Máramarosszigeten tett látogatásunk egyik legmaradandóbb élménye a Kommunizmus és az Ellenállás Áldozatainak Emlékmúzeuma, a helyi „Terror Háza” megtekintése volt. A Tisza és Iza folyók között fekvő, 33 ezer lakosú városban Románia leghírhedtebb politikai börtöne működött, ahol a kommunista rezsim által nemkívánatosnak tartott politikusok, papok, tudósok, művészek és egyéb értelmiségiek raboskodtak. Az egykori börtönépületben 1993-ban létrehozott intézmény a világ első olyan múzeuma, amelyet a kommunizmus áldozatainak szenteltek.
A máramarosszigeti börtön 1897-ben köztörvényes jelleggel épült, 1948-tól a román hatóság politikai börtönként használta. Kezdetben a környék „renitens” egyetemi hallgatóit és földműveseit, 1950-től a két világháború közötti politikai elit tagjait hurcolták ide. Falai között akadémikusok, miniszterek, katonatisztek, az egyházi élet fő méltóságai sínylődtek embertelen körülmények között.
A börtönt „különleges munkaegységként” tartották nyilván „Duna munkatelep” fedőnév alatt. Valójában a „munkatelep” nem volt egyéb, mint az ország politikai és egyházi elitjének megsemmisítő tábora, amelynek rabjai zsúfolt cellákban, a minimális higiénia hiányában, reménytelenül várták sorsuk jobbra fordulását. A mindennapi élet nagyon kemény volt: a hideg, az éhség és az elszigeteltség voltak az elítéltek legnagyobb ellenségei. A cellák ablakán nem lehetett kinézni, napközben nem lehetett az ágyra feküdni. Aki nem tartotta be a szabályokat, büntetésül bekerült a „feketébe”, egy ablak és világítás nélküli cellába, ahol az amúgy is csekély napi élelmiszeradagot a felére csökkentették. Ehhez hozzáadódtak a kihallgatások, a megaláztatások és a különböző kényszermunkák. A későbbi tényfeltáró kutatások megállapították, hogy a mintegy 200 rab egynegyede nem élte túl a megpróbáltatásokat öt év alatt.
Miután 1955-ben megkezdődtek Románia ENSZ-csatlakozásának tárgyalásai, az akkori kormány a genfi egyezmény alapján amnesztiát hirdetett. A máramarosszigeti politikai foglyok egy részét kiengedték, a többieket más börtönökbe helyezték, illetve kényszerlakhelyekre utasították, a máramarosszigeti börtönt pedig átnevezték köztörvényesnek. Az épületet 1977-ben kiürítették, ezt követően két évtizedig enyészet uralta a komor falakat.
A Ceaușescu-éra alatt hallgatásra ítélt Ana Blandiana és férje, Romulus Rusan kezdeményezésére a bukaresti Társadalmi Akadémia Alapítvány 1993-ban megkezdte az egykori intézmény emlékmúzeummá történő átalakítását, a szükséges adatok és tárgyak, fényképek, levéltári dokumentumok, albumok és hangfelvételek begyűjtését. Bukarestben és Máramarosszigeten 1994-től évente tartanak szemináriumokat és különböző találkozásokat történészek és volt politikai foglyok között. A tanulmányi központ máig több mint háromezer órás hanganyaggal rendelkezik és több ezer dokumentumot gyűjtött össze.
A múzeum épületének átépítése 2000-ig tartott, mivel a több mint százéves épület romokban állt, szükséges volt az alap, a tetőszerkezet és a közműrendszer átépítése, s a régi épülethez egy új konferenciatermet is csatoltak. A belső falakat többször is átfestették, így már nyoma sincs az ötvenes évek fekete színének. A cellákból a múzeum egy-egy terme lett, a felújítás után megnyitott, háromszintes kiállítótér összesen 45 helyiségből áll. Némelyikben az eredeti berendezés látható, másutt fotó- és plakátgyűjtemények között lehet böngészni, s megtekinthető a kínzóterem, a „fekete cella” és az őrszoba is. Külön helyiséget kapott a diktátor Ceaușescu házaspár: a pártvezér életével és „áldásos” tevékenységével újságcikkek, sajtófotók, festmények és szobrok ismertetik meg a látogatót.
Az egyik udvaron, az őrtorony tövében Aurel Vlad sokalakos bronz szoborcsoportját, az Áldozatok menetét állították fel. A másik udvaron, amely korábban a rabok sétáltatására szolgált, bunkerre emlékeztető, vasbetonból kialakított meditációs és imaterem áll. A kápolnába szűk lépcsőkkel tagolt, földbe mélyített folyosón juthatunk le, a falba a sok ezernyi áldozat bevésett nevét olvashatjuk.
A máramarosszigeti börtönmúzeum a kommunizmus csaknem 600 ezer romániai meghurcolt áldozatának kegyeleti helye, intő példaként áll az utókor okulására.
FELHASZNÁLT FORRÁSOK: KIRÁNDULASTIPPEK.HU, MARAMAROSSZIGET.INFO
ÉS A MÚZEUM MAGYAR NYELVŰ ISMERTETŐJE
FOTÓK: PRUSINSZKI ISTVÁN
