Immár az egykor balkáninak nevezettnél is rosszabb állapotban várja a megmenekülést a végső pusztulástól Budapest egyik legforgalmasabb vasútállomása. A KÖKI-n állandósult helyzetet a legnagyobb jóindulattal sem lehet áprilisi tréfának venni.

A tegnapi újabb özönvízszerű esőzés eredményeként még ma késő délután is csöpögött a mennyezetből, s szó szerint bokáig ért a víz a KÖKI vágányai feletti gyalogosátjáróban, a horpadt perontetőkről pedig köbméterekben lehetett volna szivattyúzni a felgyülemlett csapadékot. Az állomásra érkező vagy onnan induló utasok kikerülhetetlen tócsákkal találták szembe magukat: sokan áldozták fel cipőjüket annak érdekében, hogy ne rekedjenek örökre a peronok közötti lépcsősorokon.

Az utasváróban uralkodó évtizedes mocsok és az orrfacsaró bűz miatt eszem ágában nem volt ott várakozni a vonatom érkezésére, így nem maradt más választásom: a heves széllökésektől és emberi léptektől egyaránt folyamatosan remegő, minden pillanatban leszakadni próbáló átjáróba kényszerültem.

A négyes vágány felett vacogva ismét alkalmam nyílt alaposan megfigyelni környezetemet: a töredezett és deformálódott lépcsőket, az üzembiztosnak éppen nem nevezhető mozgólépcsőt, a soha nem takarított armatúrákat, az ízléstelen graffitikkel maszatolt, rozsdás fémfelületeket, a kitört és hiányos, ugyancsak összefirkált plexifalakat, a madárürülékkel gazdagon borított szegélyeket, egyszóval az irdatlan szutykot. S egy-egy vonat érkezését követően szomorúan láttam az előttem elsiető fáradt, meggyötört embereket is: többségükről bizony lerítt, hogy az ünnep ellenére munkából érkeztek – és feltehetően nem a Rózsadombra utaztak tovább.

Időnként néhány bizonytalanul kóválygó, jókora bőröndöket cipelő külföldi turista is feltűnt a tömegben: köztük nyilván olyanok is, akik Kőbánya–Kispesten szerezték első megrázó élményeiket Budapestről, mielőtt folytathatták volna az utazást a nyugati országokban már régen ipari hulladéknak számító metrószerelvényeken.

Józan paraszti ésszel fel nem fogható, miért kell mindig megvárni az elfogadhatatlan amortizációt, a gyalázatosra süllyedt állapotokat, a kis híján végső pusztulást.

Hazánk egyik legnagyobb forgalmat lebonyolító vasúti terminálja jelenleg több szempontból is hűen tükrözi az egész ország állapotát.

Állítólag már nem sokat kell várni a KÖKI felújítására, avagy inkább újraépítésére.

Hát valóban ideje lenne végre a tettek mezejére lépni, mielőtt mindent és mindenkit elmos a következő felhőszakadás.

Magyarország több mint 8000 km hosszú vasúthálózatán jelenleg összesen 300 km-en (!) lehet személyszállító vonatokkal a maximális sebességgel, 160 km/h-val „száguldani” – igaz, ezeken a szakaszokon sem az uniós szabványú biztosítóberendezés használatával. Legutóbbi soproni utazásom során kétszer is majdnem elértük ezt a kozmikus sebességet – a kezdeti öröm azonban hamar ürömbe csapott át.

Az első 158 km/h-s etap alig egy percig tartott, s máris beütött a krach: Tatabánya előtt folyamatosan lassulva haladtunk, végül – mint a kijelzőn is követni lehetett – több mint 20 percen át 14 km/h-s (!) átlagsebességet tartva döcögtünk tovább. Legalább nem visszafelé gurulunk – konstatáltuk tárgyilagosan utastársaimmal, miközben azért imádkoztunk, nehogy nullára redukálódjon ez az adat.

E szédületes tempóban bőven nyílt időnk megcsodálni Turulváros ipar- és szegénynegyedét. A mocskos ablaküvegen keresztül csupán egy-egy homályosan kivehető óriásplakát cáfolt rá a „valóságra”, s figyelmeztetett arra, hogy ebben az országban csakis Soros-bérencek lehetnek elégedetlenek azzal, amit látnak és tapasztalnak.

A drámai fordulat a 19. percben következett be, amikor a kalauz magyar hangján megszólaló humán utastájékoztató rendszer közölte, hogy Szárliget–Tatabánya között meghibásodott a biztosítóberendezés, így várhatóan 25 percet késünk majd. „Esetleges kárigényükkel forduljanak a… fordulhatnak a… forduljanak fel” – visszhangozta recsegve a hangosbemondó. Ekkor már több okból is kissé aggódni kezdtem a késés miatt, de a „biztosítóberendezés” szó hallatán enyhe félmosoly ült ki az arcomra. Valamit biztosan nem jól hallottam.

„Biztosítóberendezés, ugyan már. Ezek már nem győznek mit kitalálni. Nyilván megint migránsok sztrájkolnak a síneken” – sóhajtott fel lemondóan a mellettem ülő hölgy, majd rezignáltan a Magyar Idők olvasásába mélyedt.

Komárom megye székhelyét elhagyva ismét hipersebességre kapcsolt az InterCity, és immár közel húsz perc késéssel, de újra 158 km/h-val száguldottunk Győr felé. Ahová természetesen nem érkeztünk meg időben – a GYSEV Győr–Sopron személyvonata azonban megvárta a csatlakozást. Ennek okaira a cégfilozófiában található válasz: nem nehéz megfejteni, csak ki kell bontani és minél szélesebb összefüggésben értelmezni a „GYSEV” mozaikszót. Sokan elvéreztek már ezen…

A kényelmes ülésben hamar elszenderedtem, ám nehezen tudtam szabadulni MÁV-os emlékeimtől. Egy néhány évvel ezelőtti szürreális utazás képei villantak fel egyre erősebben.

Az Esztergom és Almásfüzitő közötti szárnyvonalon 2009-ben – „gazdaságossági okokra” hivatkozva – megszüntették a személyszállítást, de az egy évvel később újonnan hivatalba lépett Orbán-kormány büszkén újranyitotta a vonalat. Esztergom és Komárom között mindössze két vonatpár, Bzmot motorvonat szállított utasokat, a pálya rossz állapota miatt Esztergom–Kertváros és Almásfüzitő között 15 százalékos kedvezménnyel, ún. regionális menetjeggyel. Az oda-vissza mintegy 100 kilométer megtételéhez három óra kellett. Az „elképesztő forgalmat lebonyolító” esztergomi vasútállomásról ketten indultunk útnak. Nem is lepődtünk meg, hiszen napjainkra a mellékvonal által érintett szinte összes településen megszűnt az ipari termelés. Az egykor virágzó Duna-parti iparvidék sorsukra hagyott, elhanyagolt régi üzemépületei világvége-hangulatot idéző környezetben várják a végső pusztulást. S mindezt „kedvezményesen” megtekinthettük a Fidesz-kormány „vasútfejlesztésének” egyik példájaként felhozott Esztergom–Almásfüzitő közötti szakaszon döcögve…

Nosztalgikus szendergésemből a GYSEV kellemes hangú jegyellenőre ébresztett fel.

De a gondolat nem hagyott nyugodni. Vajon mi lehet most, közel egy évtizeddel később az ominózus – földrajzilag nem is oly távoli – vasútvonallal?

Kérdésemre a MÁV internetes menetrend-keresője és telefonos ügyfélszolgálata együttesen adott választ. Nem lepődtem meg túlságosan… Hiszen mégsem állíthatjuk, hogy az „elmúltnyolcévben” nem változott a helyzet – ugyanis még tovább nőtt a menetidő. Lépésben ismerd meg hazádat.

Elmélkedésem közben megérkeztünk a hűség városába. Hiába indult tízperces késéssel a GYSEV személyvonata, mégis pontosan érkezett a soproni végállomásra.

„Az a gyanús, ami nem gyanús, neked pedig kuss a neved” – lépett elém váratlanul egy migránsbérenc, és a Soros György által vezetett, százhatvannal száguldó InterStop elé lökött.

Állítólag egy csirkefejű ember mentette meg az életem. Többre nem emlékszem.

Az Idegenforgalmi, Beszerzési, Utazási és Szállítási Rt., közismert nevén az IBUSZ regényes történetét idézi fel a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum új időszaki kiállítása. A szeptember 2-ig megtekinthető tárlat a lehető legszínesebben próbálja bemutatni az IBUSZ elmúlt több mint száz évét, megidézve az 1930-as évek turistaparadicsomának számító Budapestet és az 1970-es évek baráti társasutazásait is.

Száztizenhat évvel ezelőtt, 1902. augusztus 29-én alakult meg az Idegenforgalmi és Utazási Vállalat Rt, másfél évtizeddel megelőzve az osztrák, német és olasz nemzeti utazási irodák létrejöttét. A részvénytársaság a Magyar Királyi Államvasutak hivatalos menetjegyirodájaként működött, majd 1926-ban beolvasztották az Általános Beszerzési és Szállítási Részvénytársaságba. Ekkor kapta a cég az Idegenforgalmi, Beszerzési, Utazási és Szállítási Rt. nevet, amely az IBUSZ mozaikszóként rögzült a köztudatban.

Ezzel a vállalattal kezdődött a magyar turizmus története: tevékenysége az alapítástól kezdve kiterjedt idegenforgalmi információs irodák működtetésére, utazásszervezésre, jegyeladásra, csomagszállításra, rendezvények szervezésére, vendéglátó-ipari objektumok létesítésére, szálláshelyek értékesítésére, útlevél- és vízumbeszerzésre, az utazással kapcsolatos könyvek és folyóiratok kiadására és árusítására, közlekedési vállalkozások létesítésére, közlekedési eszközök bérbe adására. Mindez később kiegészült a filmszakmába és a hirdetési ágazatba tartozó ügyletek koncessziójával. A harmincas években a Magyarországot felkereső turisták száma folyamatosan emelkedett, itteni ellátásukat, programjukat az IBUSZ szervezte, s a vállalat kiutaztatási forgalma is fokozatosan növekedett.

A második világháború után a megoldásra váró országos feladatok között az idegenforgalom olyan jelentéktelennek tűnt, hogy egy 1948. évi kormányrendelet – az IBUSZ kivételével – megszüntette az összes idegenforgalmi szervezetet, majd 1949-ben a vállalatot államosították, s a korábbiakhoz képest igencsak visszaszorított turizmus állami monopolszervezetévé vált.

A nemzetközi idegenforgalom 1956 után – ha korlátozottan is, de – megindulhatott előbb Kelet-Európa, majd a hatvanas évektől Nyugat-Európa irányába is. Ekkortól lényegében megszűnt az IBUSZ monopolhelyzete, fokozatosan egyre több utazási iroda nyílt: Expressz, Budapest Tourist, Cooptourist, Air Tours, Volántourist, Pegazus Tours. Bár 1988-ra már 140-re emelkedett az utazási irodák és szolgáltató vállalatok száma, az IBUSZ megőrizte vezető szerepét, s Európa egyik legnagyobb utazásszervező vállalataként tartották számon. Ekkor 23 országra kiterjedő külképviseleti hálózattal, 1500 külföldi szerződéses partnerrel, 121 belföldi irodával rendelkezett, és a hazai szervezett idegenforgalom felét bonyolította le Magyarországon.

A rendszerváltáskor az IBUSZ Rt. ismét valódi részvénytársaság lett, 1990-ben nyilvános részvénykibocsátást hajtott végre. Közel hetven egységből álló irodahálózatával, piaci részesedése alapján napjainkban is a magyarországi idegenforgalom egyik meghatározó szereplője. Az IBUSZ-cégcsoport idegenforgalmi és pénzügyi vállalkozásokból áll, legnagyobb tagja a turisztikával, vámügyintézéssel és pénzügyi szolgáltatásokkal, valamint menetjegy-értékesítéssel foglalkozó, közel 500 főt foglalkoztató IBUSZ Utazási Irodák Kft.

SZÖVEG: AZ IBUSZ.HU ÉS A HVG.HU NYOMÁN
FOTÓK: PRUSINSZKI ISTVÁN, AZ MKVM ENGEDÉLYÉVEL

Március harmadik hétvégéjén visszatért a tél: az intenzív havazásból vasárnap reggelre több mint 20 centiméternyi hó hullott. Ismét vastag hólepel alá került a határ, téli csend uralja a fehérbe öltözött tájat, csak a fenyvesek között suttog a szél. Időnként kutyaugatás töri meg a némaságot, lovas hintó vánszorog a sáros úton, madárraj reppen fel a szántásról, s pár pillanat múlva újra megdermed az élet a fehérség ölelésében.

UDVARIASSÁG

Egy érdekes könyv akadt a kezembe, a címe „Művelt és udvarias ember a XX. században”. Sajnos a kiadás évét nem tüntették fel a könyvben, de az biztos, hogy a háború előtt adta ki a Pesti Napló Rt., Az Est Lapkiadó Rt., és a Magyarország Napilap Rt. közösen. A tartalom egy része – természetesen – már idejét múlta, de néhány okos gondolat talán a mai ember számára sem felesleges. Csak csipegetek a könyvből, akit az egész érdekel, a kötelespéldányos könyvtárakban [esetleg antikváriumokban vagy internetes akciós oldalakon – P. I.] valószínűleg megtalálja.

KÉPÜNK ILLUSZTRÁCIÓ

Ifjú legény koromban (olyan 10 éves lehettem talán) szüleimmel betértünk egy cukrászdai kerthelyiségbe, ahol nagy élet folyt. Mi ugyan csak fagylaltoztunk, de a nálam idősebbek a három hangos zenész okozta dallamokra a parketten táncoltak. Ez olyan ötórai tánc lehetett. Én élveztem a zenét és a táncolást is, nézelődtem a fagylalt kanalazása közben, amikor a parkettet határoló falon észrevettem egy feliratot: „Lekérés nincs!” Szüleimhez fordultam, mert szöget ütött a fejemben a szigorúnak tűnő felirat. A magyarázatot megkaptam: néha krakélerek (ej-haj, mit is jelent ez a szó?), huligánok (ezt a szót ismertem), féltékeny személyek zavart akarnak okozni, ezt pedig meg kell akadályozni. Mindenki táncoljon a maga barátnőjével, és kész. Hm.

Forrásművünk álláspontja a nyilvános tánchelyiségekre nézve megegyezik a fenti „Lekérés nincs!” paranccsal. Idézzük egy kicsit bővebben:
„– Kivel lehet táncolni? [ti. a nyilvános helyen – P. I.]
– Ki-ki a maga társaságával. Itt ismerkedni nem lehet. Sőt, nem is illik felkérni azt a hölgyet sem, akit ismerünk, ha külső társaságban van.” (im. 143. old., szerző: ifj. Wahlkampf Henrik)

Néha koldussal is találkozunk, bizony. Erről ritkán beszélünk, de az esemény előfordul. A koldus alamizsnát kér, nyilván rászoruló. Hogyan viselkedjünk ilyenkor? Érdemes elolvasni: „Adakozzunk minden elvtől függetlenül... Ha adakozók vagyunk, akkor adakozzunk feltűnés nélkül... Sose felejtsük el, hogy mindenki úgy keresi a kenyerét, ahogy tudja.” (im. 170. old., szerző: Dernői Kocsis László)

A buszon, villamoson ülve elmélyülten okostelefonáló tinédzserektől vagy füldugón keresztül csukott szemmel zenét hallgató műélvezőtől igazán nem várható, hogy szemük cikázva keressen roskatag vénembereket (magamról beszélek) ülőhely átadása céljából. Gyerekkoromban az ifjúság a jármű ablakán nézett elgondolkozva kifele (magam is így tettem), de a kalauz a külvilág eseményeinek vizsgálatába harsány „Egy ülőhelyet kérek átadni!” kiáltással avatkozott be, és a rászoruló megpihenhetett az ülésen. Mostanában a külvilág helyzetének tanulmányozása nem jellemző, helyébe a sokkal nagyobb figyelmet érdemlő játékprogram billentyűinek nyomogatása lépett, kalauz pedig már régóta nincs. Idős hölgyek és urak, tessék álldogálni nyugodtan!

Mit ír erről a helyzetről a fentiekben megjelölt mű? „Villamoson, autóbuszon a modernül udvarias ember csak idősebb nőknek és férfiaknak engedi át a helyét, társadalmi állásra való tekintet nélkül... Betegeket, rokkantakat és karon ülő gyerekkel felszálló embereket sem hagynak állni.” (im. 228. old., szerző Pálmai Jenő)

Még egy utólagos – nem túl eredeti – megjegyzés: nincs új a Nap alatt.

DECEMBER 1. – HUSZONÖT ÉVES AZ ELSŐ SMS

Negyed évszázad telt el azóta, hogy a Vodafone szoftverfejlesztőjeként dolgozó Neil Papworth elküldte az első szöveges üzenetet kollégájának. Az üzenet nemes egyszerűséggel a „Boldog karácsonyt!” volt. Papworth már évek óta nagy erőkkel dolgozott az akkor még 160 karakterből álló Short Message Service, vagyis az SMS létrejöttén, amelynek modernebb variációi nélkül ma már elképzelhetetlen lenne az élet.

DECEMBER 27. – HÁT ÍGY KÖNNYŰ!...

JANUÁR 17. – ZÁRÓVIZSGA AZ EGYETEMEN

Újabb fontos korszak zárult le az életemben: jeles szóbeli vizsgával befejeztem tanulmányaimat az Eötvös Loránd Tudományegyetem informatikus könyvtáros BA szakos hallgatójaként. Az előző félév végén – szintén jelesre – megvédett diplomamunkámban az elmúlt évtizedekben világszerte népszerű áltudománnyá vált ufológiát vetettem alaposabb vizsgálat alá ezen a téren. Különböző szakterületeken illetékes interjúalanyaim személyes tapasztalataikkal, véleményükkel járultak hozzá ahhoz, hogy minél pontosabb, hitelesebb képet lehessen nyújtani a sok esetben összetett, több tudományterületet érintő kérdésekben.

FEBRUÁR 23. – SZÁZÉVES AZ ENIGMA

Éppen egy évszázaddal ezelőtt, 1918. február 23-án szabadalmaztatta feltalálója, Arthur Scherbius azt a ránézésre leginkább írógépre hasonlító elektromechanikus szerkezetet, amely a II. világháború egyik kulcsszereplőjévé, a gépi titkosítás leghíresebb eszközévé vált. Bár eleinte a német had- és külügyi vezetést sem érdekelte a készülék, 1926-tól a haditengerészet, 1928-tól a hadsereg, 1933-tól pedig már a légierő is használta az Enigmát. Az Enigma működését elsőként a korábbi nyelvészeti módszereket mellőző három lengyel matematikus fejtette meg 1932-ben. Felfedezésük nagyban segítette a brit kódfejtők munkáját a második világháború alatt. Számos történész becslése szerint az Enigma feltörésének révén a szövetségesek tudomására jutó információk két-három évvel rövidítették le a háborút.

Magyarországon egyedülálló módon egyetlen korszak, a hetvenes, nyolcvanas évek világát idézi fel a Szentendre belvárosában 2015-ben megnyílt Retro Design Center múzeum. Az ezer négyzetméteres külső és belső terekkel rendelkező kiállítás a három-négy évtizeddel ezelőtt vágyott vagy éppen utált járműveket, berendezési tárgyakat, elektronikai termékeket és játékokat mutatja be, amelyek mély nyomokat hagytak a mostani 30-as, 40-es, 50-es generációban.

Az Istvánkó Károly és felesége, Bea által alapított házi múzeumnak egy Duna-parti családi ház földszintje, pincéje és udvara ad otthont. A házaspár régi hobbijából mára komoly bemutató állt össze. Az autószerelőként dolgozó férj a korszak ismert autóit kezdte gyűjteni, majd felesége kutatta fel és szedte össze baráti, ismerősi körben a kor jellegzetes tárgyait. A tekintélyes mennyiségű anyagot végül egy kiállításon mutatták be 2011-ben Kiskőrösön, s ez a kollekció került át a három éve megnyílt szentendrei Retro Design Centerbe. A különleges múzeumban az élmény felét a látnivaló, a másikat a feltörő emlékeink adják: klasszikussá lett reklámszövegek, kultikus játékok, generációk áhított autói, az első „menő” cuccok, formatervezett bútorok és megszámlálhatatlanul sok hétköznapi tárgy között repülhetünk vissza a hetvenes, nyolcvanas évek Magyarországára.

Az udvari kiállításon bemutatott több mint 25 jármű a szocialista autókínálat szinte teljes palettáját lefedi: az akkori utcaképet meghatározó típusok – Skoda, Lada, Trabant, Wartburg, Polski Fiat, Dacia, Zaporozsec, Moszkvics, Zastava, Barkas és társaik – mellett láthatunk rózsaszín kabrió Wartburgot, műfűvel borított IZS-t, raliautókat és Ikarus buszt – utóbbiakba be is lehet ülni, és „szinte kötelező” a fotózás –, valamint lengyelpiacos és kempinges életképet a hetvenes, nyolcvanas évekből. Négynyelvű – magyar, angol, német, orosz – feliratok, ismeretterjesztő táblák mutatják be, milyen volt a Merkur, hogyan zajlott az autókereskedelem Magyarországon, mennyibe kerültek az egyes típusok a használtpiacon.

A pincében a házi barkácsolás szinte minden eszköze, hozzávalója fellelhető, s egy autószerelő műhelyt és egy autósboltot is berendeztek itt. A hetvenes évek egyenruháját viselő rendőr által őrzött motorkerékpárok – Babetta, Jawa, Simson, Riga, Verhovina – mellett magyar és szovjet bringák sorakoznak.

Az épület földszintjén hangulatos, korhű szobákat alakítottak ki: a korra jellemző tárgyak, berendezések között mindenkiből előtörnek az emlékek. Az első helyiségben máris egy játékboltban találjuk magunkat, s ki tudna ellenállni a polcokon sorakozó kisautóknak, társasoknak, diafilmeknek, rágópapíroknak. Sok kislány vágya, a pislogós baba és sok kisfiú álma, a pedálos Moszkvics is megtalálható itt.

A hamisítatlan lakótelepi lakásban is minden részlet külön figyelmet érdemel. A pálmafás tapéta elmaradhatatlan dekorációja volt a nappalinak, akárcsak a házilag készített párnák és falvédők, a Varia bútor vagy a Sky forgófotel. A vitrin tetején sörösdobozok gyűjteménye, a polcon a Szovjetuniót és Csehszlovákiát bemutató útikönyvek, évkönyvek és népszerű ifjúsági regények sorakoznak, a Videoton tévén korabeli reklámok futnak. Az akkor modernnek számító használati tárgyakkal berendezett konyhában piros termosz, rózsaszín szódásszifon és műanyag hokedli mellett sétálhatunk tovább a háztartási eszközökkel zsúfolt spájzig.

A zenerajongókat egy lemezbolt sarka várja bakelitekkel és kazettákkal, a legkülönlegesebb mégis a kompletten berendezett Keravill üzlet, ahol a Rakéta porszívó és a Hajdú mosógép, tucatnyi tévé- és rádiókészülék, lemezjátszó, fényképezőgép, kávéfőző, hajszárító és számos más házi „csodaszerkezet” mellett a Commodore 64 számítógép és az első videojátékok csábítanak nosztalgiázásra.

Akik már éltek a hetvenes, nyolcvanas években, azoknak sok emléket visszahoz, akik pedig most szembesülnek először ezekkel a tárgyakkal, alapos és érdekes eligazítást kaphatnak, kedves fogadtatásban részesülnek a Retro Design Centerben.

Puskás Tivadar zsenialitásának köszönhetően a telefonhírmondó feltalálása és bevezetése révén hazánk világelső volt a kommunikáció területén a 19. század végén. Puskás ezzel a találmányával gyakorlatilag megteremtette az elektronikus médiát és egyúttal a világ első rendszeres műsorszolgáltatását is.

KONCERT A TELEFONHÍRMONDÓ STÚDIÓJÁBÓL 1901-BEN. FORRÁS: WIKIMEDIA

Az 1958 és 1968 között időszak művészetéről adott átfogó képet a Magyar Nemzeti Galéria Keretek között című időszaki kiállítása, amely mintegy 350 festményt, szobrot, grafikát, könyvet, plakátot, valamint iparművészeti alkotást vonultatott fel.

A kiállítás két meghatározó történelmi esemény közötti időszak művészetét tekintette át: az 1956-os forradalom utáni konszolidáció éveitől az 1968-as prágai tavaszig. Ekkor jött létre a kultúrára vonatkozó kategóriarendszer, a „Három T”, vagyis a művek Tiltott, Tűrt és Támogatott kategóriák szerinti minősítése, ami a művészeti eseményeket, kiállításokat és a könyvkiadást is befolyásolta. Az MNG tárlata bemutatta, hogy a tiltott témák – 1956, a szovjet megszállás, a rendszer diktatórikus jellege – által kirajzolt politikai „keretek” ellenére a művészek számtalan alkotómóddal kísérleteztek, hogy az 1956 utáni illúzióvesztett időszakban is megtalálják a korszerű művészi kifejezés „keretek között” maradó formáit.

KÖRZETI ORVOS ÉS PATIKA

A címben szereplő két fogalom/meghatározás már nem létezik, a fiatalabb évjárat valószínűleg nem ismeri, mit is jelentenek. A körzeti orvos a mai háziorvos, a patika pedig a mai gyógyszertár. A régi és a mostani elnevezés mögött azonban nemcsak formai, hanem tartalmi különbség is van.

A körzeti orvost a lakóhely bármelyik lakosa felkereshette, a jogosultság feltétele a körzethatáron belüli lakás volt. A személyi igazolvány felmutatása elegendő volt a gyógyításhoz. Az orvos általában a körzetben lakott, a külső kerületekben a családi házában, beljebb valami nagyobb bérlakásban, az egyik szobát rendelőnek használva fogadta a betegeket. A doktor bácsi (ritkábban néni) többé-kevésbé már valamelyik gyógyító intézményben, például kórházban gyakorlatot szerzett szakember volt. A mi körzetünk orvosa sebészként dolgozott korábban, de a háborúban bokáját súlyos sérülés érte, ezért a fárasztó műtéti „álldogálás” helyett az ülve is végezhető rendelésre váltott. Persze ettől még szorgalmasan gyalogolt (bicegve), jellegzetes (barna, hosszában gömbölyű) orvosi táskáját kezében tartva látogatta a többnyire felvonó nélküli magas házak fekvőbetegeit. Éjjel, nappal. Ez manapság már hihetetlen, de ha kellett, éjszaka is kijött a súlyos beteghez, hogy az akkori kor – az 50-es évek – azóta már eltűnt gyógyszereit a többször használatos (!) injekciós tűvel beadhassa. Nehogy félreértsük: a „többször használatos” azt jelentette, hogy a tűt az asszisztencia (a doktor úr felesége) kifőzte egy forralásra alkalmas speciális edényben, és lehetett használni a következő páciensnél. (Mint látható, életben maradtam.) A kisebb sebészeti beavatkozástól (köröm, furunkulus) a doktor úr nem ijedt meg, szépen kigyógyította a kisiskolást „ambulanter”.

Ahogyan korábban más helyen már írtam, környékünkön a doktor úrnak volt egyedül autója: egy feltehetően Európában maradt katonai Studebaker személyautó batárral járta a messzebb lévő utcákat, és parkolt egymaga az egész Kecskeméti utcában.

PATIKUS MUNKA KÖZBEN BUDAPESTEN AZ 50-ES ÉVEKBEN.
ILLUSZTRÁCIÓ: FORTEPAN

A háború utáni „Patika” felirat jó pár évig őrizte a hagyományt, de aztán a „Gyógyszertár” átvette a stafétabotot. És lassan a régi „gyógyászati üzlet” emlékét is. A mai patikából hiányzik a korábbi patika levegője, az az utánozhatatlan illat, amely minden patikát jellemzett. A patikus patikus volt, kiadta a receptre felírt gyógyszert, vagy ha kellett, elkészítette saját kezűleg a hátul lévő, nem egyszer az utcáról is látható laboratóriumban a speciális gyógyító keveréket (nagyon sok volt ilyen). A receptet az orvos – természetesen – kézzel írta, mégpedig úgy, hogy közmondás is keletkezett a műveletből. Ha valaki olvashatatlan (pocsék) kézírással írt, nem egyszer mondták: „Ehhez is patikus kell, aki elolvassa.” Mert a patikus csodára volt képes. Minden további nélkül meg tudta fejteni a doktor úr (néni) sajátságos kézírását, a nem egyszer a beteg ágyán ülve, a térdére fektetett receptűrlapra írt felírást, az adagolást és amit kellett. A patikus kiszámolta a készítendő gyógyszer összetevőinek árát (általában fejből), ami abban a korszakban gyakorlat volt. 1 forint 17 fillér, 58 fillér, 2 forint 71 fillér és így tovább, összesen…

Néha (mostanában, viccesen) az jut eszembe, nézve a televízió gyógyászati hirdetéseit, hogy a pult mögötti asszisztenstől kérek még valami jófajta akciós tablettát az olcsóbbikból, ha már úgyis itt vagyok.

Megváltozott a világ. (Tudom, hogy a mostani korszerű gyógyszerek sokkal hatásosabbak, mint az 50-60 évvel ezelőttiek. Persze.)

„Kapaszkodj, szívem, menten elszállunk!” – kiáltottam fel váratlanul, de végül utolsó pillanatban sikerült elkapnom a kormányt, így elkerültem az autópálya közepén tátongó krátert. Miközben minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy tengelytörés nélkül elérjük úti célunkat, fel-felvillantak az elmúlt másfél év legemlékezetesebb pillanatai és tanulságai autós szemmel.

MISSYVEL A MÁTRÁBAN IDÉN NOVEMBERBEN

Több mint egy évtized kihagyás után, 2016 márciusában ültem újra volán mögé, és – nem meglepő módon – egyik pillanatról a másikra a mélyvízben találtam magam. A rutin visszaszerzéséhez kellett az elmúlt másfél évben, a legváltozatosabb közlekedési, időjárási és terepviszonyok között összesen megtett húszezer kilométer. Bár autós berkekben ez egyáltalán nem számít soknak – hiszen viszonylag gyakran élek a P+R lehetőségekkel –, azért apropót biztosít egy rövid összegzésre.

Budapesten továbbra sem szívesek vezetek – bár a dugóban araszolgatás „alternatívája” legfeljebb a szakadt Ikarusokon, füstölgő metrón, működő légkondi nélküli „légkondis” járműveken, alkoholistáktól és drogosoktól „fűtött” járatokon, penetráns szagú véglények társaságában történő utazás lehet –, de városon kívül egyre gyakrabban használom ki az alig fogyasztó kisautó nyújtotta előnyöket. S nem is kérdés, hogy anyagilag megéri-e. Két hete például a 300 kilométerre fekvő Körmenden jártunk, és önmagáért beszél, hogy kettőnknek közel 30 ezer forintot kellett volna fizetni oda-vissza a vonatjegyért – a tankolás ennek a harmadába (!) került.

Külön Excel-táblázatban vezetem az autó fenntartásának és üzemeltetésének költségeit – tankolás, kötelező biztosítás, gépjárműadó, útdíj, szervizelés, parkolás és egyéb költségek –, ezen nyilvántartás alapján az elmúlt egy évben 25 665 forintot fizettem az éves Pest megyei és az alkalmankénti országos úthasználatért. Egyébként a felső határ – az éves országos autópálya-matrica ára – 42 980 forint. Egészen elképesztő és vérlázító, hogy ezért az összegért „cserébe” az ország döntő részén kátyúkkal sűrűn szabdalt, hevenyészve tömedékelt, néhol aszfalt helyett betonnal toldozott, a legócskább kockás abroszra emlékeztető sztráda rázza ki az ember lelkét, bizonyos autópálya-szakaszokon és autóutakon kilométereken át meteoritkrátereket kell kerülgetni – és imádkozni a tengelytörés elkerüléséért.

Az alsóbb rendű utak gyalázatos állapotára – egy konkrét útszakasz kapcsán – Túlélőpróba a halálúton című korábbi posztomban világítottam rá, Háromperces kálvária címmel pedig arra mutattam rá, hogy a bürokrácia útvesztői is legalább ennyire rázós meglepetésekkel szolgálhatnak.

S mintha nem lehetne másként: a hazai úthálózat állapotához tökéletesen passzol a legendásan hírhedt magyar közlekedési morál is. Időnként úgy érzem magam, mintha én lennék a hibás azért, mert betartom a KRESZ szabályait, különös tekintettel „vesszőparipámra”, a sebességkorlátozásokra. Erre a legjobb példa a 4-es főutat és Péterit összekötő, általam gyakran használt 31112-es út, ahol az M4-es gyorsforgalmi út építése miatt kialakított ideiglenes aszfaltozott úton a kanyarban 30, majd 40 km/h-val lehet haladni. Mondanom sem kell, ezt rajtam kívül gyakorlatilag senki nem tartja be: a legtermészetesebb módon előznek nyolcvannal a záróvonalon át, s még örülhetek is, ha nem tolnak le az útról. Milliókat kaszálhatna a rendőrség – itt is – a traffizással!

A hozzám hasonlóan szabályosan vezető sofőrök mélységes egyetértésével, tengeri kígyó hosszúságúan sorolhatnám az utakon és a városi forgalomban nap mint nap tapasztalt szabálysértéseket. Mintha a KRESZ csupán ajánlás lenne: egyesek úgy érzik, minél több ponton szegik meg, annál „vagányabbak”, mások batár autóik miatt gondolják úgy, hogy nekik mindent szabad. És röhögnek a markukba, amikor életükért imádkozó gyalogosok rohannak át előttük a zebrán, amikor centikre suhannak el az árokba borulást kockáztató biciklisek mellett, amikor más autósokat hirtelen lassításra kényszerítve előznek – mindenáron – ezeken az ócska utakon.

A vezetési tapasztalattal nem rendelkezőknek fogalmuk nincs arról, mennyi mindenre kell figyelni a volán mögött ülve az autó irányításán kívül, milyen mérhetetlen információmennyiséget kell befogadnia az összes érzékszervnek – és adott esetben a pillanat tört része alatt döntést hozni élet-halál kérdésében.

Számos összetett kérdésre villantottam rá ezzel a poszttal, amellyel reményeim szerint nem csupán elgondolkodtatom és véleménynyilvánításra sarkallom, hanem a közlekedési szabályok betartására is ösztönzöm olvasóimat.

Bár a tanulságot mindenkinek magának kell levonnia, abban minden bizonnyal egyetértünk: az utak állapotán lehet javítani – az elvesztett emberélet viszont pótolhatatlan.

SZEPTEMBER 11. – PORTRÉ A KÖNYVTÁRVILÁGBAN

Megjelent a Könyvtárvilág, a Magyar Könyvtárosok Egyesülete által kiadott webmagazin legfrissebb száma, az alábbi linken olvasható a Portré rovatban velem készített interjú.

SZEPTEMBER 21. – KÖNYVTÁRMEGNYITÓ KISPESTEN

Barátságos hangulatban, kötetlen beszélgetéssel, novellahallgatással megnyitottuk a kispesti Párbeszéd Tere retró könyvtárát: a több ezer könyv rendezésében az ELTE BTK informatikus könyvtáros hallgatójaként, utolsó szakmai gyakorlatom keretében segítettem. „Varga Attila képviselő néhány percben elmondta az Ady Endre út 89 szám alatti helyiség előéletét, a közösségi tér megszületését és jövőbeli elképzeléseinket. A könyvtár létrehozásában, a több ezer könyv rendszerezésében jelentős szerepet vállaló Prusinszki István a könyvekről, a médiáról, az álhírekről írt diplomamunkájáról beszélt a jelenlévőknek. Lukácsy Tibor egy saját novellájának felolvasásával tette ünnepélyessé az estét, és ezután kezdődött a közel kétórás kötetlen beszélgetés, ahol sok mindenről szó esett: írásról, könyvkiadásról, a média szerepéről az életünkben, az ufókról, filmekről és természetesen arról, hogy milyen tartalommal töltsük meg a Párbeszéd Tere klubestjeit” – írta a Párbeszéd Tere Facebook-oldala, a fotót Anderlik Kriszta készítette a megnyitón. A klubban rendezett közéleti, ismeretterjesztő, szórakoztató beszélgetések sorában, október 18-án „Álhírek? Álhírek! Igazság a sorok között – Hamis valóság a közösségi médiában” tartottam – az egyetemi szakdolgozatomon alapuló – rövid előadást, amelyet kötetlen beszélgetés követett.

SZEPTEMBER 23. – TUDOMÁNYOK FŐVÁROSA A VÁRKERT BAZÁRBAN

A természettudományt és technológiai innovációt népszerűsítő interaktív kiállítás nyílt a Várkert Bazárban: a Tudományok Fővárosa címet viselő rendezvényen többek között a robotika, a csillagászat, az űrkutatás, a virtuális valóság és a környezetvédelem területéhez tartozó előadásokat és kísérleteket tekinthettek meg az érdeklődők. A több mint 40 kiállító standjánál egyebek mellett önjáró robotok, elektromos járművek és mobil planetárium várta a közönséget, de ki lehetett próbálni a Pulispace holdjáró-rovert, és volt drónverseny is.

OKTÓBER 4. – HATVAN ÉVE INDULT EL AZ ŰRVERSENY

Hatvan éve indult el az emberiség a világűr felé. A jubileum alkalmából a Magyar Asztronautikai Társaság és a Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont a Magyar Tudományos Akadémia székházában tartotta az Űrkutatás Napja elnevezésű ismeretterjesztő rendezvényt, amelyen – a MANT tagjaként – én is részt vettem. „Almár Iván egyébként úgy gondolja, hogy helyesebb lenne, ha ezt a dátumot nem az űrkorszak kezdetének, inkább az űrcivilizáció kezdetének neveznék” – írta tudósításában az mno.hu.

OKTÓBER 17. – REJTÉLYES VILLANÁS AZ ORSZÁG FELETT

Éjszaka hazánkban és a környező országokban is többen figyelmesek lettek egy óriási fényvillanásra az égbolton – párommal a 4-es úton hazafelé tartva figyeltünk fel a „rejtélyes jelenségre”. Mizser Attila, a Magyar Csillagászati Egyesület főtitkára a 24.hu megkeresésére arról tájékoztatott, hogy a rendelkezésre álló adatok szerint a jelenséget egy tűzgömb, azaz egy Vénusznál fényesebb meteor okozta. Mint fogalmazott, több észlelő arról számolt be, hogy a villanás annyira fényes volt, hogy árnyékot is vetett. „Az eddig beérkezett információk alapján úgy tűnik, hogy a tűzgömb Kelet-Szlovákia térségében ért be a légkörbe, és bár igen fényes volt, feltehetően a légkörben elégett” – magyarázta.

OKTÓBER 18. – IGAZSÁG A SOROK KÖZÖTT

A kispesti Párbeszéd Tere klubprogramjának vendégeként a napjainkban egyre aggasztóbb méreteket öltő álhírjelenségről tartottam előadást. Az interneten és a közösségi médiában terjedő hamis információk nemcsak a „régi” ufókutatókat viszik tévútra, hanem a különböző ufós csoportok tagjainak többségét is. De hogyan lehet megkülönböztetni a hiteles információkat az álhírektől, az áltudományos nézeteket a valódi ismeretektől? Hol ér véget a hazugság, és hol kezdődik az igazság? Ezekre a kérdésekre kerestük a válaszokat az előadással egybekötött, baráti hangulatú beszélgetésen.

NOVEMBER 4. – HAJNALI KÖD A 4-ES ÚTON

Hajnalban – a szinte áthatolhatatlan köd miatt – horrorfilmbe illően lehet autóval közlekedni, a látótávolság még távolsági fényszórókkal és ködfényszórókkal is alig néhány méter (!) a 4-es úton. Tényleg félelmetes és életveszélyes az „út a semmibe”: a megengedett 90 km/h-s sebesség helyett legfeljebb 40-nel haladsz, és rettegsz. Nem látsz semmit, tényleg semmit. Haladsz a bizonytalanba, az amúgy ismert út ismeretlen. Kapcsolod a távolságit, az első-hátsó ködlámpát, és még a vészvillogót is. KRESZ ide vagy oda, az életed és utasod élete a tét, mert valóban akkora a köd – és imádkozol, a többi autóssal együtt, akik hasonlóan gondolják… Ez már több mint köd: horror. De menned kell tovább...

NOVEMBER 9. – „ÖRÖKKÖN ÖRÖKKÉ ÉS MÉG AZUTÁN IS”

NOVEMBER 11. – MEGMENEKÜLHET A PLANETÁRIUM

A kormány döntött a Budapesti Planetárium épületének felújításáról, és ennek előkészítését 50 millió forinttal támogatja – közölte az EMMI Kultúráért Felelős Államtitkárság. A közlemény emlékeztetett: a kormány 2017 júniusában döntött arról, hogy a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat által fenntartott Budapesti Planetárium életveszélyes állapotának elhárítására 86 millió forintot biztosít. A kormány újabb döntésével támogatja az épület átfogó felújítását, műszaki-szakmai fejlesztését, és biztosítja az előkészítéshez szükséges fedezetet – olvasható a tájékoztatásban.

NOVEMBER 20. – MEGSZŰNIK A NYOMTATOTT VASÚTI MENETREND

A most használatos, december elején múlva lejáró menetrendkönyv az utolsó, a 2018-ast már nem nyomtatja ki a MÁV, de mindenki letöltheti magának PDF-ben. Egy 2014-ben végzett utaselégedettségi vizsgálat szerint az utazók mindössze 1,5 százaléka tájékozódik már csak a menetrendkönyvből. A menetrendkönyvek szerepét az elektronikus utastájékoztató csatornák mellett a jelenleginél hangsúlyosabban és szélesebb körben megjelenő vonali menetrendek veszik át. Továbbra is biztosított lesz a vasúti menetrend belföldi közszolgáltatási tartalmának naprakész elérhetősége és letölthetősége az Elvirában és a MÁV-csoport honlapján – válaszolta a MÁV a Fonódó blog megkeresésére.

NOVEMBER 28. – IZSÁKY-KUTATÓK ESZMECSERÉJE

Perlaki Zsuzsanna Éva „Az Izsáky-bőröndök titkai” címmel tartott előadást a körmendi Batthyány-kastély aulájában a Körmendi Kulturális Műhely rendezvényén. Az előadóval Eőry Szabó Ferenc mkl és Eőri Szabó Ferenc beszélgetett. November 30-án „Rejtélyes ufóesetek nyomában” címmel tartott előadást Perlaki Zsuzsanna Éva a Párbeszéd Tere XIX. kerületi klubhelyiségében.

NOVEMBER 30. – HARMINCÖT ÉVES A KÉPÚJSÁG

Az első teletext szolgáltatást a BBC indította 1975-ben, Magyarországon a Képújság 1982. november 30-án, a Magyar Távirati Iroda épületéből kezdte meg rendszeres kísérleti adását. Az akkor még bonyolultnak számító technikai követelmények miatt a kezdetben a mainál kétszer akkora létszámú szerkesztőség készítette és töltötte fel a híreket, közszolgálati információkat. Mint a NAVA által közzétett archív felvételen is látható, egy Aston klaviatúrával szerkesztették a miniatűr Sony monitoron látható szöveget, és floppyra mentették le a tartalmat. A szolgáltatás neve valójában Teletext volt, amely akár nevezhető a mai internet elődjének is, az akkori technológiára hangolva: bizonyos tévécsatornák a normál kép és hang sugárzásán túl még egy információs csatornát is sugároztak, melyet az azt venni képes televíziókészüléken nézve, egy „szöveges felületen” keresztül különféle híreket és érdekességeket olvashatott a néző. A Képújság valójában a Teletext aktuális híreit és egyéb információit tartalmazó szöveges oldalakat bemutató, alatta instrumentális zenét sugárzó, 3-5 perces műsorblokk volt, melyet általában a délutáni műsorkezdés előtt és a műsorzáráskor sugárzott a Magyar Televízió.

Az Őrség legimpozánsabb várkastélya, a Batthyány család birtokközpontja az Őrség kapujában, Körmenden található. A 18. században épült, jelenleg felújítás alatt álló épületegyüttesben a Dr. Batthyány-Strattmann László Múzeum kiállításai kaptak helyet.

A kastély eredete a 15. század közepére vezethető vissza, főépülete reneszánsz stílusban épült az 1400-as években, írott források 1459-ben említik először az épületet, de ezt a várkastélyt már csak régi térképek és leírások őrzik. Az erődítmény 1604-ben került a Batthyány család tulajdonába, és egészen 1945-ig a család birtokában maradt.

A Batthyány család 1655-ben hozta létre a vár ma is látható, négyszárnyú, hengeres saroktornyokkal ellátott központi magját. A Rákóczi-szabadságharc alatt megsérült várat az 1710-es években újjáépítették, majd gróf Batthyány Lajos, a későbbi országnádor az 1730-as években barokk stílusú kastéllyá alakíttatta. A 19. században az egész kastélyt klasszicista stílusban építették újjá.

1920-tól a boldoggá avatott dr. Batthyány-Strattmann László herceg, a híres szemész orvos volt a kastély tulajdonosa. A szegények orvosaként is ismert herceg a kastély egyik szárnyában rendezte be kórházát, ahol mintegy 20 ezer műtétet végzett, a rászoruló betegeket ingyen gyógyította, a birtok bevételeinek kétharmadát a betegek gyógykezelésére fordította. A példás családi és társadalmi életet élő herceget 2003-ban II. János Pál pápa boldoggá avatta. 1945-ben, az orosz hadsereg bevonulása során a jelentős képgalériát, a könyvtárat, a fegyvergyűjteményt és a műkincsek egy részét feldúlták, kifosztották és ellopták.

Napjainkban a kastély hatalmas termeinek egy részében a dr. Batthyány-Strattmann Lászlóról elnevezett múzeum működik, másik részében könyvtár, levéltár, színház és információs iroda kapott helyet. A kastély parkját a 18. században alakították ki barokk kertté, majd 1820 körül angolparkká formálták át. Jelenleg mintegy 35 hektár területen fekszik a védett, arborétum jellegű Várkert.

Országos problémára hívtam fel a figyelmet egy konkrét útszakasz kapcsán, a Gomba és Úri községet összekötő 3113-as út állapotáról írt blogbejegyzésemben.

NOVEMBERBEN A GOMBAI HATÁRBAN. FOTÓ: LEHOTA VILMOS

Miután – legnagyobb örömömre – másfél nap alatt több mint kilencezren (!) olvasták a posztot, úgy gondoltam, a téma valóban közérdeklődésre tarthat számot, ezért a bejegyzés linkjét egy rövid kísérőszöveggel elküldtem Gomba község elöljárójának, Lehota Vilmosnak. A közel háromezres lélekszámú Pest megyei település független polgármestere még aznap válaszolt: ezt követő levélváltásunkban engedélyt adott arra, hogy alábbi levelét – amelyben szerintem igencsak tanulságos gondolatokat fogalmazott meg – teljes terjedelmében idézzem.

„Tisztelt Prusinszki Úr!

Köszönöm az ajánlót, így már én is elolvastam. A többi olvasóhoz – főleg a számosságukhoz – pedig gratulálok.

Örülök a citátumnak, de figyelmébe ajánlom az alábbi sorokat is a 2014. márciusi polgármesteri tájékoztatómból:

»9. hét – 2014. február 24. – március 2.

A Magyar Közút Nonprofit Zrt. átadta a munkaterületet az útburkolat felújítását végző kivitelezőnek. A műszaki leírás ellentmondásos volt, mivel a 0+0-tól a 2+100 km-szelvényig, de a település vége tábláig kell elvégezni a burkolatfelújítást, de a település végét jelző tábla a 2+164 km-szelvénynél található. Az MKN Zrt.-t képviselő Pintér Ferenc azzal oldotta fel az ellentmondást, hogy a műszaki átvételnél a „település vége tábla” megjelöléshez fog ragaszkodni. A bejáráson egyértelműsítette az átadó képviselője, hogy a szakaszon érintett buszöblöket aszfaltozni kell. Az átadási jegyzőkönyv mellett külön észrevételt nem tettem, a beavatkozás pontos időpontját rögzítve a települési honlapon tettük közzé a megszerzett információkat.«

Ez egy kissé árnyalja a blogban szereplő szövegrészeket, ugyanis az út első 2164 méterét már sikerült kijavíttatni, így a falu lakói kevésbé érzik az út problémáit, nem élnek már az első 550 méterre vonatkozó sirámaim. Úri és Gomba között meg nemcsak az út fogy el, de az utazó is egyre kevesebb. Lassacskán már csak az jár arra, aki másként nem tehet, továbbá az útdíjat kikerülő teherautók (ha nem fizetnek útdíjat, hamarosan út sem lesz alattuk).

Önnel együtt sajnálom a 3113-as jelű országos összekötő út 2+164 és 7+400 kilométerszelvényei között utazókat, viszont – sajnos – számomra a fő oka is egyértelmű: nem jutott Pest megyének elegendő forrás a nagy uniós pénzesőből, mert egy régióként határozták meg a fővárossal, így az ország lakosságának 30 (!) százaléka egy dobozba került, a többi 70% meg hatfelé oszlott (!). Ráadásként ez a „nagy doboz” már nem szorult felzárkóztatásra, csak aprópénzt kapott a többihez képest, és még azt is elvitték a fővárosi beruházások, élükön a „négyesmetró-panamával”. Ebből kifolyólag nem kell túl messze menni a fővárostól, hogy balkáni körülményekkel találkozzunk (eső után köpönyeg, hogy a kormányzat 2015-ben döntött a Központi régió szétválasztásáról, mert mire ez számszerűsíthetővé válna, addigra már nem lesz osztandó a műveletben).

Gondolom, a 3113-as úton végig tudott autózni. Érdemes a két végére szánt felújítási forrásokat összevetni, mert meglepő eredményre juthatunk. Az Úri és Sülysáp területén lévő ~7 kilométer és a gombai 2 kilométer fajlagos költsége messze nem ugyanaz, ahogyan a műszaki tartalom sem. Véleményem szerint meg kellett volna találni azt a közbülső műszaki tartalmat, amivel a teljes 14,2 km megújulhat egyszerre. 2007-ben csak az út második felére készült terv a teljes útszakasz felújítási pénzének felhasználására. Én ezt is látom a probléma mögött, de az egészséges irigységre is rá tudom fogni…

Nem akarom semmissé tenni a problémát, ámbár javaslom, hogy erről a vacak 3113-as útról a falu közelében letérve tegyen egy gyalogtúrát a dombok közötti változatos völgyekben. Gombán még kellemes élményekkel is gazdagodhat, és az arról szóló írások is felhívhatják a figyelmet a településünkre. Teljesen máshogy és egészen másra.

Tudom, hogy a negatív reklám is reklám, de településvezetőként a másiknak jobban tudok örülni.

Köszönettel és üdvözlettel:
Lehota Vilmos”

Polgármester úrnak küldött válaszlevelemben megígértem: jövő tavasszal, amikor ismét szép idő lesz, „bakancsos turistaként” is elmegyek majd Gombára, és egészen más oldaláról is bemutatom a falut és környékét. „Túrázni viszont ilyenkor is érdemes, én is most értem haza a gombai határból. Küldök egy mai mobilos fotót a mostani állapotról – csak kedvcsinálónak” – írta válaszában Lehota Vilmos.

Ezúton is köszönöm, az ajánlást megfogadom, és – miközben bízom abban, hogy hosszú idő után az út is újjáépül, az utazó is egyre több lesz – tanulságként engedtessék meg egy szubjektív megjegyzés, a szavak legnemesebb értelmében: így is lehet.

Így is lehet válaszolni, így is lehet kommunikálni, ily módon is elő lehet segíteni társadalmilag fontos ügyek intézését – vagy legalábbis megpróbálni.

Csupán centikkel kerültem el az ütközést a szembejövő Ikarusszal a kanyarban, majd iszonyatos csattanás hallatszott a hátsó tengely felől. Nem „egyszerű” kátyúba futottam: szó szerint megnyílt a föld az autó alatt.

ILLUSZTRÁCIÓ: MTI-FOTÓ, JÁSZAI CSABA

„A munkások képzeletek szerint országutat készítenek, melly minden tréfán kivül hazánkban sok helyen búza alá alkalmasabb lenne, mint utazók s társzekerek számára”. Széchenyi István 1830-ban megfogalmazott gondolatai jutottak eszembe, miután Dakar-raliba illő körülmények között sikerült végigzötykölődnünk a Pest megyei Úri és Gomba községet összekötő 3113-as úton.

Az elméletileg megengedett – itt több mint megmosolyogtatónak ható – 90 km/h-s sebesség legfeljebb harmadával szlalomoztunk a szétmorzsolódott aszfaltmaradékon kátyúból kátyúba, gödörből gödörbe, kráterből kráterbe a mindkét oldalon töredezett útszélek között, attól rettegve, melyik pillanatban esik atomjaira alattunk az amúgy dzsiplelkű francia autó.

Ez az „országos összekötő útként” definiált, de még szekérútnak sem nevezhető, alig több mint hat kilométeres szakasz az egymást követő hajtűkanyarokkal, helyenként egy tengelytávnyira szűkülő szélességével, gyalázatosan lekopott burkolati jelzéseivel tökéletesen mutatja „Magyarországnak mai állapotját”: egyeseknek a döbbenettől, másoknak a halálfélelemtől ugrik ki a helyéről a szíve, törnek a tengelyek, repülnek a kerekek, hullanak az alkatrészek, őszülnek az emberek.

Mint arra Gomba község polgármestere a Magyar Közút Kht. Regionális Főmérnökségének 2010-ben (!) írt levelében is rámutatott: a méltatlanul mellőzött út állapota több mint vállalhatatlan: a „kátyúzásnak” nevezett szakszerűtlen aszfaltos tömedékelés teljesen eredménytelennek bizonyul, a Volánbusz Zrt. autóbuszainak és a tanyagondnoki szolgálat naponta többször erre közlekedő járműveinek futóművei záros időn belül, újra meg újra teljes felújításra szorulnak, gyakorlatilag „a 3113-as jelű országos összekötő út első kilométerén közlekedni lassacskán lehetetlen, de mindenképpen veszélyes”.

Nehezen találom a szinonimákat erre a szégyenletesen gyatra útszakaszra, s azon csodálkozom, hogy még nem tört ki lázadás a nap mint nap erre közlekedők körében.

De abban az országban, ahol az autópályák is úgy néznek ki a sok kátyútól, mint egy kockás abrosz, mégis súlyos ezreket gombolnak le a sztrádahasználatért… Abban az országban, ahol tucatjával épülnek az út menti stadionok, ahol úton-útfélen sorozós plakátokat látni, ahol a „balkáni” nem jelző, hanem intézményesített állapot, ahol állítólag minden fontos, csak épp a lényeg sikkad el – ott már valóban csak a csodában lehet bízni. Vagy – mint oly sok esetben – komolyabb tragédiának kell bekövetkeznie ahhoz, hogy végre feleszméljenek az illetékesek?...

Ha ezt nem szeretnék megvárni, inkább kaparják fel egy lapáttal a maradék aszfaltot, és építsenek kisvasutat ezen a nyomvonalon, máshoz úgysem értenek – Úrit pedig már a nevéből adódóan is vonzó turisztikai célponttá lehetne tenni.

„Nem csak az út fogy el, az utazó is egyre kevesebb”

 

Miután – legnagyobb örömömre – másfél nap alatt több mint kilencezren (!) olvasták a posztot, úgy gondoltam, a téma valóban közérdeklődésre tarthat számot, ezért a bejegyzés linkjét egy rövid levél kíséretében elküldtem Gomba község elöljárójának, Lehota Vilmosnak. A közel háromezres lélekszámú Pest megyei település független polgármestere még aznap válaszolt: ezt követő levélváltásunkban engedélyt adott arra, hogy levelét – amelyben szerintem igencsak tanulságos gondolatokat fogalmazott meg – teljes terjedelmében megjelentessem.

Házaspárként tett első kirándulásunk helyszínéül tökéletes választásnak bizonyult az idilli fekvésű parádfürdői Ilona-völgy, ahol Magyarország legnagyobb természetes zuhataga található.

Nem csupán gyermekkori emlékeket, hanem közös élményeket is idézett számunkra Parádfürdő környéke, hiszen múlt tavasszal már jártunk a Károlyi-kastélynál és a legendákkal övezett – 2015-ben kidőlt – hatalmas kocsányos tölgynél, a több mint 300 éves Rákóczi-fánál. Az innen mintegy 5 kilométerre fekvő Ilona-völgyi-vízeséshez vezető, hangulatos rétek között futó aszfaltos utat százéves vadgesztenyékből és hársakból álló szépséges fasor övezi, a várbükki elágazást követően az ősszel különösen szép színekben pompázó bükkösben haladtunk tovább. Útközben több foltos szalamandrát is láttunk: a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján szereplő faj eszmei értéke 50 ezer forint.

A kezdetben kényelmes, széles gyalogút szorosan a patak mellett vezet, többször is átszeli azt, majd egyre keskenyebbé és kövesebbé válva, kanyarogva kapaszkodik fel a vadregényes, sziklás völgyben egészen a vízesésig. Hazánk legnagyobb szintkülönbségű zuhatagának vize az Ilona-völgy függőleges sziklafalának V alakú felső hasadékából, vékony sugárban zúdul alá 10 méteres magasságból.

„Örökkön örökké és még azután is” – bízom abban, hogy itt elhangzott kívánságunk meghallgattatásra talál, szerelmünket a Mátra elapadhatatlan pozitív energiái táplálják tovább.

A pécsi Zsolnay Kulturális Negyedbe szervezett szakmai kirándulást a Magyar Asztronautikai Társaság november 4-én, az egész napos eseményen a MANT tagjaként vettünk részt. Közép-Kelet-Európa legnagyobb kulturális épületegyüttese a Zsolnay család 19. századi porcelángyárának felújítása nyomán született újjá 2010-ben. A Zsolnay Negyed 45 fő befogadására alkalmas planetáriumában A világűr felfedezése című műsort tekintettük meg. Európában elsőként itt állt szolgálatba az a digitális vetítőgép, amely felbontásával, képminőségével emelkedik ki társai közül. A Varázsóra elnevezésű program látványos fizikai kísérletei után a Labor – Interaktív varázstér fantázianévre hallgató „csodák palotájában” szórakoztunk. Indulás előtt még felsétáltunk a gyár melletti dombon emelt mauzóleumhoz, a Zsolnay család nyughelyéhez, ahol 42 oroszlán őrzi az eozintechnika titkát.

GYUFASKATULYA-JÁTÉK

Munka (tanulás) után édes a pihenés, mondják, de a pihenést is egy idő után meg lehet unni. Ha az ember még ifjú (sőt: gyermek) a szabadidejét – ha nem esik az eső – lábtenisszel eltöltheti a Magyar utcában, kiskapuzhat a grundon vagy a Károlyi-kertben, moziba is mehet, vagy ha elég bátor (és van legalább tíz forintja), kirándulhat a Vidám Parkba is – de ne legyünk telhetetlenek.

A hosszú őszi és téli estéken (ha már az olvasásba belefáradtunk) jöhetett egy igen egyszerű asztali játék. Ehhez nem kellett más, mint egy félig-háromnegyedig teli gyufaskatulya és egy üres asztal. Már két személy is játszhatott, de ha többen voltak, az még izgalmasabbá tette a küzdelmet, mert itt ugye versengés indult, ki lesz az ügyesebb.

A játéknak nem volt külön neve (mi legalábbis nem ismertük). Persze zárójelben mindjárt meg is jegyzem, hogy a mai számítógépes játékok mellett egy skatulya gyufa labdába sem rúghat, de a mi időnkben (az 50-es években!) komputer sem létezett.

Nos, nézzük a játékot! A terítő nélküli asztalt körbeülik a játékosok. Mint tudjuk, a skatulyának (amely téglatest alakú) két szélesebb oldala van, amelynek egyik felén akkoriban például „Szikra biztonsági gyújtó” felirat ékeskedett, a másik oldalán nem volt felirat. A skatulyát az asztal szélére helyezzük úgy, hogy egy kis része azon túllógjon, mert ezt fogjuk „pöckölni”. Ugyanis a dobozt kétféle módon fogjuk meglökni, felfelé természetesen, a levegőbe: az egyik pöckölési mód szerint a hüvelykujjunkat hozzáfeszítjük a mutatóujjunkhoz, a doboz kilógó része alá helyezzük, majd a hüvelykujjunkat felfelé pattintjuk és a doboz máris a levegőbe száll. A másik mód valamivel egyszerűbb: begörbítjük mutatóujjunkat és ezzel a kilógó dobozt felütjük a levegőbe. A doboz a levegőbe repül, majd leesik az asztalra. Ha rögtön leesik a padlóra vagy legurul az asztalról, a pöckölés érvénytelen lesz, a versenyző nem kap pontot, jöhet a következő személy. És itt a lényeg: a pontszerzés. Ha a doboz a feliratos oldalára esik: 2 pont. A felirat nélküli rész: 0 pont. A versenyző mindaddig folytathatja a pöckölést, amíg nem 0-át ér el. Vannak nagyobb pöckölési értékek is: ha a téglatest hosszabbik oldalára esik (vagyis áll meg) a skatulya: 10 pont. Ha rövidebb oldalára esik (ami ritka): 25 pont. Ugye milyen egyszerű? Aki hamarabb eléri a 100 pontot, az lesz a győztes.

Mi, akkori gyerekek hatalmas csatákat vívtunk. Természetesen felnőttek is játszották, nyugodtan mondhatom, mindenki élvezte a pöckölést. A gyakorlott csatázók rafinált módszereket is tudtak alkalmazni, falsot adtak a skatulyának, valamelyik oldalát jobban meglökték, kisebb-nagyobb erővel bucskáztatták a dobozt. Volt rekordnyilvántartás is: ki tudott folyamatosan, hibátlan pöcköléssel legtöbb pontot elérni. A rekorder nagy tekintélynek örvendett.

Ezt a játékot – mondanom sem kell – bárhol lehet játszani.

Túraútvonal: Dömös, községháza – Szentfa-kápolna – Vadálló-kövek – Prédikálószék – Tányéros-völgy – Kecskehát-rét – Nyalka-bérc – Visegrád–Diós, lovaspálya

Szemerkélő esőben indultunk útnak Dömösről, majd négy és fél kilométer alatt 540 méteres szintkülönbséget leküzdve, helyenként félelmetesen meredek ösvényeken kapaszkodtunk fel a Vadálló-kövekhez. Ekkorra már leszakadt az ég, a közeli ormokat is sorra takarták el a fellegek, s mire a 639 méter magasan álló – múlt évben felavatott – prédikálószéki kilátóhoz értünk, sűrű köd borította be a vidéket és fedte el az egyébként csodálatos kilátást a Dunakanyarra, a Pilis és a Börzsöny csúcsaira. Az egyre hevesebb esőzés miatt a szükségesnél rövidebb pihenőt követően meneteltünk tovább, a felfelé vezető ösvénynél jóval kényelmesebb, murvás erdészeti úton, ahol hamisítatlan őszi arcát mutatta a Pilis.

Mintegy kétórás gyaloglás után – miközben lassan szinte teljesen besötétedett – értünk el egy újabb elágazáshoz: a turistaút váratlanul elkülönült a műúttól. Hiába mutatott az újonnan festett turistajelzés Dömös felé, nem szerettük volna a dagonyában végezni, így kénytelenek voltunk a jelzetlen erdészeti úton folytatni viszontagságos utunkat – bízva a legjobbakban. Nem könnyített a helyzeten, hogy a nálam lévő turistatérkép a prédikálószéki kilátó átadása előtt készült, így hiába jártam már korábban többször is a környéken, ezúttal lefelé menet nem tudtam pontosan meghatározni a helyzetünket. Végül – összesen több mint 15 kilométer feszített tempójú gyaloglás után – aszfaltozott útra értünk, ahol már kamatoztatni tudtam helyismeretemet: Dömös és Visegrád között, a diósi lovastanyánál kötöttünk ki. Teljesen átázva szálltunk fel a szerencsére nem sokkal később érkező távolsági buszra, s jutottunk vissza a túra kiindulópontjához, a dömösi községházához. És néhány perccel később elállt az eső...

Az Alföldbe simuló, 190 méter magas Strázsa-hegy a hagyomány szerint arról kapta nevét, hogy a török korban innen kémlelték a környéket, őrizve a monori falut és népét a portyázó törököktől. Napjainkban Közép-Európa egyik legnagyobb összefüggő pincefaluja található itt, amely mintegy 960 pincéjével a Kunsági borvidékhez tartozik. A Kis-Strázsa-hegy tetején 2002-ben átadott kilátóból a budai hegyek vonulatai is látszanak, a legfelső szintjén elhelyezett panorámatáblák segítségével azonosítani lehet a környék jellegzetes pontjait.

Hosszú idő telt el azóta, hogy – Különvélemény címmel – utoljára írtam blogbejegyzést az Idegen Zónán. Pedig az elmúlt több mint egy év korántsem telt eseménytelenül az általam megálmodott Meridián Csoport számára, miközben újabb régi vágyamat váltottam valóra: sikeresen megvédtem az álhírekkel, alternatív elméletekkel és ufókutatással foglalkozó egyetemi diplomamunkámat.

Az emberi hiszékenységnek, tájékozatlanságnak, elfogultságnak és az internetes közösségi oldalaknak köszönhetően soha nem látott mértékben terjednek az álhírek és az áltudományos nézetek a világhálón. Az ELTE BTK informatikus könyvtáros hallgatójaként írt diplomamunkámban – amelynek első része itt, második része itt olvasható – az elmúlt évtizedekben világszerte népszerű áltudománnyá vált ufológiát vetettem alaposabb vizsgálat alá ezen a téren. Különböző szakterületeken illetékes interjúalanyaim személyes tapasztalataikkal, véleményükkel járultak hozzá ahhoz, hogy minél pontosabb, hitelesebb képet lehessen nyújtani a sok esetben összetett, több tudományterületet érintő kérdésekben.

Az ELTE BTK informatikus könyvtáros hallgatójaként „Információk hitelességének mérlegelése hagyományos könyvtári és hálózati környezetben” címmel írtam diplomamunkát. Az alapszakos szakdolgozatot – sikeres védését követően – szerkesztett formában, több részben közlöm a blogon. Az előző rész itt olvasható.

Az ELTE BTK informatikus könyvtáros hallgatójaként „Információk hitelességének mérlegelése hagyományos könyvtári és hálózati környezetben” címmel írtam diplomamunkát. Az alapszakos szakdolgozatot – sikeres védését követően – szerkesztett formában, több részben közlöm a blogon.

JÚNIUS 12. – „MESTERMUNKA” TIPOGRÁFIATÖRTÉNETBŐL

Egy oldalpár tipográfiatörténet gyakorlati feladatból: egyebek mellett Misztótfalusi Kis Miklós 1698-as szakácskönyvéből a címoldalt kellett reprodukálnom – azaz begépelni a szöveget és a 319 évvel későbbi (mai) technológiával úgy betördelni, hogy a legjobban hasonlítson az eredetihez. Nem hibátlan, de egészen vállalható lett! Ma tízszer ennyit dolgoztam a párom könyvének borító-előkészítésén, utóbbi „kicsit” modernebb lesz… Sajnos még nem mutathatom meg – eleget látjátok majd a könyvesboltokban.

AUGUSZTUS 15. – A SZÁMÍTÓGÉPIPAR „VOLKSWAGEN BOGARA”

Idén 35 éves minden idők egyik legnépszerűbb számítógépe, a nyolcvanas évek jelképe: a Commodore 64. A legtöbb forrás szerint 1982 augusztusában bemutatott, más írások szerint pedig szeptembertől forgalmazott C64 nem volt előzmények nélküli a maga idején rendkívül innovatív és sikeres Commodore cég palettáján. A kor professzionális személyi számítógépeivel is több paraméterben versenyképes tudással a gépet eleinte játékra és üzleti funkciókra egyaránt alkalmasnak találták. Később, a nagyobb tudású PC-k megjelenésével a C64 egyértelműen a játékgépek sorába tagozódott be; a géppel generált zenék egy szubkultúra körében mind a mai napig méltán népszerűek. A C64-et 11 éven keresztül, 1993-ig gyártották, mintegy 20 millió példányban. Egy nemzedék kedvencét, a számítógépipar „bogárhátú Volkswagenét” máig életben tartják rajongói – olvasható A jövő múltja informatikatörténeti kiállítás honlapján.

AUGUSZTUS 20. – NEGYVENÉVES A PLANETÁRIUM

1977. augusztus 20-án tartották a nyitó előadást, így már 40 éves a Népligetben álló Planetárium, amely nem tudott tovább dacolni az időjárással és a heves esőzésekkel, ezért június 18-án bezárta kapuit. Az intézménynek állami támogatásra van szüksége az újranyitáshoz, mert a javításokat, fejlesztéseket önerőből már nem tudja fedezni. A Planetárium jövőjéről őszre várható leghamarabb döntés – írta a pestbuda.hu.

AUGUSZTUS 30. – TANÉVNYITÓ SAJTÓBESZÉLGETÉSEN

A Külső-Pesti Tankerületi Központ által rendezett tanévnyitó sajtóbeszélgetésen, Ruzsa István fotóján. Maradtak megválaszolatlan kérdések…