VALAHOL LAKNI KELLETT

A háború után általános volt a lakáshiány, Budapesten is. A lakáshelyzet okozta bonyodalmak a kabarék és vidám színdarabok állandó témája volt, sokat ismerünk a régi televíziós műsorokból. De nem volt mindenhol mosoly – igaz, tragédia sem, egyszerűen csak lakni kellett valahol, kinek mi jutott: elviselni idegenek jelenlétét, a szuszogásukat a közös hálóteremben, sőt a horkolásukat is, de a megszokás és az edzettség sokat enyhített a helyzeten.

A városban sokáig láthattuk a leomlott (lebontott) házakat, a foghíjtelkeket, amiket nem ingatlanspekuláció okozott, hanem ágyútűz, eltévedt akna, vagy a légitámadás, a szőnyegbombázás iszonyatos pusztítása.

Akinek megmaradt a lakása, és kellően kicsi volt (szaknyelven: nem haladta meg a jogos lakásigény mértékét), az nyugodtan hallgathatta a kárvallottak elbeszéléseit, aztán felsóhajthatott: „De jó, hogy nekünk nincs társbérlőnk!”

A társbérlet: kényszerhelyzet. Akinek nagy a lakása és kicsi a családja, vagy éppen egyedül lakott a háromszobás „régi” lakásban, az elkészülhetett arra, hogy egyszer csak beállít egy ismeretlen „csapat”, akit kibombáztak (házából/lakásából kiköltöztettek, vidékről eljöttek valamelyik fővárosi építkezéshez stb.), és a kiutaló határozatot lobogtatva beköltöztek a néni/bácsi lakásába. Aki ezt a „bevonulást” megúszta infarktus (régen szívszélhűdésnek hívták) nélkül, az aztán tanúbizonyságát adhatta a tolerancia, a türelmesség és a megbocsátás jóemberi tulajdonságának. Mert akkor a konyhába két asztal került, ahol az egyiken a néni/bácsi, a másikon az új család készítette az ebédet, az egyetlen gázrezsón helyet kellett hagyni a betolakodók edényeinek, a fürdőszoba zárját meg kellett olajozni, hogy működjön, és nehogy a mosakodáskor törjön be a társbérlő szeleburdi gyermeke és így tovább.

A dörzsöltebbek igyekeztek a helyzet urai lenni, ezért a kiigényelhető helyiségbe – gyors intézkedéssel – rokont vagy megbízható ismerőst költöztettek, és az idegenekkel való kényszerű együttélést így valamelyest tolerálhatóbbá tették.

EGY ALBÉRLŐNEK GYAKRAN CSAK ILYEN KILÁTÁS JUTOTT. FORRÁS: FORTEPAN

Az együttlakás másik válfaja az albérlet volt. Ezt is – részben – a kényszer szülte, ugyanis a néni/bácsi nyugdíjának megvonása miatti siralmas gazdasági helyzetet próbálta némiképp enyhíteni. Így az ablaktalan, ezért sötét és levegőtlen, egykor gardróbként szolgáló lyuk albérletként használható lett, és a házinéni nem halt éhen, sőt a horgolásból származó bevételeit napi egy-két csésze pótkávé árával ki tudta egészíteni.

Nem volt ismeretlen az üzlethelyiség lakás céljára való igénybe vétele sem. Aki házias volt, a kirakat közepébe tett egy-két cserepes virággal „dobta fel” az eredeti rendeltetésétől megfosztott kereskedelmi toldalékot, mások megelégedtek a puszta üres látvánnyal is. A Magyar utca Kálvin tér felőli végén lévő legutolsó ház két üzlethelyisége is lakásként szolgált – nem irigyeltük őket, pláne hogy az úttest éppen megfelelt a lábtenisz űzésének, a vele járó zajjal együtt, nem beszélve az eltévedt labda ide-oda pattogásának veszélyeitől, ami a kirakatot is bérlő lakót néha heves véleménynyilvánításra kényszerítette.

A Cukor utcai iskola melletti lakóépület üzlethelyiségében idős asszony horgolt (kötött) jól láthatóan, sőt, néhány ősrégi használati tárgyat is kitett a kirakatba, feltehetően eladás céljából. (Gyerekként e kereskedelmi tranzakció részletei nem érdekeltek.)

Az ágybérlet sem volt ismeretlen abban a korban. Akinek csak egy szobája volt, az albérletbe nem adhatott ki semmit, viszont ő kiköltözhetett a konyhába, a szobában pedig négy-öt ágy elfért – olcsóbb, mint egy albérlet (a bérlők oldaláról nézve), esetleg az ágyak számának növelésével a bevételt optimalizálni lehetett, és a néni/bácsi kiülhetett a ház elé nézni a lovas kocsikat, utcaseprőket, biciklis rendőröket és koldusokat, vagy csak egész egyszerűen a járókelőket.

Kényelmes volt az élet akkoriban – persze nem mindenkinek.