Asztalosárugyár, az Első Újpesti Asztalos Ktsz., az Iskolabútorgyár, az Újpesti Műbútorgyár stb. Ilyen volt a Rádiószekrénygyár is, amely a Vadásztölténygyár és az Orion számára készítette gyártmányait.

Én nem asztalos voltam, a nyári szünidőben diákként egy kis keresethez jutottam, és közben ismerkedtem a faiparral is: a körfűrésszel, a marógéppel, ezek visító hangjával, a fűrészporral, a tűzveszéllyel, a présgépekkel és a fényező részleget betöltő lakkszaggal – vagyis mindennel, ami szóba jöhetett a rádiószekrény és a televízió-szekrény (mert azzal is foglalkoztunk) gyártásánál. A „szekrények” a gyártás során „káva” elnevezést kaptak, és mi – annak a lovas kocsinak a „legénysége” (a kocsis, a segéd úr és szerénységem) –, akik a félkész vagy egészen kész kávákat az egyik vagy másik telephely között szállítottuk további megmunkálásra vagy tárolásra, jókedvűen döcögtünk a hangulatos újpesti utcákon a Bandi nevű „lószemély” egy egész lóerejét kihasználva.

Így ismerkedtem meg egy ipari termelést végző vállalkozással, a kávákkal, az újpesti asztalosokkal és az egykori Újpesttel – egy hónap alatt. Négy év múlva a gyár bezárta kapuit, talán maradt még egy-két emlékező, akinek jelent még valamit a régi Újpesti Rádiószekrénygyár.