EGY OSZTRÁK MOTORVERSENYZŐ EMLÉKTÁBLÁJA

A Budakeszi út páros oldalán, a 48. számú épület előtti kis emelkedőn emléktábla áll a következő felirattal: „A világháború elpusztította azt a márványtáblát, amely emlékeztetett az 1928. V. 17-én az V. magyar motorkerékpáros TT-n szerencsétlenül járt osztrák Rupert Karner halálára. Az újjászületett magyar motorsport ezzel a táblával állít emléket az egykori sportbarátnak.”

Ki volt Rupert Karner motorversenyző, akinek emlékére eredetileg 1930-ban állítottak márványtáblát?

Az 1920-as évek legjobb osztrák motorosa egész Európában ismert volt. 1926-ban a belga nagydíjon szerzett második helyezése az Európa Bajnokság második helyét jelentette. Emellett számos egyéb jelentős verseny győztese Ausztriában és máshol Európában: hegyi versenyek, pályaversenyek, osztrák bajnokságok, pályacsúcsok tömege (ahol elindult, ott majdnem biztos lehetett az új pályarekord). Mivel Bécsben testvérével együtt az angol Sunbeam motorok importőre volt, ezekkel indult, de emellett a hazai Puch gyár versenyzője is volt. Az Angliából elterjedt TT (Tourist Trophy) versenyeket Magyarországon is rendeztek, a svábhegyi pálya egyik szakasza a Budakeszi úton haladt. Abban az időben a motorversenyek sokkal veszélyesebbek voltak, mint manapság: járda, fatörzsek, villanyoszlopok, gyengébb minőségű utak.

Rupert Karner balesete 1928 májusában történt. Egy MAG motorral szerelt DSH-t (osztrák gyártmány) vezetett, amikor a motor első villája eltört, és Karner a járdakőnek ütközve koponyaalapi töréssel került kórházba, ahol rövid szenvedés után elhunyt.

A magyar sportbarátok emléktáblával őrizték tovább legendás alakját, teste a bécsi Baumgarten temetőben nyugszik.

Az idegenek keresésére specializálódott amerikai intézet szerint a következő két évtizeden belül megtalálhatjuk a földönkívüli életformákat. A tudományokért és technológiáért felelős amerikai kongresszusi bizottság ülésén Seth Shostak, a SETI munkatársa úgy fogalmazott: „Még semmilyen bizonyíték nincs rá, hogy létezik élet a Földön kívül, de úgy gondolom, ez a helyzet rövidesen meg fog változni.”

Talán még a Petőfi Sándor utcában lakók és az errefelé naponta megforduló pestiek közül is kevesen tudják, hol található a Hermes-udvar. Pedig előkelő helyen épült fel 1905-ben a ma 5. számmal jelölt ötemeletes épület: a híres-neves Károlyi–Trattner-ház közvetlen szomszédságában, néhány lépésnyire a Párisi-udvarban működő takarékpénztártól és üzlethelyiségektől.

Egyes amazonasi indián törzsek varázslói időtlen idők óta ismerik a „lélek indájának” titkát. A Dél-Amerikában őshonos növényből készült ital elfogyasztása után nemcsak a transzcendens világgal tudnak kapcsolatot létesíteni, hanem rendkívüli gyógyító képességre is szert tesznek. A különleges „orvosság” a 20. század végén Európába is eljutott, ahol a kísérleti alanyok olyan mértékben váltak médiumokká, hogy a készítményt átkeresztelték telepatinnak.

Az UFO-kutatás külön szakszóval – USO, azaz Unidentified Submarine Object – jelöli az olyan azonosítatlan víz alatti objektumokat, amelyek óceánok, tengerek és tavak mélyén vagy felszínén hajtanak végre hajmeresztő manővereket. Se szeri, se száma azoknak az eseteknek, amikor szavahihető tengerészek, kereskedelmi, utasszállító és hadihajók tisztjei, személyzete és utasai látnak UFO-kat a tengerek felett. A szemtanúkra mindez döbbenetes hatást gyakorol, hiszen úgy vélik, a fenyegető ismeretlennel találkoztak. De vajon miért vonzzák ennyire az idegeneket a hatalmas kiterjedésű földi vízfelületek? Milyen titkokat rejtegetnek a több ezer méter mély óceánok, amelyek legnagyobb része még napjainkban is teljesen ismeretlen az emberiség előtt?

Akadnak olyan utazók, akik nem luxushotelekben pihenik ki a hétköznapok fáradalmait, hanem működő vulkánok krátereinek közelében töltik szabadságukat. A kellően elszánt és vastag pénztárcával rendelkező turisták számos vulkántúrát kínáló cég nem éppen veszélytelen szolgáltatása közül választhatnak, így testközelből figyelhetik meg az elemi erők tombolását.

Idén ünnepli fennállásának 110. évfordulóját Budapest egyik legnagyobb múltú étterme, a Mátyás Pince, amelyet Baldauf Mátyás és felesége nyitott meg 1904-ben a Március 15. tér 7. szám alatti épület földszintjén és alagsorában.

Egy új tanulmány szerint a földlakóknak fejleszteniük kell kozmikus tudatukat, mielőtt kapcsolatba lépnek egy földönkívüli civilizációval. Gabriel De la Torre, a spanyolországi Cadiz Egyetem klinikai neuropszichológusa, az emberi tényezők specialistája szerint ennek az eseménynek nem csupán társadalmi hatása lesz, hanem az öntudatra és a biológiára is hatást gyakorol majd.

Budapesten már a két világháború között is neonreklámok ezrei emelték a világváros esti hangulatát, majd a hatvanas, hetvenes években ismét fogalommá vált a „neonfényes Budapest”. A rendszerváltás után folyamatosan épült le a fővárost oly meghatározó neonkultúra, köszönhetően az új, könnyedén változtatható cégtábláknak, reklámfeliratoknak. Több mint kétezer neonreklám pusztult el alig húsz év alatt, a neonmentésre szövetkezett civilek önkéntes munkája csak töredéküket tudta és tudja megmenteni. Az egykor reklámozásra hivatott neonmonstrumokból napjainkra alig kétszáz maradt a fővárosi épületek homlokzatain, s ezek töredéke működőképes csupán: többségükből funkció nélküli, omladozó vasszerkezet maradt. Sorozatom célja, hogy a város különböző pontjain készített saját fotókkal dokumentáljam a még látható egykori neonreklámokat és régen világító cégtáblákat – egy letűnt korszak jelképeit.

EGY ELFELEJTETT ALULJÁRÓ

A Kelenföldi pályaudvar (manapság: „vasútállomás”) új aluljárója csillog-villog, jó benne gyalogolni. Busz és villamos, négyes metró könnyen elérhető.

Gyerekkoromban is volt egy aluljáró a pályaudvar Déli pályaudvar felőli végénél (elejénél) a vasúti sínek alatt, de ez nem úszott fényárban, sőt egyes szakaszai a kiégett, védőhálóban búslakodó villanykörték miatt alig derengtek, inkább a messziről – a lejáraton – beszűrődő fény nyújtott némi támpontot az áthaladáshoz. Szerencsére az „úttest” sima volt, nem lehetett beleesni sehova. Az aluljáró kényelmesen széles volt, két oldalán emelt szintű külön „járda” húzódott végig a teljes hosszon, vaskorláttal. A bátrabbak – természetesen a gyerekek – a külön utat választották, bár ott a fal mellett vastag csövek, kábelek foglalták el a hely jó részét – olyan szervizút volt, ha jól emlékszem.

A méretek a biciklizést is lehetővé tették, akinek volt járműje, gyorsabban átjutott a széles vasúti felszín alatt. A lejáratoknál aztán fel kellett cipelni a nehéz gépeket, hol volt akkoriban kiépített bicikliút...

Ez az aluljáró hasznos összeköttetést biztosított a Sasadi út felől gyaloglók részére, ugyanis a Rimaszombati útról nyílt az egyik lejárat, és a kijutás a túloldalon lévő Vasút utcára volt lehetséges, éppen a 49-es villamos első megállójánál.

Később ezt az aluljárót lezárták (betemették?), a le(ki)járat helyét már megállapítani sem lehet – talán néhányan emlékeznek még erre a félhomályos, nedves, visszhangzó aluljáróra. (Meg az egykori tervrajzok biztosan megvannak valahol.)

FELÚJÍTOTT PERON, PUSZTULÓ ÁLLOMÁSÉPÜLET – A KELENFÖLDI PÁLYAUDVAR NAPJAINKBAN. FORRÁS: REGIONALBAHN.HU

Több mint száz évvel ezelőtt, 1906-ban Vidor Emil tervei szerint épült a Népszínház utca és a Kiss József utca sarkán álló négyemeletes palota, amely eredetileg a Polgári Serfőzde bérháza volt. A jelenleg fővárosi helyi védelem alatt álló épület homlokzatát díszítő, a „sörkészítés és sörivás dicséretét hirdető” mozaikfrízt Dudits Andor tervei alapján az üvegfestészet és a mozaikkészítés egyik legnagyobb hazai művésze, Róth Miksa készítette.

Már közel hét évtizeddel ezelőtt is számos magyarázat látott napvilágot az UFO-jelenség hátteréről. A roswelli UFO-katasztrófa évében történt titokzatos eseménysorozatról, a repülő csészealjak rejtélyéről a Képes Kurír 1947. július 24-i számában jelentetett meg érdekes cikket.

Több mint három évtizede nem tudják megdönteni tudományos érvekkel azt az orosz elméletet, amely szerint Holdunk belseje üreges, és benne idegen lények rejtőznek. A téma akkor került ismét középpontba, amikor a NASA mérnökei bejelentették, hogy legújabb kísérleteik szerint a Hold sokkal tömörebb a felszínen, mint a mélyben. Eszerint elképzelhető, hogy égi kísérőnk egyáltalán nem természetes eredetű égitest, hanem egy óriási, kozmikus Noé bárkája.

Nagy-Britannia és Írország egyes vidékein még napjainkban is félelmetes hírnév övezi a boggartnak nevezett rosszindulatú és ármánykodó házimanót, amely – a hagyomány szerint – előszeretettel tüntet el különböző tárgyakat, megzavarja az alvó embereket, magával ragadja a gyermekeket és megbénítja a háziállatokat. A boggart rendszerint hidak alatt vagy az út menti erdőkben él, és a magányos vándor számára is veszélyt jelent, aki nem fogadja kellő tisztelettel az üdvözlését.

A Wesselényi utca 17. első emeleti díszterme felett míves berakású mozaikon olvashatjuk az építtető nevét és az építési dátumot: Székesfővárosi Czipész Ipartestület, 1905. A ház kezdettől fogva a pesti német vargacéh tulajdonát képezte: a 19. század második felétől szolgált „az ezen czéh legényei részére szálló és egyéb czélokra használandó helyül”.

Kijelölte a NASA a Marshoz vezető út állomásait. Az április végén ismertetett grandiózus terv részletesen leírja, hogyan hidalhatná át az emberiség a Nemzetközi Űrállomás és a Mars-utazás közötti irdatlan szakadékot a 2030-as évekre – írja az Origo.

A Múzeum körút páratlan oldalán három átjáróház volt. A páros oldalon ilyen nincs.

Az átjáróházak – a Kossuth Lajos utca felől haladva – a 7., a 21. és a 35. szám alattiak voltak, és összekötötték a Múzeum körutat a Magyar utcával. Ezek az átjárási lehetőségek megkönnyítették a környék lakosainak a Duna irányába történő közlekedését. És még két apró célszerűség is volt.

A 7. szám alatti ház túloldali kapuja éppen a Reáltanoda utca torkolatával szemben található. Ebben az utcában van az Eötvös Gimnázium, amely így közvetlenül elérhető. Megjegyzem, hogy az ötvenes években a mai gimnázium épületében általános iskola is működött (hiteles tanú vagyok, mert oda jártam). Érdemes tudni, hogy az átjáróházat Ybl Miklós tervezte, 1852-ben épült, ezt a ház Magyar utcai oldalán lévő szerény tábla igazolja. Az épület elég megviselt állapotú, de ettől még az udvari járda fakockáin (!) való gyaloglás zavartalan.

A 21. szám alatti átjáróház nem egy épület, melynek két kapuja van, hanem két ház egymással háttal állva, középen az elválasztó építményen („téglakerítésen”) létesített egyszerű vaskapun lehet közlekedni. Az átjárással éppen a Károlyi-kerthez jutunk, így nem kell(ett) a fél Múzeum körutat megkerülni egy kis szórakozás érdekében.

A 35. szám alatti egyszerűen hozzásegít a kevesebb gyalogláshoz – de ez is valami.

Jelenleg már csak a 7. szám alatti (Ybl-ház) használható, a többit zárva tartják, nyilván közbiztonsági okokból, vagy a szemetelés és a zaj elkerülése céljából.

Egy érdekességet még megemlítek: a 33. számú ház helyén (feltehetően a háborús pusztítás következményeként) üres telek volt, melyen egy időben postai autók parkoltak, majd sportpályát alakítottak ki, és a másik oldalon (esetleg a kapus elnéző pillantását kihasználva) ki lehetett jutni a Magyar utcába. De ez nem volt bevett gyakorlat.

A MÚZEUM KÖRÚT 7. SZÁM ALATTI ÁTJÁRÓHÁZ. FOTÓ: P. I.

A Föld éghajlatának változása évtizedeken belül elháríthatatlan katasztrófával fenyegeti az emberiséget. A klímaváltozás következtében fellépő vízhiány már most is érezteti hatását: Egyiptomtól Izaelig, Törökországtól Indiáig folynak fegyveres összetűzések a vízforrásokért, amelyek akár véres háborúkat is eredményezhetnek.

Az Apáczai Csere János utca 3. számú ház klasszicista körlépcsőháza nem csupán a nagy árvíz előtti Pest hangulatát idézi fel, hanem az ókori görög mitológia egyik gyönyörű nőalakjának emlékét is őrzi. A lift helyét ugyanis immár több mint egy évszázada birtokolja Démétér lányának, Perszephonénak a szobra. Embermagasságú, minden apró részletében elbűvölő szobor, melynek eredetére még a ház legidősebb lakói sem emlékeznek, és amelynek restaurálása már hosszú évek, évtizedek óta várat magára.

Az állandóan zárt kapu miatt nem könnyű bejutni a ház leghíresebb „lakójához”, akinek testét gránitból és a legfinomabb, legsimább hófehér márványból formázta meg alkotója. A rózsacsokrot tartó Perszephoné szelíd mosollyal hajtja fejét oldalra: ez az utánozhatatlan mosoly pedig arra utal, hogy a római szobrász, Benno Elkan célja – a hagyománytól eltérően – aligha lehetett a szomorú mitológiai történet felelevenítése. E szerint Perszephonét még kislány korában rabolta el és vitte magával sötét országába az alvilág ura, Hádész. Az aggódó anya, aki el sem búcsúzhatott gyermekétől, nem bírt beletörődni az isteni döntésbe, ezért Zeusz, a főisten – hogy enyhítsen az anya szenvedésein – megparancsolta Hádésznak, hogy haladéktalanul hozza vissza Perszephonét az alvilágból. Ám ekkorra Perszephoné már megízlelte azt a gránátalmát, amelyet Hádész a nász jeléül adott neki, és amelyet elfogadni egyenlő volt a házasságba való beleegyezéssel. A mítosz szerint Zeusz úgy oldotta meg a kényes helyzetet, hogy Perszephoné minden esztendő kétharmad részét fenn, a föld színén tölthette édesanyjánál, tavaszi verőfényben és nyári örömben, az év egyharmadát azonban lenn, az árnyak országában kellett leélnie. Hádész feleségeként, férje oldalán parancsolt a sötétségnek, féken tartotta a történelem előtti korok alvilági szörnyeit és az elhunytak lelkét, meghallgatta és végrehajtotta az emberek átkait. Az ókori római költők szerint ő volt az, aki a halandók hajából egy-egy fürtöt levágva a halálnak szentelhette őket.

Az ókori ábrázolások, festmények és szobrok is mint az árnyak sötét pillájú asszonyát ábrázolták Perszephonét: olyan elbűvölő – félig földi, félig földöntúli – lényként, aki halovány orcájával mélán üdvözölte az alvilágba érkező lelkeket, de ha szükség volt rá, az isteni törvények alkalmazásától sem riadt vissza. Ám az Apáczai Csere János utca 3. számú ház homályba burkolózó, rideg folyosóján egészen más Perszephoné – az egykori elbűvölő szépségű, viruló fiatal lány – mosolyog ránk. S alakját elnézve nem nehéz beleélni magunkat az ókori görögök rég letűnt, de még mindig ezernyi titkot rejtő világába.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A NÉPSZABADSÁG 2002. ÁPRILIS 6-I SZÁMÁBAN

Világszerte gyorsan szaporodik azoknak a – különböző funkciót betöltő – modern épületeknek a száma, amelyek a leggyakrabban megfigyelt UFO-típusok valósághű utánzatai. A megszállott tervezők évről évre több látványos, extravagáns lakóházat álmodnak meg, hogy ki-ki eldönthesse, hol élné le szívesen az életét. Repülni ugyan nem tudnak, de cserébe egész nap a Földön kívül érezheti magát az ember…

Budapesten már a két világháború között is neonreklámok ezrei emelték a világváros esti hangulatát, majd a hatvanas, hetvenes években ismét fogalommá vált a „neonfényes Budapest”. A rendszerváltás után folyamatosan épült le a fővárost oly meghatározó neonkultúra, köszönhetően az új, könnyedén változtatható cégtábláknak, reklámfeliratoknak. Több mint kétezer neonreklám pusztult el alig húsz év alatt, a neonmentésre szövetkezett civilek önkéntes munkája csak töredéküket tudta és tudja megmenteni. Az egykor reklámozásra hivatott neonmonstrumokból napjainkra alig kétszáz maradt a fővárosi épületek homlokzatain, s ezek töredéke működőképes csupán: többségükből funkció nélküli, omladozó vasszerkezet maradt. Sorozatom célja, hogy a város különböző pontjain készített saját fotókkal dokumentáljam a még látható egykori neonreklámokat és régen világító cégtáblákat – egy letűnt korszak jelképeit.

A természetfeletti jelenségek sorában előkelő helyet foglalnak el az állati alakban felbukkanó kísértetekről szóló történetek, amelyek száma a „hagyományos” szellemekre vonatkozó beszámolók nagyságrendjét is megközelíti. Egyes kutatók szerint a kegyetlenül elpusztított állatok lelkei – az emberi kísértetekhez hasonlóan – a bosszúvágytól és az elkeseredettségtől vezérelve jelennek meg a földön, de gyakran az elhunyt emberek szellemei is különböző állatok képében térnek vissza a túlvilágról.

VIGYÁZTAM!

Manapság egy vásárcsarnokban az áru mozgatása már nem olyan nehéz, mint régebben. Bár a rekeszeket, dobozokat, zsákos krumplit stb. most is meg kell fogni, de a szállítást már elektromos targonca végzi, jól kiépített utak segítik a haladást.

Én a Vámház körúti „bevásárlóközpontot” ismerem – 1951 óta, akkor költöztünk a környékre, azóta járok (jártam) oda vásárolni. Régebben a „főút” és az „oldalút” (az épület határoló falai melletti út) között még egy közbenső út is volt – persze szűkebb, mint a nagyok, de ezeket a legutóbbi felújításkor megszüntették. Nos, ezeken az utakon kellett az árut mozgatni. Ez történhetett egyszerű négykerekű kézikocsival vagy a hagyományos, mára már teljesen elfelejtett, klasszikus kétkerekű hordárkocsival (taligával). Megjegyzem, a főútra teherautók is behajthattak, amikről molnár-targoncával hordták a rekeszeket a kereskedőhöz. A taligát húzták a hordárok, az árut (rekeszeket) félelmetes magasra „stószolták” a rakfelületen. A hordár a taliga két „karját” fogva, a két kar által határolt ívelt bemélyedés előtti széles bőrszíjat a derekával (hasával) feszítve húzta a tetemes raksúlyt. És közben félelmetesen harsogta: „Vigyáztam!...” Ettől aztán minden idős néni és bácsi rémülten húzódott félre. A taliga a lovas kocsi kerekeihez hasonló, kisebb (nem gumi) kerekeken csattogva, érces hangon gördült a flaszteron. Karambolt soha nem láttam, ügyesek voltak a hordárok – és vigyáztak.

A FŐVÁM (DIMITROV) TÉR 1965-BEN, SZEMBEN A VÁMHÁZ (TOLBUHIN) KÖRÚT ÉS A KÖZPONTI VÁSÁRCSARNOK. FORRÁS: FORTEPAN

A józsefvárosi Vas utca 12. számú ház a Festetics família megbízásából épült 1912-ben. Bár a neves grófi család – melynek sarja volt György (1754–1819), a keszthelyi Georgikon alapítója is – csak a század első felében birtokolta az épületet, címerük ma ugyanúgy díszíti a bejárat fölötti részt, mint évtizedekkel ezelőtt. A vasba öntött nemesi jelképet azonban – a kapu rácsozatával együtt – a közelmúltban feketére mázolták, így a címer motívumai és a család jelmondata sajnos már alig kivehető.

Őseink megszámlálhatatlan talányos, a mai ember számára érthetetlennek tűnő alkotást hagytak maguk után. A világ különböző pontjain rejtőző titokzatos szobrokat, templomokat vagy piramisokat csodálva csupán találgatni tudjuk, kik és milyen céllal készítették őket. A kutatók pedig egyre gyakrabban szembesülnek a kellemetlen kérdéssel: elképzelhető, hogy az emberi történelem folyamán más, eddig ismeretlen, fejlett civilizációk is léteztek?