Az ELTE BTK informatikus könyvtáros hallgatójaként „Információk hitelességének mérlegelése hagyományos könyvtári és hálózati környezetben” címmel írtam diplomamunkát. Az alapszakos szakdolgozatot – sikeres védését követően – szerkesztett formában, több részben közlöm a blogon.

Az információs társadalom egyik alappillérét jelentő internet világméretű térhódításával párhuzamosan a hétköznapi életben és a tudományos világban is egyre komolyabb problémát jelent az információk megbízhatóságának és hitelességének ellenőrzése. A megfelelő alapműveltséggel és tapasztalattal rendelkező, felkészült olvasók és internethasználók nagy biztonsággal meg tudják különböztetni a valós híreket az álhírektől, a véleményt a ténytől, az igazságot a féligazságtól. Az online hozzáférhető információk hitelességének mérlegelésével, valóságtartalmának ellenőrzésével azonban gyakran még az ezredforduló után született fiatalok is nehezen birkóznak meg vagy egyáltalán nem tartják azt fontosnak annak ellenére sem, hogy mindennapi életük szerves részét képezi a hálózati környezet. Az emberi hiszékenységnek, tájékozatlanságnak, elfogultságnak és az internetes közösségi oldalaknak köszönhetően pedig soha nem látott mértékben terjednek az álhírek és az áltudományos nézetek a világhálón, s az információs technológia fejlődési ütemének gyors növekedése nem csupán az egyszerű felhasználóktól, hanem a könyvtárosoktól és az információs szakemberektől is egyre nagyobb alkalmazkodóképességet kíván. A hiteltelen, nem megbízható forrásból származó információk és a valóságalapot nélkülöző, félrevezető adatokat vagy féligazságokat tartalmazó hírek megfelelően hatékony szűréséhez nem csupán az információk hitelességére hatást gyakorló tényezőket és a megbízhatósági kritériumokat szükséges figyelembe venni, hanem az álhírek különböző formáit és megosztásának motivációit is ismerni kell. Ez a feladat az iskolai könyvtárakban, közművelődési könyvtárakban, szakkönyvtárakban és a nemzeti könyvtárakban dolgozó könyvtárosok számára is világszerte hatalmas kihívást és felelősséget jelent.

 

INFORMÁCIÓ ÉS HITELESSÉG

Az információ fogalma

Az információcsere, tágabban az információkkal való foglalkozás, életünk szerves része. Információk adását, vételét, továbbítását, tárolását, feldolgozását minden ember nap mint nap végzi, erre szolgálnak érzékszerveink, s ebben segítenek az információs tevékenység fizikai és szellemi eszközei, eljárásai. [1] Az információ fogalmát a különböző tudományágak – a kommunikációelmélet, a hírközlés, a matematika, az ismeretelmélet és a biológia – különbözőképpen, más-más szempontok szerint definiálják. [2] „Olyan meghatározást azonban, amely kimerítené ennek az ezerarcú fogalomnak minden jegyét, még nem sikerült találni. Az információ valamilyen – rendszerint sajátos statisztikai szerkezettel rendelkező – jelkészlet jeleiből összeállított, időben vagy térben elrendezett, jelstatisztikai információmennyiséggel jellemezhető sorozat, amellyel az adó egy dolog, élőlény vagy jelenség állapotára, lefolyására vonatkozó adatokat, ismereteket közöl, s amely a vevőből valamilyen választ vált ki.” [3]Ez a meghatározás azonban meglehetősen keveset árul el az információ tartalmáról és jelentéséről.

„Az információ bizonyos tényekről, tárgyakról vagy jelenségekről hozzáférhető formában megadott ismeret. Az információ kölcsönösen egymásra ható objektumok kommunikációjának objektív tartalma, amely ezen objektumok állapotának megváltozásában nyilvánul meg. Az információ olyan ismeret, tapasztalat, amely valakinek a tudását, ismeretkészletét, ennek rendezettségét megváltoztatja, átalakítja, alapvetően befolyásolja, ami – legalábbis átmenetileg – a tudásbeli bizonytalanság növekedésével is járhat. Az információ olyan közvetlen tapasztalat, megfigyelés vagy olyan közvetett, mások által már felfedezett tapasztalat megértésén alapuló ismeret, amely hozzájárul a gondolatoknak valamely alkotó elv szerinti rendezéséhez, problémák megoldásához, csökkenti a döntések bizonytalanságát, kockázatának mértékét, általában az entrópiát. Ezek a meghatározások viszont hallgatnak az információ szerkezetéről, úgynevezett szintaktikai tulajdonságairól, mennyiségi vonatkozásairól.” [4] Az információ szó az új, szakmai értelmezés szerint mindazt jelenti, ami kódolható, és a forrást a címzettel összekötő csatornán továbbítható, a szemantikai tartalomra való tekintet nélkül. [5]

 

Információs csatornák a társadalomban

Az embereket különböző rendszereken keresztül áttekinthetetlenül szövevényes információs – természetes és mesterséges – csatornák kötik össze egymással a személyes kapcsolatoktól kezdve a tömegkommunikáció különböző formáiig. Minden csatorna különböző mennyiségű információt szállít, a csatornák és az információk értéke, jelentősége pedig nagymértékben függ a befogadótól. Ebben a leírhatatlanul bonyolult hálózatban minden ember egy-egy csomópont, amelybe és amelyből a számos csatornán hasznos és kevésbé hasznos, sőt káros információk áradata fut össze és áramlik szét, amelyek ütköznek egymással, kölcsönösen erősítik vagy gyengítik egymást. A bemenő és kimenő információk mennyisége, aránya és minősége az ember társadalmi helyzetétől és egyéni képességeitől, adottságaitól függ. Szoros összefüggés áll fenn az egyén társadalmi szerepe és információkkal való ellátottsága, illetve információkibocsátó képessége között. [6]

Tartalmuk alapján megkülönböztethetünk mindennapi, általános információkat, politikai, gazdasági, tudományos, esztétikai és kulturális információkat, „tartósságuk” szerint rövid életű, tartós és emberi mértékkel mérve örök életű információkat, osztályozhatjuk az információkat megjelenési formájuk szerint, de akár úgy is, hogy azonnali választ követelnek-e vagy későbbi döntéseinkhez használjuk fel őket. [7]

Mindenkinek a – többé-kevésbé összefüggő – egyéni tudása magában foglalja a világról alkotott személyes elképzeléseinket, a benne betöltött társadalmi szerepünket és minden különleges szaktudásunkat, amelyet akár szakmai tevékenységünk során, akár valamilyen művészettel foglalkozva, akár a játékból vagy sok más készség gyakorlásából szerezhetünk. Az életkor változásával egyre többet tapasztaltunk a társadalmi és a fizikai világból, ezáltal tudásstruktúránk is folyamatosan változik. A tudásstruktúrát olyan élő információkereső egységnek lehet felfogni, amely folyamatosan önmaga változtatására törekszik, hogy dinamikus egyensúlyban legyen az éppen befogadott információval. Egyes információk a környezetünk közvetlen megfigyeléséből származnak az érzékszerveink segítségével, néhány abból, amit másoktól tudunk meg, néhány olvasmányainkból, s lehetnek olyan hatások is, amelyeknek nem vagyunk a tudatában. Néha szándékosan keressük az információt, néha ránk kényszerítik, de minden megszerzett információ olyan folyamat eredménye, amelyben az idegrendszerünket valamilyen tudatunkon kívüli forrás működésbe hozza. Az információk elárasztanak bennünket, bizonyos mértékig mégis összpontosíthatjuk figyelmünket konkrét forrásokra, válogatnunk kell abból, ami számunkra elérhető. Ez a válogatás részben érzékelésünktől függ, hiszen csupán azokat az információkat tudatosítjuk, amelyekre érzékszerveink válaszolnak, ez pedig töredéke a bennünket elözönlő, a rajtunk kívül lévő világról kapott információknak. Szűkebb, számítástechnikai értelemben nem az információk, hanem az adatok, az „értelmezhető ismeretek” árasztanak el bennünket, s közülük azok, amelyeket értelmezünk, az információk. [8]

A hírközlő eszközök jóvoltából a tudatunkat ostromló információk mennyisége megsokszorozódott. Évtizedek óta különböző szakemberek – pszichológusok, neurológusok, pedagógusok és szociológusok – vizsgálják az „információs betegséget”, a túl sok információ hatását az idegrendszerre, a gondolkodásra és a társadalmi érintkezésre. Az ember fejlődése során megtanulta, hogyan szűrje ki a természet millió és millió üzenetéből a legfontosabbakat, a saját maga termelte információkkal szemben azonban egyelőre még védtelen. [9]

 

Információkeresés az interneten

Az információforrások hitelességének vizsgálata talán még soha nem volt annyira aktuális kérdés, mint napjainkban. A nyomtatott kiadványok hosszú szerkesztői–kiadói munka eredményeként látnak napvilágot: a kéziratokat, a bennük szereplő adatokat tudományos szerkesztők, korrektorok ellenőrzik, így a nyomtatásban publikált információk hitelessége nagyon magas szinten áll. Az internet megjelenésével bekövetkezett forradalmi technikai előrelépés hatására azonban nem csupán az információhoz való hozzáférés vált egyszerűbbé, de az információforrások száma is nagymértékben megnőtt. [10] Az interneten található információ mennyisége – a világhálón elérhető több százmilliárd weboldalnak köszönhetően – gyakorlatilag felbecsülhetetlen, annak ellenére, hogy a potenciális információforrásokhoz képest a mennyiség továbbra is elenyésző. Az interneten található információ minőségi paraméterei már kevésbé biztatóak, hiszen a világhálóra elvileg bárki – bizonyos keretek között – bármilyen szellemi alkotást feltehet a tudományos végzettséggel rendelkező szakemberektől a grafománokig, de mivel e tevékenységnek távolról sincs akkora kontrollja, mint a nyomtatott információs forrásoknak, az online hozzáférhető publikációk többsége gyenge minőségű, ezért az ott található információkat több szempontból is viszonylagosnak kell tekinteni. [11]

Az internet negatív tulajdonságai között említhető az ellenőrizetlenség és az anonimitás, amelyek éppen az információval szemben támasztható egyik legfontosabb követelménynek, a megbízhatóságnak a hiányát jelenthetik. Az online keresés során számos ismeretlen szöveggel találkozhat az olvasó, amelyek sok esetben hiányos, pontatlan és téves információkat tartalmaznak. [12] Éppen ezért az interneten megjelenő információkat a tudományos szakemberek nagy része komolytalannak tartja, s ha teheti, nyomtatott vagy egyéb forrásból ellenőrzi a kapott információt. Az átlagos felhasználók többsége azonban elégedett a hálózat kényelmével, az információhoz jutás gyorsaságával, és nem tartja annyira lényegesnek az esetleges hamis vagy hibás adatok szelektálását. Ennek következményeként a nyomtatott publikációkban is egyre több hiteltelen információ jelenik meg. Az internetre felkerült hibák, elévült információk ugyanis sokszorozódnak a tömegkommunikáción keresztül, megjelennek a népszerű könyvekben, sőt a monográfiákban is. [13]

Napjainkban a legfontosabb tudományos, szakmai és más természetű információk a nyomtatott formák helyett egyre inkább digitálisan érhetők el a korábbinál gazdagabb és összetettebb környezetben, amely nagyobb mennyiségű információt kínál, az információforrások változatos formáit és típusait pedig többféle hordozó és kommunikációs csatorna segítségével alkalmazza. A digitális átmenet az információs túlterhelés fogalmának megszületéséhez vezetett, amely alatt azt a helyzetet értjük, amikor az információ hatékony felhasználását megnehezíti a rendelkezésre álló, potenciálisan hasznos, releváns információ mennyisége. Az 1990-es években már jelentős problémaként kezelték az információs túlterhelést, amely még inkább érzékelhetővé vált a gyors és kényelmes elérést megcélzó modern információs és kommunikációs technológiák megjelenésével. Az új információs és kommunikációs formák változatossága és sokfélesége, valamint a források puszta száma egyértelműen hozzájárul a túlterheléshez, hiszen az egy-egy témára vonatkozó információ mennyisége folyamatosan növekszik és különböző nézőpontokat tükrözve jelenik meg. [14]

„A web 2.0-s eszközök népszerűsége jellemzően olyan információs környezet kialakulásához vezetett, amely a sekélyes újdonságra épül. Ennek egyik oka, hogy valóban eredeti anyagokat nehéz, sőt szinte lehetetlen találni vagy előállítani, az újdonság iránti igényeket tehát a meglevő anyagok újrafelhasználásával, linkek kiépítésével, újracsomagolással lehet kielégíteni. Az erőltetett újdonság fokozza a webre feltett, sokszor kevesek érdeklődését felkeltő vagy éppenséggel senki által nem látogatott anyagok termelését. Ez az oka annak, hogy nemcsak az információ mennyisége növekszik, hanem változékonysága, pontosabban mulandósága is, ami tovább növeli az információs túlterhelést. A web 2.0-s környezet ugyanis arra ösztönöz bennünket, hogy minél több anyagot hozzunk létre, nem figyelve annak értékére. A felhasználók többsége pedig nincsen ennek tudatában. Az információmennyiség növekedésének terén jelentős tényező, hogy az egyszerű előállítás és a könnyű tárolás okán az emberek nem távolítják el az általuk létrehozott, de már »használaton kívüli« információt.” [15]

A hitelt érdemlő és nem érdemlő információkat két lépésben lehet elkülöníteni: először az aktualitást kell ellenőrizni, majd a hitelességet. Egy meghatározás szerint elévül az az információ, amely már nem tükrözi a valóságot. Az internet egyik sajátossága, hogy új információ megjelenésekor senki sem foglalkozik az elévült adat módosításával vagy eltávolításával, így például egy kiadvány második, javított kiadása ugyanúgy megtalálható a hálózaton, mint az első kiadás, és az sem biztos, hogy az olvasó tud a második létezéséről (amely hagyományos bibliográfiai eszközökkel követhető). A honlapok létrehozói nem felelősek az adatok aktualizálásáért, nincs olyan mechanizmus, amellyel egy frissebb honlap megjelenésekor a régebbi kikerülne a hálózatból. Általában az újabb információ felülírja a korábbit, de számos olyan eset létezik, amikor az előző információk is hitelesek maradnak (például statisztikai adatok esetén).

Az információ hitelességére több tényező is hatást gyakorol: az információforrás minősítése – szerző, a honlapot közreadó szervezet, az információközlés ideje és megújítása, valamint a felhasználó jártassága a témában – függ a felhasználó tudásszintjétől, műveltségétől, szakmai végzettségétől, szociális-pszichológiai adottságaitól; a témában jártas felhasználó jobban meg tudja válogatni a kereséshez szükséges kulcsszavakat, a találatokból hozzáértőbben válogatja ki a számára fontosakat, szükség esetén újrafogalmazza a keresőkérdést. A legtöbb információkereső rendszer, ha a kérdésben hibát, elütést talál, felajánlja a kifejezés helyes formáját (például a Google automatikusan ellenőrzi, hogy a kérdésben a fogalom legelterjedtebb alakja szerepel-e). [16]

Az internetes keresőoldalakon információ után kutató keresési technikája a kereső kiválasztását, az alkalmazott kulcsszavakat és a kulcsszavak között használt logikai operátorokat foglalhatja magába, míg a másik tényező a kulcsszavakra megjelenő webhely tartalma. Ezt a tényezőt a keresőszolgáltatás vagy a keresést végző személy nem tudja befolyásolni, a tartalom azonban jelentősen befolyásolja a megjelenő találati listát, amit a webhelyek tulajdonosai az előnyösebb megjelenés érdekében esetleg félrevezetően manipulálnak. Mind a keresőkkel megtalált információ feldolgozása, mind az adatok igazságtartalmának és hitelességének eldöntése nagy feladatot és felelősséget jelent, hiszen a két utóbbit nem végzik el a keresők a felhasználó helyett. [17] Ennek eredményeként az interneten található információtömeg minőségének és releváns voltának megítélése sokkal összetettebb feladat, mint a nyomtatott dokumentumok világában. A nehézség tehát nemcsak abban áll, hogy ki tudjuk-e szűrni az értéktelen írásokat, hanem abban is, hogy a céljainknak megfelelő és jó minőségű információt megtaláljuk a hálózati információtengerben. [18]

 

A hitelesség és a megbízhatóság kritériumai

A hitelesség tradicionális értelmezése a mértékadó – authority – fogalmához kapcsolódik, amelynek során egy megbízott és/vagy szakmailag hozzáértő személy – autoritás – létrehoz egy megbízható forrást, jótáll a benne lévő információk felhasználhatóságáért, jóváhagyja azokat, és ezzel mintegy felhatalmazza a felhasználót az információ használatára. A megbízhatóság fogalma azt jelenti, hogy valami vagy valaki minőségét tekintve tartósan és következetesen biztos alapokon áll. Segítségével mértékadóvá válhatnak bizonyos információs csatornák, de hiányában meg is szűnhet a hitelességük. [19]

Patrick Wilson könyvtáros és filozófus több művében is foglalkozott az információszerzés folyamatainak és tényezőinek vizsgálatával, azon belül is a kognitív autoritással, amelynek figyelembevételével az alábbi megbízhatósági kritériumokat állapította meg [20]:

– Szerző: egy szöveg/dokumentum megbízhatónak ítélhető, ha szerzője megfelelő végzettséggel, kvalifikációval rendelkezik.
– Kiadási adatok: egy szöveg/dokumentum megítélését nagymértékben befolyásolhatják annak kiadási adatai, azaz megbízhatónak tartható, ha az például egy tudományos szakfolyóiratban jelent meg, vagy egy elismert, színvonalas kiadó jelentette meg.
– Dokumentumtípus: meghatározó szempont lehet egy szöveg/dokumentum megbízhatóságában maga a dokumentumtípus is, mint az megfigyelhető az enciklopédiák és szótárak esetében, ahol egy-egy szócikk szerzője ismerete nélkül is megbízhatónak minősül.
– Tartalom: a Wilson megfogalmazásában „belülről fakadó valószínűségnek” nevezett tényező arra vonatkozik, hogy egy szövegnek/dokumentumnak csupán egyetlen esélye nyílik arra, hogy felkeltse az olvasó figyelmét. Azaz egy szöveg/dokumentum olvasását csak akkor folytatjuk, ha az érdekesnek és – ami fontosabb – megbízhatónak tűnik. [21]

„A mértékadóság és a megbízhatóság az információ hitelességének elképzelt két ellentétes oldalán található. A mértékadóság esetében a felhasználók előzetes megegyezése érvényesül az információ hitelességéről, a megbízhatóság esetében viszont a hitelességről folyó beszélgetés nyitott, folyamatos. A felhasználók információkat találnak és hozzá megkeresik azokat az embereket is, akik a hitelességről döntést képesek hozni. Mivel a digitális hálózatok hatalmas mennyiségű információt biztosítanak, és a megbízhatóságukat megítélő embereket is közel hozzák a felhasználóhoz, ezért a különböző hálózati eszközök létrehozóinak és az információs szolgáltatásoknak is rendkívül nyitottaknak kell lenniük. Az információs eszközöket létrehozó és a hitelességet megítélő emberek egyrészt tevékenységükkel hatást gyakorolnak az információs rendszerre, másrészt »el is szenvedik« annak hatásait, ezért egyre képzettebbnek kell lenniük az információkat nyújtó digitális megoldások alkalmazásában és a hitelesség megítélésében egyaránt.” [22]

 

VALÓTLAN INFORMÁCIÓK A VILÁGHÁLÓN

Az emberi hiszékenységnek, tájékozatlanságnak, elfogultságnak és az internetes közösségi oldalaknak köszönhetően az interneten terjedő álhírek és a szándékos megtévesztések korát éljük. Az álhírek terjedése – Donald Trump amerikai elnök meglepetésszerű választási győzelme óta – világszerte az utóbbi hónapok egyik legnagyobb vitát kavaró témája lett. Bár a hagyományos média, a népszerűségét lehetővé tevő társadalmi hangulat és számos más politikai tényező is szerepet játszott Trump győzelmében, legtöbben mégis a közösségi oldalakon futótűzszerűen terjedő álhíreket okolják az elnökválasztási győzelemért. Az amerikai Stanford Egyetem és a New York-i Egyetem közgazdászai, Matthew Gentzkow és Hunt Allcott által végzett, 2017 márciusában publikált kutatás [23] megállapította, hogy ezek a félelmek erősen túlzóak, és az álhírjelenség nem játszott olyan fontos szerepet az amerikai elnökválasztás kimenetelében, mint ahogy azt sokan kényelmesen hangoztatni szeretik. Az álhírek terjedése azonban továbbra is világszerte hatalmas társadalmi és politikai problémát jelent: egyre több olyan – komoly látogatottsággal rendelkező – honlap található a világhálón, amely egyértelműen a felhasználók átverésére alapoz, s csak kevesen járnak utána a kapott hír igazságtartalmának más forrásokra támaszkodva. A probléma súlyát mutatja, hogy a legolvasottabb és legmegbízhatóbbnak tartott napilapokat oknyomozóhiány is akadályozza a hírek valódiságának igazolásában, így az álhírek miatt riadót fújó média sem mentes az ellenőrizetlen vagy félrevezető hírektől. Az álhírek pedig mindig gyorsabban terjednek és messzebbre jutnak a közösségi médiában, mint a cáfolatuk.

Az álhírleleplezésekre szakosodott legnépszerűbb angol nyelvű portál, a snopes.com alapítójának véleménye szerint [24] az álhír nem a helyes kifejezés a kérdésre, ugyanis az álhírek csupán egy kis részét okozzák az internetes közösségi oldalak által felerősített problémának. David Mikkelson azokat a cikkeket nevezi álhíreknek, amelyeket főleg az online portálok szerzői találnak ki annak érdekében, hogy több olvasót csábítsanak oldalukra, és ez fellendítse hirdetési bevételeiket. Bár ezeket a híreket készítőik sokszor nevezik szatirikus anyagoknak, valójában nem humorosak, nem ironikusak és nem járulnak hozzá bizonyos kérdések társadalmi vitájához sem. Az álhíreken kívül gondot okoznak azok a politikai motiváltságú oldalak is, amelyek megtörtént eseményeket torzítanak el az általuk képviselt irányvonal, gondolkodás alátámasztása, terjesztése érdekében. Továbbá azok is, amelyek régi híreket adnak el újként aktualizálva, vagy amelyek különböző forrásokból szemezgetett értesülésekből találnak ki új történeteket vagy mutatnak rá vélt összefüggésekre. Emellett egyre gyakrabban használják az álhír kifejezést a politikailag elkötelezett, csak épp a másik oldalon álló médiumok anyagainak jellemzésére is. Mikkelson szerint még ha bizonyos médiumok valóban mindent meg is tesznek annak érdekében, hogy az eseményeket célcsoportjukhoz vagy saját világlátásukhoz igazítva tálalják, vagy hogy olyan témákat karoljanak fel, amelyek iránt olvasóik kiemelt érdeklődést mutatnak, ez nem jelenti, hogy ezek minden esetben álhírek lennének. Véleménye szerint a problémát nem csupán az álhírek jelentik, hanem mindazon hamis hírek, amelyek silány, felületes, hibás, előítéletes vagy szándékosan félrevezető újságírói munka révén jönnek létre. Ez a különbség alapvetően befolyásolhatja a jelenségre adott válaszokat és az ezekhez használt eszközöket. [25]

 

Hamis valóság a közösségi oldalakon

Az elmúlt években számos nemzetközi felmérés alátámasztotta, hogy az online hozzáférhető információk hitelességének mérlegelésével, valóságtartalmának ellenőrzésével még az ezredforduló után született fiatalok is nehezen birkóznak meg vagy egyáltalán nem tartják azt fontosnak annak ellenére sem, hogy mindennapi életük szerves részét képezi a hálózati környezet.

Az Ofcom brit marketingkutató cég 2015-ben publikált felmérése [26] alapján a 12–15 éves gyerekeknek csupán a fele használja az internetes keresőket észszerű fenntartásokkal, amikor az eredményeket szűri. Ugyanezen korcsoport közel 20 százaléka mérlegelés nélkül megbízik a keresőmotorokban, és elhiszi, hogy minden kiadott eredmény biztosan igaz. A felmérés rámutat arra, hogy ezeknek a „digitálisan naiv” gyerekeknek fogalmuk sincs, hogyan működik az online marketing és a hirdetésipar: a 12–15 éves korosztályból csupán háromból egy gyerek képes helyesen felismerni a szponzorált linkeket a Google keresési eredményeiben, még akkor is, ha ezek mellett a linkek mellett élénk színű dobozban ott áll az „Ad” avagy „Hirdetés” szó. A korcsoport tagjainak kevesebb mint a fele tudja, hogy a videobloggereknek fizethetnek azért, hogy cégeket vagy termékeket reklámozzanak.

Egy szintén 2015-ben készített, a Science Alert tudományos portálon ismertetett [27] amerikai felmérés szerint a középiskolások és a főiskolások mintegy 80 százaléka nem tud különbséget tenni a valódi és az álhírek között. Sam Wineburg, a Stanford Egyetem kutatója, a tanulmány első szerzője sajtóközleményében [28] felhívta a figyelmet arra, hogy a fiatalabb generáció a közösségi média világában való látszólagos jártassága ellenére nem tudja kezelni az ott megjelenő információkat. A Stanford Egyetem munkatársai összesen 7804 tanulót vizsgáltak, mindenki az iskolai végzettségének megfelelő fel-adatot kapott. A középiskolásoknak szóló feladatok között szerepelt egy képmegosztó webhelyen megjelent fotó hitelességének megállapítása, s csupán a válaszadók 20 százaléka szerint volt kétes a fénykép által sugallt információ, 80 százalékuk utána sem nézett a forrásnak, egyszerűen tényként fogadta el a látottakat. A hírek és a fizetett hirdetések közötti különbségtétel ugyancsak problémát okozott a fiataloknak: a jól kivehető reklámokat, a bannereket könnyen észrevették, de az úgynevezett natív hirdetéseket – amelyek átlagos újságcikknek tűnnek – már nem igazán tudták megkülönböztetni a hagyományos híranyagoktól. A tanulmány készítőinek véleménye szerint a probléma megoldását az oktatásban kell megtalálni: a diákoknak meg kell tanítani, hogy miként szűrhetik ki hatékonyan a közösségi médiában megjelenő álinformációkat.

Az Ipsos Public Affairs és a BuzzFeed News 2016-ban végzett közös felmérése alapján [29] – amely a témában végzett első reprezentatív közvélemény-kutatás volt – az álhírek az amerikai hírportál olvasóinak 75 százalékát megtévesztik, és azok a felhasználók, akiknek a legnagyobb internetes közösségi oldal, a Facebook jelenti a fő hírforrást, nagyobb valószínűséggel dőlnek be álhíreknek, mint azok, akik elsősorban nem onnan tájékozódnak. A felmérésben résztvevőknek hat szalagcímet mutattak, három valós és három álhírt. Először azt kérdezték tőlük, hogy hallottak-e az adott hírről, és ha igen, értékelni kellett, hogy mennyire tartották azt hitelesnek. A valós híreket összességében többen tartották hitelesnek, 83 százalékukra mondták a résztvevők, akik már hallottak is az adott hírről, hogy elhitték azt. Ettől azonban nem sokkal maradtak le az álhírek, akik olvasták azokat a híreket, 75 százalékban tartották pontosnak az információkat. A megkérdezettek 33 százalékának volt ismerős legalább egyik álhír, és 57 százalékának leg-alább egyik igazi hír. Azok között, akiknek a Facebook az elsődleges hírforrás, 83 százalék volt azok aránya, akik elhitték az álhíreket.

A The Science Post című honlap 2016. június 4-én az alábbi címmel osztott meg egy cikket: „Egy tanulmány szerint a Facebook-felhasználók 70 százaléka csak a címét olvassa el egy tudományos írásnak, mielőtt hozzászólna” [30]. Bár az anyag címén és a bevezető mondaton kívül minden más csak értelmetlen – ún. lorem ipsum – szöveg volt, végül több mint 57 ezren osztották meg a hivatkozást, s ez a magas számadat jól illusztrálja azt a jelenséget, amelyre a lap fel kívánta hívni a figyelmet. A Columbia Egyetem 2016-ban publikált tanulmányának készítői [31] a Twitter közösségi oldalon végzett kutatás alapján arra a következtetésre jutottak, hogy az ott megosztott linkek 59 százalékára senki nem klikkel, vagyis a felhasználók jobban szeretnek megosztani, mint olvasni, és az esetek többségében megelégszenek a közösségi oldalon is látható cím vagy lead elolvasásával. A tanulmány eredményei a Bit.ly linkrövidítő szolgáltatás adatain alapulnak: a kutatók egy hónap alatt 2,8 millió megosztást vizsgáltak meg, amelyek 75 millió potenciális megjelenésből 9,6 millió kattintást generáltak. Vizsgálatukban a kutatók többek között azt találták, hogy ugyanaz a hír a kattintás szempontjából jobban szerepelt, ha nem maga a publikáló híroldal, hanem egy átlagos Twitter-profil osztotta meg, azaz a felhasználók ismerőseinek megosztásai jobban érdekelték őket, mint az általuk követésre választott híroldal anyagai.

A Proceedings of the National Academy of Sciences című folyóiratban 2016-ban publikált, amerikai és olasz kutatók által készített tanulmány [32] öt éven keresztül 67 Facebook-oldalt vizsgált, amelyek között összeesküvés-elméletekre szakosodott és tudományos híreket közlő lapok egyaránt voltak. A kutatóknak sikerült megerősíteniük azt a megfigyelést, amely szerint az emberek általában a saját világlátásuknak megfelelő információk iránt mutatnak érdeklődést, az ellentétest pedig megpróbálják kizárni életükből. Erre pedig a Facebook tökéletes terepnek bizonyul, a közösségi hálón ugyanis bármely felhasználó megteheti, hogy egyrészt olyan oldalakat követ, amelyek megerősítik világnézetét, másrészt az ellentétes véleményen lévő személyeket könnyedén törölheti ismerősei közül, vagy bejegyzéseit egyszerűen elrejtheti az idővonalon. Ennek a mechanizmusnak köszönhetően olyan formailag nem létező, mélyelemzéssel mégis jól elkülöníthető csoportok alakultak ki a Facebookon, amelyekben csak a tagok által olvasni és látni kívánt hírek és információk keringenek. Mindez magyarázatul szolgálhat arra is, hogy rengetegen kitartóan hisznek nyilvánvalóan hamis, a valóság egy másik szegletében sokszorosan megcáfolt elméletekben. Vizsgálatuk során a kutatók azt tapasztalták, hogy mind az összeesküvés-elméletek, mind a tudományos cikkek egy előre felvázolható modell alapján terjednek a Facebookon. A legtöbb megosztás a posztok kirakását követő két órában történik, ezek száma aztán csökkenni kezd, majd 20 óra elteltével újabb emelkedés következik. A megosztók elsősorban olyan emberek, akik egyetértenek az adott információval, függetlenül annak igazságtartalmától. Mindez hosszútávon el is dönti a versenyt a nem hiteles információk és az összeesküvés-elméletek javára a tényekkel szemben: míg az utóbbiak körüli aktivitás – a hozzászólások, a kedvelések és a megosztások száma – viszonylag gyorsan csökken, addig az összeesküvés-elméletek hosszú ideig életben maradnak, így összességében jóval több emberhez érnek el.

 

Az álhírek megosztásának motivációi

Az álhírek különböző formáinak tudatosítása segíthet abban, hogy felmérjük a mögöttes motivációt. A tényellenőrzésre szakosodott FirstDraftNews nevű honlap típus, motiváció és terjedés alapján csoportosította a nem megbízható tartalmakat. A szerző a dezinformációs kísérletek közé sorolja a gyakran félreérthető szatírát és a paródiát, a hamis kapcsolatot a cím és a tartalom között, a szándékosan félrevezető tartalmat, a megtévesztés érdekében manipulált tartalmat és a kifejezetten megtévesztés és károkozás érdekében kitalált tartalmat. [33]

Bár a média helyzetét nem könnyíti meg a hírverseny nyomása, a mértékadó, véleményformáló erővel bíró újságoknak és a sokak által követett újságíróknak minden eddiginél nagyobb a felelőssége az álhírek leleplezésében. Az álhírek ellen harcoló lapok viszont – mint a saját tényellenőrző szekciót is működtető Washington Post – ironikus módon nemcsak maguk hajlamosak alaptalan vagy a valóságtól lényegesen elrugaszkodó cikkek megjelentetésére, az eredetileg szenzációs cikkek helyesbítéseit gyakran éppen úgy süllyesztik el a cikk aljára, ahogy a panaszaik szerint a Facebookon sem kapnak ugyanakkora figyelmet a pontosító cikkek, mint a pontatlan információ. Szintén gyakran előfordul, hogy a közösségi médiában aktív újságírók sem osztják meg azt, ha egy korábbi megosztásukról kiderül, hogy félrevezető volt. [34]

A brit bulvársajtót figyelő Tabloid Corrections szerzője arra hívja fel a figyelmet, milyen megtévesztési technikákra kell figyelni, és mit érdemes ellenőrizni a nyomtatott és elektronikus formában megjelenő bulvárlapoknál. [35] Gyakran előfordul, hogy a figyelemkeltő, hatásvadász cím teljesen mást sugall, mint amit az olvasó a cikkből megtudhat. Az effajta trükközésnél gyakran előfordul, hogy a címben egy teljesen irreleváns nyilatkozó mondatait idézik, vagy amikor a címben használt mondatot kiemelik az eredeti szövegkörnyezetéből. Különösen a hosszú online bulvárcikkek gyakori technikája, hogy a figyelemfelkeltő cím, a többsoros, kiemelt lead után hosszan és képekkel illusztrálva részletezik azt, amit a bevezetőben már beharangoztak, majd az anyag legvégén, mintegy mellékesen megírják, hogy valójában ez csak egy cég PR-hírverése, figyelemfelhívó kampány vagy egyesek szerint nem is igaz. A lapok néha csak véletlenszerűen mutatnak be internetről származó statisztikát, máskor pedig a teljes környezetből kiemelve, magyarázat nélkül közölnek egy számot egy terjedelmes jelentésből – természetesen azt, amelyik állításukat leginkább alátámasztja, miközben az idézett jelentés végső konklúziója talán épp ellentétes az általuk leírtakkal. Gyakran jelennek meg bizonyos személyek lejáratása érdekében írt cikkek, komoly bizonyíték nélküli állítások, magukat megnevezni nem kívánó források, valamint feltételezett kapcsolódási pontok össze nem tartozó témák között. A Tabloid Corrections az információk hitelességének megállapítása érdekében javasolja a teljes cikk végigolvasását, a következetlenségek ellenőrzését, a statisztikán alapuló cikkeknél az adatok eredeti forrásának felkutatását és pártatlanságát, meggyőződést az állítások alátámasztására használt bizonyítékok létezéséről, az eredeti szövegkörnyezetből kiemelt idézetek esetén pedig a teljes interjú vagy nyilatkozat elolvasását.

Az álhírek gyártóit és terjesztőit a FirstDraftNews öt kategóriába sorolja. [36] Az állami propagandisták politikai szereplőként élnek a dezinformáció eszközeivel, legyen szó a katonai erő fitogtatásáról, az országban uralkodó rend prezentálásáról, a kormánynak megfelelő „szakértői” vélemény terjesztéséről vagy a párt támogatottságának bemutatásáról. A kreatív marketingesek – hagyományos hirdetés helyett – hírként eladható „szenzációt” találnak ki, mivel a folyamatosan növekvő reklámzajban a cégek és a nonprofit szervezetek üzenetei egyre nehezebben jutnak el a fogyasztókhoz, a hagyományos hirdetési formákat a befogadók megtanulták ignorálni vagy szűrőkkel kizárni életükből. Az ilyen irányú próbálkozásokat a hírverseny is segíti, amely nemcsak az információk ellenőrzésére szánt időt csökkentette, hanem a szerkesztők alaposságára is kihat. A hirdetésekből élő lapok a kattintásokért folytatott küzdelemben ma már mérlegelés nélkül felhasználnak bármit, legfeljebb ellátják egy „Nem tudjuk, hogy igaz-e, de közöljük – döntsék el önök” szövegű kommentárral. A cégek mellett ma már a nonprofit szervezetek és az aktivisták is élnek a figyelemfelkeltő megtévesztés eszközével. A „magányos médiahackereknek” sem üzleti, sem más érdekük nem fűződik az átveréshez, csupán fel akarják hívni magukra a figyelmet. Az átlagos felhasználó számára a hiteles híroldalaktól gyakran igen nehezen megkülönböztethető álhíroldalakon közölt minden hír nélkülözi a valóságalapot, ha pedig csak a kínálat egy része kitalált, az igazi hírek legitimálják a kitaláltakat is. Ezek a honlapok ugyan impresszumukban vagy fejlécükben jelzik, hogy úgynevezett szatirikus anyagaikat nem kell komolyan venni, ez azonban a facebookos megosztásokban nem látszik. De nem is biztos, hogy érdekelné az embereket, akik a vágyukat kielégítő, meggyőződésüket vagy félelmüket igazoló történeteket előszeretettel osztják meg ismerőseikkel. Ezeknek az álhíroldalaknak a szerzői – bár valószínűleg mutatnak némi elfogadást az „alternatív” tartalmak iránt – nem feltétlenül hisznek el mindent az olvasóik elé tárt információkból. Egyszerűen csak látják, mi érdekli az embereket a közösségi oldalakon, átveszik és feldolgozzák az ilyen tartalmakat, hogy a magas nézettségből hirdetési bevételekre tegyenek szert. Természetesen az álhírek terjesztői közé sorolható az átlagos internethasználó is, s utóbbi kört motiváció alapján további alcsoportokra lehet bontani. [37]

A FirstDraftNews kategorizálása alapján [38] nem feltétlenül kell rosszhiszeműséget feltételezni az interneten álhíreket terjesztő felhasználókról. Nagy részük ugyanis csak segíteni akar a bajba jutottakon – eltűnt személy megtalálásában, balesetben vagy terrortámadásban megsérült áldozatnak –, információval, új részletekkel kíván szolgálni egy nagy érdeklődésre számot tartó eseményről – terrortámadásról, természeti katasztrófáról vagy egy közismert személyiség halálának körülményeiről –, esetleg vélt vagy valós információt kíván megosztani valamilyen potenciális veszélyforrásról, például emberrablók vagy szervkereskedők feltételezett megjelenéséről, internetes vagy épp valós életbeli csalók legújabb próbálkozásairól. Ezeket a helyzeteket gyakran maguk a bűncselekmények elkövetői is kihasználják, de még ha nem is csalók vagy bűnözői körök állnak egy-egy felhívás vagy figyelmeztetés mögött, akkor is nagyon sok esetben okoz több kárt, mint hasznot egy ilyen közreműködés. Az álhíreket terjesztő internetezők között a világ érthetetlen jelenségeit értelmező felhasználók a számukra felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan történésekre egyéni magyarázatokkal próbálnak szolgálni, amelyek aztán idővel elterjednek és megszilárdulnak, ebbe a körbe tartoznak a népszerű összeesküvés-elméletek is. A megosztással közösségi életet élők úgy is részt vehetnek a társadalom életében – kifejezhetik együttérzésüket, támogatásukat, haragjukat, félelmüket –, hogy ki sem mozdulnak otthonról, ezekben az esetekben az embereket nem érdekli az általuk megosztott információ valóságtartalma. Ezzel párhuzamosan folyamatosan bővül az érzelmeket a tények fölé helyezők köre is, a jelenség jellemzésére már önálló szavakat – posztvalóság, posztigazság – is bevezettek. E jelenséget a legsikeresebben a közelmúltban Donald Trump használta ki az amerikai elnökválasztási kampányban, aki feleslegesnek, sőt inkább károsnak tartotta, hogy tényszinten foglalkozzon az őt ért vádakkal, ehelyett folyamatosan az érzelmekre hatott, az érzelmeiket a tények fölé helyező követőinek legnagyobb megelégedésére. [39]

 

Nemzetközi lépések az álhírek terjedése ellen

A 2016-os amerikai elnökválasztás során sokan bírálták a Facebookot amiatt, mert nem tett eleget azért, hogy megakadályozza az elnökválasztással kapcsolatos álhírek terjedését. Mark Zuckerberg, a Facebook alapítója és vezetője eleinte bagatellizálni próbálta az álhírek jelentőségét, de végül a cég a kritikákra válaszul bejelentette, a jövőben a felhasználóknak lehetőségük lesz arra, hogy megjelöljék az álhíreket. A Facebook 2016 decemberében kezdte azt a megoldását tesztelni, amelytől az álhírek terjedésének megállítását várja. A közösségi oldal több területen is meg kívánja könnyíteni az álhírek elleni küzdelmet, és frissíti a népszerű témákat ajánló Trending funkció mögött működő algoritmusokat, hogy megakadályozza a hamis történetek terjedését. Ezentúl a rendszer jelzi, ha egy – az üzemeltetőkkel együttműködésben álló – tényellenőrző oldal vagy szervezet már minősített egy adott témában megjelent cikket, azt lejjebb sorolja a hírfolyamban, és megosztás előtt felugrik egy figyelmeztető üzenet, s az így megjelölt cikkeket hirdetésben sem lehet majd szerepeltetni. Emellett a felhasználók könnyebben megjelölhetik a vitatott tartalmakat, és a rendszer támogatja az okos megosztást is: ha egy cikknél a Facebook azt érzékeli, hogy az anyag elolvasása nagymértékben csökkenti a megosztási hajlandóságot, azt úgy értékeli, hogy a cikk valószínűleg megtéveszti olvasóit, és ezt a rangsorolásnál is figyelembe veszi. A frissítés egyik kulcsfontosságú eleme, hogy ne kerüljenek be olyan témák, amelyek mind egyetlen forrásra vezethetők vissza, ehelyett azok a témák kerülnek előtérbe, amelyeket egymástól függetlenül több újságban lehoznak. A Facebook továbbra is üzleti titokként kezeli az algoritmus működését, nehogy elérhetővé váljon egy olyan módszer, amellyel a hírportálok vagy éppen az álhírek gyártói könnyen bekerülhetnek az ajánlott témák közé. [40] Ennek hátránya azonban, hogy jelenleg nincs lehetőség arra, hogy az átlagos Facebook-felhasználó bővíteni tudja horizontját, bezártsága pedig kizárólag a fejlesztők szeszélyének függvénye. [41]

A közösségi oldal Európára is kiterjeszti álhíreket monitorozó rendszerét [42], és a szeptemberi választásra készülődő, orosz titkosszolgálati dezinformálástól rettegő Németországban is beveti tartalomszűrőjét. Az ellenőrzést egy külső nonprofit cég, a Correctiv végzi majd, amely a felhasználók jelentése után átnézi a szóban forgó cikkeket, és ha hiteltelennek találja őket, a bejegyzés mellett megjelenik a „vitatott” jelzés, az algoritmus pedig alacsonyabb gyakorisággal rakja majd a hírfolyamba ezeket a történeteket. A Facebook és a Google közösségi médiavállalatok és más médiumok 2017 februárjában bejelentették, hogy közösen lépnek fel az álhírekkel szemben az áprilisi francia elnökválasztással kapcsolatban is. [43] Nagy-Britanniában – ahol az ellenőrizetlen unióellenes információk nagymértékben befolyásolták a brexitről való döntést – egy parlamenti képviselőkből álló bizottság hívta konzultációra a nagy technológiai cégeket azzal kapcsolatban, mit lehetne tenni a felületeiken megjelenő álhírek ellen. [44] Az álhírek elleni küzdelemhez a BBC is csatlakozott, a Reality Check csapatának feladata elsősorban a közösségi médiában megosztott információk ellenőrzése lesz. Nem csupán leleplezni akarják a hamis információkat, hanem különféle formátumok bevetésével azt szeretnék elérni, hogy a cáfolatokat is legalább olyan vonzóvá és népszerűvé tegyék, mint amilyenek a valótlan információkat tartalmazó anyagok. [45] Csehországban 2017 januárjában kezdte meg működését a Centre Against Terrorism and Hybrid Threats nevű szervezet, amelynek egyik feladata az ország biztonságát veszélyeztető híresztelések monitorozása és ellenőrzése lesz. [46]

2017 április elejétől világszerte elérhetővé vált a Google kereső újítása, amely jelzi, ha egy híroldal cikke hamis állításokat – és azt is, ha ellenőrzött információkat – tartalmaz. A „Fast Check” funkció magyarul az „Ellenőrzött tények” elnevezést kapta. Az új funkciót olyan, egyelőre leginkább angol nyelvű keresésekre kapott cikkeknél és oldalaknál alkalmazzák, amelyeket több mint száz újságírói szervezet segítségével hitelesítettek, vagy éppen kiderítették róluk, hogy hamis állításokkal vezetik félre olvasóikat. Egy-egy cikk alatt az is látható, hogy az adott állítást melyik szervezet próbálta ellenőrizni. A Google bejelentése szerint egy-egy témát több, megbízhatónak ítélt szervezet is feldolgozhat, és előfordulhat, hogy egy kicsit eltérő eredményre jutnak az ellenőrzés során. Ebben az esetben a keresőben az összes eredmény megjelenik. [47]

 

KÖNYVTÁROSOK HATÁSA A KRITIKUS INFORMÁCIÓFOGYASZTÁSRA

Az információs technológia fejlődési ütemének gyors növekedése nem csupán az egyszerű felhasználóktól, hanem a könyvtárosoktól és az információs szakemberektől is egyre nagyobb alkalmazkodóképességet kíván. [48]

„A könyvtárak az internetes információszerzés első időszakában azt tartották magukról, hogy csak a náluk lévő források autentikusak, míg az internet telített megbízhatatlan információkkal. Volt olyan nézet is, amely szerint a világháló ugyan kimeríthetetlen tárháza az információknak, de a valóban használható információkért fizetni kell. Később úgy gondolták, hogy a könyvtáraknak kiemelt szerep jut az információs források között, mert a könyvtáros az információfogyasztásban járatos szakemberként tudja, hogy melyek a megbízható források. Ez a szemlélet már átvezet a megbízható internet világába, ahol a felhasználó az általa hitelesnek vélt forrásból választja ki az információt. Ilyen körülmények között a könyvtáros már nem tekintélyelvű, hanem mértékadó, hiteles információs szakember, aki segít az olvasónak az autentikus információ kiválasztásában.” [49]

Az iskolai könyvtárakban, közművelődési könyvtárakban, szakkönyvtárakban és a nemzeti könyvtárakban dolgozó könyvtárosok világszerte egyaránt arra törekszenek, hogy segítsenek minél pontosabb, hitelesebb, releváns információkhoz juttatni az olvasókat. Ez a feladat egyre nagyobb kihívás elé állítja a könyvtárosokat, hiszen nem elegendő, ha egyszerűen felhívják az emberek figyelmet arra, hogy kételkedjenek abban, amit elolvastak. A tudományos fokozattal rendelkező könyvtárosoknak – akik megtanulták, hogyan kell az ellenőrzött, pontos információforrásokhoz hozzájutni – kiemelt szerep jut abban, hogy mindenki kritikus, értő hírolvasóvá váljon, amely a digitális korban az egyik legfontosabb készség.

Több amerikai könyvtár és egyetem is egymással karöltve próbálja megtanítani a felhasználókat a valóságalapot nélkülöző, félrevezető információkat vagy féligazságokat tartalmazó hírek felismerésére. Az együttműködésre kiváló példaként említhető a Michigani Egyetemen indított kurzus, amely a hamis hírek felismerésével foglalkozik. A chicói Meriam Library at California State University által kidolgozott CRAAP-teszt [50] segítségével adott kritériumokat mérlegelve győződhetnek meg az olvasók egy-egy forrás valóságtartalmáról. Az illinoisi Gail Borden Public Library 2016 júniusában külön rendezvényt is szentelt a hamis hírek felismerésének megtanítására, a digitális szövegértés és a kritikai gondolkodás fontosságának hangsúlyozására. A University of Michigan 2017 őszére „Hamis hírek, hazugságok és propaganda” címmel szervez tanfolyamot, amely szintén az információk hitelességének mérlegelésére hívja majd fel a figyelmet, a tananyag fejlesztésében több amerikai könyvtár is együttműködik. Egyre több könyvtáros vesz részt középiskolai természettudományi órákon is, ahol a félreinformáltságot, valamint a valóságalapot nélkülöző hírek és propaganda azonosítását vitatják meg a diákokkal. [51]

A Santa Clara University közelmúltban indított Trust Project [52] nevű programjában csaknem 70 médiapartnerrel együtt Trust Indicators néven fejleszt alkalmazást, amelynek segítségével könnyen eldönthető lesz, hogy egy adott cikk véleményt vagy hírt fogalmaz-e meg, és információkat közöl a cikk szerzőjéről is. A program által használt kódokra és mutatókra a Facebook és a Google is építhet, az olvasókat pedig jól látható ikonok irányítják majd a megbízható források felé. Az egyetem a könyvtárosoktól is vár visszajelzéseket a 2017 közepétől széles körben elérhető alkalmazás fejlesztésével kapcsolatban. Hasonló célokat szolgál a richmondi Indiana University East könyvtárosai által kifejlesztett LibGuide [53], valamint a Los Angeles Times volt újságírója, Alan Miller által létrehozott The News Literacy Project [54], amely iskolai és iskolán kívüli felhasználásra is kínál tananyagot.

A Dallas Public Library olyan nyolchetes tanfolyamnak biztosít majd helyet, amelyet szakképzett könyvtárosok és újságírók szerveznek főiskolások részére. A Dallas Morning News munkatársaival közösen szervezett, Storytellers without Borders – Történetmesélők határok nélkül – című projektben az újságírók abban segítik a diákokat, hogyan kérdezzenek jól, a könyvtárosok pedig abban, hogyan keressenek az adatbázi-sokban, hogy pontos, megbízható információkhoz jussanak. A könyvtárosok abban is segítenek majd, miként használják a diákok a multimédiás eszközöket. Az elért eredményekről terveik szerint a 2017-es dallasi könyvfesztiválon számolnak majd be. [55]

Julie Todaro, az American Library Association – ALA, Amerikai Könyvtárosok Egyesülete – elnöke felhívta az olvasók figyelmét arra az online útmutatóra [56], amely több mint 2000 oldalon nyújt információkat a hamis hírekről és „alternatív igazságokról”, valamint ajánlja az Austin Community College Library Services weboldalát [57] a témával kapcsolatos alapos tájékozódáshoz. Az ALA a közelmúltban reklámkampányba is kezdett a hamis hírek ellen, amelynek jelszava: „A hamis híreknek nagyon is valós a következményük”.

A könyvtáraknak és használóiknak egyaránt fontos szerep jut azoknak az eszközöknek a fejlesztésében, amelyekkel mérgelhető az információk hitelessége. A Wikipedia is nyújt iránymutatást az online cikkek megbízhatóságára vonatkozóan, hiszen az online enciklopédia szócikkeit felhasználók milliói ellenőrzik folyamatosan. A könyvtárosok azzal a tudásukkal, amely alkalmas a megbízható információk megtalálására, valamint a felhasználók azzal, hogy használják azokat, igazolhatják a Wikipédián megtalálható információk hitelességét. Az IFLA és a Wikipedia 2017 januárjában hozta nyilvánosságra a sikeres együttműködésre vonatkozó elképzeléseket, ennek a megállapodásnak a részét képezi az is, hogy a könyvtárosok elfogadják a Wikipedia használatának szélesebb lehetőségét. [58]

Az amerikai könyvtárosok nem csupán a hamis hírek elleni küzdelemben, hanem a másként gondolkodókat háttérbe szorító, megosztó politika és nézetek elleni harcban is elkezdtek ellenállást kifejteni. Bár sokan megkérdőjelezik a politikai vélemény-nyilvánítás szükségességét, a könyvtárosok a mindenki számára elérhető információkat, a szabad információátadást részesítik előnyben, hivatásuk legfontosabb elemének tekintik a szellemi szabadság megóvását és a megbízható hírek továbbítását. Az USA könyvtáraiban éppen ezért egyre nagyobb szerep jut az online adatok és hírek archiválásának, a megbízható kiadványok ajánlásának, a könyvtári blogok szélesebb nyilvánosság elé tárásának, valamint a kisebbségi csoportokról szóló kiállítások és könyvek propagálásának. Az amerikai könyvtárosok szerint mindez nem jelent politikai állásfoglalást, hiszen a munkájuk részét képezi, hogy ingyen nyújtanak segítséget és teret, legális forrásokat és megbízható információkat, s felhívják a figyelmet arra, hogy senki ne hagyja magát megtéveszteni. [59]

Ezt a célt szolgálja a Könyvtári Egyesületek és Szervezetek Nemzetközi Szövetsége – International Federation of Library Associations and Institutions, IFLA – internetes felületein megjelent angol nyelvű dokumentáció arról, miként ismerhetjük fel az álhíreket. [60] Az IFLA által készített infografikát – amely nyolc egyszerű lépést ajánl egy hír megbízhatóságának megállapítására – Nagy Ádám, a tatabányai József Attila Megyei és Városi Könyvtár munkatársa fordította magyarra [61]. A szöveges–képes táblázat két hónap alatt több százezer hazai olvasóhoz jutott el a közösségi megosztásoknak köszönhetően, ezen kívül számos iskolában és könyvtárban elhelyezték, és a könyvtári informatikával, médiával foglalkozó tanórákon is használni kezdték oktatási céllal.

FOLYTATÁS A KÖVETKEZŐ POSZTBAN