JÚNIUS 12. – „MESTERMUNKA” TIPOGRÁFIATÖRTÉNETBŐL

Egy oldalpár tipográfiatörténet gyakorlati feladatból: egyebek mellett Misztótfalusi Kis Miklós 1698-as szakácskönyvéből a címoldalt kellett reprodukálnom – azaz begépelni a szöveget és a 319 évvel későbbi (mai) technológiával úgy betördelni, hogy a legjobban hasonlítson az eredetihez. Nem hibátlan, de egészen vállalható lett! Ma tízszer ennyit dolgoztam a párom könyvének borító-előkészítésén, utóbbi „kicsit” modernebb lesz… Sajnos még nem mutathatom meg – eleget látjátok majd a könyvesboltokban.

AUGUSZTUS 15. – A SZÁMÍTÓGÉPIPAR „VOLKSWAGEN BOGARA”

Idén 35 éves minden idők egyik legnépszerűbb számítógépe, a nyolcvanas évek jelképe: a Commodore 64. A legtöbb forrás szerint 1982 augusztusában bemutatott, más írások szerint pedig szeptembertől forgalmazott C64 nem volt előzmények nélküli a maga idején rendkívül innovatív és sikeres Commodore cég palettáján. A kor professzionális személyi számítógépeivel is több paraméterben versenyképes tudással a gépet eleinte játékra és üzleti funkciókra egyaránt alkalmasnak találták. Később, a nagyobb tudású PC-k megjelenésével a C64 egyértelműen a játékgépek sorába tagozódott be; a géppel generált zenék egy szubkultúra körében mind a mai napig méltán népszerűek. A C64-et 11 éven keresztül, 1993-ig gyártották, mintegy 20 millió példányban. Egy nemzedék kedvencét, a számítógépipar „bogárhátú Volkswagenét” máig életben tartják rajongói – olvasható A jövő múltja informatikatörténeti kiállítás honlapján.

AUGUSZTUS 20. – NEGYVENÉVES A PLANETÁRIUM

1977. augusztus 20-án tartották a nyitó előadást, így már 40 éves a Népligetben álló Planetárium, amely nem tudott tovább dacolni az időjárással és a heves esőzésekkel, ezért június 18-án bezárta kapuit. Az intézménynek állami támogatásra van szüksége az újranyitáshoz, mert a javításokat, fejlesztéseket önerőből már nem tudja fedezni. A Planetárium jövőjéről őszre várható leghamarabb döntés – írta a pestbuda.hu.

AUGUSZTUS 30. – TANÉVNYITÓ SAJTÓBESZÉLGETÉSEN

A Külső-Pesti Tankerületi Központ által rendezett tanévnyitó sajtóbeszélgetésen, Ruzsa István fotóján. Maradtak megválaszolatlan kérdések…

ZSÍROS LECSÓ

Az ötvenes években a Múzeum körút és környéke nem bővelkedett étkezőhelyekben, de azért akadt egy-kettő. Ha az ember útközben megéhezett, legegyszerűbb volt valamelyik hentesüzletben meleg (kétforintos) kolbászt enni, majd később, az üzleti vállalkozás szélesítése következtében esetleg meleg fejhúst is lehetett kapni, ami már tényleg a csúcsa volt a lehetőségeknek.

Akinek tellett és nagyobb étvágyú volt, az a Múzeum körút elejének két oldalán működő leülős (sőt: felülős) helyet is talált magának. Az Astoria szálloda földszintjén egy igazi népbüfé – mai szóval talán a „gyorsétterem” meghatározás lenne rá a megfelelő fogalom – üzemelt, melynek pultjához oda lehetett állni és meleg ételt ebédelni, például kelkáposzta-főzeléket pörkölttel vagy a (már közmondásos) sült sertésszeletet pirított burgonyával, párolt káposztával. Vele szemben, a Múzeum körút túloldalán, a háború utáni földszintes épületben is működött egy valódi népbüfé, ámbár ott – ha jól emlékszem – csak a szokásos szikkadt zsemle felvágottal és hideg lángos volt kapható... Ja és persze a kemény tojás.

A Múzeum körút másik végén, az utolsó előtti házban egy, az Astoria büféjéhez hasonló kisebb vendéglő működött, meleg ételt is kiszolgáltak a pultból kinövő bárszéken üldögélő vendégeknek. A Csendes étterem a Károlyi kerthez vezető kis utcában még nem létezett.

Megjegyzem még, hogy az Astoria éttermének konyhája a Magyar utcai épületrész alagsorában (pincéjében?) működött, szellőzőablaka az utcai frontra nyílt, vasrácsokkal, de átlátható módon, így az arra járó kisiskolás leguggolva csodálhatta az ételek (a pecsenyék!) adagolását, és természetesen a konyhai izgató illatok párájától nyelhette a nyálát, de hiába.

Egy érdekes étkezési lehetőség volt a Tolbuhin (ma Vámház) körút és a Szamuely (ma Lónyai) utca sarkán lévő sarokházban: a kapualj falán kis üveges szekrényben egy „Étkezde” hirdette az aznapi ebédválasztékot, úgy, ahogy kellett. Leves, főétel, tészták. A választék két-három ételt jelentett. Sajnos az étkezdét sosem tudtam megnézni, de a tulajdonos nevére mind a mai napig emlékszem, és arra, hogy a ház első emeletén fogadták a vendégeket.

A Kecskeméti utcán továbbmenve az ötvenes években alig volt említésre méltó „etetős” vendéglő. A régi hírességek, a Kárpátia, a Kígyó utcai Apostolok működtek, a Százéves is fogadta a vendégeket, aztán a Váci utca már egészen más volt, mint manapság. A bölcsészkartól – amely most egyházi főiskola – a Vörösmarty térig terjedő szakaszon a háború után földszintes épületek maradtak túlnyomórészt. A Kedves eszpresszó – eszpresszó volt, Napoletana... Nem emlékszem másra.

BALRA: ÜVEGES LECSÓ KÉSZÍTÉSE A BUDAPESTI KONZERVGYÁRBAN 1953-BAN. FORRÁS: DIAFILM.OSAARCHIVUM.ORG – JOBBRA: KONZERVEK ÉS BEFŐTTEK EGY BUDAPESTI KÖZÉRT POLCAIN 1958-BAN. FORRÁS: FORTEPAN, FSZEK BUDAPEST GYŰJTEMÉNY

Akinek nem volt pénze vagy ideje vendéglőben étkezni, az választhatott a hideg „abrak” és a kapható készételek között. A hideg ebédre nem érdemes sok szót vesztegetni, mert igen silány volt a választék, nem egyszer az ember szívesebben megette az esetleg otthon kisütött zsírszalonna zsírját kenyérre kenve – de ezt állandóan nem lehetett csinálni, már csak azért sem, mert zsírszalonnát sem lehetett mindig kapni. Az állami zsír pedig elég ízetlen volt. Maradt a készétel. Ezt nem szívesen ettük, mert teljesen mindegy volt, hogy az üveges kiszerelésben forgalmazott rakott káposztát, babfőzeléket, sertéspörköltet vettünk, mindegyiknek ugyanaz volt az íze. Egyszer azonban meglepő felfedezésre jutottunk: kapható lett egy „Zsíros lecsó” feliratot viselő készétel, ami elütött az addig megszokott egyenkészételek ízétől. A termék sűrű paradicsomszószban úszkáló, nagy darabokra vágott paprikát jelentett, amit félliteres és negyed literes kiszerelésben forgalmaztak. Még a felbontás utáni natúr állapotban is élvezhető volt az íze, felerősítve pedig – kolbásszal, szalonnával, tojással, ami éppen akadt – meglepően élvezhető lett. A nevében feltüntetett zsírt nem tapasztaltuk, de ettől az étkezési élvezet – kellő mennyiségű kenyérszeletek felhasználásával – meglepően izgalmas lett.

Azt túlzás lenne kijelenteni, hogy az egykori zsíros lecsó íze még mindig a számban van, de egyáltalán nem kellemetlen rá visszaemlékezni.

Az egykori bauxitbánya külszíni fejtése igazi marsbéli táj a Vértes hegységben, Gánt határában. Az Európában is ritkaságnak számító Bauxitföldtani Park területén informatív tanösvény kalauzolja végig a látogatókat.

Gánton 1920-ban bukkantak a jelentős karsztbauxittelepre, a külszíni bányát 1926-ban nyitották meg. Az 1930-as években a világ egyik legismertebb bauxitbányája volt, a második világháború idején teljes kapacitását Németország foglalta le hadiipara számára. A bánya csúcstermelése 1953-ban 600 ezer tonna volt. Egymás után nyitották meg a különböző külszíni fejtéseket, öt helyen is bányásztak bauxitot Gánt határában.

Az 1980-as évekre a telepek kimerültek, 1987-ben pedig meg is szűnt a kitermelés. Azóta a Vértes oldalában lévő hatalmas, felszakított sebeknek tűnő fejtéseket rekultiválták, a nyolcvanas években nyitott külszíni fejtésben pedig létrehozták a páratlan szabadtéri geológiai múzeumot. A 13 állomásból álló tanösvény kellemes sétával egy-másfél óra alatt végigjárható, az év minden napján szabadon látogatható.

A geológiában teljesen járatlan látogatók számára is maradandó élmény a hullámzó vörös lankákon sétálgatni, a számtalan izgalmas fotótémában bővelkedő hatalmas katlanban kalandozni. A vörös legkülönfélébb árnyalataiban játszó, lenyűgöző látványt nyújtó egykori külszíni fejtés többször volt már Mars-szimulációk helyszíne, sőt itt tesztelték a leendő első magyar holdjárót, a Pulit is.

A bányagödör szélén a mesterségesen kialakított tárnában és udvarán alakították ki az érctelep felfedezőjéről, Balás Jenőről elnevezett múzeumot. A vágatban bányászati szerszámokat, eszközöket, régi fényképeket tekinthetnek meg a látogatók, az udvaron két hajdani bauxitszállító mozdony is helyet kapott.

Augusztus utolsó hétvégéjén a Börzsönyben tettünk tartalmas kirándulást: éjszaka a 800 éves nagybörzsönyi Szent István-templom közelében sátraztunk, másnap a szlovákiai Ipolyság érintésével jutottunk el Drégelypalánkra. Innen gyalogoltunk fel hazánk történelmének egyik legszentebb helyére: a 444 méter magas sziklaormon álló, 1285 előtt épült Drégely vára a 16. századi török háborúk és a magyar hőskultusz szimbolikus helyszíne. Ali budai pasa 1552-ben 12 ezer fős sereggel ostromolta Drégelyt. Szondi György kapitány másfélszáz katonájával négy napon keresztül tartotta a várat, de az utolsó rohamban valamennyi védő elesett. Szondi alakját a 19. századi irodalmi művek tették a nemzeti emlékezet részévé.

Több mint kétmilliárd forintból, a tervek szerint 2019 végéig felújítják a végtelenül lepusztult, már a klasszikus balkáninál is rosszabb állapotba került Kőbánya–Kispest vasútállomást. A KÖKI régóta esedékes rekonstrukcióját a pénzhiány mellett a terület rendezetlen tulajdonviszonyai is hátráltatták.

Töredezett és deformálódott, balesetveszélyes lépcsők, üzemen kívül helyezett mozgólépcső, komolyabb esőzések alkalmával a perontetőkről lezúduló víz és kikerülhetetlen, bokáig érő tócsák, a vasúti sínek feletti gyalogosátjáróban ízléstelen graffitikkel összefirkált, rozsdás fémfelületek és hiányos plexifalak, évtizedes mocsok és orrfacsaró bűz fogadja a főváros egyik legfontosabb közlekedési csomópontjába érkező és innen induló utasokat. A repülőtérről a Belvárosba tartó, közösségi közlekedést választó külföldi turisták is itt szerzik első megrázó élményeiket Budapestről, mielőtt a nyugati országokban már ipari hulladéknak számító metrószerelvényeken folytatnák a szürreális időutazást.

Az agglomerációból és a külső kerületekből egyaránt jelentős utasforgalmat bonyolító Kőbánya–Kispest vasútállomás a kilencvenes évek elején indult hanyatlásnak. Az 1980-ban átadott, de a rendszerváltás után borzalmasan lepusztult felüljáróépület felét a 2011-ben megnyílt KÖKI Terminál építésénél elbontották. Ekkor merült fel először a vasúti peronok és a jegypénztár felújítása, de végül a MÁV által kezelt területeket nem, csak a hármas metró végállomását építették át. Az esztétikailag és funkcionálisan leromlott intermodális csomópont korszerűsítését a terület tisztázatlan tulajdonviszonyai is hátráltatták, de a vasúttársaság tervei szerint most már valóban nem kell sokat várni a siralmas összképet mutató vasúti terminál felújítására: a MÁV illetékesei a közelmúltban mutatták be elképzeléseiket a kőbányai önkormányzatnak. Mint a tájékoztatón elhangzott, a tervezők számára a 2,2 milliárd forintos beruházási keret nem szabott meg tág mozgásteret. A kitűzött cél az, hogy a három lépcsőben megújuló állomás fogadni tudja az új, emeletes Stadler vonatokat, az akadálymentes felszállás érdekében pedig emeljék a korszerű vonatok padlószintjére a peronokat. Nemcsak a meglévő, zárt gyaloghidat látják el liftekkel, de azt a másik hidat is, amelyet ezzel párhuzamosan, mintegy 80 méter távolságban, a peronok elején építenek majd meg. A MÁV szerint anyaghasználatában igényes, modern, akadálymentes létesítményt alkotnak, sok rozsdamentes szerkezettel és üveggel, korszerű utastájékoztatással, a végig fedett peronokon padokkal. A kiviteli terveket augusztus végére készíti el a közbeszerzési eljáráson nyertes MG Építész Kft., a vasútállomás teljes felújítása előreláthatóan 2018 júniusában kezdődik, és 2019. év végéig tart majd.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT A KISPESTI MAGAZIN
2017. JÚLIUS–AUGUSZTUSI SZÁMÁBAN
FOTÓ: ERDŐS LÁSZLÓ

EGY 500-AS ARIELLEL A FORRADALOMBAN

Előhang: az Ariel angol motorkerékpár-márka. Nagy, négyütemű motorokat jelentett. Az a változat, amiről szó lesz, feltehetően még a háború előtt jöhetett Magyarországra. Nem egy luxuskinézetű járgány volt.

1956. október 23-án, kedden délben rendesen befejeződött az iskola, irány haza, vagyis minden a megszokott rendben alakulhatott volna – de nem így történt. Délelőtt elterjedt a hír, ami nem volt megszokott abban az időben: tüntetés készül, talán a bölcsészkarról indul, nem volt messze sem az iskolától, sem a lakásunktól, ezt látni kell nekünk is, bár még csak általános iskolások voltunk. Ebből következően hihetetlen gyorsasággal megírtam a másnapi leckét és bemagoltam a tanulnivalót, utána irány a tér (a Kistér!), a Károlyi-kert, ahogy szoktam, mondtam anyámnak – és helyette elszaladtam a Kossuth Lajos utcáig, hiszen a bölcsészkarról – ha lesz tüntetés – nyilván arra megy a tömeg. Jól kalkuláltam, és pillanatokon belül magam is ott vonultam az egyetemisták között – ki gondolta volna délelőtt az iskolában, hogy tüntetni fogok.

Bár egész ifjú koromban, 6-8 évesen már részt vettem „tüntetésen”, a május elsejein (virslivel és zászlólengetéssel fűszerezve), ez a mostani tüntetés számomra igazi meglepetés volt. Ment a tömeg, túlnyomórészt fiatalok, bár ahogy emlékszem, csatlakoztak hozzánk (bizony: hozzánk!) munkából hazatérő idősebbek is. Vidámkodtak, nevettek, jókedvűek voltak az emberek, az egésznek boldog, ünnepi hangulata volt. Végig a Kossuth Lajos utcán, majd ráfordulva az akkori Tanács (ma Károly) körútra, és tovább a Bajcsy Zsilinszky úton a Nyugati pályaudvar, a Marx (ma Nyugati) tér felé.

Abban az időben a felsorolt utakon mindenhol villamos közlekedett, de természetesen a felvonulás idején már ezek a járművek leálltak, az autók, motorok csekély száma (az egész Múzeum körúton is csak elvétve parkolt személyautó) nem okozott problémát.

A tömeg – egyre nagyobb számban – vonult tovább a körúton, a Margit hídon, és egyszer csak megérkeztünk a Bem térre. Belegondolva (nem akkor, hanem most), ez a Kossuth Lajos utcától idáig tartó távolság egészen tekintélyes volt, magamtól ennyit talán sosem gyalogoltam, de az események elfeledtették velem a fizikai teljesítmény nehézségét. Az összegyűlt és egyre csak növekvő tömeg hatalmasra duzzadt, és nekem eszembe jutott, hogy valahogy haza is kell érnem.

A villamosvágányok mellett álldogáltam, amikor egyik osztálytársam bukkant fel, akit örömmel üdvözöltem. Persze neki is a visszaút okozott gondot (a Magyar utcában laktak, éppen a mi Múzeum körúti lakásunk mögött), ami úgy látszott, megint csak gyaloglással lesz teljesíthető. Aztán a barátom eltűnt a tömegben, én pedig néztem az eseményeket. „Hű, mi lesz itt” – járt az agyamban, de egyszer csak barátom megint előkerült, láttam, ahogy fürgén cikázik az emberek között, lihegve állt meg előttem: „Gyerünk gyorsan, gyerünk!” – és robogott visszafelé, én utána. „Találkoztam egy motorossal – lihegte –, a Baross utcába megy, elvisz, spuri hozzá!”

ARIEL OLDALKOCSIS MOTORKERÉKPÁR A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT. ILLUSZTRÁCIÓ: FORTEPAN

Így kerültem egy teheroldalkocsis 500-as Ariel oldalkocsijába, barátom a motoros mögé ült, és máris brummogott a nehéz angol motor. Imbolyogtam persze rendesen, mert csak az oldalfalba tudtam úgy-ahogy kapaszkodni, fenekemet törte a (valószínűleg korábban szállított) sóder és kavics maradványa, de robogtunk, süvített a szél, én pedig úgy éreztem magam, mintha Gaál motorversenyző (állandó rajtszáma a 3-as volt) oldalkocsijában repesztettem volna.

A Margit híd Pestre vezető oldalán átvergődtünk valahogy, utána a csendesebb Honvéd utca következett, majd az Alkotmány utca, ahol óriási szerencsénkre – hatalmas tömeg vonult a Parlamenthez! – két „sereg” között volt annyi rés, hogy átzúgtunk ügyesen, és a mellékutcákon elértük a Kálvin teret, ahol elbúcsúztunk.

Sem a motorost, sem osztálytársamat nem láttam többé. A motorosnak a nevét sem tudtam, osztálytársam pedig családjával együtt – a forradalom pár békés napja alatt – külföldre távozott, vagyis disszidált, tanultam meg a szakszerű fogalmat.

A Nemzeti Múzeumnál este már kitört a forradalom. Apánk nagy nehezen valahogy hazavergődött Újpestről, ahol dolgozott. Másnap már egyre jobban ropogtak a fegyverek.

A tanulmányi rendszerben kapott tájékoztatás szerint „informatikus könyvtáros képzésének tanulmányi státusza változtatásra került aktív státuszról abszolvált státuszra”.

ILLUSZTRÁCIÓ: JOSEPH KOSUTH – ONE AND THREE CHAIRS (1965)

Az államvizsgára a rengeteg munka miatt nem volt időm rendesen felkészülni, ezért két lehetőség közül választhattam: méltatlan érdemjeggyel „letudom” a diplomát most – vagy a jeles reményében a következő szemeszterre halasztom a záróvizsgát. Utóbbi mellett döntöttem. Mert „Csak akkor születtek nagy dolgok / Ha bátrak voltak, akik mertek / S ha százszor tudtak bátrak lenni / Százszor bátrak és viharvertek”.

Természetesen így is sikeresen ért véget az aktív hallgatói időszak. Jelest kaptam az információk hitelességének mérlegeléséről szóló diplomamunkámra, amit meg is védtem, így – szerkesztett formában, terjedelme miatt több részben – rövidesen megjelentetem a blogomon. És ez csak a kezdet, hiszen folytatom a kutatást és az adatgyűjtést, középtávon szakmai publikáció(k) és tanulmánykötet is épül majd a szakdolgozatra, emellett szabadidőmben újabb izgalmas „tudományos–fantasztikus” projekteken is dolgozom.

Már az egyetemi alapképzésre történő jelentkezésemkor felmerült bennem, hogy érdemes tudományos igénnyel foglalkozni az „ufótémával”, azóta is ezen a hosszú úton taposom az ösvényt egy rendkívül meredek hegyoldalon. Nem könnyű feladat, mert folyamatosan szedegetnem kell a tüskéket és vagdosnom a rám akaszkodó liánokat – de könnyebbséget jelent, hogy újabban mindig magamnál tartom az ellenszérumot mérges kígyókra.

Szakdolgozatom készítése és értékelése erősített meg a legjobban abban, hogy érdemes elhagyni a járt utat a járatlanért, magabiztosan lépdelni az ingoványos terepen is. És lesz az a pont, ahol én tűzöm majd ki először a zászlót.

Évekkel ezelőtt személyes érdeklődéstől hajtva kutattam fel és fotóztam végig a „neonfényes Budapest” hírmondóit. Várostörténeti dokumentációs munkám dr. Fodor János adjunktus úrnak és hallgatótársaimnak köszönhetően az elmúlt tanévben izgalmas és tartalmas – a témában egyedülálló – egyetemi projektté nőtte ki magát. Gyűjteményünket, a projekt hátterét és eredményeit május 26-án szakmai rendezvény keretein belül mutattuk be az ELTE BTK Könyvtár- és Információtudományi Intézetében.

A Neon Budapest című webprojekt alapgyűjteményemre építve, az ELTE BTK Könyvtár- és Információtudományi Intézet Tartalomszolgáltatás-kutató Műhelyének két féléves munkájával készült el. A Budapesten még látható neonokat megörökítő, néhány éves fotósorozat témáit BA és MA hallgatótársaim ősszel újrafotózták, helyszínrajzot készítettek, regisztrálták a változásokat blogban, térképen és adattáblában. 2017 tavaszán gazdag információs kontextust gyűjtöttünk várostörténeti, kulturális, technikai területen, országos, nemzetközi és múltbéli szakirodalmi kitekintéseket állítottunk össze, a honlap arculatát Patkós Luca tervezőgrafikussal véglegesítettük.

A projektbemutatón is a téma komplexitásának érzékeltetésére törekedtünk: tanulságos nemzetközi összehasonlításra adott módot David S. Hill, a varsói Neonmúzeum igazgatója, a történészi, várostörténeti, bölcsész nézőpontot Zeke Gyula író képviselte. A technológia múltjáról dr. Antal Ildikó, az Elektrotechnikai Múzeum igazgatója tartott előadást, érdekes adalékokat mutatva még a rendezvényünket megtisztelő neonkészítő mestereknek is. Az új honlap oktatási és tartalomszolgáltatási hátteréről a projektet vezető Fodor János adjunktus tartott prezentációt, az adatbázis felépítését én mutattam be. Az intézet folyosóján ezen a délelőttön lekapcsoltuk a villanyt: csak az egyik utolsó neonkészítő manufaktúra egyedi neonja világított, megidézve a Deák tér sarkán sok nemzedék számára emlékezetes Főz-süt-fűt reklámot.

Az Index.hu eseményen részt vett képszerkesztőjének tollából már másnap nagy terjedelmű, részletes helyszíni tudósítás jelent meg intézetünk projektbemutatójáról. Június 1-jén a Kossuth rádió Napközben című műsora is tartalmas blokkot szentelt a témának. Velem – mint az alapgyűjtemény összeállítójával – Farkas Szabolcs szerkesztő–riporter készített helyszíni riportot a budapesti neonreklámokról, az élő adásban pedig dr. Fodor Jánost és Patkós Lucát kérdezte további érdekes részletekről és a projektről Kránitz Balázs műsorvezető.

Zuckerberg hatására kezdtem el blogolni, az általa megálmodott közösségi hálón találtam meg életem párját, és egyetemi szakdolgozatomat is a Facebook inspirálta. De egyre több apróság árnyalja a képet.

MÁRCIUS 7. – INTERJÚ AZ ELSŐ MAGYAR ŰRHAJÓSSAL

Régi álmom valósult meg tegnap délután, amikor – az ELTE BTK informatikus könyvtáros hallgatójaként – interjút készíthettem Farkas Bertalan tábornok úrral. Hosszas tervezgetés és lelkes, kalandos önálló szervezés előzte meg a – végül közel egyórásra kerekedett – négyszemközti beszélgetést szakdolgozatom témája, az információk hitelességének mérlegelése kapcsán. Mivel az interjút egyetemi hallgatóként készítettem, a szakdolgozat védéséig munkaanyagnak számít, így most még nem árulhatok el részleteket. De „a csillagok állása szerint” nem hétköznapi személyiséggel – konkrétan milliók példaképével –, nem hétköznapi helyszínen készített interjú, nem hétköznapi kérdésekkel és válaszokkal – csak jót jelenthet! Tábornok úrról dolgozószobájában, a „C/II”-ben készítettem fotót, a festményt Agárdy Gábortól kapta ajándékba. Eddig alig több mint 560 ember járt a világűrben a 7,5 milliárdból… Farkas Bertalan 1980-as űrutazásával Magyarország a nemzetek sorában hetedikként lépett ki a világűrbe. Tevékenységével nemzetközi elismerést vívott ki Magyarországnak, és a mai napig részt vesz az űrkutatás népszerűsítésében.

MÁRCIUS 23. – EUROPARKBÓL SHOPMARK

A januári üzemeltetőváltás után hamarosan a nevét is megváltoztatja az Europark Bevásárlóközpont, és már elkészültek az épület felújításának koncepciótervei is. A jövőben várhatóan Shopmark néven működik tovább Budapest egyik első „harmadik generációs” bevásárlóközpontja. Ebben a tanulmányban bővebben lehet olvasni a „bevásárlóközpont-generációkról” az ezredfordulóig, már ez is történelem.

MÁRCIUS 29. – BIZTATÓ JÖVŐKÉP

Mától kapható az újságárusoknál Az Autó című szaklap legfrissebb, 2017/4. száma. Ettől a számtól kezdve az olvasószerkesztői–korrektori feladatokat látom el a lapnál, az idén havilappá avanzsált Retro Mobilhoz hasonlóan, ahol már az elmúlt évben belekóstolhattam az autós szakújságírás – azon belül is a műszaki helyesírás – rejtelmeibe. Ezzel párhuzamosan továbbra is munkám és hivatásom fontos részét képezi a Kispest újság és időszaki mellékleteinek szerkesztése, ameddig csak bizalmat és lehetőséget kapok rá. S bár furcsán hangzik, de én vagyok a hazai nyomtatott újságírás „legfiatalabb utolsó mohikánja”. Én még alapvetően print újságírást tanultam az ezredfordulón; soha nem is tudtam, nem is fogom tudni igazán szeretni a nem kézbe fogható, nem lapozható produktumot. Ha viszont végleg „kifut” a print sajtó – amit persze még mindig nem kell temetni –, a szerkesztői munkákban megszerzett tapasztalatokat egy kapcsolódó szakterületen, az információtudományban szeretném majd kamatoztatni. Remélem, addig azért még sok „hagyományos” lapzártám lesz!

ÁPRILIS 2. – HOGYAN ÍRJUNK SZAKDOLGOZATOT?

Az immár fél éve tartó, rendkívül sokrétű anyaggyűjtés során derült ki számomra, hogy a szakdolgozati témámmal „nemes egyszerűséggel” a világ legkeményebb fájába vágtam a fejszémet, s csupán az „ízelítő ízelítőjét” tudom majd nyújtani, de bizonnyal sokan voltak ezzel így, akik valóban komolyan gondolták az első komoly tudományos munkájukat. Miután olvastam az alapműnek számító „Hogyan írjunk szakdolgozatot?” Umberto Ecotól, megnyugodtam: „Ha kedvvel írják a szakdolgozatot, akkor később bizonyosan folytatni akarják. Miközben az ember a szakdolgozatot írja, általában csak arra a pillanatra gondol, amikor elkészül vele: az utána következő szabadságról álmodozik. Ha azonban jól végezte a munkáját, gyakran előfordul, hogy fellobban benne a munkaszenvedély. Olyankor el akarunk mélyedni minden olyan gondolatban, amely fölött átsiklottunk, nyomon akarjuk követni azokat a gondolatokat is, amelyek felmerültek ugyan, de el kellett vetnünk őket, újabb könyveket akarunk olvasni, tanulmányokat akarunk írni.” Így is lesz, és ezt nem most borítékoltam!

ÁPRILIS 7. – ELŐADÁS MAGYAR X-AKTÁKRÓL

A magyar rendőrség és honvédség X-aktáiról tartottam előadást a Meridián Csoport és a Magyar Ufókutatási Klub alapító tagjaként a kispesti Üllői úti könyvtárban. Az előadásról a Kispest TV készített riportot, amely erre a linkre kattintva megtekinthető.

ÁPRILIS 14. – TAVASZ A SÓSTÓI TELKEN

Számomra a húsvéti hosszú hétvége három napja munkával telik majd, de a mai napot kivettem szabadnapnak, és édesapámmal meglátogattuk nagypapámat Nyíregyházán. A délelőttöt a sóstói telken töltöttük, ahol hamisítatlan tavaszi hangulat fogadta a három Prusit.

ÁPRILIS 18. – ÚJSZERŰSÉG ÉS AKTUALITÁS

Ma hajnalban kitettem a pontot a 99 207 karakteres szakdolgozatom végére. Pontosan fél év és egy hét telt el a szakdolgozati címbejelentéstől a lezárásig, és komolyan vettem a munkát. Az „Információk hitelességének mérlegelése hagyományos könyvtári és hálózati környezetben” címet viselő dolgozat nem csupán könyvtár- és információtudományi szempontból érdekes és – nyugodtan mondhatom – egyedülálló munka, hanem újságírói szempontból is a jelenleg elérhető maximumot hozta ki belőlem: az újszerű megközelítés felrobban az aktualitástól. Sikeres védést követően a teljes szakdolgozatot elektronikusan elérhetővé teszem, addig szerzői jogi okokból egyetemi munkaanyagnak számít. Utána fogom tudni igazolni, betartottam az ígéretemet: jóval több lett mint „egyszerű” szakdolgozat.

ÁPRILIS 30. – MEGÚJULT A NÉPSZAVA

Végre jut időm olvasni – ráadásul az unokatestvéremtől kapott fotel igen kényelmes –, bepótolom a negyedéves elmaradást Magyar Narancsból, 168 Órából és Hócipőből. Határozottan jót tett a nyomtatott Népszavának a „vérfrissítés”, természetesen az első megújult szám fejlécében azonnal észrevettem egy tipográfiai hibát…

MÁJUS 11. – KULTURÁLT KÖZLEKEDÉS?

Hajnalban a sztrádán látom kiírva, napközben vonaton és buszon is hallom: ma van a közlekedési kultúra napja. Miközben a roggyant KÖKI átjárójából nézem a szakadt szovjet metrószerelvényeket, azon gondolkodom, az „ünnepléshez” előbb nem a kulturált közlekedés feltételeit kellene megteremteni?...

MÁJUS 21. – ROBBANÁS A HATÁR ÚTON

Iszonyatos csattanásra figyeltünk fel, miután tegnap késő este megérkeztünk a Határ úti metróállomásra: mint kiderült, a lövéshez hasonló robajt egy lezuhanó armatúra okozta a feljáró szemközti oldalán. A fehér csíknál unottan várakozó ellenőrök egyike odalépett a földön heverő, széttört lámpatesthez, nemes egyszerűséggel arrébb rúgta a maradványokat, majd visszaállt a helyére. Ezután mentem oda hozzájuk megkérdezni, hogyan történhetett ilyen, mire azt a választ kaptam, hogy „nyilván az erős huzat tépte le a lámpát”. „Örülhetünk, hogy nem esett valakinek a fejére, mert akkor az biztosan ottmarad” – csóváltam a fejem. „Hát ez benne van a pakliban” – búcsúzott el kedélyesen az egyik ellenőr. Ezentúl csak munkavédelmi sisakban, életbiztosítási szerződéssel szállok fel a hármas metrónak nevezett ipari hulladékra.

– Vigyázz! – kiáltott fel rémülten Zsuzsi –, repülünk!...
– Kapaszkodj erősen – üvöltöttem vissza –, mind meghalunk!

ILLUSZTRÁCIÓ FORRÁSA: BUSZTIPUSOK.HU

A kőbányai Fertő utcán és Basa utcán áthaladó 99-es buszon mintha szürreális időcsavarba kerülne az utas: a harmincéves Ikarus harminc éve fel nem újított utakon, kátyúból kátyúba lavírozva, rettenetes csörömpöléssel, mélyen öklendeztetve rázza ki az ember belét és lelkét, ha kell, az utolsó szusszanásig.

Hogy dögölne már meg az a rohadt utas.

* * *

Ma ismét megfogalmazódott bennem a gondolat: a szerencsésebb túlélőtípushoz tartozom. Prusival leggyakrabban tömegközlekedéssel utazunk Budapesten belül. Bátor tett ez annak tükrében, hogy a hármas metró vonalát használjuk a legtöbbet… Próbáljuk is kikerülni, amikor csak lehetséges. Így van ez akkor is, amikor egy kis nyugalomra vágyunk, és a metró helyett inkább a 99-es buszt vesszük igénybe, hogy kijussunk a Népligetbe.

Emlékeztetném néhány utastársamat arra, hogy a nyáron kezdődő metrópótlásnál lehetséges alternatívaként is tekinthet erre a buszra. Itt aztán még kalandosabb utasként túlélni egy-egy utazást, mint a jó öreg, bűzös, füstös metróval! Legalább halálod pillanatában az utolsó képkocka nem egy retkes alagút belseje… A Fertő utcai halálúton minden zsigereddel érzékelheted az útburkolat hegyeit, völgyeit, krátereit, s még élményhajózásban is részed lehet, ahogy ringatózva megérkezel a Sporttelep megállójába.

Tényleg szerencsés ember vagyok, ezt a mai kalandot is túléltük, oda és vissza is, bár a végére majdnem becsúszott egy kis malőr, amikor Prusi egy kanyarban, miután leszállási szándékát jelezte, felelőtlenül felállt és az ajtóhoz akart lépni. Ekkor a sofőr Michael Schumachert megszégyenítő kanyarodással tette emlékezetessé az élményt – s ha Prusi nem kapaszkodik meg két kézzel, bizony hamar elszállt volna, mint győzelmi zászló a BKK egén.

Sétaútvonal: Szépvölgyi út – Határ-nyereg – Újlaki-hegy – Mária-hegy – Vihar-hegy – Virágos-nyereg – Erdőalja utca

Érettségi után még közel három évig, 2005-ig szerkesztettem a budapesti Vörösmarty Gimnázium „Itt élned” című diáklapját, amelynek hasábjaira számos közismert, híres egykori diákkal készítettünk interjút. Három emlékezetes találkozást elevenítek fel: Stohl Andrással és Csisztu Zsuzsával 2004-ben, Bodrogi Gyulával 2005-ben beszélgettem.

„BEVALLOM, ÉN LOPTAM EL SÁRKÖZY TANÁRNŐ PAPUCSÁT”
STOHL ANDRÁS KORREKT BŰNÖZŐ VOLT A VMG-BEN

FOTÓ: RTL KLUB

Éppen tizenöt évvel ezelőtt érettségiztem a közelmúltban alapításának 145. évfordulóját ünneplő józsefvárosi Vörösmarty Mihály Gimnáziumban, amelynek Horánszky utca 11. szám alatti épületét 1874-ben emelték. Az iskola történetét – középiskolai tanulmányaim végén – az „Itt élned” című VMG-s diáklapban foglaltam össze, eredetileg több részletben jelent meg.

A HORÁNSZKY UTCA 11. SZÁM ALATTI ISKOLAÉPÜLET FELÚJÍTOTT HOMLOKZATA. FOTÓ: KIS ÁDÁM, LECHNER TUDÁSKÖZPONT

„Oly csodás, ha jön az est / Ha kigyúl ezernyi fény / Szinte égi tünemény / Ez a színes látomás…” – énekelte fél évszázaddal ezelőtt a népszerű táncdalénekes, Németh Lehel. Budapesten még napjainkban is több száz működő vagy örökre kialudt fényreklám található, amelyek múltat idéző neonfénnyel és betűtípussal idézik meg a ’60-as, ’70-es, ’80-as éveket.

Idei első hosszabb gyalogtúránkat az erdélyi Máramaros megyében, Kapnikbánya környékén tettük a párommal április utolsó napjaiban. Szeszélyes tavaszi időjárás fogadott a Keleti-Kárpátok ezen vidékén, ahol az elmúlt évben már többször is jártunk az Izsáky-expedíció kapcsán, s az izgalmas nyomozás még korántsem ért véget. Ezúttal hóval borított, jeges, latyakos – helyenként szinte járhatatlan – földutakon és meredek ösvényeken haladtunk felfelé a borús északi oldalon. Páratlan panorámát élvezhettünk az ormokról, és megérte leküzdeni a hegyeket, hiszen a Gutin nyugati lejtőin már ragyogó napsütésben piknikezésre csábító, zöldellő rétek, rügyező fák, vidáman csobogó patakok fogadtak. Hosszú idő után végre ismét csend, békesség és nyugalom vett körül minket, kellően távol a civilizáció háttérzajaitól és negatív energiáitól.

Ma délután szakmai látogatáson vettem részt a Határ úti – azaz Száva utcai – adótoronyban leendő távközlési technikusokkal. A 154 méter magas építmény nem csupán azért érdekes, mert 27 évvel ezelőtt innen (is) indult a magyarországi mobiltelefónia, hanem mert minden irányban csodálatos panoráma tárul a kíváncsi érdeklődő elé. Természetesen Kispest felől sütött a Nap…

Mint az üzemeltető Magyar Telekom Nyrt. honlapján olvasható, Budapest egyik legmagasabb építménye, a Száva utcai adótorony az első generációs, 450 megahertzes hálózat egyik első bázisállomásaként 1990. október 15-e óta áll szolgálatban. Az épület „fénykorát” az ezredforduló környékén élte. A GSM rendszerű hálózatok nagy robbanásának idején ugyanis itt volt a mikrohullámú rendszer csomópontja, közel száz mikrohullámú összeköttetés és ugyanennyi parabolaantenna volt ekkor a toronyra szerelve. Az optikai hálózatok fejlődésével és az egyre gyorsabban növekvő adatmennyiség-igénnyel ez a fajta kapcsolat a háttérbe szorult. Jelenleg 14 mobilcellát szolgál ki a torony, van köztük 2, 3 és 4G technológiát használó egység is. Emellett ezen a létesítményen megy keresztül Budapest mobil adatforgalmának körülbelül a fele.

NÉPSTADION: VOLT, NINCS

Az ország legnagyobb sportpályáját 1953. augusztus 20-án avatták fel. A hatalmas építmény impozáns látványa még a budai Várból nézve is lenyűgöző volt. Közelről pedig a méretek kápráztatták el a látogatót. Nos, ez a lelátómonstrum nincs többé, lebontották, kivéve az ún. toronyépületet, amely talán mementóként áll még, de lehet, hogy majd az új stadionba beépítik.

Nem az építményről, annak műszaki érdemeiről, hanem a működés néhány emlékéről szeretnék írni, hátha érdekes, a helyére tervezett új létesítmény ellenére is.

A Népstadion (maradjunk ennél az elnevezésnél, hiszen a leghosszabb ideig ezt a nevet viselte) nemcsak a labdarúgásnak, atlétikai versenyeknek otthont adó helyszín volt, hanem egy egész „birodalom”, amelynek a nagy lelátó csak egy része volt. A Népstadion és Intézményei magukba foglalták a régi Nemzeti Sportcsarnokot, a Millenárist, a Kisstadiont, a Jégcsarnokot, a Városligeti Műjégpályát, a Budapest Sportcsarnokot, a Tatai Edzőtábort, a Dunavarsányi Vízitelepet, a Mátraházai Edzőtábort, a Jánoshegyi Síközpontot, az Olimpiai Csarnokot, a Körcsarnokot – remélem, nem hagytam ki semmit a felsorolásból. Az intézmény fentebb említett toronyépületében működött ennek a hatalmas létesítménynek az igazgatósága.

Amíg nem volt metró, villamossal vagy busszal közelíthettük meg a helyszínt, nem kis gyaloglás után, részben a Keleti pályaudvartól, vagy az akkori Vorosilov – mai nevén Stefánia – úton, vagy a túloldali Hungária körútról. A stadiont – a kerítések mentén – egyforma távolságra jegypénztárak tömege övezte, hiszen abban az időben (az 50-es, 60-as években!) nem létezett a mai modern kor jegyelővételi rendszere, oda kellett menni és sorba kellett állni a jegyért – de jegypénztár volt elég. Ezeket a jegypénztári kis épületeket, ahol megmaradt a régi kerítés, nem bontották el. A jegyek elég nagyméretűek voltak, olyan 8-9×10-12 cm-es méretben, rajtuk a stadion vázlata és azon a szektoron, amelyre a jegy szólt, egy piros pont volt, megkönnyítendő a tájékozódást, sőt még egy útbaigazítás is volt, hogy a helyet melyik oldali bejáraton lehet a legegyszerűbben megközelíteni. A jegy közepén nagy piros számmal határozták meg az eseményt, így a bejáratnál könnyen lehetett ellenőrizni a belépés jogosságát.

A NÉPSTADION MEGNYITÓJA 1953. AUGUSZTUS 20-ÁN. FOTÓ: FORTEPAN

A stadion ülései fából készültek, mintha vékony gerendákkal összeállított padon ültünk volna, háttámla nem volt. Később aztán jött a műanyagkorszak. A nézőtér befogadóképessége változott az idők folyamán, ugyanis az állóhelyeket is ülőhelyekké alakították, így kb. telt háznál olyan 70-80 ezer ember tudott szurkolni a játékosoknak/versenyzőknek/egyéb fellépőknek.

A nézőtér – a kiemelt vendégek számára épült K lelátón kívül – nem volt fedett. A központi VIP-lelátót egy föld alatti folyosón lehetett autóval (!) megközelíteni, bejárata a Nemzeti Sportcsarnok melletti kapuhoz volt közel.

Nem érdektelen megemlíteni – a teljesség igénye nélkül – azokat az eseményeket, amelyek megtöltötték a lelátókat: 1955 – kosárlabda EB; 1958 – amerikai atlétaválogatott szereplése; 1966 és 1998 – atlétikai EB; 1965 – Universiade; a kettős futballmérkőzések; a húsvéti osztrák-magyar mérkőzések stb. A kulturális rendezvények is sok nézőt vonzottak: Louis Armstrong és együttese vagy a rendszeresen megrendezett SZUR (színészek-újságírók) összecsapás telt ház előtt zajlott.

Bár nem a a stadionban rendezték, érdemes megemlíteni az amerikai Harlem Globetrotters kosárlabda-zsonglőrjeinek szereplését a Kisstadionban, akik (a magukkal hozott saját „ellenféllel” játszva) kápráztatták el szenzációs trükkjeikkel a nézőket, többek között e sorok íróját is. Itt lépett fel a Spencer Davis Group brit beat zenekar is, és még sokan mások.

A stadion hangosítását a magyar Elektroakusztikai Gyár (EAG, majd később BEAG) tervezte és szerelte – világszínvonalon. A világítóberendezéssel való ellátás lehetővé tette az esti rendezvények lebonyolítását is.

Az atlétikai pálya salakborítását (amely egyébként kiváló minőségű volt) a technikai fejlődés folyományaként műanyag borítás váltotta fel.

Az újonnan felépítendő stadion majdani hatvanéves történelme remélhetőleg nem kevesebb emlékkel rendelkezik majd, mint az egykori Népstadion.

DECEMBER 8. – KIHÍVÁS INFORMÁCIÓELMÉLETBŐL

A középfokú kommunikációs végzettség megszerzése után tíz évvel (!) döntöttem az egyetemi továbbtanulás mellett, amelynek első szakasza az idei tanév végén lezárul. Megérte „kivárni”. Számomra nem is lehetett volna jobb választás az informatikus könyvtárosnál, hiszen az információtudományi alapismereteket, információkereső nyelveket újságíró–szerkesztőként is tudom hasznosítani. De ez még mindig csak a kezdet. Már az egyetem első félévében felkeltette az érdeklődésemet az információelmélet, az ebben (is) rejlő kihívást Neumann János fogalmazta meg: „Bármely szellemi tevékenység természetének megismerése önmagában nehéz – mindenesetre nehezebb, mint ugyanazon szellemi erőfeszítés gyakorlása.” A kommunikáció matematikai elméletéről szóló Shannon–Weaver-tanulmány nem éppen könnyed esti olvasmány, de a témában alapműnek számít, ezért is örülök, hogy ma sikerült hozzájutnom egy saját példányhoz. Szakdolgozatomat is információtudományi területen írom, és – a tőlem elvárható módon – több szempontból is újszerű és érdekes lesz. De mindent a maga idejében!

DECEMBER 21. – KÖNYVTÁRI KULISSZÁK MÖGÖTT

Ma duplán betekintést nyerhettem a könyvtári kulisszák mögé, az egyetemi tanulmányoktól és szakmai gyakorlattól függetlenül. Zsuzsival délelőtt az Országos Széchényi Könyvtárban kutattunk fel eredeti sajtóanyagokat a készülő könyv kapcsán. Az OSZK könyvtárosai számára is feladta a leckét egy nemzetközi (!) könyvtárközi kölcsönzésre vonatkozó kérésünk, ezzel kapcsolatban több munkatársukkal is külön kellett egyeztetni különböző szolgálati helyeken és emeleteken, ahol eddig soha nem jártam. Még a központi katalógusokra „specializálódott” kolléga is csak hosszas keresgélés és telefonálgatás után tudott némi reményt felcsillantani, így folytatom az izgalmas nyomozást az ominózus kiadvány után. Kora este Zsuzsival és édesanyámmal a kispesti Üllői úti könyvtárba mentünk, ahol – a múltkori rendhagyó tombola nyereményeként – Popovics Beatrix könyvtárvezető személyesen kalauzolt végig a kulisszák mögött, az olvasók elől egyébként elzárt területeken. Édesanyámról és a páromról pedig egy-egy „utcát” is elneveztek a polcok között.

DECEMBER 31. – NEGYVENÉVES AZ ÉSZAK-DÉLI METRÓ

Negyven évvel ezelőtt indult meg a forgalom a budapesti 3-as metró első szakaszán, a Deák tér és a Nagyvárad tér között. A mai napig sok helyen kék metróként emlegetett vonalat 1976. december 31-én nyitották meg a Deák tér és a Nagyvárad tér között. 1980-ra épült meg az újabb rész Kőbánya-Kispestig. Egy évvel később a Deák tér és a Lehel tér közötti szakaszt helyezték üzembe, amit 1984-ben az Árpád hídig továbbépítettek. 1990-ben adták át az Árpád híd–Újpest-Központ közötti szakaszt, azóta változatlan hosszúságú a vonal. Napjainkban a metróhálózat leghosszabb vonala a 3-as – és felújítás elmaradása, illetve csúszása miatt egyben a legleromlottabb is jelenleg – írja a hvg.hu.

FEBRUÁR 2. – VOLT EGYSZER EGY MALÉV

Öt évvel ezelőtt, 2012. február 3-án reggel 6 órakor állt le 66 év működés után a Malév. A nemzeti légitársaság utolsó járata, az MA745-ös Helsinkiből háromnegyed tízkor landolt Budapesten. „Volt egyszer egy Malév” címmel a kispesti Párbeszéd Tere rendezett visszaemlékező beszélgetést, amelynek vendége volt Dombi János repülőgépvezető, a Dash 8-as típus főpilótája és Veréczi László, a földi kiszolgálás egykori vezetője, valamint a Malév, a Budapest Airport és más társszervek több régi és mostani dolgozója.

FEBRUÁR 3. – KONFERENCIA A BÉLYEGMÚZEUMBAN

A nemzetközi tudománytörténet reneszánsz kori nagy alakjáról, az 550 évvel ezelőtt Magyarországra érkező Regiomontanusról (1436–1476) megjelent bélyeg alkalmából rendezett konferenciát a Bélyegmúzeum a bélyegek mellett számos más érdekességet, például Hold- és bolygógömböket, maketteket, könyvritkaságokat felvonultató látványos Asztro-trilógia kiállításhoz kapcsolódóan. A Regiomontanustól a Masat–1-ig című egész napos konferencia megnyitásként került sor a világhírű reneszánsz matematikust, csillagászt és asztrológust ábrázoló bélyeg ünnepélyes forgalomba helyezésére. Az első példányokat Nagy László, a Magyar Posta filatéliai igazgatója és Farkas Bertalan nyá. dandártábornok, az első magyar űrhajós látta el emlékbélyegzővel. Köszöntőt mondott még Almár Iván csillagász, a Magyar Asztronautikai Társaság örökös tiszteletbeli elnöke. Farkas Bertalannal ezúttal is lehetőségem nyílt röviden beszélgetni, és ígéretet tett arra, hogy külön interjú keretein belül segíti szakdolgozatom elkészítését.

FEBRUÁR 8. – HATVAN ÉVE HUNYT EL NEUMANN JÁNOS

Hatvan éve, 1957. február 8-án halt meg Neumann János, a múlt század kiemelkedő matematikusa, a számítógép atyja, az egyetemes és a magyar tudománytörténet egyik legnagyobb alakja. Neumann a matematika szinte minden területén maradandót alkotott, 150 dolgozata közül csak 20 fizikai tárgyú, a többi elméleti és alkalmazott matematikai, játék-, illetve számítógép-elméleti tanulmány. Kiemelkedő érdemeket szerzett az elektronikus számítógépek logikai tervezésében. Ennek alapvető gondolatait – a kettes számrendszer alkalmazása, memória, programtárolás, utasításrendszer – Neumann-elvekként emlegetjük. Tanácsadóként szerepelt az EDVAC tervezésénél 1944-től: az első olyan számítógépet, amely a memóriában tárolja a programot, 1952-ben helyeztek üzembe.

FEBRUÁR 15. – „A MENETREND BETARTÁSA ÉRDEKÉBEN”

Mai tapasztalataim szerint újabb alternatív megoldást eszelt ki a székesfőváros közlekedési központja a hármas metróvonal katasztrofális műszaki állapotának „leplezésére”. Szalóczy Pál hangja általában jót jelent a metrón – minden bemondott megállóval közelebb a célhoz –, ezúttal a következő szöveggel lepett meg a Felszabon, s onnantól minden egyes megállóban a Határ útig: „Tisztelt utasaink! A vonat a menetrend betartása érdekében néhány percig az állomáson várakozik.” Először arra gondoltam, mától „meglepetés-menetrendet” léptetett életbe a BKK, amelynek célja minél hosszabb ideig tartó, turisztikai célú tartózkodás az egyes metróállomásokon. Ebből számos kreatív ötletet ki lehetett volna hozni, de ezúttal természetesen nem erről, hanem nyilvánvalóan műszaki okokról volt szó, csak ezt már nem merik bemonda(t)ni. De ha már bemonda(t)nak valamit – különösen csúcsidőben –, legalább kevésbé átlátszó hazugság legyen. Vonat helyett pedig nyugodtan nevén lehet nevezni a metrót (ld. még: „Az utolsó vonat az állomásra érkezett”), az elfüstölt M3-as metró már úgyis közhellyé lett, legalább ezentúl valami másról, „leégett hármas vonatokról” beszélhetünk…

FEBRUÁR 16. – NYOMDÁBAN A KISPEST ÚJSÁG

Ma este a Mediaworks nyomdájában, a XXII. kerületi ProLogis Harbor Park Logisztikai Centrumban személyesen is meggyőződhettem az általam szerkesztett Kispest újság előállításának folyamatáról.

Kétéves évfordulónkon megtanítottam a páromat „vízen járni”: korcsolya híján tettünk egy kisebb gyalogtúrát a befagyott Balaton jegén a káptalanfüredi szabadstrandról a balatonalmádi strandig. A Balaton-part ebben az évszakban rendhagyó úti célnak számít, pedig télen is érdemes ellátogatni a magyar tengerhez, ahol ilyenkor – a mindenki által ismert nyári szezontól eltérően – kihalt főutakkal, néptelen utcákkal, bezárt boltokkal, lehúzott rolójú büfékkel és lelakatolt panziókkal találkozik a „téli strandoló”. Bár vízibiciklit nem tudtunk bérelni, bőven jutott hely a kockás plédnek, senki nem vágott fejbe strandlabdával, és attól sem szomorodtunk el, hogy otthon maradt a naptej.

Látványos fotókkal illusztrált összeállításomban – amely több mint 200 ezer megtekintéssel blogom legolvasottabb posztja lett –, négy évvel ezelőtt tekintettem vissza először az emlékezetes 1987-es nagy havazásra. Ezen összeállítás folytatásaként készítettem most szubjektív sajtószemlét az Országos Széchényi Könyvtártól már korábban másolatban megrendelt, éppen 30 évvel ezelőtti napilapokból Perlaki Zsuzsanna Éva segítségével. Képaláírásoknak nem feltétlenül a legfontosabb híreket, sokkal inkább „kis színes” jellegű, érdekes, emberközeli és az akkori viszonyokra más szempontból is jellemző idézeteket választottunk a korabeli újságoldalakról.

VERKLI ÉS TÁRSAI

Amikor a szomszéd fiú bekiabált az udvarra nyíló konyhánk ablakán, hogy „Itt a verkli!”, akkor rögtön készülődtem én is menni, mert a Kálvin tér hétvégi attrakciója minden pénzt megért. A „minden pénz” pontosan 20 fillért jelentett, melyet szüleimtől kunyerálva zsebre vágtam, majd irány a tér és műélvezet.

A verklit – mint tudjuk – „szívvel kell tekerni”, és az ismerős verklis ezt így is csinálta. A Kistér (lásd erről a XX. számú írást) szélén, a szokott helyen állt a „sípláda”, amit úgy képzeljünk el, mintha egy pianínót két kisebb kocsikerékre szereltek volna. A feketére glancolt, laprugón ringó felépítmény szikrázott a napsütésben. Tetejét két horgolt terítő díszítette, alatta kisméretű festményen gyönyörű havas táj és díszes agancsú szarvas nézett ránk. A szerkezet oldalából két réztekerő állt ki: ezeket az egyik elegáns öltözetű öregúr kezelte. A nagyobbik tekerő ütemesen és szaggatottan fordult a hozzáértő kezek irányításával, úgy, ahogy kellett. És a verkli szólt, sajátos verklihangon, aki akarta, behunyt szemmel idézhette maga elé a keringőzőket, vagy a Vidám Park körhintáját. Amikor az aktuális Lehár-keringő befejeződött, nem sokat várt a hangmester, hanem a kisebb tekerőt arrébb lendítette, és máris felhangzott egy újabb zene, folytatódott a varázslat.

A hangtekerő úr segédje hasonló korú, de tömzsibb, frakkos szakember volt, aki a koncert alatt elszánt lépésekkel járta körbe a közönséget, kezében cirkuszi köcsögkalappal kasszírozta az adományokat, köztük az én 20 filléremet is.

Mi pedig gyönyörködtünk a zenében, és jól éreztük magunkat a verkli hangjai között.

BUDAPESTI VERKLIS 1960-BAN. FORRÁS: FORTEPAN / BUDAPEST FŐVÁROS LEVÉLTÁRA. LEVÉLTÁRI JELZET: HU.BFL.XV.19.c.10

De lehetett zenével másként is pénzt keresni. Házunk udvarába időnként egy-egy cincogó hegedűs vagy búgó tárogatós is betévedt, és kellemes zenével szórakoztatta az éppen otthon tartózkodó lakókat. A zárt, katlanszerű udvar felerősítette a hangokat, élmény volt a hallgatás, amit ugyan az éjszakai műszak alvói nem honoráltak (két ápolónő lakott a házban), de nincsen öröm üröm nélkül.

A szólisták helyett néha két-háromtagú együttes lépett fel, hát az aztán a csúcsa volt a zenei élménynek. Sajnos a zenészek igencsak takarékosan bántak a fellépés idejével, mert általában két szám eljátszása után már hajlongani kezdtek és megköszönték a ledobott, papírba csomagolt, szigorúan aprópénzt jelentő honoráriumot, és gyorsan elvonultak. Jöhetett a következő „ensemble”.

Verklit nagyon régen nem láttam, lehet, hogy már nincs is.

Utcai zenész időnként akad egy-egy aluljáró folyosóján, a dél-amerikai indiánok eltűntek a terekről, a házakba pedig zenélés céljából nem lehet bemenni.

Emlék lett ezekből is.

Vajon ki és miért vonatta ki az autómat a forgalomból – és erről miért utólag, a biztosítási kötvény kisbetűs részéből kellett értesülnöm?

Nem várt izgalmakat tartogattak számomra az év utolsó napjai. Postai úton megkaptam a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítás kötvényét, amelynek második oldalán, a soha senki által nem olvasott kisbetűs részben az alábbi megjegyzést vettem észre: „Tájékoztatjuk, hogy szerződésének kockázatviselése és díjfizetése 2016. 12. 16-ától szünetel. Felhívjuk figyelmét arra, hogy a szüneteltetés maximális időtartama egy év lehet. Ha ezen időszakon belül intézkedik a jármű forgalomba helyezéséről, és erről a járműnyilvántartó értesíti társaságunkat, szerződését ismét hatályba helyezzük, és ezzel együtt díjfizetési kötelezettsége is megkezdődik.”

Talán nem ezzel kellett volna kezdeni? De vajon ki és miért vonatta ki az amúgy néhány héttel korábban műszakiztatott autómat a forgalomból – és erről miért így kell értesülnöm?

Természetesen azonnal felhívtam telefonon a biztosító ügyfélszolgálatát, ahol – a nyilvántartásból történő friss lekérdezés után – megerősítették az ideiglenes forgalomból kivonás tényét. Ennek okairól viszont nem tudtak információval szolgálni, így el kellett zarándokolnom a XIX. kerületi kormányhivatalba. Számos lehetőség lepergett előttem a több mint félórás várakozás alatt, s már felkészültem a legrosszabbra is, amikor végre sorra kerültem, és izgatottan előadtam a panaszomat.

– Az ön gépjárműve nincs kivonva a forgalomból – közölte az ügyintéző széles mosollyal. – De várjon csak egy kicsit, itt valami nem stimmel… Marika, gyere már, segíts utánanézni valaminek!

És Marika segített. Nyoma nem volt a rendszerben annak, hogy akár tulajdonosi kérésre – ezen igencsak meglepődtem volna… –, akár hivatalból kivonták volna az autót a forgalomból. De akkor mégis mi történt?

A jármű-nyilvántartási adatok teljes körű lekérdezése után – beleértve a tulajdonos előtt „rejtett” adatokat és megjegyzéseket is – kiderült, hogy „Peugeot 106 típusú személygépjárművemet 2016. december 16-án 12.22-kor kivonták, majd három perccel később, 12.25-kor visszahelyezték a forgalomba”.

Úgy gondolom, tulajdonosként jogomban áll tudni, hogy ki és miért tette ezt, de a jármű-nyilvántartási rendszer erre nem adott választ. Csupán annyi biztos, hogy „belső ember hekkelte meg a kocsimat”: ügyintézőm szerint egyik kollégája lehet a „tettes”, aki – valamelyik magyarországi okmányirodában – egy hasonló rendszámú autó ideiglenes forgalomból kivonásánál elírta a rendszámot, de azonnal észre is vette és korrigálta a tévedést.

Ezt jobb híján – nem volt kedvem és türelmem kekeckedni – el is fogadtam észszerű magyarázatként, és mondhatnám, hogy azonnal fellélegeztem a „megoldás” hallatán, mert erre aztán végképp nem gondoltam. Pecsétes papírt is kaptam arról, hogy járművem forgalomban van, az ismételt forgalomba helyezés még december 16-án megtörtént.

De néhány kérdés azért nem hagy nyugodni. Az ügyfélnek gyakran még a legegyszerűbbnek tűnő ügyintézésnél is személyi okmányok, hiteles okiratok, hatósági igazolások és más hivatalos papírok garmadáját kell be-, fel- és megmutatnia, majd mindent többszörösen igazolnia, aláírnia, megerősítenie. De az ügyintéző részéről elegendő egyetlen téves gombnyomás, máris borul az egész rendszer, és szedi vétlen áldozatait a bürokrácia.

Miután hazaértem a különös ügyintézésből, újra felhívtam a biztosítót, amelynek ügyfélszolgálata ismét lekérte a gépjármű-nyilvántartás adatait, s – láss csodát – ekkor már „forgalomban lévőnek” minősült az autó. Ha valóban csak három percre vonták ki a forgalomból, akkor mégis miért maradt úgy a rendszerben közel két hétig?...

De inkább nem teszek fel kérdéseket, mert a végén még ezért is én leszek a hibás.

Még a trolibuszon utazók közül is kevesen tudják, miért éppen a 70-es számot viseli az Erzsébet királyné útja és a Kossuth tér közötti járat. Akik pedig ismerik a különös történetet, állítólag még soha nem panaszkodtak a számozás miatt.

A HÁBORÚ UTÁNI ELSŐ TROLIBUSZVONAL ÁTADÁSA 1949-BEN A VÁROSLIGETI FASORNÁL. ILLUSZTRÁCIÓ FORRÁSA: FORTEPAN

Idestova hét évtized telt el azóta, hogy megérkeztek Budapestre a szovjet ipar remekeinek számító MTB típusjelű, kétajtós trolibuszok első darabjai. Mivel az új járat 1949. november 7-re tervezett ünnepélyes üzembe helyezése másfél hónapot késett, az akkori városvezetés úgy döntött, hogy a forgalomba állítást a következő rendhagyó alkalomra, Sztálin 70. születésnapjára időzíti. Ekkor, vagyis 1949. december 21-én indult el első útjára a Sztálin tiszteletére 70-es jelzéssel ellátott trolibusz a Nagymező és a Király utcában. Ettől kezdve a szűk, kanyargós belvárosi utcákban futó, elavult villamosvonalakat trolibuszok váltották fel, elsősorban a VI., VII. és VIII. kerületben, folytatva a háború utáni fővárosi troliközlekedést megalapozó járat számozását.

A véreskezű diktátor emlékét őrző trolibusz észrevétlenül átvészelte a rendszerváltás jelképcsere-viharát, és még akkor sem tűnt fel senkinek, amikor 2004-ben (!) visszavonták Sztálin budapesti díszpolgárságát.

Először a VII. kerületi Helyi Téma 2007. szeptember 19-i számában megjelent cikkemben foglalkoztam a Sztálin-troli történetével és a BKV által akkor még csak tervezett – százmillió forintot felemésztő – „táblareform” bevezetésével. Akkor arra jutott pénz, hogy áttekinthetőbbé, egységesebbé tegyék a gyors-, a városrészekről elnevezett és az azonos térségekbe közlekedő járatokat. A trolibuszok jelzésén azonban – mint a BKV sajtóosztályán érdeklődésemre elmondták – nem kívántak változtatni, arra hivatkozva, „jól illeszkednek a jelenlegi viszonylatszámozási rendszerbe”. Ráadásul – szólt az indoklás – „még soha senkinek nem jutott eszébe, hogy szitkozódva szálljon fel a trolira azért, mert egy különös évfordulóhoz kötődik a számozása”.

– Felmerül a kérdés, meddig kell még ezzel a vonalszámozással emlékművet állítani ilyen történelmi szereplőnek. Ha rajtam múlna, ezt a fajta megemlékezést új vonalszámozással lezárnám, de erről egyeztetni kell a fővárossal – ezt már a múlt évben nyilatkozta Dabóczi Kálmán, a Budapesti Közlekedési Központ vezérigazgatója. A trolibuszok átszámozása azonban horribilis összegbe kerülne, és felforgatná a teljes közlekedési hálózatot. A Blikk információi szerint a tájékoztató táblák cseréje összesen több mint 30 millió forintba kerülne, a metróállomásokra 20 millió forintból lehetne új térképeket készíteni, s ugyanígy be kellene zúzni a közlekedési hálózattal kapcsolatos valamennyi kiadványt is. A napilap városházi forrásai 100 millió forintra saccolták a teljes költséget, amely összhangban áll a tíz évvel ezelőtti adatokkal.

A trolijáratok átszámozása azonban nemcsak pénzkérdés, hiszen az is problémát jelent, hogy minden számjegy foglalt már. A villamosokat 1-től 69-ig számozták, megosztozva a sorozaton egyes buszokkal, míg a trolijáratok 70-től 83-ig sorakoznak. Csak úgy lehetne hozzányúlni a rendszerhez, ha minden járatot újragondolnának.

Mivel erre nem sok esély ígérkezik, bizonyára még sokáig döcögnek majd át a városon a Sztálin-trolibuszok, büszkén őrizve tábláikon a hajdani jeles évfordulót.

PRUSINSZKI ISTVÁN

Éppen az egyetemi óráról tartottam hazafelé este 7 óra után, amikor a villamosvezető a Corvin negyednél bemondta, hogy a metró a Lehel tér és a Nagyvárad tér között nem közlekedik. Rögtön az Üllői úti buszmegálló felé vettem az irányt, ahol addigra – óvatos becslésem szerint is – legalább 100-150 utas várakozott.

ILLUSZTRÁCIÓ: MTI-FOTÓ, MÁTHÉ ZOLTÁN

Kis ideig magam is tanácstalanul várakoztam, de amikor öt-hat perccel később (!) megérkezett az első tömött metrópótló busz, és a mintegy 200 fősre duzzadt tömeg egymást taposva megrohamozta a járművet, úgy döntöttem, hogy talán célszerűbb inkább gyalog útnak indulni a Nagyvárad tér felé. Lépteimet szaporázva pontosan 12 perc alatt tettem meg a két kilométeres utat, s nem voltam egyedül, hiszen időközben valóságos népvándorlás indult meg az Üllői úton az utastársakból „gyalogostársakká” avanzsált emberekkel. E tizenkét perces út alatt egyetlen (!) metrópótló busz haladt el mellettem – amely már a Ludovikánál ért be –, és hetet számoltam össze az ellenkező irányból. Ebből három Ikarus már az ipari hulladék minősítést sem kapta volna meg, a sűrű füstöt okádó, oldalukra dőlt csotrogányokat a roncstelepről kaparhatta elő a BKK. Ezen kívül elsüvített mellettem két tűzoltóautó, két szirénázó „forgalmizavar-elhárítás” feliratú autó és egy „vonalműszak-üzemzavarelhárítás” feliratú, nyolcvanas évekbeli csehszlovák szerelőkocsi. És a szürreális időutazás még korántsem ért véget.

Rövidesen a Nagyvárad téren találtam magam, lementem a metróhoz, ahol viszont már nem tudtam magamba fojtani felháborodásomat, miután az egyik ellenőr „Jegyeket, bérleteket!” kiáltással ugrott elém. Egyetlen keresetlen szóval válaszoltam.

Mint a BKK Facebook-posztjában utólag láttam, állítólag pontosan éppen akkor indult újra a metróközlekedés, így a szovjet retrószerelvény már a „Felszab” felől érkezett. De ezúttal szó sem volt arról – amit magam is tapasztaltam –, hogy „a menetrend helyreállításáig pótlóbuszok is segítik a közlekedést”. A közlekedési társaság ismét cserben hagyta az utasait, s ezúttal is példásan bizonyította, hogy teljesen alkalmatlan az általa vállalt közérdekű feladat ellátására.

A BKV honlapja szerint a hármas metró vonalán közlekedő, hat kocsiból álló szerelvények „gyárilag” 6x174, azaz összesen 1044 férőhelyesek. Napközben nyilván ennél jóval többen felpréselődnek egy-egy – átlagosan négypercenként közlekedő – szerelvényre. Ez azt jelenti, hogy csúcsidőszakban 30-60 másodpercenként (!) kellene indítani a névlegesen 150-170 utas szállítására képes pótlóbuszokat, ami nyilvánvalóan képtelenség. Bármit is hangoztat a hivatalban lévő városvezetés, álmodhat bármilyen nagyívű terveket a közlekedési központ, a régóta esedékes felújítás alatt egyszerűen nem lehet majd pótolni a hármas metrót. Pontosabban egyetlen alternatívával, amelynek létjogosultságát számos „utastársammal” együtt éppen tegnap bizonyítottam: a metrópótló gyaloglással. Csak aztán nehogy a végén elfüstöljön a talpam is.