Az ezredfordulón felújított, reprezentatív igényességgel kialakított vízivárosi Corvin tér déli sarkában ősöreg, földszintes lakóház bújik meg. Dacolva a természet és az ember pusztító „ráhatásaival”, több mint két évszázada őrzi titkát: a kapuja feletti zárókövön látható feliratot és egy gazdagon díszített kovácsoltvas rácsot.

Idestova két évszázad telt el azóta, hogy lerakták a vízivárosi Batthyány utca 25. számú egyemeletes ház első kövét. Akkoriban még Bécsi kapu utcának hívták a Fő utcát és a Vérmező utcát összekötő házsor ezen fertályát, amely a XIX. század első felében kezdett lassan beépülni. A 25. számú épület első tulajdonosa minden bizonnyal jómódú budai szőlősgazda volt, aki az 1810-es évek közepén présházat is emelt a virágokkal beültetett, csendes udvar közepére, parányi palotájának utcai homlokzatát pedig hat kör alakú domborművel ékesítette.

A Kálvin térről indulva a keskeny, csendes Képíró utcán keresztül is el lehet jutni a közeli Királyi Pál utcába. A korabeli iratok tanúsága szerint a Kecskeméti utcából nyíló, alig észrevehető rövid házsor még a XVIII. század derekán kapta mai nevét. Névadója az utca minden bizonnyal leghíresebb lakója volt: az 1775-ben született és 1809-ben elhunyt Schoefft József festő, a nyelvújítás korában elterjedt szóval: képíró.

A belvárosi Magyar utca 26. számú ház előtt gyakran látni kíváncsian, értetlenül bámészkodó fiatalokat és időseket, akik a földszint és az első emelet között elhelyezett, egyre szürkébb feliratot próbálják meg betűzni és értelmezni. Vajon hányan emlékeznek még arra a cégre, „Molnár és Moser Laboratoriumára”, amelynek neve idestova nyolcvan éve díszíti a homlokzatot?

Mátyás király tekintélyt parancsoló bronzszobra 1902 óta pillant le a járókelőkre a Rákóczi út 19. számú ház második emeleti homlokzatáról.

Mayer Ede alkotása a hajdan e helyen működő fogadó emlékét őrzi, amely 1835-ben nyitotta meg kapuját, és közel egy évszázadon keresztül állt a pihenésre, kikapcsolódásra vágyó vendégek szolgálatában. Vendégköre a józsefvárosi és erzsébetvárosi iparosok, kereskedők köréből toborzódott, akik gyakran betértek ide, hogy felhajtsanak egy-egy meszely bort vagy krigli sört, muzsikát hallgassanak, s megcsodálják a betérő művészeket, írókat és más hírességeket.

Többször megszállt itt Déryné Széppataki Róza, akinek utazókocsija az 1838-as nagy pesti árvíz idején a fogadó udvarán vált használhatatlanná. „Midőn megérkeztünk, mindjárt által küldtem a Mátyás fogadóba, ahonnan a kosztot hordattam, s kérdeztettem: nincsen-e baja az utazókocsimnak? Már afelől csak Istennel lehet számolni, mert oly lapos, mint egy jó vastag palacsinta, ahogy ráomlott a nagy nehéz fészer vastag oszlopaival” – írja visszaemlékezésében korának legnépszerűbb színésznője. Az 1848-49-es szabadságharc idején az épületben működött a Honvéd Tüzérparancsnokság székhelye, ahová Petőfi Sándor is címeztette a leveleit. Karl Müller 1855-ben kiadott verses pesti útmutatójában ekképpen örökítette meg a neves fogadót: „Mátyás király-ba ha belépsz, rumos teát kapsz menten, / A Kellner máris hozza ezt, rögtön, gyorsan, kéretlen, / Céhháza ez a rác s görög sörtvéskereskedőknek, / A rumba ők szokás szerint egy pár csöpp teát töltnek!”

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A VIII. KERÜLETI HELYI TÉMA
2007. AUGUSZTUS 29-I SZÁMÁBAN

„Üdvözöljük Budapest lakosságát. Üdvözöljük olyan szokatlan módon, amely páratlan az egész világon. Üdvözöljük az első várost, amelyből a Telefonhírmondó az egész világon győzedelmes útjára indul.” Ezekkel a szavakkal kezdte meg adását 1893. február 15-én Budapesten a Telefonhírmondó. A vezetékes telefonhálózatra épülő „beszélő újság” Puskás Tivadar találmánya, a rádió előzménye volt. Az adást 120 évvel ezelőtt megkezdő Telefonhírmondónak állít emléket a Telefónia Múzeumban 2013. február 15-én nyílt kiállítás.

A Bródy Sándor utca és a Puskin utca sarkán található Gschwindt-ház több mint száz éve áll szemben a Nemzeti Múzeum kertjével, a híres józsefvárosi palotanegyed központjában. Építtetője, Gschwindt György 1900-ban bízta meg P. Tóth Sándor építőmestert, hogy az akkor még üresen álló telek adottságaihoz alkalmazkodó „várkastély stílusú” épületet tervezzen. Két év sem kellett hozzá, és készen állt a háromszintes, díszes homlokzatú saroképület, amely kényelmes, világos emeleti helyiségekkel várta az első lakók beköltözését.

Szikár, öreg fa mered egyenesen az ég felé a Szentkirályi utca 10. szám alatti épület udvarán. Koronája egy emelettel magasabb a háromszintes lakóháznál, amelyet 1896-ban Szentkirályi Albert, a VIII. kerületi házsor nevét adó egykori főpolgármester fia építtetett. A legenda szerint több mint száz évvel ezelőtt ő ültette a hatalmasra nőtt bálványfát, amely különleges, egyedi hangulatot teremt az eklektikus bérpalota lepusztult falai között.

A titokzatos, méltóságteljesen zárkózott szfinxek immár 130 éve hevernek az Operaház bejáratának két oldalán. A carrarai márványból faragott oroszlántestű női alakok készítője az akkor 26 éves Stróbl Alajos (1856‒1926) volt, aki sikerrel szerepelt a homlokzati szobrokra kiírt pályázaton is. A karmaik között maszkot és babérkoszorút őrző szfinxekhez különböző – ma már kevéssé ismert – kalandos történetek fűződnek.

A Károly körút 22. szám alatti házat az előző századfordulón még Röser-bazárként ismerték a környéken élők. Homlokzatát közel 120 éve ékesíti az eredeti funkciójára utaló, fekete márványlapon aranyozott felirat. Udvarában ma is tucatnyi üzlet működik, közülük a legrégebbi több mint fél évszázada.

Még állt a régi Pest egyik híressége, a Hatvani kapu, közelében pedig – a mai Astoria tájékán – a pesti románcokban és színművekben gyakran szereplő Zrínyi kávéház, amikor 1867-ben az egykori Kerepesi úton (a mai Rákóczi út 5. számú épületében) megnyílt a Pannonia Szálloda. E helyen már a XVIII. század végétől működött fogadó: a Griff, amelynek kocsmájában vándorszínészek, erre vetődő postakocsisok és a vásárba igyekvő vidéki gazdák gyűltek össze esténként társalogni egy-egy pohár bor mellett.

Éppen száz évvel ezelőtt, 1912. október 24-én nyitotta meg kapuit a Puskás Tivadar Távközlési Technikum elődje, a Posta Műszerész Tanonciskola. A 2012. október 24-én kezdődött centenáriumi ünnepségsorozat megnyitójára érkező több száz vendéget – köztük számos egykori és jelenlegi diákot és tanárt, illetve a testvérintézmények képviselőit – dr. Horváth László Ferenc igazgató köszöntötte. Az elmúlt száz évről „Generációk vallomásai” címmel emlékeztek meg a meghívott előadók, valamennyien régi Puskás-diákok. Este a Vígszínházban folytatódott az ünnepség, ahol az iskolatörténeti visszatekintést követően Shakespeare Tévedések vígjátéka című darabját tekinthették meg az érdeklődő „gyáliutasok”.

EMLÉKTÁBLA-AVATÁS ELŐTT A GYÁLI ÚTON, AHOL „FILLÉRES EMLÉKEIRŐL” AZ EGYKORI PUSKÁS-DIÁK, A KOSSUTH-DÍJAS BRÓDY JÁNOS ÉNEKELT

A teológia és a társadalomtudományok szakirodalmát, a Dunamelléki Református Egyházkerület hivatalos iratait és családi letéteket, valamint a református egyházművészet emlékeit mutatja be a könyvtári, levéltári és múzeumi egységekből álló Ráday Gyűjtemény, amelynek kiemelkedő muzeális értéke a Ráday család egykori magánkönyvtárának különgyűjteménye és a család teljes fennmaradt irattára.

Ma délelőtt erre sétáltam, és szerencsémre nyitva volt a szerb templom kertje, mert éppen misét tartottak. Rendkívül érdekes, különleges hely, az 1688-ban épült templommal és a több száz éves sírkövekkel együtt. Kevesen ismerik, pedig a város kellős közepén található, a Kálvin térről gyalog néhány percre. Egyszer írtam róla egy kis cikket a Népszabadság Budapest mellékletébe, most előkerestem, 2002. április 3-án jelent meg. Már akkor is megfogott a hangulata.

Néhány évtizeddel ezelőtt szinte nem volt olyan budapesti ember, aki meg ne állt volna fél percre a Műegyetem Múzeum körúti épülete előtt, és össze ne igazította volna karóráját az árkádok alatt ketyegő, mindig pontosan járó órával. Ezt a vasrácsokkal védett, egyszerű órát mindenki kedvelte, és bizonyos tisztelettel nézett rá, mert az egyetlen hiteles és tökéletesen megbízható szerkezetnek tekintették a fővárosban.

Ma délután megnéztem „Az Ország Tükre ‒ A képes sajtó Magyarországon 1780‒1880” című kiállítást a BTM Vármúzeumában. A Budapesti Történeti Múzeum és az Országos Széchényi Könyvtár együttműködésében megvalósult tárlat a magyarországi képes sajtó első évszázadának lenyűgöző gazdagságú képanyagából válogat. Munkácsy Mihály, Lotz Károly, Székely Bertalan művei révén a magyar művészi grafika első aranykora rajzolódik ki. Közel háromszáz metszet, rajz, festmény és szobor mellett technikai kuriózumokat és kultúrtörténeti érdekességeket is meg lehet tekinteni. Az alábbiakban Székely Emese ismertetőjét idézem a BTM honlapjáról.

Recsk, 2012. szeptember 15., szombat (MTI) ‒ Recsk nemcsak egy internálótábor volt, hanem akárcsak az Andrássy út 60., a kommunista rezsim kegyetlenségének jelképévé vált – jelentette ki a köztársasági elnök az egykori recski kényszermunkatábor területén kialakított Nemzeti Emlékparkban tartott megemlékezésen.

A megemlékezés végén Áder János, Boross Péter volt miniszterelnök, Orbán Viktor kormányfő nevében Tellér Gyula főtanácsadó, illetve pártok, önkormányzatok, társadalmi szervezetek képviselői, az áldozatok hozzátartozói, barátai és egykori rabok megkoszorúzták a kényszermunkatábor helyén állított emlékművet.

Már régóta terveztem, hogy újra felkeresem Gül Baba türbéjét, ahol először és utoljára 1998-ban jártam. Az akkori anyaggyűjtésem eredménye annak a pályázatnak az egyik fejezetét képezte, amellyel első helyezést értem el a Horváth Mihály Történelem Tanulmányi Versenyen. Tulajdonképpen újságírói pályafutásom is az említett tanulmánnyal kezdődött, hiszen később ezzel jelentkeztem a Népszabadság Budapest mellékleténél, ahol azután – 2000 és 2004 között – számos várostörténeti cikkem jelenhetett meg. Így most több szempontból is „nosztalgikus” hangulatban látogattam el újra Gül Baba türbéjéhez. Történetét ezúttal a Tájak–Korok–Múzeumok Kiskönyvtára által 1997-ben kiadott füzet alapján foglaltam össze, a ma délután készített fotókkal illusztrálva.

Különös lények tekintenek le a széles járdára a Múzeum körút 7. számú lakóház első emeleti ablakai alól. Félelmetes arckifejezésük, villámló szemük, lógó nyelvük, éles foguk nyomasztó, kellemetlen benyomást kelt, amit csak fokoz a hatalmas szárnyak látványa. A görög mitológiában szereplő alvilági rév környékén tanyázó szörnyetegek, a sasfejű griffek több mint másfél évszázada, 1852 óta díszítik az úgynevezett Unger-ház homlokzatát.

A több mint kétszáz éves bányászkodás hagyományait, a lakosság életmódját, szokásait ismerteti meg a látogatókkal a Csolnoki Bányász Múzeum. A 2001-ben alakult helyi Bányászklub feladatául tűzte ki, hogy megőrizze az utókor számára a bányászkodás tárgyi emlékeit, dokumentumait. A dorogi szénmedencében 2000-ben, a lencsehegyi bányaüzem bezárásával fejeződött be a szénbányászat. A kiállítási tárgyakat sok utánajárással gyűjtötték össze: részben a lencsehegyi üzemből, részben önkéntes felajánlásokból, saját gyűjteményekből jött létre a bányászati és ásványgyűjtemény.

„Egy őszült remetét a Tihany oldalán
Ismértem. Sivatag sziklaüregben élt.
Már két századokat hordoza vállain,
S mellén lengedezett hosszu, fejér szakál.
Gyakran bölcs szavait hallani elmenék
Barlangjába, vidám gyermekidőm alatt.
Sok történeteket hordogatott elő
A bölcs ősz az idők régi homályiból.”

Berzsenyi Dániel: A remete (1807), részlet

A Börzsöny déli részén magasodó Szent Mihály-hegy Dunáig lenyúló tömbjét az Ördög-hegy, a Remete-völgy és a Dobozi-orom hármasa tagolja. E közép-európai viszonylatban is kivételes, fokozottan védett természeti területen, a Duna feletti sziklaoldalban található a Remete-barlang. A Nagymarostól három kilométerre délnyugatra, festői környezetben fekvő barlang – a sziklába vájt kőfülkékkel és a középkori falmaradványokkal együtt – nemcsak a Duna túlpartjáról, hanem a 12-es főútról és a vasútról, Dömösi átkelés megállóhelyről is jól látható. Kizárólag gyalogosan lehet megközelíteni, a Remete-völgy igen meredek ösvényein.

A barlang bejáratától a Dunakanyar csodálatos panorámája tárul a vállalkozó kedvű turista szeme elé. Az ide vezető ösvény Magyarország egyik legszebb turistaút-szakasza, átlagosan 200 méteres magasságban kanyarogva ‒ a szintén beszédes nevű Ördög-hegyen át ‒ kerüli meg a Szent Mihály-hegy déli meredélyét, 3-400 méterenként kiugró ormokkal, bércekkel a Duna fölött.

A természetes úton kialakult Remete-barlangot – a körülötte kivájt, néhány méter mély üregekkel együtt – a XI. században bővítették mesterségesen, és egészen a török hódoltság koráig bazilita szerzetesek éltek itt. „Dömös birtokról nézve látszik a hegy Duna felé eső lejtőjén három barlang, úgynevezett remetelakok, amelyeket a bencések ősi szokása szerint azok a szerzetesek laktak, akiknek Szent Benedek regulájában megengedte, hogy miután a közösségben hosszas gyakorlat révén megtanultak harcolni a testtel, a világgal és az ördöggel, folytathassanak magányos, remetei életet” – írja Fuxhoffer Damianus 1803-ban megjelent Monasteriologia regni Hungariae című munkájában.

A nagymarosi Remete-barlang legendája a XIX. században született. Egy szerzetesnek látomása volt, és a szél fúvásában hallani vélte az angyalok hárfázását. Látomása után visszavonult a Szent Mihály-hegyi barlangba, s ha a falusiak felkeresték, hogy vallási és világi dolgokban tanácsot kérjenek tőle, okos szamarának „iá”-zó jelzésére mindig visszatért a barlangba, és onnan osztotta tanácsait. A szamár a hátára kötött két vödörrel naponta leballagott a Dunához, beállt a vízbe olyan mélyre, hogy a vödrök megteljenek, majd a falun keresztül, ahol a falusiak ráaggatták a remete ellátására szánt ajándékaikat, visszaballagott gazdájához. Egyszer a Duna áradásakor a szamár vízbe fulladt, majd segítőtársának elvesztése miatt bánatában a remete is vízbe ölte magát. A legendának ismert egy másik befejezése is, amely szerint a falubeli csibészek kővel rakták tele szegény szamár hátán a vödröket, aki a nehéz súly miatt nem tudott kikapaszkodni a Dunából és megfulladt. A remete hiába várta a vizet és az ellátását a faluból, és éhen halt.

A Remete-barlangot övező sziklákon valóban magával ragad a hely szelleme. Az egyébként is sajátos hangulatú, elhagyatott hegyormon rövid időre „XXI. századi remetének” érezheti magát a magányos turista, akit éppen úgy elvarázsol a szeme elé táruló csodálatos, esős-ködös időben is lenyűgöző kilátás, mint az egykor itt élt igazi remetéket.

Az Országos barlangnyilvántartásban 5210-59. kataszteri számon szereplő – Nagymaroson 049/18. helyrajzi szám alatt nyilvántartott – 8. számú barlang, azaz a 215 méteres magasságban található Remete-barlang valójában jóval kisebb üreg, mint amilyennek a Duna túlpartjáról tűnik: a barlangnyilvántartás szerint mindössze 29 méter hosszú, szélessége és magassága egyaránt három méter. A Duna‒Ipoly Nemzeti Park területén található természeti képződmény a Közép-Duna-völgyi Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Felügyelőség szakhatósági felügyelete alá tartozik.

FOTÓK: PRUSINSZKI ISTVÁN

FELHASZNÁLT FORRÁS: NAGYMAROS.HU, ZEBEGENY.HU,
GEO.INFO.HU, TERMESZETVEDELEM.HU

Esztergom és Pilismarót között, a 11-es főút fölé magasodó Hosszú-hegyen áll az 1784-ben emelt Hideglelős-kereszt. Sokan talán nem is tudják, hogy a napjainkban turistacélpontként vagy pihenőként használt kiszögellés szakrális hely, amelynek Szent Kereszt megtalálása napján saját búcsúja is volt.

Soós Sándor néprajzkutató Útmenti szakrális emlékek című könyvében olvashatunk arról, hogy a sziklás, meredek Hosszú-hegy ormán található Hideglelős-keresztet 1784-ben Nagy Mihály esztergomi gazda emeltette, hálából azért, mert családját elkerülte a dühöngő járvány. Szintén ő állította – egy évvel korábban – a szentgyörgymezei Hunyadi utca kőkeresztjét. A Duna fölé nyúló szakadék szikláján álló, egykor „járványkeresztként” vagy „lázárkeresztként” ismert eredeti fakeresztet azonban évtizedek alatt tönkretette az időjárás, ezért Simor János esztergomi érsek 1871-ben Bécsből egy vaskeresztet rendelt a helyére, amit személyesen szentelt fel 1871. május 3-án.

A helyi néphagyomány azt tartja, hogy aki háromszor, térden csúszva megkerüli a feszületet, hamarosan meggyógyul. Ez a „procedúra” az alatta tátongó szakadék miatt mindig is életveszélyes volt, de a keresztet csak 1906-ban helyezték beljebb a szikla pereméről, amikor a kőbányászat miatt a szirt omladozni kezdett, és a veszélyes ormot le is bontották.

Az 1920-as évekből fennmaradt tudósítások emlékeztetnek arra a hagyományra, amely szerint minden év májusában, Szent Kereszt megtalálása napján körmenet indult a kereszthez. A hideglelős nevet onnan kapta a szentgyörgymezeiektől, hogy mire a zarándokok felértek a hegycsúcsra, az erős Duna menti szélben megfáztak, azaz „hideglelést” kaptak.

Mint a térségben található számos nevezetességhez, a Hideglelős-kereszthez is több monda kötődik. Az egyik szerint egy vadász innen akarta a mélységbe rántani kedvesét, de a lány a keresztbe kapaszkodott, így a féltékeny szerelmes egyedül zuhant a mélybe.

A Hideglelős-kereszt napjainkban turistaútvonalak fontos állomása. A szikla csúcsáról csodálatos dunai panoráma nyílik, nyugati irányba a Törpe-szigetre és a Helemba-szigetre, keleti irányba az alacsony dunai vízállás esetén látható homokszigetek, illetve Szob felé.

A feszület tetején olvasható felirat így emlékeztet a múltra: „Az első fakeresztet az esztergom–szentgyörgyvölgyiek állították 1784-ben. A mai keresztet 1871-ben készítették. Helyreállította és a munkálatokat végezte a Téry Ödön Turista Baráti Társaság. Felszentelve 2005. október 22-én.”

Időről időre felkeresek különböző helytörténeti emlékeket a külső pesti kerületekben is. Ezúttal Kőbányán „szomszédoltam”, s néhány olyan helyen készítettem fotókat, amelyekről évekkel ezelőtt már írtam rövid ismertetőket a X. kerületi Helyi Téma hasábjain.

Mindez azért lehet érdekes, mert Kőbánya sem éppen helytörténeti nevezetességeiről híres, hanem – valljuk be őszintén – sokkal inkább lepusztult gyártelepeiről ismert. Hatalmas föld alatti pincerendszereit nem kell bemutatni, az ezekhez is kötődő sörgyártás évszázados múltra tekint vissza. De azt már talán kevesebben tudják, hogy mit keres Mátyás király arcképe egy régi gyárépület falán, kiről kapta nevét a Conti-kápolna, miért építették a csősztornyot, hol található a 275 éves határkő, vagy éppen milyen emlékek utalnak az egykori sertéskereskedelemre. Az utóbbihoz tartozó fotókat – a többivel ellentétben – még korábban készítettem, akkor is külön engedéllyel, mert az ominózus emlékoszlop és a márványtábla egy zárt, őrzött területen található.

A CONTI-KÁPOLNA ÉVSZÁZADAI

Az egykor oly híres kőbányai szőlők helyén, a róla elnevezett téren áll Kőbánya egyik legrégibb műemléke, az 1740-ben felszentelt barokk Conti-kápolna. A nevezetes épületet Conti Antal Lipót kőfaragó és neje, Drenker Krisztina annak emlékére emelte, hogy családjuk megmenekült az akkori időben dúló pestisjárványtól. 1786-ban II. József – a többi fogadalmi kápolnával együtt – lebontásra ítélte, de a család összeköttetései révén sikerült megmenteni a pusztulástól. A kifosztott és magára hagyott kápolnát 1802-ben vették ismét használatba.

Mivel a 19. század közepén már szűknek bizonyult a hívek befogadására, az időközben Józsefvárosból kivált lelkészség 1873-ban fából készült „hajóval” toldotta meg a kis épületet. 1881-ben megalakult a kőbányai plébánia, és a Conti-kápolna egészen a Szent László-templom 1899-es felszenteléséig Kőbánya plébániatemplomaként működött.

A következő renoválásra csak fennállásának 200 éves évfordulóján nyílt lehetőség, ám a háború során ismét jelentős károkat szenvedett. Ezúttal is a kőbányaiak adományaiból mentették meg a szent helyet, amely 1947-ben a görög katolikusoké lett. 1958-ban műemlékké nyilvánították és átalakították, de a teljes felújítással egészen 1988-ig vártak, amikor – az akkor még közelebb futó főút nagy forgalma miatt – váratlanul ledőlt a torony. A nagy múltú kápolnát a közelmúltban nemzetközi védettség alá helyezték, és ismét tatarozták, így továbbra is büszkén kongatja harangját a keddenként 8 órakor, vasárnap pedig 11-kor kezdődő szentmisék alkalmával.

CSŐSZTORONYBÓL ŐRIZTÉK A SZŐLŐKET

Jellegzetes épület őrzi az egykor virágzó kőbányai szőlőkultúrák emlékét a Harmat utca 41. szám alatt. A mára körbeépült, ám még mindig szép panorámát biztosító kilátóból hajdan csőszök tekintettek szerteszét. A csősztorony felállítását a 19. század első felében határozták el, amikor egyre gyakrabban károsították tolvajok a környékbeli szőlőket. A torony – és a hozzá tartozó „főcsőszi” épület – tervezésére 1843-ban írt ki pályázatot Pest városa. A következő évben Zofahl Lőrinc vázlatai alapján Brein Ferenc építőmester fogott hozzá a kivitelezéshez.

A romantikus stílusú, lépcsős épület magában foglalja a kétszintes őrházat is, ahonnan kiválóan lehetett kémlelni a területet, és megvédeni a termést a garázda kezektől. A csősztorony – a „mezei kapitány” felügyelete alatt – évtizedeken keresztül segítette a kőbányai csőszök munkáját. A mézesfehér, az ezerjó és a sárgadinka fajtájú szőlőket azonban a 19. század második felében kíméletlenül elpusztította a filoxérajárvány, és a szőlőtermelés soha nem tért vissza Kőbánya életébe.

A fehérre meszelt, bástyaszerű építmény nemzetközileg is számon tartott, értékes műemlék, sőt, képe a kerület címerébe is bekerült. Bár korábban a helytörténeti gyűjteményt szerették volna az ódon falak közé költöztetni, ezt az ötletet végül elvetették, és – bizonyára anyagi megfontolásoktól vezérelve – éttermet alakítottak ki a nevezetes épületben.

SZŐLŐFÜRT A KERESZTEN

A Kada utca és a Sörgyár utca sarkán álló keresztet a környékbeliek évszázadok óta szőlőfürtös feszületként ismerik. A terméskövekre helyezett szobor jellegzetessége, hogy Krisztus tenyerében kőből faragott szőlőfürtök láthatók. A feszület alsó részén az 1773-as évszám olvasható.

A kutatások szerint a kőbányai szőlők első intenzív művelőit Bajorországból telepítették be a 18. században. Minden bizonnyal ők hozták magukkal a hazánkban ismeretlen, de a Rajna vidékén gyakori feszületábrázolást. Az utca névadója, Kada Mihály – aki az egyesített főváros második alpolgármestere volt – maga is két szőlőparcellát birtokolt a kőbányai Óhegyen.

MÁTYÁS KIRÁLY A SÖRGYÁRBAN

Szokatlan művészeti alkotás díszíti a Maglódi út 49. szám alatti ipari épület használaton kívüli, omladozó kéményét. A két boltív között elhelyezett kör alakú, színes üvegmozaik – amelyet egy Zsolnay-féle majolikából készült, négy méter átmérőjű babérkoszorú foglal keretbe – a régi Mátyás sör védjegyét, Mátyás király profilját ábrázolja. Bár a meglehetősen kopott cégér szinte beleolvad az elhanyagolt, lepusztult környezetbe, mégis büszkén hirdeti, hogy évtizedekkel ezelőtt még a Kőbányai Sörgyárhoz tartozó malátaszárító üzem működött ezen a helyen.

A mai Maglódi út és a Jászberényi út mentén a 19. században létesültek az első, többé-kevésbé önálló sör- és malátagyárak, amelyek a Kőbánya alatt húzódó pincerendszer kedvező adottságait kihasználva telepedtek meg a környéken. A sziklapincékben érlelt sör rövidesen akkora népszerűségre tett szert, hogy ettől kezdve csak Kőbányán építettek serfőzdéket. Az egykori kőfejtő helyén létrejött ígéretes telepet 1862-ben a schwehati sörkirályként emlegetett Dreher Antal vásárolta meg, aki a magyar romantikus építészet egyik legjelesebb mesterét, Feszl Frigyest bízta meg a ma is álló épületegyüttes terveinek elkészítésével.

Az immár másfél évszázados múltra visszatekintő gyár privatizálását követően a Maglódi úti telephelyek egy részén véglegesen leállították a termelést vagy átalakították őket. A méltatlanul magukra hagyott üzemcsarnokok és a föléjük magasodó kémények azóta Mátyás király mozaikjával együtt várják sorsuk beteljesülését: a segítő kezeket – vagy az elkerülhetetlen véget.

SERTÉSVÁSÁROK KŐBÁNYÁN

Napjainkban egyre kevesebben tudják, hogy egykor Kőbánya nevezetességei közé tartozott a sertéskereskedelem. Amikor a 18. században megtiltották a sertések tartását Pesten, a kereskedők nagy része a mai kőbányai vasútvonal mentén vásárolt telkeket a hizlaldák számára. A Kápolna utca és a Vaspálya utca környékén létesített hatalmas telepek mellett később szállodák is épültek a nemzetközi vásárokra látogató kereskedők és jómódú gazdák részére. Az 1869-ben megalakult Első Magyar Sertéshizlaló Részvénytársaságnak köszönhetően a sertéskereskedelem messze földön ismertté vált. A kőbányai szállásokon eleinte „mindössze” 100-180 ezer sertést tartottak, de 1894-ben már közel egymillió állatot adtak el. Kőbánya ezzel Európa legjelentősebb nemzetközi piacává nőtte ki magát, amely mintaszerűen berendezett hizlalótelepeinek, egészségügyi berendezéseinek, célszerű vasúti összeköttetéseinek és tőzsdéjének köszönhetően világhírnévre tett szert.

A sertéstenyésztésnek az 1895-ös sertésvész vetett végett, amely teljesen tönkretette az évtizedeken keresztül virágzó iparágat. Emlékeit azonban a mai napig számos ponton fellelhetjük a kerületben, egyebek mellett a Mázsa tér, a Mázsa utca vagy a hajdani Kőbánya–Hizlaló vasútállomás elnevezésében. Az Első Magyar Sertéshizlaló alapítási emlékoszlopa a Szállás utca 5. szám alatt található, s ugyanitt kapott helyet az a márványtábla is, amelyet 1885-ben egy nemzetközi tenyészsertés-kiállítás alkalmából állítottak.

HÁROMSZÁZ ÉVE A HATÁRBAN

A műholdas navigációs rendszerek korában valódi kuriózumnak számítanak azok a határjelző kövek és táblák, amelyek évszázadokkal ezelőtt nemcsak a tájékozódásban nyújtottak nélkülözhetetlen segítséget, hanem földmérési pontként is szolgáltak. Közéjük tartozik az a határkő, amelyet több mint 270 évvel ezelőtt helyeztek el a mai Kőbánya és Rákoskeresztúr találkozásánál, s – koránál fogva – a kerület legbecsesebb műemlékei közé tartozik. Az egyik oldalán Pest, a másik oldalán „Keresztvr 1738” felirattal ellátott, 89-es számú kő eredeti helyétől néhány méterre, a Pesti út és az 526. sor találkozásánál kialakított mesterséges magaslaton kapott helyet, hogy jobban látható legyen.

Bár a régi határkövek napjainkban elsősorban nem a tájékozódást segítik, legfeljebb a földmérők számára nyújtanak némi támpontot, őseink számára még felbecsülhetetlen értéket képviseltek. Azokon a területeken, ahol a földrajzi környezet nem tette lehetővé a határok erdőkhöz, álló- vagy folyóvizekhez, természetes halmokhoz történő igazítását, mesterséges határjelöléseket alkalmaztak. Az így kialakított dombocskákat gyakran kövekkel jelölték, amelyeket nem minden esetben munkáltak meg, de malomköveket és római sírköveket is felhasználtak. S mint az elmúlt századok bizonyították: időtálló megoldásnak bizonyultak…