A titokzatos, méltóságteljesen zárkózott szfinxek immár 130 éve hevernek az Operaház bejáratának két oldalán. A carrarai márványból faragott oroszlántestű női alakok készítője az akkor 26 éves Stróbl Alajos (1856‒1926) volt, aki sikerrel szerepelt a homlokzati szobrokra kiírt pályázaton is. A karmaik között maszkot és babérkoszorút őrző szfinxekhez különböző – ma már kevéssé ismert – kalandos történetek fűződnek.

Az Új Idők című lap egyik 1913-as száma például e szavakkal mutatta be a sajátos hangulatot árasztó szobrokat: „Furcsa barmok ezek. A hátsó részük oroszlán, az elülső pompás formájú nőalak. Azután az egyik mosolyog, a másik szomorú. Mit jelképez a két szfinx? Talán azokat a rejtvényeket adták föl az arra járóknak, amiket az Opera tagjai magyar szöveg gyanánt énekelnek? És talán éppen azon szomorkodik az egyik, a másik pedig mosolyog rajta?… Akárhogy is van, Ybl mester pompás Operaházának a szfinxei, Stróbl Alajos művei nagyon népszerűek. A környék apróságai naphosszat rajtuk játszanak drinápolyi ostromot, esténként pedig a szerelmesek írják föl rájuk a nevüket. És a szfinx csak hallgat és tűri mindezt. Sőt tűri az éjszaka kóborainak vidám és egyáltalán nem tiszteletteljes tréfáit. Az Operaház éppen középpontjában van Budapest lumpoló területének, úgy hogy a mulatók okvetetlenül elhaladnak a szfinxek mellett. Nagy könnyebbsége azután a berúgott embernek, ha fölülhet a szfinx hátára és lovagolhat egyet rajta. Sokáig úgysem teheti, mert megjelenik a komor rendőr, és lezavarja.”

Bár az utcák rendjének zord őrei egyszer sem csípték fülön – legalábbis erről nem szól a fáma –, Ady Endre is tagja volt azoknak az „éjszakai lumpolóknak”, akik szerelmesen vonzódtak a két szfinx egyikéhez. Sőt, a híres költő a Dalszínház utca sarkán tanyázó szobrot egyenesen Lédához tartotta hasonlatosnak. Krúdy Gyula Ady Endre éjszakái című könyvében olvashatjuk, hogy egy hajnali bolyongás során, amikor Ady elindult az oroszlántestű kőhölgy felé, a társaságában lévő Jóbarát (Révész Béla) így kiáltott fel: „Gyere már, Agyibagyi, mert még becsukják a Borozót!” A költő ennek ellenére felmászott a szfinx hátára, a nőoroszlánt azonban most sem sikerült megnyergelnie.

„A távolabb álló Jóbarát csak annyit látott a lefolyó eseményekből, hogy egy szegény, kalap nélküli férfitest zuhan le a szfinx hátáról – írja Krúdy –, és a gyönyörű férfifő, amelynél szebb és finomabb nem volt Nagy-Magyarországon: nagyot koppan az ölnyi mélységben az egyik lépcsőfokon. – No, ennek kampec – gondolta magában a Jóbarát, mert az ilyen válságos pillanatokban az embernek mindig a legegyszerűbb szavak szoktak eszébe jutni. A költő egy másodpercig vagy kettőig holt mozdulatlanságban feküdt Szerelme lábainál.” Mint ismeretes, nem halt meg, bár ehhez nem sok hiányzott. „Ó, a nyomorult!” – kiáltott fel, mire Révész így vigasztalta: „Kancarúgás nem számít.”

Ady és barátja ezután besiettek a Borozóba, telefonon orvost hívtak a New York kávéházból (bizonyos Lukács doktort), aki rövid vizsgálódás után megállapította, hogy a költő koponyáján a legkisebb karcolás sincs, így aztán nem is adott hitelt a történetnek. A két oroszlántestű egyiptomi hölgy pedig a nevezetes kaland óta is ott gubbaszt az Operaház bejárata előtt, dacolva az idővel és az éjszaka kalandorainak ostromával.

EREDETILEG MEGJELENT A NÉPSZABADSÁG
2002. NOVEMBER 9-I SZÁMÁBAN