Prusi Dosszié

Prusi Dosszié

HÚSZEZER KILOMÉTER A MAGYAR UTAKON

2017. december 10. - Prusi

„Kapaszkodj, szívem, menten elszállunk!” – kiáltottam fel váratlanul, de végül utolsó pillanatban sikerült elkapnom a kormányt, így elkerültem az autópálya közepén tátongó krátert. Miközben minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy tengelytörés nélkül elérjük úti célunkat, fel-felvillantak az elmúlt másfél év legemlékezetesebb pillanatai és tanulságai autós szemmel.

20171209_illusztracio.JPG

MISSYVEL A MÁTRÁBAN IDÉN NOVEMBERBEN

Több mint egy évtized kihagyás után, 2016 márciusában ültem újra volán mögé, és – nem meglepő módon – egyik pillanatról a másikra a mélyvízben találtam magam. A rutin visszaszerzéséhez kellett az elmúlt másfél évben, a legváltozatosabb közlekedési, időjárási és terepviszonyok között összesen megtett húszezer kilométer. Bár autós berkekben ez egyáltalán nem számít soknak – hiszen viszonylag gyakran élek a P+R lehetőségekkel –, azért apropót biztosít egy rövid összegzésre.

Budapesten továbbra sem szívesek vezetek – bár a dugóban araszolgatás „alternatívája” legfeljebb a szakadt Ikarusokon, füstölgő metrón, működő légkondi nélküli „légkondis” járműveken, alkoholistáktól és drogosoktól „fűtött” járatokon, penetráns szagú véglények társaságában történő utazás lehet –, de városon kívül egyre gyakrabban használom ki az alig fogyasztó kisautó nyújtotta előnyöket. S nem is kérdés, hogy anyagilag megéri-e. Két hete például a 300 kilométerre fekvő Körmenden jártunk, és önmagáért beszél, hogy kettőnknek közel 30 ezer forintot kellett volna fizetni oda-vissza a vonatjegyért – a tankolás ennek a harmadába (!) került.

Külön Excel-táblázatban vezetem az autó fenntartásának és üzemeltetésének költségeit – tankolás, kötelező biztosítás, gépjárműadó, útdíj, szervizelés, parkolás és egyéb költségek –, ezen nyilvántartás alapján az elmúlt egy évben 25 665 forintot fizettem az éves Pest megyei és az alkalmankénti országos úthasználatért. Egyébként a felső határ – az éves országos autópálya-matrica ára – 42 980 forint. Egészen elképesztő és vérlázító, hogy ezért az összegért „cserébe” az ország döntő részén kátyúkkal sűrűn szabdalt, hevenyészve tömedékelt, néhol aszfalt helyett betonnal toldozott, a legócskább kockás abroszra emlékeztető sztráda rázza ki az ember lelkét, bizonyos autópálya-szakaszokon és autóutakon kilométereken át meteoritkrátereket kell kerülgetni – és imádkozni a tengelytörés elkerüléséért.

Az alsóbb rendű utak gyalázatos állapotára – egy konkrét útszakasz kapcsán – Túlélőpróba a halálúton című korábbi posztomban világítottam rá, Háromperces kálvária címmel pedig arra mutattam rá, hogy a bürokrácia útvesztői is legalább ennyire rázós meglepetésekkel szolgálhatnak.

S mintha nem lehetne másként: a hazai úthálózat állapotához tökéletesen passzol a legendásan hírhedt magyar közlekedési morál is. Időnként úgy érzem magam, mintha én lennék a hibás azért, mert betartom a KRESZ szabályait, különös tekintettel „vesszőparipámra”, a sebességkorlátozásokra. Erre a legjobb példa a 4-es főutat és Péterit összekötő, általam gyakran használt 31112-es út, ahol az M4-es gyorsforgalmi út építése miatt kialakított ideiglenes aszfaltozott úton a kanyarban 30, majd 40 km/h-val lehet haladni. Mondanom sem kell, ezt rajtam kívül gyakorlatilag senki nem tartja be: a legtermészetesebb módon előznek nyolcvannal a záróvonalon át, s még örülhetek is, ha nem tolnak le az útról. Milliókat kaszálhatna a rendőrség – itt is – a traffizással!

A hozzám hasonlóan szabályosan vezető sofőrök mélységes egyetértésével, tengeri kígyó hosszúságúan sorolhatnám az utakon és a városi forgalomban nap mint nap tapasztalt szabálysértéseket. Mintha a KRESZ csupán ajánlás lenne: egyesek úgy érzik, minél több ponton szegik meg, annál „vagányabbak”, mások batár autóik miatt gondolják úgy, hogy nekik mindent szabad. És röhögnek a markukba, amikor életükért imádkozó gyalogosok rohannak át előttük a zebrán, amikor centikre suhannak el az árokba borulást kockáztató biciklisek mellett, amikor más autósokat hirtelen lassításra kényszerítve előznek – mindenáron – ezeken az ócska utakon.

A vezetési tapasztalattal nem rendelkezőknek fogalmuk nincs arról, mennyi mindenre kell figyelni a volán mögött ülve az autó irányításán kívül, milyen mérhetetlen információmennyiséget kell befogadnia az összes érzékszervnek – és adott esetben a pillanat tört része alatt döntést hozni élet-halál kérdésében.

Számos összetett kérdésre villantottam rá ezzel a poszttal, amellyel reményeim szerint nem csupán elgondolkodtatom és véleménynyilvánításra sarkallom, hanem a közlekedési szabályok betartására is ösztönzöm olvasóimat.

Bár a tanulságot mindenkinek magának kell levonnia, abban minden bizonnyal egyetértünk: az utak állapotán lehet javítani – az elvesztett emberélet viszont pótolhatatlan.

süti beállítások módosítása