A Föld éghajlatának változása évtizedeken belül elháríthatatlan katasztrófával fenyegeti az emberiséget. A klímaváltozás következtében fellépő vízhiány már most is érezteti hatását: Egyiptomtól Izaelig, Törökországtól Indiáig folynak fegyveres összetűzések a vízforrásokért, amelyek akár véres háborúkat is eredményezhetnek.

Bár egy hétköznapi európai vagy amerikai polgár számára nem tűnik különösen aggasztónak a vízhiány, a világ népességének egyharmada számára szinte elérhetetlen luxusnak számít a tiszta víz. Egy embernek 50 liter az ajánlott napi vízmennyiség, egy amerikai ugyanakkor 570 liter vizet használ fel egy nap. Nyugaton 8 liter víz folyik el egyetlen fogmosás alkalmával: kétszer annyi, mint amit a legszegényebb afrikaiaknak egész napra be kell osztaniuk. Ezek után meglepő, hogy húsz év múlva az emberiség több mint felének nem lesz elegendő ivóvize?

A Föld felszínének kétharmadát ugyan víz borítja, de ennek túlnyomó része sós. Az édesvíz aránya csak 2,5 százalék, ráadásul ennek a kétharmada fagyott állapotban található a sarkokon és a magas hegyek hómezőin. Az egyre szaporodó emberiségnek tehát az összes felszíni víz alig több mint 0,7 százalékán kell osztoznia. Csakhogy egyre nő az egy főre eső vízfogyasztás, egyre nő a népesség, és egyre több vizet igényel a mind több embert kiszolgáló mezőgazdaság és ipar is. Egy kilogramm burgonya megtermeléséhez például 1000, ugyanennyi marhahúshoz 42 500 liter vizet használnak fel. Ez már önmagában is vízhiányhoz vezet, de nem szabad elfeledkezni a vízszennyezésről és a klímaváltozásról sem.

A szabad vizekbe naponta több mint kétmillió tonna szennyezőanyag, ipari és kommunális szennyvíz kerül, amely világszerte összesen 12 ezer köbkilométer piszkos vizet eredményez. Ennek a levét a szegények isszák meg: a fejlődő országok népességének fele csak szennyezett vízforrásokhoz jut hozzá.

Tomboló erőszak

Az aggasztó adatok tanulmányozása után egyre több szakértő jut arra a következtetésre, hogy a víz rövidesen fontosabb és hasznosabb kinccsé válik, mint a kőolaj. Az ENSZ már évekkel ezelőtt megpróbálta félreverni a harangokat: a jövőben nem az olajért, hanem a víztartalékokért háborúznak majd az emberek, s egyre több ország mozgósítja haderejét a vízforrások megszerzése és a szükséges mennyiség biztosítása érdekében. Azok a népek ugyanis, amelyek területe egy vagy több folyó forrásvidékén található, korlátlanul hozzájuthatnak a folyó felső szakaszának vizéhez, miközben az alsó szakaszon élőknek meg kell elégedniük azzal, amit szomszédjuk mennyiségileg és minőségileg biztosít.

Számítások szerint a világon már most háromszáz olyan kényes pont található, ahol feszültség támadhat a víz miatt. Sőt, a legpesszimistább jóslatok már a víz miatt kirobbanó III. világháború kitörését sem tartják elképzelhetetlennek, arra célozva, hogy ha a kiéleződő helyi konfliktusokba erősebb országok is bekapcsolódnak, a többi államnak nem marad más kiútja, mint az ellenállás. Az erős államokkal szemben ellenállásra kényszerülő országok közül pedig egyre több érzi majd múlhatatlanul szükségesnek, hogy – bármilyen áron – atomfegyverre tegyen szert.

Közismert, hogy a közel-keleti válság elhúzódásának valódi oka a vízért folyó harcban keresendő. Izrael, Jordánia és a palesztinok ugyanis a Jordán folyótól függenek, amelyet azonban Izrael tart ellenőrzése alatt, és vízhiány esetén könyörtelenül elzárja a csapokat. A csekély vízmennyiség már az 1967-es arab-izraeli háborúban is közrejátszott, és továbbra is életben tartja a térségben tomboló erőszakot.

S újabban az afrikai országok között is növekvő feszültség forrása a víz. 2020-ban Afrikában egymilliárd ember él majd, ennek egyharmada a Nílus menti Etiópiában, Szudánban és Egyiptomban. Nem meglepő tehát, hogy ez a három ország régóta acsarkodik a Nílus vizének eloszlása miatt. Egyiptom már 1988-ban bejelentette, hogy katonai beavatkozás árán is kész megvédeni jogát a termékeny folyam vizére. „Hogyan reagálna Egyiptom, ha déli szomszédai erőfeszítéseket tennének a Nílus vizének elvezetésére? Szomjan halnánk vagy harcolnánk hazánk létfontosságú érdekeiért? Természetesen harcolnánk!” – nyilatkozta ellentmondást nem tűrően az akkori védelmi miniszter.

Hasonló feszültség bontakozott ki a Kongó, a Zambézi és a Mozambik körül fekvő országok között. Angola, Namíbia és Botswana az Okavango folyó vízgyűjtő területén huzakodik. Namíbiában 400 kilométeres vízvezetéket építenének a gyakran szárazsággal küzdő fővároshoz. A folyó deltavidékére jutó vízmennyiség megcsapolása azonban végzetes lenne mind az ott élők számára, mind a turizmusra nézve. Elmaradna az éves áradás és visszahúzódnának a mocsarak, miközben a víz java része elpárologna a Kalahári sivatagban.

Komoly aggodalmakra adnak okot az afrikai Csád-tó kiszáradása és a Szahara terjeszkedése miatti fegyveres összecsapások is. A szudáni állam támogatását élvező gerillacsoport és a kormányellenes mozgalom között négy évvel ezelőtt kirobbant „darfuri konfliktus” következtében eddig 400 ezren vesztették életüket és milliók váltak földönfutóvá. Az egyre mélyülő krízishelyzet – amelybe 2005-ben Csád, 2007-ben pedig a Közép-afrikai Köztársaság is belekeveredett – leírhatatlan katasztrófába sodorta a térséget. A beszámolók nők tömeges és nyilvános megerőszakolásáról, újságírók elrablásáról, falvak sorozatos felégetéséről, a férfiak legyilkolásáról, a lakosság elűzéséről és kiéheztetéséről, valamint az ivóvízellátás megakadályozásáról szólnak, miközben megállíthatatlan népvándorlás vette kezdetét a kevésbé száraz dél-afrikai területek felé.

Közelgő éhínség

Drámai a helyzet Ázsiában is, ahol – a pesszimista forgatókönyvek szerint – egyes területek már öt-tíz éven belül teljesen elsivatagosodhatnak, és olajháború helyett „vízháború” törhet ki a térségben. Márpedig az öntözés Kína északi részén, Pakisztánban és Vietnamban, de India egyes tartományaiban is elengedhetetlen része a földművelésnek. A világ két leghatalmasabb népességű és legnagyobb hadseregeivel rendelkező állama, India és Kína között a két ország határterületén folyó Brahmaputra eltereléséről szóló elképzelések okoznak feszültséget, miközben az ivóvíz hiánya 300 millió kínait veszélyeztet. 2000-ben India azzal vádolta meg Kínát, hogy nem adott át elegendő információt a folyón levonuló árhullámról, amelyet tibeti földcsuszamlások okoztak, és amely gyilkos áradást eredményezett.

Problémát okoz az is, hogy talajban található vízréteg legfelső szintje elképesztő gyorsasággal, évente hat méterrel süllyed, miközben csak Indiában több mint húszmillió fúrt kút szívja a vizet a föld alól. A gazdagabbak persze ezúttal is jól járnak: még mélyebbre fúratják kútjaikat, amiért cserébe még drágábban adják a gabonát és a cukornádat, míg a szegényebbek felszínhez közeli kútjai lassan, de biztosan kiszáradnak. A földek kiszáradása pedig hosszú távon csakis egyet jelenthet: éhínséget indiaiak millióinak.

Az indiai főváros lakóinak végzete még ennél is gyorsabban közeleg. Az előrejelzések szerint Delhi vízkészletei a 2020-as években véglegesen kimerülnek, így a 15 millió lakosú városnak már ideje sem maradt arra, hogy megnyugtató megoldást találjon. 1977-ben még csak körülbelül 6 métert kellett leásni a föld alá, napjainkban egyes helyeken 35 méteres kutakat is fúrnak. A problémát az jelenti, hogy míg a városnak 3,3 millió liter vízre van szüksége naponta, mindössze kétmillió liter áll rendelkezésre. És a helyzet csak rosszabbodni fog.

India és Banglades között a Gangesz miatt bontakozott ki vita, de itt nem a kevés, hanem a túl sok víz miatt. Az olvadó himalájai gleccserekből fakadó pusztító árvizek ugyanis bangladesiek százezreit kényszerítik arra, hogy megpróbáljanak Indiába menekülni. Miután a bevándorlókkal kapcsolatos konfliktusok több ízben vérengzéssé fajultak, India hatalmas kerítést húzott fel az 500 kilométeres államhatáron, hogy megakadályozza a – becslések szerint napi hatezer fős – embertömeg beáramlását. De ezzel vajon megoldották a problémát?

Paul Rogers, a bradfordi egyetem professzora úgy véli, hogy eleve kudarcra van ítélve minden olyan kísérlet, amelynek célja a klímaváltozás kedvezőtlen hatásai elől menekülő tömegek áradatának feltartóztatása. „Egyetlen ország sem emelhet falakat, nem válhat a menekülők ostromát visszaverő erőddé – hangsúlyozza a brit professzor. – Ha tízmilliók akarnak világgá menni, de mégis visszatartják őket, abból nemcsak leírhatatlan emberi szenvedés származik, hanem dühös emberek óriási tömege is. Olyan tömeg, amelynek nincs vesztenivalója.”

Külön gondot jelent, hogy a vízhiánnyal járó szárazság következtében terjednek a világ sivatagai. És nemcsak a Szahara nyomul előre kérlelhetetlenül, hanem az elsivatagosodás jelei mutatkoznak India északi részén és Pakisztánban is. A számítások alapján 50 év múlva Pakisztán jelentős része olyan száraz lesz, mint most a Szahara. Igen ám, de a veszélyeztetett területen ma több százmillió ember él.

A globális válság Ausztráliát sem kerüli el: rövidesen teljesen kiszárad a Murray folyó és a Brisbane várost ellátó csatorna, de néhány éven belül ivóvízhiánnyal kell számolnia a kontinens negyedik legnagyobb városának, Perth-nek is.

Minden csepp víz számít Törökországban is, ahol 2007 nyarán heteken át tartó vízkorlátozást vezettek be, két napra teljesen elzárva a vizet ötmillió ankarai és tizenegymillió isztambuli elől. Mivel a tározókban 4 százalékra esett vissza a vízkészlet, Törökország gátakkal próbál meg vízhez jutni – így viszont Szíria és Irak nem jut elég ivóvízhez. „Az országunkban eredő folyók a határig hozzánk tartoznak, és csak azután a szomszédainkhoz. Azt teszünk vele, amit akarunk” – summázta véleményét Sulejman Demirel akkori török miniszterelnök 1992-ben. És Iraktól azonnal jött a jelzés: „Ha Törökország elfordítja a vízcsapunkat, háború lesz.”

Járvány és lázadás

A víz jelentőségének felértékelődésével párhuzamosan az is stratégiai kérdéssé vált, hogy kiknek a tulajdonában, milyen irányítás alatt működik az egyes országok ivóvíz-ellátása. Jó példa erre az a dél-afrikai tartomány, ahol a privatizációt követően a vízművállalat elzárta azoknak az embereknek a csapjait, akik túl szegények voltak ahhoz, hogy kiegyenlítsék vízszámláikat. Amikor a helybéliek ezután szennyezett vizet kezdtek fogyasztani, kolerajárvány tört ki, amely harminckét életet követelt.

Bolívia harmadik legnagyobb városában, Cochabambában 2000 tavaszán azután szöktek az egekbe az árak, hogy a vízszolgáltatót eladták egy amerikai konszernnek. Itt is tiltakozás, majd tömegdemonstráció tört ki, amelyet a rendőrség könnygáz, vízágyúk, gumilövedékek, végül éles lőszerek bevetésével próbált megfékezni. A kormány rendkívüli állapotot hirdetett, szakszervezeti aktivistákat és helyi vezetőket tartóztatott le. A vízért folyó többhetes háborúban öt embernek kellett meghalnia azért, hogy végül mérsékeljék az árakat. Nem éppen derűs jövőkép…

Az immár elkerülhetetlennek látszó vízhiány várható katasztrofális következményeit még ENSZ égisze alatt működő klímakutató szervezet, az IPCC legfrissebb jelentése sem rejti véka alá, megállapítva, hogy 17 közel-keleti országban, Dél-Afrikában, Pakisztánban, India nyugati és déli részén, valamint Észak-Kínában rövidesen abszolút vízhiány várható. A globális éghajlati fordulópont 2015-ben következik be, vagyis ha nyolc éven belül nem csökkentik radikálisan az üvegházhatású gázok kibocsátását, a folyamat végleg visszafordíthatatlanná válik. Ettől kezdve az emberiségen múlik, hogy a népek közötti élethalálharcokat választja, vagy az összefogás mellett dönt, hogy szembeszálljon saját pusztulásával.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A HIHETETLEN! MAGAZIN 2007. OKTÓBERI SZÁMÁBAN

Sötét jövőkép

A közeljövőben várható globális ivóvízhiány a forgatókönyvírók fantáziáját sem hagyta hidegen. Elég csak a leghíresebb ausztrál akciófilmek közé tartozó Mad Max-trilógiára gondolni, amelynek 1979-ben elkészült első részével Mel Gibsonnak sikerült betörnie az amerikai filmgyártás hollywoodi fellegvárába. A sötét hangulatú, pesszimista jövőképet festő történet szerint az apokalipszis után a városok gyakorlatilag eltűnnek, és a világ népessége két táborra szakad, akik között hatalmas kincsnek számít a benzin és a víz. Miközben egyesek bandákba verődbe rablással, fosztogatással, sorozatos kegyetlenkedésekkel töltik mindennapjaikat, addig a többiek – köztük Max, a magányos hős – azért küzdenek, hogy ismét helyreálljon a rend és a béke. Hasonló látomást fest a Kevin Costner főszereplésével 1995-ben bemutatott Waterworld – Vízivilág című film, amelyben a sarki jégtakarók megolvadása után a Föld egyetlen hatalmas tengerré válik.

Vízszállító tartályhajók?

Jégtömbök elszállítása a sarkkörökről, óriási vizes zsákokat maguk után vontató hajók vagy a kémiai úton előidézett esőfelhőképzés – olyan ötletek, amelyek előzőleg mind felmerültek tudományos körökben a Föld szomjúságának enyhítésére. „Bármilyen folyadékot szállíthatunk a tartályhajókkal, ha megfizetik az árát – mondta Bill Boksz, a világ legnagyobb tartályhajó-társaságának, az Interntanknak a szóvivője. – Nincs szükség különösebb átalakításra vagy külön flottára a vízszállításhoz.” A Világbank vízforrásaiért felelős vezetője, John Hayward még 1996-ban így nyilatkozott: „Így vagy úgy, de egy napon a vizet is úgy fogják a földön mozgatni, mint ma az olajat”. Mivel vízexportra eddig is akadt példa Franciaország, Törökország, Algéria és Izrael között, néhány vízcég máris komolyan fontolóra vette a lehetőséget. Tavaly például az Ausztráliát sújtó szárazság nyomán egy új-zélandi hajózási cég vetette fel, hogy vizet szállítana a kontinensre. Csakhogy míg egy hajónyi olaj jelentős ideig kielégíti egy város igényeit, addig vízből nagyságrendekkel többre lenne szükség.

Kínába viszik a Dráva vizét

Bár Magyarországot egyelőre nem fenyegeti közvetlenül a vízhiány, később hátrányossá válhat számunkra, hogy az összes vízkészletünk 95 százaléka külföldről származik. A felszín alatti vízkészletek ugyan jelentősen meghaladják a fogyasztást, de egyre jobban szennyezettek, ráadásul az elmúlt évek száraz nyarai miatt itt is megfigyelhető egyfajta szintcsökkenés. Addig is, amíg tudunk, segítünk másokon: a World Global Waters Company például a közelmúltban kétmilliárd forintos beruházásba kezdett a Somogy megyei Vízváron, ahonnan évi több millió palack ivóvizet szállítanak majd Kínába.