A József Attila utca 3. számú ház 190 éve épült Hild József tervei szerint a neves francia származású kávés, Legrand Antal számára. Földszintjén még abban az évben meg is nyílt a Kávéforrás: kezdetben pödrött bajszú iparosok, pohos hajósgazdák, csizmás mesterlegények hordták be az akkori külváros sarát, hamarosan azonban írói társaságok is odaszoktak. 1842-ben Hans Christian Andersen, a nagy dán meseíró is felkereste a pesti nevezetességet, s útinaplójában meg is említi a mennyei kávézuhatagot ábrázoló, színes cégtáblát.

A KÁVÉHÁZ ÁBRÁZOLÁSA BALLA VILMOS RÉGI PESTI KÁVÉHÁZAK CÍMŰ KÖNYVÉBEN, HUSZÁR JAKAB JELENTÉSÉBEN ÉS A BORSSZEM JANKÓ KARIKATÚRÁJÁN

A Grassalkovich família hajdani palotájáról már régóta csak fényképeket nézegetve ábrándozhatnak a barokk építészetet kedvelők Budapesten. Az akkori Hatvani – a mai Kossuth Lajos – utca elején az 1730-as évek derekán emelték Pest talán legfényesebb házát, amellyel szinte minden korabeli útikönyvben találkozhatunk. Az első tulajdonos, Grassalkovich Antal gróf (1694–1771) Mária Terézia bizalmas híveként hosszú élete során a királyi személynök, a kamaraelnök, a koronaőr és a főlovászmester tisztét is betöltötte, és fontos szerepe volt a Pragmatica Sanctio elfogadtatásában is.

A híres pesti palota – amelynek tervezésével feltehetően Mayerhoffer Andrást bízták meg – az 1850-es évek első feléig állt a Grassalkovichok tulajdonában. Ezután gyorsan váltották egymást bérlői, és gyakran változott funkciója is. Működött itt kaszinó, forgalmas postahivatal, majd hosszú évtizedekig volt a rendőrség központja. A korabeli napilapok és folyóiratok előszeretettel cikkeztek a neves épületről, megemlítve különleges díszeit – köztük a kis erkélyt és az Atlaszok által tartott kapubejárót – is. Ám a több mint másfél évszázadot megélt házacskát 1887-ben, a Hatvani utca kiszélesítésekor a föld színével tették egyenlővé, hogy helyére felépítsék a ma is álló, négyemeletes Dreher-palotát. Bár az Erzsébet híd kívánta szabályozáskor a lebontás veszélye fenyegette, az akkor még igen fiatal épület szerencsére megúszta a teljes pusztulást.

Jóllehet más-más stílusban épült és funkciója is különböző volt, néhány apró részletben mégis hasonlít egymásra a Grassalkovichok palotája és a helyén épült Dreher-ház. A Kossuth Lajos utca 4. számú épület bejáratát ugyanis hasonló Atlaszok díszítik, mint neves elődjének földszintjét. A két mitológiai alak itt is tartóoszlopként szerepel, de nem erkélyt támaszt, csak kiugró falsíkot, és inkább díszítő funkciója van – akárcsak a Grassalkovich-ház Atlaszainak.

Azt is megfigyelhetjük, hogy a két férfialak nem sematikus díszítmény, sokkal inkább egyéni vonásokkal felruházott szoborpár. Noha szakálluk és ókort idéző ruházatuk emlékeztet a mitológiai Atlaszra, arcvonásaik inkább olyan testvérpárt örökíthetnek meg, amely egykor valamilyen kapcsolatban állt a házzal. Mint a Mitológiai séta a Belvárosban című könyvben olvashatjuk, az Atlaszok között látható szárnyas férfifej egyértelműen Hermészt idézi, bár a bajusz és a szakáll, no meg a homlokát díszítő kagyló itt is egyénítési szándékra utal.

A különleges épületdíszek mellett érdemes megemlíteni a kerékvetőket is, amelyek egy-egy kinyújtott nyakú, jellegzetes szárnyú főnixet ábrázolnak. Ez a madár a görög mitológiában fontos szerepet töltött be. A legenda szerint a főnix igazi hús-vér alakja a nílusi szürkegém, a Napisten megtestesítője, amely napfelkeltekor születik. Az ősi mítoszokban gyakran olvashatunk a saját hamvából születő főnixről, amely szabályos időközönként elégeti magát, hogy újra meg újra feltámadjon és visszatérhessen.

A kagylóval ábrázolt Hermész, a titokzatos főnixek és az ember nagyságú Atlaszok több mint egy évszázada őrzik a Dreher-palota díszes bejáratát. Megfeledkezve az idő múlásáról, emléket állítva egy régen lebontott belvárosi palotának csodálkoznak rá a rohanó világra, ahol a szomszédos üres kirakatokat is nagyobb figyelemre méltatják, mint őket.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A NÉPSZABADSÁG 2003. JANUÁR 18-I SZÁMÁBAN

Értékes emberrel gyarapodott a pesti könyvkereskedők népes társasága, amikor Emich Gusztáv, a német származású, ám Pesten született üzletember 1841. december 14-én megkapta a kereskedői jogot. Emich úr, aki gyermekkora óta az irodalom nagy rajongója volt, kezdettől fogva komolyan fogta fel hivatását. Már 1842 augusztusában folyamodványt adott be a helytartótanácshoz, melyben egy „művelt magyar nőknek szóló léleknemesítő olvasmány”, a Honderű című folyóirat megindítására kért – és kevéssel később minden fenntartás nélkül kapott is – engedélyt.

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSASÁG SZÉKHÁZA
A XIX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN

Meglepő kérvény érkezett 1872-ben a bécsi udvarba: egy Pesten dolgozó vendéglős, Schmidt Károly szerette volna elnyerni Ferenc József hitvesének személyes jóváhagyását új belvárosi szállodájának megnyitására. Az engedély sikeres megszerzése után nem sokkal meg is nyitotta kapuját a Ferenciek terétől néhány lépésnyire, a mai Károlyi utcában épült új hotel, az Erzsébet Királyné.

A Király utca két régi cégének, Grossmann Mór divatáru-kereskedésének, valamint Kristóffy és Németh urak vaskereskedésének emléke különös véletlen folytán maradt meg napjainkig a 28. számú épület tűzfalán. Hirdetésüket eltakarta a szomszédban épült ház, majd eltelt egy évszázad, s amikor a kilencvenes évek elején a szomszéd épületet lebontották, újra előbukkant a két cég falra festett hirdetése.

AZ ÚJRAFESTETT GROSSMANN-HIRDETÉS. FOTÓ: NÉPSZABADSÁG

A Váci utca zajos forgatagában, a színes kirakatok csábításában nem könnyű feladatra vállalkoznak azok, akik szívesen gyönyörködnének egy-egy lakóház homlokzati díszeiben. Pedig figyelmet érdemelnek a két-három emelet magasságban elhelyezett domborművek, erkélyrácsok, festett szobrok is, különösen akkor, ha egy-egy neves építész munkáival találkozunk. A Váci utca 11/A számú, úgynevezett Thonet-ház tervezői például nemcsak a homlokzat tagolásában és a burkolóanyagok megválasztásában teremtettek új stílust, hanem a díszítmények alkalmazásában is. Nem nehéz kitalálni: egy Lechner Ödön által megálmodott épülettel állunk szemben, amely teljes pompájában 1890-ben készült el.

A lipótvárosi Akadémia utca 1. számú épület több mint másfél évszázad történelmének tanúja. Már állt az 1838-as nagy pesti árvíz idején, felidézhetné a Lánchíd és a szomszédos Magyar Tudományos Akadémia építésének minden mozzanatát, látta életre kelni a századelőn még néptelen, sivár külterületet. Az egykor itt működő István főherceg a város első szállói között nyílt meg. A maga idejében nemcsak a pestiek és a vidékiek ismerték és kedvelték: elismerően számoltak be róla az erre vetődő külföldi utazók is. Ám a legendás vendégfogadó négyemeletes klasszicista épülete ma már csupán egy a számtalan belvárosi irodaház közül.

Az 1808-ban megalakult Szépítő Bizottmánynak köszönhetően a XIX. század első évtizedeiben sorra emelték Pest új, többemeletes lakóházait, amelyek az addigi elhanyagolt, falusias jellegű városnak modern, szemet gyönyörködtető külsőt adtak. Az ekkoriban kiépülő Alsó-Dunasor – a mai Petőfi tér és Vigadó tér közötti útszakasz – palotáiból nemcsak a Tabán apró házacskáira nyílt kellemes kilátás, hanem a közeli korzó árnyas fáira és a 48-as szabadságharc előtt a pest-budai hajóhídra is.

A Reviczky utca 7. számú palota a 19. század utolsó harmadában gróf Bánffy György tulajdonában állt. Földszintjén megkopott, domborműves, szürke kőtábla utal kétségtelenül leghíresebb lakójára: Babits Mihályra, aki 1916 és 1932 között feleségével, Tanner Ilonával lakott itt.

A REVICZKY UTCA 7. SZÁM ALATTI LAKÓHÁZ NAPJAINKBAN.
FOTÓ: JOZSEFVAROS.HU

A XIX. század első felében kiépült klasszicista Duna-part házainak többségével ma már csupán a korabeli metszeteken találkozhatunk. A Pollack Mihály tervezte Vigadót a szabadságharc idején Hentzi ágyúi pusztították el, néhány lakóházra pedig az 1800-as évek végén, illetve a második világháborúban mondták ki a halálos ítéletet. A korzó szállodasora mögötti Apáczai Csere János utca három épülete szerencsésen átvészelte az elmúlt két évszázad viszontagságait. A 3. számú Szemerédy-ház Hofrichter József elképzelése szerint 1812-ben épült, és ugyancsak ő tervezte a ma 5. számmal jelölt Gyürky-házat 1814-ben. A Türr István utca sarkán álló Kardetter-ház, az Apáczai Csere János utca 7. pedig több mint kétszáz éve, 1812-ben készült el.

A KARDETTER-HÁZ 1900 KÖRÜL, WEINWURM ANTAL FELVÉTELÉN

Megépítésekor a lipótvárosi Wurm-udvar a város legnagyobb bérháza volt. A mai Apáczai Csere János utca 15. számú hatalmas klasszicista épület alapozását 1814-ben ifj. Zitterbarth Mátyás elképzelései szerint kezdték el, de a második emeletet már Pollack Mihály tervei alapján fejezték be 1821 telén.

A WURM-UDVARBÓL LETT DOROTTYA-PALOTA NAPJAINKBAN.
FORRÁS: FANINFO.HU

Miután az 1950-es évek végén befejezték az ostromban súlyosan megsérült Vármegyeháza helyreállítását, az újjáépítést vezető mérnökök javaslatára valóságos múzeumot rendeztek be itt a főváros különböző pontjairól összegyűjtött szobrokból, épületdíszekből. A görög mitológia kőbe faragott alakjai – Hermész, Hébé és Uránia – mellett az első és második udvar közötti átjáróban egy fémszobor is helyet kapott.

A fáklyát tartó női alakot ábrázoló műalkotás – melynek alkotója ismeretlen – a XIX. század derekán még a pesti Európa Szálló kapucsarnokát díszítette, így hosszú évtizedeken keresztül csábította betérésre a messziről érkező, művészetkedvelő utazókat. A Hild József által tervezett szálloda homlokzata ugyanis Pest egyik legforgalmasabb piacára, a Lánchíd pesti hídfőjénél elterülő Kirakodó térre nézett. Nem messze innen állt a Pesti Kereskedelmi Testület egykori székháza, a későbbi Lloyd-palota, melynek sorsa a világháború után szintén a bontócsákánnyal pecsételődött meg. Az ötvenes években innen is több szobrot és gyönyörűen megmunkált erkélyrácsot mentettek át a Vármegyeházába.

A jobb kezében fáklyát emelő, meglehetősen lenge öltözetet viselő hölgy életnagyságú szobra mellett a Vármegyeháza udvarait, átjáróit és falait számos kőtábla díszíti. A világháborúban elesett hősök emléke mellett Fáy András, Kölcsey Ferenc és Dalmady Győző nevével is találkozunk, sőt ha figyelmesen végigsétálunk a hatalmas udvarokon, azt is megtudhatjuk, hogy a hajdani börtöncellák egyikében „ült fogságban nehéz vasban Jókai hőse: Rab Ráby”. Táblák utalnak a Vármegyeháza évszázados történetének egy-egy kiemelkedő mozzanatára is: „ezen ódon falak nyögték a nagy szultánok világverő hadait, de látták Buda és Pest felszabadítását is az idegen járom alól 1686-ban” – olvashatjuk a harmadik udvarban. Néhány méterrel távolabb egy újabb feliratba ütközik szemünk, amely szerint „e ház alapzata látta a Czeglédre vonuló Dózsa Györgyöt és kereszteseit, majd Rákóczi Ferenc kuruc hadait is”.

Héliosz, Szeléné, Hébé és Uránia mellett Hermész is nem kevesebb, mint fél évszázada „lakója” a belvárosi Vármegyeháza udvarának. A görög istenek követének alakját a XIX. század első harmadában faragta kőbe Huber József, és – mitológiai társaihoz hasonlóan – a második világháború előtt még a Két törökhöz címzett ház udvarának ékességéül szolgált. Különlegessége azonban nem csupán ebben rejlik. Mint a Mitológiai séta a Belvárosban című könyvből megtudhatjuk, meglehetősen ritkák az ehhez hasonló ábrázolások, amelyek a szárnyakkal díszített kalapon kívül pánsíppal is jelzik Hermész kilétét.

Hermésznek – aki a mitológiában az utasok védelmezőjének és a holt lelkek vezetőjének tisztét is betöltötte – csupán másodlagos feladata volt a pásztorkodás oltalmazása, a nyájak szaporítása. Nemcsak pánsípján szeretett játszani, az ókori görögök elképzelése szerint egy teknősbéka páncéljából ő készítette el az első héthúrú lantot is, amelyen később előszeretettel rögtönzött fülbemászó dallamokat. Később Hermész Apollónnak ajándékozta sípját és lantját, cserébe azonban egy olyan aranypálcát kapott, amelynek segítségével könnyedén elsajátíthatta a jóslás tudományát. A kései ókorban már Triszmegisztoszként, vagyis a „háromszor nagy Hermészként” emlegették az elhunytak védőjét, s az okkult tudományok mellett az ő alakjához kapcsolták a hermetikus – vagyis csak a beavatottak számára hozzáférhető – művek keletkezését is.

A Vármegyeháza udvarán látható Hermész-ábrázolás ahhoz a kevésbé ismert történethez kapcsolódik, amely szerint kisfiú korában, amikor anyja tanácsára még kerülte az olümposzi istenek társaságát, Hermész Árkádiában időzött az egyszerű pásztorok között. Őket vidította találmányaival, többek között a nádból készített pásztorsíppal, amely olyannyira kedvenc hangszerévé vált Pán pásztoristennek, hogy róla nevezték el pánsípnak. A hajdani fogadó számára készült szobor talán az utazóknak kínált egyszerű körülményeket volt hivatott jelezni. Ezt nemcsak egyszerű, levetett ruhája hangsúlyozza, hanem a kezében tartott, mosodákban használt simító, és az fatörzs is, amelyen ül.

A belvárosi Vármegyeháza udvarain megbújó, mitológiai témájú szobrok és domborművek között több olyan is van, amelyet eredetileg a Két törökhöz címzett házban helyeztek el. A második világháború után lebontott Deák téri fogadóból nemcsak kőből készült oszlopfejeket és erkélyrácsokat mentettek át a Pest megyei önkormányzat épületébe, hanem egy Urániát ábrázoló életnagyságú szobrot is. A csillagászat múzsájának alakját 1824 körül formázta meg Huber József (1777–1832), akinek művei ma is több pesti bérház és vidéki templom díszéül szolgálnak.

A pozsonyi születésű szobrászművész előbb apja, Huber Ferenc műhelyében, majd bécsi művésziskolákban végezte tanulmányait. 1795-ben vándorútra indult, ám egy évvel később visszatért az osztrák fővárosba. Az itt töltött évek alatt számos mesternél dolgozott, mialatt a barokk kori műhelygyakorlatból az akadémiai képzettségű, külföldön is elismert szobrász rangjára emelkedett. Az 1800-as évek elején több alkalommal megfordult Párizsban, ahol román és korinthoszi oszlopfejeket készített a Louvre épületére. 1818-ban letelepedett és önálló műhelyt nyitott Pesten. Kezdetben vidéki templomok számára faragott szobrokat, majd pesti bérházak – mint a ma is álló Wurm-udvar – díszítményeinek és a korízlésnek megfelelő síremlékek elkészítésével bízták meg.

A tekintélyt sugárzó kontyot és sejtelmes köpenyt viselő Uránia kútszobra sem véletlenül állt a hajdani fogadó udvarán. A neves szobrász ugyanis a szokványos éggömb mellett kormánylapátot is adott Uránia kezébe, míg a lába alatt kifaragott kővel a múzsa alatt hullámzó tengert jelölte. Ez pedig világos utalás a csillagászatnak a hajózásban, az utazók – vagyis a fogadó vendégeinek – életében betöltött szerepére.

A Városház utcáról és a Semmelweis utcáról egyaránt megközelíthető Vármegyeháza három udvarában a világháborút követő újjáépítés során különböző kő- és fémszobrokat, oszlopfőket, domborműveket és erkélyrácsokat helyeztek el. Ezek egy részét olyan lebontásra ítélt, híres belvárosi házakból mentették át ide, mint a Deák téren álló, Két törökhöz címzett épület vagy a Kereskedők Házaként is emlegetett Lloyd-palota.

Hajdan a Lloyd udvarának díszéül szolgált az a Hébé-szobor is, amely az 1945-ös helyreállítás óta a Vármegyeháza második udvarában foglal helyet. Még 1830 körül készítette Huber József, a XIX. századi klasszicizmus nagymesterének, Bertel Thorvaldsen dán művésznek híres Hébé–Ganümédesz szoborpárja nyomán, annyira hűen, hogy e műve mintegy másolata a mintául vett alkotásnak – tudhatjuk meg az Építés-Építészet című folyóirat egyik 1950-es számából. (Horváth Henrik egy évtizeddel korábban kiadott, Budapest művészeti emlékeit feldolgozó tanulmánykötetében ismeretlen szobrásznak tulajdonítja a szerinte 1828 és 1831 között készült műalkotást.)

Az ifjúság görög istennőjének, Zeusz és Héra lányának szobra klasszikus egyszerűséggel emeli ki a mitológiai Hébé mindkét funkcióját – olvashatjuk a Mitológiai emlékek a Belvárosban című könyvben. A kezében tartott oinokhé, azaz kancsó és külix, vagyis ivócsésze a Ganümédesz pohárnokká emelése előtt betöltött szerepére utal, miszerint ő töltögette az olümposzi istenek lakomáin a halhatatlanság italát, a nektárt. Arcának, alakjának szépsége, gyönyörűen redőzött ruhája, pánttal díszített hajviselete emlékeztet arra, hogy előbbi szerepének elvesztése után is az ifjúság megszemélyesítője és védő istennője maradt. S hogy a főisten felesége mennyire kedvelte őt, jól mutatja az a legendás történet, amely szerint a sértődött Héra lányának mellőzése miatt haragudott meg Ganümédesz népére, a trójaiakra. Megdicsőülése után Héraklész vette feleségül Hébét, hőstettei jutalmául és annak jeléül, hogy Héra, aki egész életén át üldözte, kibékült a hőssel.

A Pest megyei önkormányzat épületének – közismertebb nevén a Vármegyeházának – Semmelweis utcából nyíló udvara egy olyan, mitológiai témájú domborművet őriz, amelyhez hasonlóval ritkán találkozni a budapesti házfalakon. Egy kőből faragott napóra bújik meg a harmadik emeleti ablakok között, rajta a görög Héliosz napisten és Szeléné holdistennő ábrázolásával. Ha figyelmesebben megnézzük a két kis reliefet, több apró részletet is felfedezhetünk rajtuk, melyek arra utalnak, hogy készítőjük nem a saját fantáziájára támaszkodott: bizonyára jól ismerte az ókori istenképeket, mégsem szerette volna hűen lemásolni őket.

A XIX. századi Pesten nem csekély megbecsülés jele volt, ha valamiről vagy valakiről utcát neveztek el, sőt e név gyökeret is tudott verni a környék lakóinak képzeletében és emlékezetében. Ekkoriban még gyakran megesett, hogy egy-egy szálloda, vendéglő, kávéház, fogadó vagy éppen csapszék vált utcanévadóvá hangzatos, feltűnő, vendégcsalogató cégére után.

Így történt ez a mai Aranykéz utca esetében is. A pesti Belváros egyik legrövidebb házsorát ugyanis egy vendégfogadóról, egészen pontosan annak cégéréről nevezték el 1800 körül előbb Hande Gassénak, majd Goldene Hand Gassénak. A fogadónak – kis egyemeletes épülete a közeli Régi posta utca 9. számú ház helyén állt – legnagyobb nevezetessége az a kiálló vashorgon himbálózó, szőlőfürtöt tartó aranyozott fémkar volt, amelyet még az első tulajdonosok függesztettek fel közvetlenül az ivóba vezető ajtó fölé, s amely már messziről integetett hívogatóan, ha meg-megló-dította a dunai szél.

A fogadó az 1800-as évek első felében neves magyar színészek kedvelt vacsorázóhelye volt. Az utcáról nyíló söntésben sok víg éjszakát töltöttek el a közeli Rondellában felváltva fellépő magyar és német színtársulatok tagjai. Az Aranykézbe gyakran ellátogatott a pályakezdő Déryné, Katona József, valamint Kisfaludy Károly, akiről azt tartja a fáma, hogy egy ízben fogadásból leharapta egy borosüveg nyakát, majd acélfogaival megőrölte és lenyelte, s még csak rosszul sem lett tőle. Az 1840-es években – bohém költőtársaival együtt – nemegyszer tért be ide Petőfi Sándor, a forradalom kitörése után pedig az Egyenlőségi Klub fiatalsága tartotta itt összejöveteleit.

A ferences templom és a mai Reáltanoda utca közötti területen egészen 1784-ig a ferences rend egyemeletes kolostora állt. Ebben az évben döntött úgy ugyanis II. József császár, hogy ide költözteti a Pázmány Péter által Nagyszombaton alapított, majd 1777-ben Budára helyezett királyi egyetemet. A rendház déli szárnyában a mérnökiskola, a nyugatiban a könyvtár kapott új otthont, a veteményes kertet pedig a botanikus kert számára sajátították ki. A ferences barátoknak így csupán a keleti szárny maradt meg.

A VASÁRNAPI UJSÁG 1875-ÖS RAJZA BUDAPEST ÚJ NEVEZETESSÉGÉRŐL

Kétszáz éve a mai Szervita tér dunai oldalán csupán néhány földszintes vályogház árválkodott. A szervita rend már álló kolostorának ablakaiból így zavartalan kilátás nyílt nemcsak az e helyen télen-nyáron átkelésre várakozó szürkemarha-csordákra, hanem a távolabbi budai hegyekre is. 1810-ben azonban nagy építkezések kezdődtek itt: hatalmas, emeletes palotákkal építették be a teret és a környező kis utcákat.

A NEVEZETES FÖLDGÖMBÖS ÉPÜLET FÉNYKORÁBAN

Talán még a Petőfi Sándor utcában lakók és az errefelé naponta megforduló pestiek közül is kevesen tudják, hol található a Hermes-udvar. Pedig előkelő helyen épült fel 1905-ben a ma 5. számmal jelölt ötemeletes épület: a híres-neves Károlyi–Trattner-ház közvetlen szomszédságában, néhány lépésnyire a Párisi-udvarban működő takarékpénztártól és üzlethelyiségektől.

Idén ünnepli fennállásának 110. évfordulóját Budapest egyik legnagyobb múltú étterme, a Mátyás Pince, amelyet Baldauf Mátyás és felesége nyitott meg 1904-ben a Március 15. tér 7. szám alatti épület földszintjén és alagsorában.

A Wesselényi utca 17. első emeleti díszterme felett míves berakású mozaikon olvashatjuk az építtető nevét és az építési dátumot: Székesfővárosi Czipész Ipartestület, 1905. A ház kezdettől fogva a pesti német vargacéh tulajdonát képezte: a 19. század második felétől szolgált „az ezen czéh legényei részére szálló és egyéb czélokra használandó helyül”.

Az Apáczai Csere János utca 3. számú ház klasszicista körlépcsőháza nem csupán a nagy árvíz előtti Pest hangulatát idézi fel, hanem az ókori görög mitológia egyik gyönyörű nőalakjának emlékét is őrzi. A lift helyét ugyanis immár több mint egy évszázada birtokolja Démétér lányának, Perszephonénak a szobra. Embermagasságú, minden apró részletében elbűvölő szobor, melynek eredetére még a ház legidősebb lakói sem emlékeznek, és amelynek restaurálása már hosszú évek, évtizedek óta várat magára.

A józsefvárosi Vas utca 12. számú ház a Festetics família megbízásából épült 1912-ben. Bár a neves grófi család – melynek sarja volt György (1754–1819), a keszthelyi Georgikon alapítója is – csak a század első felében birtokolta az épületet, címerük ma ugyanúgy díszíti a bejárat fölötti részt, mint évtizedekkel ezelőtt. A vasba öntött nemesi jelképet azonban – a kapu rácsozatával együtt – a közelmúltban feketére mázolták, így a címer motívumai és a család jelmondata sajnos már alig kivehető.

Két évszázaddal ezelőtt Lipótváros széles házsorait még igencsak átjárta a Duna felől fújó csípős nyugati szél. Nem véletlenül nevezték a rakparttal párhuzamos, a mai Kossuth térre vezető Nádor utcát Szél utcának. 1826. október 5-én azonban fogadó nyílt a ma 5. számmal jelölt házban: a Tigris, amely rövidesen az utca új névadójaként is bevonult Budapest névtárába.