A tengerjárók sok-sok nemzedékének szívébe költözött rémület már a Sargasso-tenger nevének hallatán is: évszázadokon át hátborzongató történetek keringtek a lebegő hínárba gabalyodott hajókról és a feneketlen mélységbe rántott matrózokról. Az Atlanti-óceán áramlatai által körülvett tengeri dzsungel napjainkban is számos rejtélyt tartogat…

A titokzatos Bermuda-háromszögben található Sargasso-tenger a Föld talán legfélelmetesebb óceáni vidéke. Hatalmas területét – amely jóval melegebb és tisztább, mint az Atlanti-óceán más részei – északon a kelet felé haladó Golf-áramlat, délen pedig a Ráktérítő mentén nyugatnak tartó áramlatok hajtják körbe-körbe, az óramutató járásával megegyező irányban. A lassan keringő, több mint 5 millió négyzetkilométeres vízfelület a legnagyobb mennyiségben előforduló moszatok, a Sargassum nemzetségbe tartozó algák élőhelye, amelyek összefonódott telepei veszélyes csapdát állítanak a tengerjáró hajóknak.

Az áthatolhatatlan hínárról és a tenger szinte halálos csendjéről szóló beszámolók alapján elképzelhető, hogy már a Kr. e. 5. században jártak hajósok a Sargasso-tengeren. Valószínűbb azonban, hogy Kolumbusz Kristóf és legénysége találkozott először e különös jelenséggel 1492-ben, és a sűrű moszattömeg láttán azt gondolták, már közel járnak a szárazföldhöz. Kolumbusz hajói olyan lassan szelték át a vizet, hogy a matrózoknak bőven jutott idejük tanulmányozni az úszó növényszőnyeg arany és olajzöld „leveleit”, valamint a szárukon lévő, gázzal telt hólyagocskákat.

A tengerészek évszázadokon keresztül legendákat meséltek olyan hajókról, amelyek az óriási hínártelep fogságába kerültek, s a hónapokig tartó szélcsend miatt esélyük sem maradt a szabadulásra. A matrózok annyira féltek a világ legnagyobb hajótemetőjétől, hogy egészen a múlt század elejéig tartotta magát a hiedelem, miszerint egyetlen hajó sem juthat be a hínártenger közepébe, mert a vízinövények rátekerednek a hajócsavarra, és kíméletlenül lehúzzák a feneketlen mélységbe.

Bár a Sargasso-tengerben valójában jóval kevesebb a növényzet, mint azt a róla keringő történetek alapján hinni lehetne, a körben forgó áramlatok valóságos csapdába ejtik az erre tévedő elhagyott hajóroncsokat. 1884-ben egy olyan régi hajóval találkoztak itt, hogy képtelenek voltak megállapítani a korát. 1891-ben az észak-karolinai Hatteras-fok közelében egy sérült amerikai szkúner, a Feniu Valeten matrózai kénytelenek voltak elhagyni a fedélzetet, és szerencsésen megmenekültek. A legénység attól tartott, hogy az elhagyott szkúner rövidesen elmerül a hullámsírban, de a nagy mennyiségű fával megrakott hajó nem süllyedt el. A Feniu Valeten bekerült a Golf-áramlatba, és eljutott a Sargasso-tengerig, miközben három év alatt mintegy 15 ezer kilométert „utazgatott” az óceánon. Különböző hajók legénysége összesen 46 alkalommal látta a magányos vitorlást, és a jelentések alapján pontosan nyomon tudták követni az útvonalát. A brit Polly nevű brigantin 1897-ben fél éven keresztül úszott az algamezőben, s amikor rábukkantak a már félig roncs hajóra, a legénység egyik tagját még életben találták!

A Sargasso-tenger a mai napig féltékenyen őrzi másik különös titkát, az itt születő angolnák csodálatos életútját. A nőstény angolnák a hatalmas hínártenger meleg vizébe rakják le ikráikat, s a kikelő lárvák a Golf-áramlattal sodortatják magukat Amerikába, illetve Európába. Amikor évekkel később elérkezik az ívás ideje, visszatérnek a Sargasso-tengerbe, ahol párosodnak, majd elpusztulnak.

Nem lehet tudni, milyen erő irányítja az angolnákat több ezer kilométeres útjuk során. Vajon az óceánfenékről visszaverődő rezgések alapján tájékozódnak, vagy képesek érzékelni a Föld mágneses terét? A legvalószínűbb feltételezés szerint a Sargasso-tengerhez közeledő angolnák a beléjük rögződött emlékek hatására kezdik keresni a meleg vizeket, hogy e különös, örökké keringő, hatalmas víztömegben tölthessék utolsó óráikat.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A HIHETETLEN! MAGAZIN 2008. SZEPTEMBERI SZÁMÁBAN