A 20. század elején még a legismertebb magyar orvosok között emlegették dr. Lengyel Árpádot, aki nem egy felfedezéssel, hanem megfeszített, szinte emberfeletti munkájával vívta ki a világ tiszteletét. Az elsőként a helyszínre érkező Carpathia hajóorvosaként a Titanic 705 utasának életét mentette meg, miután korának legnagyobb óceánjáró utasszállító gőzhajója 1912. április 14-én jéghegynek ütközött, és a hullámsírba veszett. A Kresz Géza Mentőmúzeum új időszaki kiállítása bemutatja a példamutatóan helytálló orvos életét és munkásságát, akinek sorsa örökre összeforrt a legendás óceánjáró tragédiájával.
DR. LENGYEL ÁRPÁD ÉS A LIVERPOOLI TÚLÉLŐK ÁLTAL ADOMÁNYOZOTT OKLEVÉL
Lengyel Árpád Pilismaróton született 1886. március 19-én, családjával 1894-ben költözött Budapestre. Kitűnő tanulóként érettségizett 1904-ben a VIII. kerületi Magyar Királyi Állami Főgimnáziumban, és az orvosi pálya mellett döntött. A Budapesti Magyar Királyi Tudományegyetem orvosi karára nyert felvételt, ahol 1909-ben diplomázott, gégészeti szakirányon. Elkötelezettségét jól mutatja, hogy már elsőéves orvostanhallgatóként, 1905-ben belépett a Budapesti Önkéntes Mentőegyesületbe (BÖME), ahol mentőápolóként dolgozott. Diplomája megszerzését követően pedig – egészen haláláig – mentőorvosként segített a bajba jutottakon: lakótanyás orvosként rendszeres szolgálatot látott el a BÖME Markó utcai épületében. A fiatal férfi a Szent Rókus Kórház fül-orr-gégészeti osztályára került szakorvosként, emellett segédorvos volt az Országos Munkás-betegsegélyező és Balesetbiztosító VII. kerületi pénztáránál.
Lengyel Árpád élete 1911-ben gyökeres fordulatot vett, amikor felfigyelt egy napilaphirdetésre: angolul jól beszélő magyar orvost kerestek a kivándorlókat szállító és egyben kereskedőhajó, a Carpathia fedélzetére, amely Fiume és New York között közlekedett. Az angolul kitűnően beszélő, nőtlen fiatalembert felvillanyozta a világlátással és kalandos munkakörrel kecsegtető hirdetés, így beadta pályázatát. Legnagyobb örömére 1912 februárjában arról értesítették, hogy elnyerte a meghirdetett állást. A szerződést alig tíz nappal 26. születésnapja előtt, 1912. március 9-én írta alá Fiumében. Ekkor még csak nem is sejtette, hogy ez lesz életének első és egyben utolsó hajóorvosi állása. Hozzá kell tenni, hogy nem várt rá teljesen ismeretlen szerep, hiszen a Carpathián korábban már szolgált egy magyar doktor, Kálmán Ernő, aki újságcikkben ismertette a hajóorvosokra váró feladatokat és veszélyeket.
A Cunard Line – a kivándorlók szavajárásával „Gúnár Lina” – flottájában szolgáló Carpathia gőzös, mint neve is utal rá, a magyar kivándorlóknak épült, és az akkori világ legnagyobb egykéményes óceánjárójaként 1903-tól 1918-as elsüllyesztéséig szállította az utasokat az Atlanti-óceánon. Ekkoriban Magyarország egyik legnagyobb társadalmi problémája a feltartóztathatatlannak bizonyuló kivándorlás volt: 1880 és 1914 között több mint másfél millió magyar állampolgár kelt át az óceánon egy szebb élet reményében. A hajóút azonban igencsak megviselte a gyakran eleve legyengült emberek – főleg a gyerekek és az idősek – egészségét. Számtalanszor előfordult, hogy az amerikai hatóságok visszautasították, s az Újvilág kapujából egészségügyi okból visszafordították a bevándorlókat.
A CARPATHIA 1914 KÖRÜL KÉSZÜLT FOTÓN. FORRÁS: WIKIPÉDIA
A magyar állam 1903-ban törvényben szabályozta a kivándorlás rendjét. Egyetlen társaságot, az angol Cunard Line-t bízták meg a magyar utasok szállításával, és részletesen megszabták a hajón történő elhelyezés színvonalával és a fedélzeti szolgáltatásokkal kapcsolatos elvárásokat. A hajótársaság a nyelvi nehézségek elkerülésére köteles volt meghatározott számú magyar alkalmazottat foglalkoztatni a fedélzeten, így honfitársaink közül került ki a Carpathia egyik tisztje, Ráth Gusztáv, valamint több ápoló, szakács és utaskísérő is. A sok éve kifogásolt egészségügyi körülmények javítására és az idegen nyelvet nem beszélő magyar kivándorlók segítésére képzett orvosokat toboroztak.
A tiszti állományba került fiatal orvos 1912. március 9-én szállt tengerre Fiumében. A Carpathia minden szükséges orvosi felszereléssel, jelentős mennyiségű gyógyszerrel és komoly tartalékokkal rendelkezett, ráadásul a hajón heti rendszerességgel kötelező mentési gyakorlatokat tartottak.
Az óceánjáró parancsnoka Arthur Henry Rostron kapitány volt, aki – noha már 27 éve szolgált a tengeren – még csak két esztendeje volt kapitány, és csupán három hónapja a Carpathia parancsnoka. A hajó a Fiume–Trieszt–Messina–Palermo–Nápoly–Gibraltár–New York útvonalon haladt, és március 29-én kötött ki New Yorkban, majd tizenkét nappal később, 1100 utassal a fedélzetén indult vissza Fiumébe. Az utasok között egyaránt voltak a hazájukba visszatelepedő magyarok, akik nem tudtak egzisztenciát teremteni a lehetőségek földjén, és látogatóba érkező honfitársak, rajtuk kívül pedig európai kirándulásra induló, tehetős amerikaiak.
DR. LENGYEL ÁRPÁD A CARPATHIA FEDÉLZETÉN ÉS A TRAGÉDIA HELYSZÍNÉNEK KORABELI TÉRKÉPE
Az út derűsnek és nyugodtnak ígérkezett. Április 15-én éjjel fél egy előtt öt perccel azonban minden megváltozott. Harold Thomas Cottam, a Carpathia egyetlen rádiótávírásza rövid cigarettaszünet után visszaült a készülékhez, hátha hall valami érdekeset a mindaddig unalmas éjszakában. Miután vételre kapcsolt, csak úgy özönlöttek a hihetetlennek tűnő, zaklatott üzenetek: a Titanic éjfél előtt húsz perccel jéghegynek ütközött, és negyed egy óta folyamatosan segítséget kér. Cottam azonnal válaszolt, majd továbbította a hírt az álmából felriasztott kapitánynak. Rostron gyors számvetést végzett, és nyomban megfordíttatta a hajót, amely 58 tengeri mérföldre – 107 kilométerre – délkeletre szelte a vizet a Titanic megadott pozíciójától. Riasztotta a pihenőidejüket töltő fűtőket, hogy a szolgálatban lévőkkel együtt, kettőzött erővel táplálják a hajó kazánjait. A gépészeket pedig a fűtés és a melegvíz-szolgáltatás felfüggesztésére utasította: „Minden gőzt a gépeknek!”
Az 1902-ben vízre bocsátott Carpathia régi hajónak minősült a kor viszonyaihoz képest szupermodernnek számító, 29 kazánnal és gőzturbinával felszerelt, három hajócsavar hajtotta Titanichoz képest. De a személyzet minden tagja tisztában volt azzal, hogy emberek százainak élete múlik azon, milyen gyorsan érnek a katasztrófa helyszínére, ezért a Carpathia alaposan felpörgetett két hajócsavara segítségével a tőle telhető legnagyobb sebességgel, 17 csomóval – óránként több mint 30 kilométerrel – közeledett a Titanic pozíciója felé a koromsötét éjszakában.
KORABELI ILLUSZTRÁCIÓ A JÉGHEGYEK KÖZÖTT LAVÍROZÓ CARPATHIÁRÓL
Közben elkezdődött a felkészülés a mentésre: gyógyszereket, kötszereket, műszereket, hordágyakat és a törések ellátásához szükséges síneket vettek elő, tömény italokat készítettek a rögtönzött kezelőkben, a konyhákban pedig forró kávét, teát kezdtek főzni.
Egyre több úszó jégtábla, majd kisebb-nagyobb jéghegy bukkant fel a sötétségből, de Rostron kapitány nem csökkentette a sebességet, pedig a hajó könnyen a Titanic sorsára juthatott volna. A Carpathia legénysége 3 óra 15 perckor észlelte az első mentőcsónak fényforrásait, amelyekkel a kivilágított személyszállító figyelmét igyekeztek magukra vonni. Ez a csónak nagyon közel maradt a Titanic elsüllyedésének helyszínéhez, mivel – a többi mentőcsónakkal ellentétben – nem indult el északnyugatra, hogy elérje az arrafelé látott, vélhetően a Californianhoz tartozó fényeket. A Carpathia óvatosságból lelassított, és a túlélők megnyugtatására 15 percenként egy-egy rakétát lőtt fel, jelezve, hogy közel már a segítség. Az égbolton elsőként szétrobbanó rakéták tűzijátékát mindenfelől felvillanó apró fények követték: a Titanic hat kilométeres körben szétszóródott mentőcsónakjaiban a túlélők minden éghetőt lángra lobbantanak, ami a kezük ügyébe került, hogy az óceánjárón észrevegyék őket.
Korának legnagyobb, csillogó fényűzéssel épített óceánjáróját ekkor már több mint egy órája elnyelte az óceán. Csak utóbb derült ki, hogy a Titanic nem teljesen pontosan adta meg a helyzetét, és a Carpathia saját pozíciójának meghatározásába is csúszott némi számítási hiba, így szinte csodával határos módon értek a helyszínre.
A TITANIC UTOLSÓ PERCEI STUART WILLIAMSON FESTMÉNYÉN
A sokkos állapotban lévő túlélők a mentőcsónakokban, a dermesztően hideg atlanti éjszakában fagyoskodtak. „Leírhatatlan az a borzalmas látvány, amit a menekülőkkel vergődő csónakok mutattak. Kétségbeesett kiabálás, sírás, nyöszörgés hallatszott felénk, mikor a csónakok közelébe értünk. Láttuk a Titanic elsüllyedt nyomát a vízen, melyet egészen sötétre festett a hajóból kiömlött olaj és sok más folyadék. Fadarabok, kémény- és kürtőroncsok úszkáltak körös-körül” – emlékezett vissza később Lengyel Árpád.
A Carpathián tartózkodó három orvos közül Lengyel Árpád a harmadosztályon, a vízvonalhoz legközelebb eső fedélközi oldalajtónál állt szolgálatba. Az első osztályon Frank E. McGee ír, a másodosztályon Vittorio Risicato olasz orvos teljesített szolgálatot. A teljesen átfagyott túlélők elgémberedett kezeikkel nem tudtak megkapaszkodni az alábocsátott kötélhágcsókban, ezért hintához hasonló, kötelekre erősített padokon, a gyermekeket pedig ponyvákból rögtönzött zsákokban, csigák segítségével húzták fel a fedélzetre. Többségükről úgy kellett letépni vagy levagdosni a megfagyott, jégcsapos ruhát. Az első túlélőt 4 óra 10 perckor, az utolsót csaknem négy és fél órával később, 8 óra 30-kor segítették a Carpathiára.
AZ EGYIK MENTŐCSÓNAK A TÚLÉLŐ UTASOK EGY RÉSZÉVEL, A CARPATHIÁRÓL FÉNYKÉPEZVE
Mivel az orvosok közül egyedül Lengyel Árpád rendelkezett a tömegszerencsétlenségek sérültjeinek ellátásánál is használható – a különböző súlyosságú esetek rangsorolásán alapuló, triázsnak nevezett – mentőorvosi tapasztalattal, ő találkozott először mind a 705 hajótöröttel, és azonnal döntenie kellett a sokkos állapotban lévő emberek állapotáról és ellátásáról.
A Carpathia fedélzetén leírhatatlan jelenetek játszódtak le. „Könnyekre fakasztott mindenkit a menekültek jajgatása, mert amint hajónkra jutottak, és kissé feleszméltek, újból kitört belőlük a mérhetetlen fájdalom megnyilvánulása. Ki a gyermekeit, ki a szüleit, ki pedig az élete párját kereste. Rettenetes volt nézni ezeket az embereket, az asszonyok sikoltoztak, majd mikor vigasztaló szóval szóltam hozzájuk, nyakamba borultak, s sokszor alig tudtam görcsösen kapaszkodó karjaikból kiszabadulni – emlékezett vissza Lengyel Árpád a Budapesti Orvosi Kaszinó 1912. május 17-én tartott rendkívüli ülésén. – Sokan hálóköntösben voltak, minden felsőruha nélkül, s egyeseknek még cipőjét sem volt ideje felhúzni. Egy Daniels nevű fiatal bankár, ki egy összeszakadt piros hálókabátban menekült, folyton azt hangoztatta, hogy ő maga is orvos, s természetes, hogy kollegámat nem akartam ruha nélkül hagyni, s odaadtam neki a magamét, s midőn másnap szóltam hozzá, nem tudott rá visszaemlékezni, hogy – valószínűleg delíriumában – hamis foglalkozást mondott.” Egy egészen fiatal asszony pedig sokkos állapota miatt Lengyel Árpádot hitte a férjének, és a hajón mindenhová követte őt.
KORABELI ILLUSZTRÁCIÓ A TITANIC TÚLÉLŐINEK MENTÉSÉRŐL
A magyar orvos feljegyzése szerint sok túlélő szenvedett zúzódást, boka-, lábszár- vagy felkartörést a fedélzeten kitört pánikban vagy a csónakba szálláskor. Lengyel Árpád a mentés során 42 sebesültet részesített sebészeti ellátásban. A Carpathia két, egyenként 16 ágyas kórteremmel és egy fertőzőbeteg-kórházzal rendelkezett. Mivel ez utóbbi üres volt, a Carpathia betegeit oda költöztették, a két kórteremben pedig a Titanic sebesült túlélőit helyezték el. A kórtermek hamar megteltek, néhány ágyon ketten is pihentek addig, amíg helyet készítettek elő nekik a fedélközben lévő kabinokban. Lengyel Árpád orvosi szempontból érdekesnek találta, hogy egyetlen meghűléses betegség sem fordult elő, annak ellenére, hogy meglehetősen hideg volt az éjszaka.
A Carpathia utasai minden lehetséges módon igyekeztek segíteni, meleg ruhákat és takarókat szedtek elő, sokan átadták kabinjaikat a túlélők részére. Néhány későn ébredő első osztályú utas azonban fel volt háborodva, miután meglátta a sok ismeretlen, ágrólszakadt embert, hogy miért engedtek közéjük ennyi harmadosztályú utast. Nagy volt a meglepetés, amikor megtudták, hogy azok még náluk is jobb módú menekültek.
Az áldozatok pontos száma a mai napig nem ismert, de a Titanic katasztrófája bizonyosan több mint 1500 ember életét követelte. Az utasok közül 317 nő, 126 férfi és 52 gyermek, a személyzet tagjai közül 189 férfi és 21 nő menekült meg. Néhányan élve kerültek a mentőcsónakokba, ám a sokktól vagy a hidegtől már nem élték meg a mentést. A Titanic mentőcsónakjaiból felvett négy holttestet később rövid szertartás keretei között, régi tengerészhagyomány szerint az óceánba temették.
A Carpathia még tett néhány kört a tragédia helyszínén esetleges túlélők után kutatva, majd délelőtt 10 óra körül New York felé vette az irányt. Nem sokkal az elindulásuk előtt érkezett meg a helyszínre a Californian gőzös, amely a katasztrófa éjszakáján a zajló jég miatt alig tíz mérföldre, látótávolságra állt meg a Titanictól, de a Titanic vészhelyzeti rakétáinak észlelése után sem indult menteni.
A TITANIC TÚLÉLŐINEK EGY CSOPORTJA A CARPATHIA FEDÉLZETÉN
A mentés után hatalmas feladatot jelentett, hogy három napig hajóztak New York felé a végletekig túlzsúfolt hajón, amely tonnatartalmát tekintve harmada volt a Titanicnak, de személyzete és utasai mindent megtettek azért, hogy a túlélők nyugalomban vészeljék át ezt az időt. A személyzet és az orvosok átadták kabinjaikat a túlélőknek, egész nap a sebesültek ellátásával és vigasztalásával foglalkoztak, néhány órás pihenőiket pedig a fedélzeti padokon töltötték.
A Carpathia április 18-án este fél tíz után, szakadó esőben kötött ki New Yorkban, ahol több tízezres tömeg várta az óceánjárót. A megérkezés sem volt mentes tragikus jelenetektől, sokan csak ekkor szembesültek azzal, hogy elvesztették szeretteiket. Lengyel Árpáddal másnap a New York Times készített interjút, amelyben az orvos döbbenetes részleteket mesélt a mentés óráiról. „Bár orvos vagyok, aki hozzá van szokva szörnyű helyzetekhez és látványokhoz, minden képzeletet felülmúlt, amit láttam” – nyilatkozta.
A Carpathia április 19-én indult vissza Fiumébe, de tíz magyar család inkább kint maradt, mert annyira megrendítette őket a Titanic szerencsétlensége, hogy hallani sem akartak újabb hajóútról. A Carpathia személyzetét hősként ünnepelték, újságírók, fényképészek hada volt kíváncsi a mentést végzőkre, és az induláskor is több ezren búcsúztak Rostron kapitánytól és legénységétől. Amikor a gőzös kisiklott a Hudson folyón, díszkíséretként az amerikai haditengerészet két fellobogózott korvettje fogta közre, majd a kikötőben állomásozó valamennyi hajó félárbócra engedte lobogóját, és hajókürtjeit folyamatosan bőgetve tisztelgett a Carpathia hős legénysége előtt.
Egyáltalán nem meglepő, hogy a példátlan mentésben részt vevő hajót és legénységét mindenütt megkülönböztetett tisztelettel fogadták. Nem volt ez másképp az adriai partoknál sem, ahová – a rendkívüli kitérő miatt késéssel – csak 1912. május 7-én érkezett meg a Carpathia. Fiumében a kormányzó fogadta a hajó személyzetét, és átadta a hajó tisztikarának, köztük Lengyel Árpádnak, József királyi főherceg és felesége, Auguszta főhercegné személyre szóló meghívását egy budapesti audienciára. Rostron kapitány és a tisztikar első útja így Budapestre vezetett. A jeles eseményen megjelent Lukács László miniszterelnök is, aki magas állami kitüntetést nyújtott át Rostron kapitánynak. Még aznap, május 10-én délután a Carpathia legénysége és az MTK csapata barátságos futballmérkőzést játszott, amelynek teljes bevételét a Titanic árváinak ajánlották fel. A mérkőzést a Hungária körúti pályán rendezték több mint négyezer néző előtt, a díszpáholyban pedig ott ült Rostron kapitány, Lengyel Árpád, Ráth Gusztáv és Bárczy István polgármester.
A JÓTÉKONYSÁGI MECCSEN A DÍSZPÁHOLYBAN BALRÓL JOBBRA: ARTHUR H. ROSTRON, DR. LENGYEL ÁRPÁD ÉS BÁRCZY ISTVÁN POLGÁRMESTER, A TOLNAI VILÁGLAPJA FOTÓJÁN
Az átélt tragédia teljesen megváltoztatta Lengyel Árpád életét: a Carpathia visszatérése után leszerelt a Cunardtól, és soha többé nem lépett egyetlen hajó fedélzetére sem. Mélyen eltemette magában a feldolgozhatatlan emlékeket, amelyekről még családi, baráti körben sem beszélt, kizárólag hivatalos kérésre és az évfordulók idején felkérésre beszélt a Titanic túlélőinek megmentéséért folytatott heroikus küzdelemről. A mentőorvoslás iránti elhivatottsága és szakmai érdeklődése hatására ugyanakkor később is rendszeresen tudósított a hazai szaksajtóban a hajózást érintő biztonsági előírások fejlesztésére irányuló nemzetközi szabályozásról.
Lengyel Árpád a katasztrófa során nyújtott helytállásáért Magyarországon semmilyen állami kitüntetést nem kapott, de a mentősök többször is kitüntették. A Cunard Line igazgatósága külön levélben mondott köszönetet a mentés során tanúsított áldozatkész magatartásáért, míg a Titanic megmentett utasai egy aranyérmet készítettek a Carpathia tisztjeinek, amelyet ő is megkapott. A Liverpooli Hajótöröttek Társasága pedig egy ezüstérmet és egy, a nevére kiállított díszoklevelet adományozott neki, amely mindig ott volt a rendelője falán.
DR. LENGYEL ÁRPÁD KITÜNTETÉSEI, A LIVERPOOLI HAJÓTÖRÖTTEK TÁRSASÁGÁTÓL KAPOTT EZÜSTÉREM ÉS A TITANIC MEGMENTETT UTASAI ÁLTAL KÉSZÍTETT ARANYÉREM
A Cunard Line-nal kötött szerződése felbontását követően a fővárosban, az I. kerületi Mária téri rendelőben helyezkedett el, és egészségtant tanított egy közeli iskolában. Az első világháború kezdetétől katonaorvosként szolgált, és egy kórházvonat parancsnokaként szerelt le; szolgálataiért több magas katonai kitüntetést kapott. A háború utolsó évében ismerkedett meg Berger Margittal, akit 1919-ben feleségül is vett, s még abban az évben megszületett fia, Bálint. Ezután családjával a VIII. kerületi Baross utca 4.-be költözött, ahol magánrendelőt nyitott. Lengyel Árpád életének a másik, talán még nagyobb tragédiája volt, hogy – fül-orr-gége szakorvosként – nem tudta megmenteni hétéves kisfiát, aki torokgyíkban halt meg, alig kilenc évvel a megfelelő védőoltás kifejlesztése előtt. Vigasza 1924-ben született lánya, Anna lett, aki bátyja halálakor két és fél éves volt.
DR. LENGYEL ÁRPÁD A BAROSS UTCAI RENDELŐBEN ÉS KISFIÁVAL
Lengyel Árpád magába temette fájdalmát, és a gyógyításnak szentelte életét, erőn felül vállalva a rászorulók szolgálatát. Az 1920-as években a Budapest Székesfővárosi Közlekedési Részvénytársaság – a BKV elődje, a Beszkárt – üzemorvosa volt. 1933-ban a VIII. kerületi Rákóczi út 11.-be költöztek, ahol egy nagyobb lakást és magánrendelőt tudott kialakítani. Emellett a Budapesti Mentőegyesület főorvosaként dolgozott, és rendszeresen tartott elsősegély-tanfolyamokat. Élete utolsó két évében az akkor újonnan épült Kapás utcai rendelő első gégész főorvosa volt. A második világháború miatt Lengyel Árpádot is többször szolgálatra rendelték be, de nem sokkal a háború kitörése után, 1940. szeptember 8-án álmában szívroham érte, és fiatalon, 54 évesen elragadta a halál.
Lengyel Árpádot a főváros és a BÖME saját halottjának tekintette, és díszsírhelyet kapott a Kerepesi temetőben, a mai Fiumei úti sírkertben. Síremlékét a magyar tengerésztársadalom összefogásával 1982-ben felújították, s azóta minden évben, a tengerészeti világnap alkalmából megemlékezést tartanak itt. Szülőfalujában, Pilismaróton 2008-ban az orvosi rendelő falán, 2015-ben a Rákóczi út 11. alatt, 2022-ben pedig a Kapás utcai rendelőintézet bejáratánál avattak emléktáblát Lengyel Árpád tiszteletére. A Magyar Mentő és Mentőtiszti Egyesület 2018-ban Dr. Lengyel Árpád díjat alapított, amelyet idén is ünnepélyes keretek között adnak át.
DR. LENGYEL ÁRPÁD SÍREMLÉKE A FIUMEI ÚTI SÍRKERTBEN, EMLÉKTÁBLÁI A PILISMARÓTI ORVOSI RENDELŐ FALÁN ÉS A KAPÁS UTCAI RENDELŐINTÉZET BEJÁRATÁNÁL
A fül-orr-gégeorvos történetét, relikviáit lánya, Reich Ferencné Lengyel Anna őrizte 2001-es haláláig. Ezt követően Lengyel Árpád unokája, Völgyi Péterné dr. Reich Márta lett a hagyaték kezelője, aki fontosnak tartja, hogy a szocializmus miatti kényszerű hallgatás után mind többen megismerjék a magyar orvos hősies helytállását. Bár személyesen nem ismerhette nagyapját, a mai napig ápolja életének és munkásságának emlékét, és őrzi Lengyel Árpád mentésnél használt eszközeit, kitüntetéseit és számos relikviát a későbbi évekből. A Titanic elsüllyedésének 100. évfordulójára dr. Balogh Tamással, a TIT Hajózástörténeti, -Modellező és Hagyományőrző Egyesületének elnökével közösen könyvet írt „A Titanic árnyékában – Egy magyar orvos élete” címmel. Ha pedig alkalma nyílik rá, kiállításokat szervez, előadásokat tart, fogadja az érdeklődő újságírókat. Életcéljának tekinti, hogy Lengyel Árpád nevét minél többen ismerjék, és büszkék legyenek arra, hogy volt egy magyar orvos, aki egyedülálló mentési és orvosi munkájával kiérdemelte az egész világ elismerését.
Emlékkiállítás a Kresz Géza Mentőmúzeumban
Az Országos Mentőszolgálat Kresz Géza Mentőmúzeumában „Aki a Titanic túlélőit mentette – Dr. Lengyel Árpád mentőorvos helytállása” címmel nyílt időszaki kiállítás, amely izgalmas betekintést nyújt a századforduló mentőorvoslásába és a technika világába. A megnyitó résztvevőit dr. Debrődi Gábor, a Kresz Géza Mentőmúzeum igazgatója köszöntötte, majd dr. Csató Gábor, az Országos Mentőszolgálat főigazgatója nyitotta meg a tárlatot. Lengyel Árpád életének fontosabb eseményeit és a mentésben játszott szerepét Völgyi Péterné dr. Reich Márta idézte fel, Papp Zoltán amatőr Titanic-kutató és modellkészítő az óceánjáróval kapcsolatos, egyáltalán nem közismert érdekességeket osztott meg a hallgatósággal. A tárlathoz a múzeum biztosította a gyűjteményében fellelhető tárgyakat, amelyeket Völgyi Péterné dr. Reich Márta egészített ki a híres orvos hagyatékában fennmaradt személyes tárgyak – köztük a tragédiát követő mentés során is használt, illetve ahhoz kapcsolódó relikviák, használati és emléktárgyak – gazdag bemutatásával. A kiállításhoz csatlakozott Papp Zoltán, aki egyebek mellett a Titanicról és a Carpathiáról készített szemléltető modelleket. Magyarországon egyedülálló, de világviszonylatban is ritkaságnak számít a 3,5 méteres, 1:76 méretarányú, a legkisebb részletekig élethű, újonnan épített Titanic-makett. A díjtalanul megtekinthető tárlat június 25-éig, hétköznap 10 és 16 óra között látogatható az V. kerületi Markó utca 22. alatt található múzeumban.
