Héliosz, Szeléné, Hébé és Uránia mellett Hermész is nem kevesebb, mint fél évszázada „lakója” a belvárosi Vármegyeháza udvarának. A görög istenek követének alakját a XIX. század első harmadában faragta kőbe Huber József, és – mitológiai társaihoz hasonlóan – a második világháború előtt még a Két törökhöz címzett ház udvarának ékességéül szolgált. Különlegessége azonban nem csupán ebben rejlik. Mint a Mitológiai séta a Belvárosban című könyvből megtudhatjuk, meglehetősen ritkák az ehhez hasonló ábrázolások, amelyek a szárnyakkal díszített kalapon kívül pánsíppal is jelzik Hermész kilétét.

Hermésznek – aki a mitológiában az utasok védelmezőjének és a holt lelkek vezetőjének tisztét is betöltötte – csupán másodlagos feladata volt a pásztorkodás oltalmazása, a nyájak szaporítása. Nemcsak pánsípján szeretett játszani, az ókori görögök elképzelése szerint egy teknősbéka páncéljából ő készítette el az első héthúrú lantot is, amelyen később előszeretettel rögtönzött fülbemászó dallamokat. Később Hermész Apollónnak ajándékozta sípját és lantját, cserébe azonban egy olyan aranypálcát kapott, amelynek segítségével könnyedén elsajátíthatta a jóslás tudományát. A kései ókorban már Triszmegisztoszként, vagyis a „háromszor nagy Hermészként” emlegették az elhunytak védőjét, s az okkult tudományok mellett az ő alakjához kapcsolták a hermetikus – vagyis csak a beavatottak számára hozzáférhető – művek keletkezését is.

A Vármegyeháza udvarán látható Hermész-ábrázolás ahhoz a kevésbé ismert történethez kapcsolódik, amely szerint kisfiú korában, amikor anyja tanácsára még kerülte az olümposzi istenek társaságát, Hermész Árkádiában időzött az egyszerű pásztorok között. Őket vidította találmányaival, többek között a nádból készített pásztorsíppal, amely olyannyira kedvenc hangszerévé vált Pán pásztoristennek, hogy róla nevezték el pánsípnak. A hajdani fogadó számára készült szobor talán az utazóknak kínált egyszerű körülményeket volt hivatott jelezni. Ezt nemcsak egyszerű, levetett ruhája hangsúlyozza, hanem a kezében tartott, mosodákban használt simító, és az fatörzs is, amelyen ül.

Huber József 1827-ben másik életnagyságú Hermész-szobrot is készített Wurm József vaskereskedő számára, aki mecénásként komoly szerepet játszott a pesti szobrász pályafutásában. Erről a műalkotásról – amely ma a Kiscelli Múzeumban tekinthető meg – a Pedagógiai Szeminárium című folyóirat egyik 1937-es száma is beszámolt, megemlítve, hogy „a neves pozsonyi magyar szobrász ezzel a szép emlékkel az amúgy is szegényes neoklasszikus gyűjteményünket gazdagította. Ez az óbudai szobor a Schmidt-kastély mögötti kertrészben van elhelyezve, így megtekintéséhez éppen úgy magánengedélyre van szükségünk, mint a fővárosi Zichy-kastély megnézéséhez, ahol a lépcsőházban vannak remek szobrászati emlékek.”

Az Óbudán kiállított szoborhoz hasonlóan a Vármegyeháza udvarán elhelyezett Hermész is bizonyítja: a budapesti utcákat és házakat járva is elmerülhetünk az ókori görög mitológia ezernyi titkot rejtő, izgalmas világában.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A NÉPSZABADSÁG 2002. AUGUSZTUS 17-I SZÁMÁBAN

A belvárosi Vármegyeháza udvarain megbújó, mitológiai témájú szobrok és domborművek között több olyan is van, amelyet eredetileg a Két törökhöz címzett házban helyeztek el. A második világháború után lebontott Deák téri fogadóból nemcsak kőből készült oszlopfejeket és erkélyrácsokat mentettek át a Pest megyei önkormányzat épületébe, hanem egy Urániát ábrázoló életnagyságú szobrot is. A csillagászat múzsájának alakját 1824 körül formázta meg Huber József (1777–1832), akinek művei ma is több pesti bérház és vidéki templom díszéül szolgálnak.

A pozsonyi születésű szobrászművész előbb apja, Huber Ferenc műhelyében, majd bécsi művésziskolákban végezte tanulmányait. 1795-ben vándorútra indult, ám egy évvel később visszatért az osztrák fővárosba. Az itt töltött évek alatt számos mesternél dolgozott, mialatt a barokk kori műhelygyakorlatból az akadémiai képzettségű, külföldön is elismert szobrász rangjára emelkedett. Az 1800-as évek elején több alkalommal megfordult Párizsban, ahol román és korinthoszi oszlopfejeket készített a Louvre épületére. 1818-ban letelepedett és önálló műhelyt nyitott Pesten. Kezdetben vidéki templomok számára faragott szobrokat, majd pesti bérházak – mint a ma is álló Wurm-udvar – díszítményeinek és a korízlésnek megfelelő síremlékek elkészítésével bízták meg.

A tekintélyt sugárzó kontyot és sejtelmes köpenyt viselő Uránia kútszobra sem véletlenül állt a hajdani fogadó udvarán. A neves szobrász ugyanis a szokványos éggömb mellett kormánylapátot is adott Uránia kezébe, míg a lába alatt kifaragott kővel a múzsa alatt hullámzó tengert jelölte. Ez pedig világos utalás a csillagászatnak a hajózásban, az utazók – vagyis a fogadó vendégeinek – életében betöltött szerepére.

Az ókori görögök elképzelése szerint mind a kilenc olümposzi múzsa Zeusznak és az emlékezet istennőjének, Mnémoszünének leánya volt. Uránia, „az égi” és Klüó, „a dicsőitő” kivételével valamennyien az ének, a tánc, a zene és a különféle műélvezetek egyedüli pártfogói voltak, olyannyira, hogy súlyos és kegyetlen büntetéssel sújtották mindazokat, akik versenyezni mertek velük. A Helikón hegyén lakozó múzsák a múlt, a jelen és a jövő titkait egyaránt ismerték, s éppen ezért az ő feladatuk volt az istenek valamennyi nemzedékének dicsőítése is. Életükben meghatározó szerepet játszott Poszeidón gyermeke, Pégaszosz. A mitológia szerint ugyanis az isteni származású szárnyas paripa a források tiszta vizét szerette, és ahol nem talált ilyet, ott kemény patáját vágta a sziklába, s menten víz fakadt a lába nyomán. Így keletkezett a híres Hippukréné, vagyis a „Lóforrás” a Helikón ormán, amely később a múzsák kedvelt fürdőhelyévé vált, sőt ebből merítettek ihletet a dalnokok is. Az olümposzi világ rendjétől elválaszthatatlan múzsák a görögök mindennapi életében is fontos szerepet játszottak, hiszen ők vigasztalták, nevelték és biztatták a szomorú, kétségbeesett embereket. S amíg az ókorban a múzsák erősítették meg a jövőbe vetett hitet, addig a XIX. századi pesti fogadóban Uránia kútszobrának megpillantása öntött lelket az itt megszálló utazókba.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A NÉPSZABADSÁG 2002. AUGUSZTUS 10-I SZÁMÁBAN

A Városház utcáról és a Semmelweis utcáról egyaránt megközelíthető Vármegyeháza három udvarában a világháborút követő újjáépítés során különböző kő- és fémszobrokat, oszlopfőket, domborműveket és erkélyrácsokat helyeztek el. Ezek egy részét olyan lebontásra ítélt, híres belvárosi házakból mentették át ide, mint a Deák téren álló, Két törökhöz címzett épület vagy a Kereskedők Házaként is emlegetett Lloyd-palota.

Hajdan a Lloyd udvarának díszéül szolgált az a Hébé-szobor is, amely az 1945-ös helyreállítás óta a Vármegyeháza második udvarában foglal helyet. Még 1830 körül készítette Huber József, a XIX. századi klasszicizmus nagymesterének, Bertel Thorvaldsen dán művésznek híres Hébé–Ganümédesz szoborpárja nyomán, annyira hűen, hogy e műve mintegy másolata a mintául vett alkotásnak – tudhatjuk meg az Építés-Építészet című folyóirat egyik 1950-es számából. (Horváth Henrik egy évtizeddel korábban kiadott, Budapest művészeti emlékeit feldolgozó tanulmánykötetében ismeretlen szobrásznak tulajdonítja a szerinte 1828 és 1831 között készült műalkotást.)

Az ifjúság görög istennőjének, Zeusz és Héra lányának szobra klasszikus egyszerűséggel emeli ki a mitológiai Hébé mindkét funkcióját – olvashatjuk a Mitológiai emlékek a Belvárosban című könyvben. A kezében tartott oinokhé, azaz kancsó és külix, vagyis ivócsésze a Ganümédesz pohárnokká emelése előtt betöltött szerepére utal, miszerint ő töltögette az olümposzi istenek lakomáin a halhatatlanság italát, a nektárt. Arcának, alakjának szépsége, gyönyörűen redőzött ruhája, pánttal díszített hajviselete emlékeztet arra, hogy előbbi szerepének elvesztése után is az ifjúság megszemélyesítője és védő istennője maradt. S hogy a főisten felesége mennyire kedvelte őt, jól mutatja az a legendás történet, amely szerint a sértődött Héra lányának mellőzése miatt haragudott meg Ganümédesz népére, a trójaiakra. Megdicsőülése után Héraklész vette feleségül Hébét, hőstettei jutalmául és annak jeléül, hogy Héra, aki egész életén át üldözte, kibékült a hőssel.

Hébé alakja kedvelt motívuma mind az antik költészetnek, mind a későbbi korok képzőművészetének: Szapphó, Pindarosz, Ovidius megénekelték, Thorvaldsen, Canova, Pajon és Reynolds pedig szobrokban, illetve festményeken örökítették meg a görög istennőt. A 18. század második felében a mítoszt hízelgő célzattal is alkalmazták, vagyis a szobrászok a megrendelő hölgyeket rendszerint az ifjúság istennőjeként jelenítették meg.

Egy időben még Budapesten is akadt társa Hébének. Véletlenül bukkantam a Budai Krónika egyik 1938-as számára, amely az alábbi terjedelmes címmel közölt cikket: „Egy iskolaudvaron a hólében hevert egész télen át Buda egyik legrégibb szobra, a várbéli Hébé-kút”. Természetesen nem ugyanarról az alkotásról van szó, hiszen az ismeretlen művész ún. Kétkagylós Hébéje vasból készült, és eredetileg a Kapisztrán téren, majd 1936-ig a Vörös Sün ház előtt állt, ezt követően – mivel már láthatóan kikezdte az idő – átszállították a közeli iskolaudvarra. Bár a budai szobor restaurálására a harmincas években több tervet is kidolgoztak, további sorsáról nem találtam forrásokat. De ha a budai Hébé-kútban nem is gyönyörködhetünk, a Huber Józsefnek tulajdonított Hébé-szoborban és mitológiai társaiban annál inkább.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A NÉPSZABADSÁG 2002. AUGUSZTUS 3-I SZÁMÁBAN

A Pest megyei önkormányzat épületének – közismertebb nevén a Vármegyeházának – Semmelweis utcából nyíló udvara egy olyan, mitológiai témájú domborművet őriz, amelyhez hasonlóval ritkán találkozni a budapesti házfalakon. Egy kőből faragott napóra bújik meg a harmadik emeleti ablakok között, rajta a görög Héliosz napisten és Szeléné holdistennő ábrázolásával. Ha figyelmesebben megnézzük a két kis reliefet, több apró részletet is felfedezhetünk rajtuk, melyek arra utalnak, hogy készítőjük nem a saját fantáziájára támaszkodott: bizonyára jól ismerte az ókori istenképeket, mégsem szerette volna hűen lemásolni őket.

A megyeháza óráját díszítő napistent – aki szájában tartja a pontos időt mutató pálcát – ugyanaz a fénykorona övezi, mint a Schliemann által Trójában megtalált, több mint kétezer éves domborműven látható Hélioszt. Ám a görög Nap fiatalos, vidám mosolyát ezúttal inkább egy öregember komikusba hajló nevetése helyettesíti. Szeléné arcára pillantva is észrevehető hasonlóság az antik vázákra, cserepekre festett holdistennővel. Őt ugyanis – akárcsak római megfelelőjét, Lunát – tündöklő szépségű nőnek ábrázolta az ókor, a holdsarló rendszerint csak a fejdísz szerepét töltötte be. Ennek megfelelően a napóra domborművén is egy női arc jelenik meg, azzal a különbséggel, hogy itt a holdsarló belsejéhez simulva mutatja ugyanazt a gúnyos mosolyt, mint a felette lévő Nap.

Hélioszt, aki a mitológia szerint az Ókeánosz keleti partján lakott ragyogó palotájában, az ókori és az újabb kori művészek többsége egyaránt égő és félelmetes tekintetűnek ábrázolta, így már csak ezért is szokatlan a belvárosi épület falán mosolygó Nap. Az antik elképzelés szerint Héliosz minden egyes napon négy tüzes paripa vonta aranyozott kocsiján hajózik végig az égbolton, hogy azután este alászálljon, és átevezve az Ókeánoszon ismét eljusson égi vándorútjának kiindulópontjára. Mivel magasan az égen jár, látja az istenek és a halandók tetteit, főként a rossz cselekedeteket, és büszke lehet utódaira, akik nemegyszer kitűntek vakmerő természetükkel és páratlan varázserejükkel. A mítosz szerint Thrinakia mitikus szigetén legeltek Héliosz hófehér hízott marhái, melyeket a tilalom ellenére Odüsszeusz és társai elloptak. A napisten egyik lánya rögtön jelentette ezt apjának, akinek kérésére Zeusz egy villám segítségével összetörte Odüsszeusz hajóját. Héliosz testvérének, Szelénének szintén fontos szerep jutott az ókori Görögországban: hozzá fohászkodtak ugyanis az emberek, ha meg akarták nyerni szerelmesük szívét, sőt azt vallották, hogy a varázslás holdtöltekor a leghatásosabb, amikor Szeléné teljes fényében ragyog az égen.

Héliosznak és Szelénének a görög hitben betöltött funkcióját nemcsak a több száz antik vázafestmény, dombormű és szobor mutatja, hanem a nagyszámú újkori ábrázolás is. Köztük a Vármegyeháza udvarán elhelyezett napóra, amely derült égbolt esetén napjainkban ugyanolyan pontosan mutatja az időt, mint másfél évszázaddal ezelőtt, amikor még Kossuth és Széchenyi tartott beszédeket az ódon falak között.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A NÉPSZABADSÁG 2002. JÚLIUS 20-I SZÁMÁBAN

A XIX. századi Pesten nem csekély megbecsülés jele volt, ha valamiről vagy valakiről utcát neveztek el, sőt e név gyökeret is tudott verni a környék lakóinak képzeletében és emlékezetében. Ekkoriban még gyakran megesett, hogy egy-egy szálloda, vendéglő, kávéház, fogadó vagy éppen csapszék vált utcanévadóvá hangzatos, feltűnő, vendégcsalogató cégére után.

Így történt ez a mai Aranykéz utca esetében is. A pesti Belváros egyik legrövidebb házsorát ugyanis egy vendégfogadóról, egészen pontosan annak cégéréről nevezték el 1800 körül előbb Hande Gassénak, majd Goldene Hand Gassénak. A fogadónak – kis egyemeletes épülete a közeli Régi posta utca 9. számú ház helyén állt – legnagyobb nevezetessége az a kiálló vashorgon himbálózó, szőlőfürtöt tartó aranyozott fémkar volt, amelyet még az első tulajdonosok függesztettek fel közvetlenül az ivóba vezető ajtó fölé, s amely már messziről integetett hívogatóan, ha meg-megló-dította a dunai szél.

A fogadó az 1800-as évek első felében neves magyar színészek kedvelt vacsorázóhelye volt. Az utcáról nyíló söntésben sok víg éjszakát töltöttek el a közeli Rondellában felváltva fellépő magyar és német színtársulatok tagjai. Az Aranykézbe gyakran ellátogatott a pályakezdő Déryné, Katona József, valamint Kisfaludy Károly, akiről azt tartja a fáma, hogy egy ízben fogadásból leharapta egy borosüveg nyakát, majd acélfogaival megőrölte és lenyelte, s még csak rosszul sem lett tőle. Az 1840-es években – bohém költőtársaival együtt – nemegyszer tért be ide Petőfi Sándor, a forradalom kitörése után pedig az Egyenlőségi Klub fiatalsága tartotta itt összejöveteleit.

Ám ahogy teltek-múltak az évek, a fogadó rogyadozó épülete lassacskán harmad-osztályúvá süllyedt, s mivel egyre kevesebb hasznot hozott, 1914-ben elérte végzete: utolsó tulajdonosai lebontása mellett döntöttek. S bár a kis egyemeletes ház régen eltűnt a föld színéről, az erősen megkopott, legendás hírű cégérnek szerencsére nem veszett nyoma: a Kiscelli Múzeum tulajdonába került, és ma is megtekinthető.

A hajdani fogadó emlékét pedig még őrzi a rövid házsor időközben védetté nyilvánított neve, és az a bronztábla is, melyet 1975-ben avattak fel. Az 5. számú ház homlokzatán – a Pesti Színház vészkijárata mellett – szemmagasságban elhelyezett emléktáblán díszes kelyhet tartó gyűrűs kéz juttatja eszünkbe az eredeti cégért, alatta pedig az alábbi mondat olvasható: „Az Aranykéz utca mai nevét 1800 körül nyerte a Régiposta utca 9. szám alatti Aranykézhez címzett fogadóról.” A Belváros mai lakóit sajnos mindössze ennyi emlékezteti az egykori legendás, városszerte népszerű fogadóra.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A NÉPSZABADSÁG 2002. MÁJUS 18-I SZÁMÁBAN

A ferences templom és a mai Reáltanoda utca közötti területen egészen 1784-ig a ferences rend egyemeletes kolostora állt. Ebben az évben döntött úgy ugyanis II. József császár, hogy ide költözteti a Pázmány Péter által Nagyszombaton alapított, majd 1777-ben Budára helyezett királyi egyetemet. A rendház déli szárnyában a mérnökiskola, a nyugatiban a könyvtár kapott új otthont, a veteményes kertet pedig a botanikus kert számára sajátították ki. A ferences barátoknak így csupán a keleti szárny maradt meg.

A VASÁRNAPI UJSÁG 1875-ÖS RAJZA BUDAPEST ÚJ NEVEZETESSÉGÉRŐL

Kétszáz éve a mai Szervita tér dunai oldalán csupán néhány földszintes vályogház árválkodott. A szervita rend már álló kolostorának ablakaiból így zavartalan kilátás nyílt nemcsak az e helyen télen-nyáron átkelésre várakozó szürkemarha-csordákra, hanem a távolabbi budai hegyekre is. 1810-ben azonban nagy építkezések kezdődtek itt: hatalmas, emeletes palotákkal építették be a teret és a környező kis utcákat.

A NEVEZETES FÖLDGÖMBÖS ÉPÜLET FÉNYKORÁBAN

Talán még a Petőfi Sándor utcában lakók és az errefelé naponta megforduló pestiek közül is kevesen tudják, hol található a Hermes-udvar. Pedig előkelő helyen épült fel 1905-ben a ma 5. számmal jelölt ötemeletes épület: a híres-neves Károlyi–Trattner-ház közvetlen szomszédságában, néhány lépésnyire a Párisi-udvarban működő takarékpénztártól és üzlethelyiségektől.

Idén ünnepli fennállásának 110. évfordulóját Budapest egyik legnagyobb múltú étterme, a Mátyás Pince, amelyet Baldauf Mátyás és felesége nyitott meg 1904-ben a Március 15. tér 7. szám alatti épület földszintjén és alagsorában.

Több mint száz évvel ezelőtt, 1906-ban Vidor Emil tervei szerint épült a Népszínház utca és a Kiss József utca sarkán álló négyemeletes palota, amely eredetileg a Polgári Serfőzde bérháza volt. A jelenleg fővárosi helyi védelem alatt álló épület homlokzatát díszítő, a „sörkészítés és sörivás dicséretét hirdető” mozaikfrízt Dudits Andor tervei alapján az üvegfestészet és a mozaikkészítés egyik legnagyobb hazai művésze, Róth Miksa készítette.

A Wesselényi utca 17. első emeleti díszterme felett míves berakású mozaikon olvashatjuk az építtető nevét és az építési dátumot: Székesfővárosi Czipész Ipartestület, 1905. A ház kezdettől fogva a pesti német vargacéh tulajdonát képezte: a 19. század második felétől szolgált „az ezen czéh legényei részére szálló és egyéb czélokra használandó helyül”.

Az Apáczai Csere János utca 3. számú ház klasszicista körlépcsőháza nem csupán a nagy árvíz előtti Pest hangulatát idézi fel, hanem az ókori görög mitológia egyik gyönyörű nőalakjának emlékét is őrzi. A lift helyét ugyanis immár több mint egy évszázada birtokolja Démétér lányának, Perszephonénak a szobra. Embermagasságú, minden apró részletében elbűvölő szobor, melynek eredetére még a ház legidősebb lakói sem emlékeznek, és amelynek restaurálása már hosszú évek, évtizedek óta várat magára.

Az állandóan zárt kapu miatt nem könnyű bejutni a ház leghíresebb „lakójához”, akinek testét gránitból és a legfinomabb, legsimább hófehér márványból formázta meg alkotója. A rózsacsokrot tartó Perszephoné szelíd mosollyal hajtja fejét oldalra: ez az utánozhatatlan mosoly pedig arra utal, hogy a római szobrász, Benno Elkan célja – a hagyománytól eltérően – aligha lehetett a szomorú mitológiai történet felelevenítése. E szerint Perszephonét még kislány korában rabolta el és vitte magával sötét országába az alvilág ura, Hádész. Az aggódó anya, aki el sem búcsúzhatott gyermekétől, nem bírt beletörődni az isteni döntésbe, ezért Zeusz, a főisten – hogy enyhítsen az anya szenvedésein – megparancsolta Hádésznak, hogy haladéktalanul hozza vissza Perszephonét az alvilágból. Ám ekkorra Perszephoné már megízlelte azt a gránátalmát, amelyet Hádész a nász jeléül adott neki, és amelyet elfogadni egyenlő volt a házasságba való beleegyezéssel. A mítosz szerint Zeusz úgy oldotta meg a kényes helyzetet, hogy Perszephoné minden esztendő kétharmad részét fenn, a föld színén tölthette édesanyjánál, tavaszi verőfényben és nyári örömben, az év egyharmadát azonban lenn, az árnyak országában kellett leélnie. Hádész feleségeként, férje oldalán parancsolt a sötétségnek, féken tartotta a történelem előtti korok alvilági szörnyeit és az elhunytak lelkét, meghallgatta és végrehajtotta az emberek átkait. Az ókori római költők szerint ő volt az, aki a halandók hajából egy-egy fürtöt levágva a halálnak szentelhette őket.

Az ókori ábrázolások, festmények és szobrok is mint az árnyak sötét pillájú asszonyát ábrázolták Perszephonét: olyan elbűvölő – félig földi, félig földöntúli – lényként, aki halovány orcájával mélán üdvözölte az alvilágba érkező lelkeket, de ha szükség volt rá, az isteni törvények alkalmazásától sem riadt vissza. Ám az Apáczai Csere János utca 3. számú ház homályba burkolózó, rideg folyosóján egészen más Perszephoné – az egykori elbűvölő szépségű, viruló fiatal lány – mosolyog ránk. S alakját elnézve nem nehéz beleélni magunkat az ókori görögök rég letűnt, de még mindig ezernyi titkot rejtő világába.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A NÉPSZABADSÁG 2002. ÁPRILIS 6-I SZÁMÁBAN

A józsefvárosi Vas utca 12. számú ház a Festetics família megbízásából épült 1912-ben. Bár a neves grófi család – melynek sarja volt György (1754–1819), a keszthelyi Georgikon alapítója is – csak a század első felében birtokolta az épületet, címerük ma ugyanúgy díszíti a bejárat fölötti részt, mint évtizedekkel ezelőtt. A vasba öntött nemesi jelképet azonban – a kapu rácsozatával együtt – a közelmúltban feketére mázolták, így a címer motívumai és a család jelmondata sajnos már alig kivehető.

Két évszázaddal ezelőtt Lipótváros széles házsorait még igencsak átjárta a Duna felől fújó csípős nyugati szél. Nem véletlenül nevezték a rakparttal párhuzamos, a mai Kossuth térre vezető Nádor utcát Szél utcának. 1826. október 5-én azonban fogadó nyílt a ma 5. számmal jelölt házban: a Tigris, amely rövidesen az utca új névadójaként is bevonult Budapest névtárába.

A mindennapi életünket végigkísérő csillogó-villogó neonreklámok és óriásplakátok mellett szinte elbújhatnak a Fő utca 10. számú épület és a Bajcsy-Zsilinszky út 3. számú lakóház apró díszítései. Pedig az alig észrevehető kovácsoltvas ékességek egy régen megszűnt, hajdan országszerte ismert cég, a Pesti Első Hazai Takarékpénztár szolgáltatásait hirdetik jóval megszűnése után is. A két tekintélyes vízivárosi és terézvárosi palota lelkiismeretes tervezőinek köszönhető, hogy a méhkaptárra emlékeztető faragványok és a kapuk fölött elhelyezett monogramok az utókornak is mesélnek a híres takarékpénztár múltjáról.

Az Operaház mögötti Hajós utcában sétálgatók gyakran tekintgetnek felfelé, megcsodálva a 25-ös számú épület falfülkéjében elhelyezett egyetlen budapesti Napóleon-szobrot. A híres hadvezér csaknem egy évszázada áll jellegzetes pózban, összefont karral a róla elnevezett udvar oromzatán, és pillant le méltóságteljesen a ház előtti keskeny sétálóutcára.

FOTÓ: HARTYÁNYI NORBERT, WELOVEBUDAPEST.HU

Az idősebbek bizonyára emlékeznek még Kazal László híres kupléjára, melyben a jónevű komikus végigdalolta az egész telefonkönyvet Grábertől Grumholzig és vissza. Az a dalocska, melyet a fél ország dúdolt akkoriban, szép példája volt a tételnek, miszerint nincs unalmas téma, csak unalmas feldolgozás. Mindenről lehet érdekfeszítően szólni.

A 2004-ES ÉS A 2013-AS KIADÁS BORÍTÓJA

A Hercegprímás utca 21. számú háromemeletes épület Lipótváros egyik legkalandosabb múltú lakóháza. Terveit Simonyi Ágost megbízásából a XIX. század egyik legtöbbet foglalkoztatott pesti építésze, Zitterbarth Mátyás (1803–1867) készítette. A romantikus stílusú épület vastag falai, lépcsőházi díszítései és klasszicista folyosórácsai néma tanúként megélték az 1848-as forradalom eseményeit éppúgy, mint a második világháborút. Több mint 165 éve, 1847-ben került sor átadására.

A Vas utca 17. számú ház felújítása újabb színfolttal gazdagította a józsefvárosi Palotanegyed környékét. A SOTE Egészségügyi Főiskolai Kara számára átépített épület jelenlegi funkciója hajdani önmagára emlékeztet, hiszen falai között 1997-ig kórház működött.

A pesti városfalon kívül eső vidék, a Nemzeti Múzeum környéke egy 1866-os térkép tanúsága szerint is meglehetősen beépítetlen volt. A város polgárainak kertecskéit és legelőit övező szabad térségen évtizedekig előszeretettel ütöttek tábort a Pesten vendégszereplő artisták és mutatványosok. A terület beépítését csak a XIX. század utolsó harmadában kezdték meg. Ekkor, pontosabban egy 1874 szeptemberében kelt szerződéssel vette meg Ádám Károly és neje, Aigner Matild a mai Bródy Sándor utca 4. szám alatti, akkor még üres telket.

A világhírű francia író, Jules Verne (1828–1905) a Föld szinte minden vidékét természettudományos pontossággal és regényes érdekességekre törekedve írta le. Közép-Európa legnagyobb folyója több könyvében is fontos szerepet tölt be.

ILLUSZTRÁCIÓ FORRÁSA: DUNAI SZIGETEK BLOG

Munkába menet, az utcán beszélgetve vagy lesütött szemmel bolyongva nem is gondolunk arra, hogy rideg, borús, szomorkás reggeleken is számtalan meglepetés, felfedeznivaló vár ránk. Azokra az évtizedeket – netán évszázadokat – megélt homlokzati díszekre, kőszobrokra, atlaszokra, puttókra és címerekre utalok, amelyek közelében naponta elsétálunk, mégsem veszünk tudomást róluk. Pedig az oromzatokon, háztetőkön elhelyezett díszítmények általában nyíltan vallanak az építés idejéről, az első tulajdonos személyéről, családjáról és származásáról.

A lipótvárosi Alkotmány utca 16. számú ház homlokzatán, a negyedik emelet magasságában elhelyezett emléktábla tanúsága szerint a gyönyörű palota 1890-ben – más források szerint 1889-ben – készült el a Magyarországi Hírlapírók Nyugdíjintézetének részére. Az oromzaton, jelképes, öntöttvas földgömbön ma is üldögél egy vidám angyalka, aki a kezében tartott tollal és fáklyával a több mint százéves épület eredeti funkcióját idézi. Persze nem ő az egyetlen ékessége a hajdani nyugdíjintézetnek: a homlokzat többi részlete is figyelmet érdemel, hiszen valóságos kincsestára a különböző szobroknak, oszlopoknak és kőből faragott díszeknek.

A közelmúltban ismét napirendre került az egykori Magyar Királyi Kúria és Királyi Ítélőtábla Kossuth tér 12. szám alatti épületének sorsa. A műemlékké nyilvánított neoreneszánsz palotában az elmúlt évtizedekben sorra váltották egymást a különböző hivatalos szervek, múzeumok és galériák. Falai között 1974 óta működik a több mint 135 éves múltra visszatekintő Néprajzi Múzeum. A Legfelsőbb Bíróság elnöke azonban a közelmúltban visszakérte a Kúria épületét az igazságszolgáltatásnak.

AZ IGAZSÁGÜGYI PALOTA HOMLOKZATI KÉPE, ELŐTTE PARKKAL, 1896-BÓL.
FORRÁS: FSZEK BUDAPEST-GYŰJTEMÉNY

Száztizenhét évvel ezelőtt született Kabay János (Bűdszentmihály, 1896. december 27.–1936. január 29.), a magyarországi morfingyártás atyja, az Alkaloida Vegyészeti Gyár alapítója.

Érettségi vizsgáját a hajdúnánási gimnáziumban tette le, majd 1915-ben a Budapesti Műegyetemen kezdte meg vegyészmérnöki tanulmányait. Az egyetemet azonban fél év után elhagyta, mert be kellett vonulnia katonának. Az első világháború után bátyja, Kabay Péter hajdúnánási gyógyszertárában gyakornokoskodott, és beiratkozott a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemre, ahol 1923-ban gyógyszerész oklevelet szerzett, majd 1924-ben letette gyógyszerészi esküjét.

Ezután a Gyógynövény Kísérleti Állomáson folytatta munkáját, ahol feleségével, a vegyész Kelp Ilonával kidolgozta a morfinnyerés ipari módszerét: a zöld máknövényt virágzás után learatták, majd a felaprított mákfejekből préselés után vonták ki a hatóanyagot. E módszert 1925-ben szabadalmaztatta. 1927-ben megalapította a bűdszentmihályi – ma tiszavasvári – Alkaloida Vegyészeti Gyárat, amely azonban pénzügyi nehézségekkel küszködött. Kabay 1931-ben újabb szabadalmat nyújtott be: sikerült morfint kivonnia a mindaddig mezőgazdasági hulladékként kezelt száraz mákszalmából. Ez a gazdaságos, ún. száraz eljárás forradalmasította a morfingyártást, s ezáltal a gyógyszergyár nem csupán a hazai szükségleteket tudta ellátni, hanem exportra is jutott a kábító fájdalomcsillapítóból. A Kabay házaspár tíz országban szabadalmaztatta módszerét.

Kabay János tovább folytatta kutatásait, hogy még gazdaságosabbá váljon a morfingyártás, de gyár felvirágzását már nem érhette meg: 1936-ban egy sérvműtétet követően vérmérgezésben váratlanul elhunyt. Sírja a Farkasréti temetőben, nagyszüleim sírja mellett található.

Az Alkaloida Vegyészeti gyár nagyon sok helybelinek biztosított munkát. Az utóbbi időben jelentős elbocsátás történt, miután külföldi tulajdonba került a gyár, amely jelenleg ICN Hungary néven folytatja a termelést. 2004 óta a tulajdonos az indiai Sun Pharma Industries Ltd. A cég jelenleg 300-400 embert foglalkoztat.

FORRÁS: WIKIPEDIA
FOTÓ: PRUSINSZKI ISTVÁN