Több ezer mitológiai teremtményt tart nyilván a tudomány, melyek többségének eredete a történelem előtti időkbe vész. Az emberi fantázia a legmeglepőbb variációkat hozta létre, s az összkép még vegyesebb, ha jellemvonások, szokások és helyszínek alapján csoportosítjuk e különös lényeket. Akad azonban néhány köztük, amely mintha nem a képzelet terméke lenne, hanem az emberek közé látogató idegen civilizációk képviselőinek tulajdonságait viselné magán.
A földönkívüliek legendákban és elődeink szent könyveiben hagyták hátra indirekt nyomaikat, amelyeket a múlt átláthatatlan barázdáiba véstek be. Egyiptomtól Kínáig, a görögöktől a germánokig számos népcsoport hitvilágában találkozunk olyan alakokkal, amelyek ábrázolásait, szobrait látva megdöbbentő hasonlóságot fedezhetünk fel a Földre látogató, ma is ismert idegen fajokkal. Az ősi űrhajók – például az Ezékiel által leírt jármű vagy az indiai vimánák – mellett leggyakrabban az alacsony termetű, nagy szemű szürke lényekre emlékeztető teremtmények fordulnak elő az évezredes történetekben. Ezek közül válogattunk, bizonyítékul hozva elgondolkodtató ősi és középkori mítoszokat és mondákat.
Az „isteneknek” csodálatra méltót kellett alkotniuk, hiszen többre képesek, mint az egyszerű halandók. Kitalált „istenek”, egyszerű fantáziaszülemények nem sokáig kaptak volna helyet az emberiség emlékeiben, hamar elfelednék őket. Az „isteneknek” tehát reális lényeknek kellett lenniük, akik mély benyomást tettek elődeinkre, és évszázadokon, évezredeken át kitöltötték az emberek gondolat- és hitvilágát.
Memphisz világteremtő istene, Ptah több szempontból is érdekes tagja az egyiptomi pantheonnak. Azon kivételes istenek közé tartozik, akiknek nincs állati alakjuk. Kék „úszósapkában” álldogáló, alacsony termetű múmiaként szokás ábrázolni, aki nem visel fejdíszt. Végigtekintve az egyiptomi istenek igencsak népes seregén, nem akad egyetlen isten, aki ilyen megdöbbentő módon emlékeztetne a kis szürke lényekre, amelyek felbukkanásáról ma is nap mint nap számolnak be a világ különböző tájairól. Ptah jelentőségét mutatja, hogy nem csupán egyetlen a temérdek mitológiai lény közül, hanem ő a mindenség teremtője, a Földnek is életet adó főisten. Érdekesség, hogy Ptah és a memphiszi teológia érdekes ellentmondásban áll Atummal és a hozzá kapcsolódó teremtésmítosszal. A teremtő aktus Ptahnál pusztán szellemi, míg Atumnál az anyag az elsődleges. Atum önnemzéssel teremtette a világot, Ptah viszont – jóval fejlettebb módon – a gondolat és a szó erejével. Ptah nemcsak a világot hozta létre, hanem az isteneket és azok alakját, szentélyeit, rituáléit is: „Ptah elégedett volt, minekután megteremtett minden dolgot és minden isteni szót – olvasható a memphiszi szent könyvekben. – Megalkotta az isteneket, létrehozta a városokat, kijelölte ő a kerületeket. Elhelyezte az isteneket szentélyeikbe, elrendelte áldozataikat, szentélyeiket megalapítván. Olyanná tette a testüket, hogy szívük elégedett legyen.”
Kevesen tudják, hogy az ókorban Földre érkező idegenekről a távol-keleti mitológiában is találhatók egyértelmű utalások. A japán kézművesek Kr. e. 7000 és 520 között apró, hegyes fejű, hasított szemű agyagfigurákat, valamint bonyolult csíkokból és pöttyökből álló mintákkal díszített torzókat készítettek. Ezeket a „dogukat” rendszerint az ősi japán termékenységistenek ábrázolásának tekintik. Vaughn Greene, Az ősi Japán űrhajósai című könyv szerzője szerint azonban a doguk éppen azt ábrázolják, amiknek látszanak – űrruhába öltözött humanoidokat. Úgy néznek ki, mintha azokhoz a ruhákhoz hasonló öltözéket viselnének, amelyeket a NASA fejlesztett ki a hajóikat elhagyó asztronauták számára. Greene gyanítja, hogy a dogu űrruha felső és alsó részét külön kellett felvenni, éppúgy, ahogyan a modern űrhajósok ruháját. Arra is rámutat, hogy a NASA ruháinak mellén az irányítógombok nagyjából ugyanott találhatók, ahol a kör alakú dudorok a doguk mellkasán. A dogu-dudorok körül található csíkok feltehetően szintén nem díszítések, hanem műszerek, amelyekkel az űrruhát viselő lénynek juttatott oxigén vagy víz mennyiségét mérik.
Az Ótestamentumban is számos utalást találunk arra vonatkozóan, hogyan kerültek kapcsolatba az emberek leányai az „égből érkezett istenekkel”. Az egyik ide tartozó történet kiváló riportere Énok, a hetedik az özönvíz előtti tíz ősatyából. A próféta 365 évig élt, és ezután tüzes kocsival az égbe távozott. Énok leírja kétszáz „égi őr” esetét, akik nőket csábítottak el, és ezzel egy szigorú törvényt szegtek meg: „Az emberek lányaihoz mentek, velük aludtak és tisztátlanná lettek az asszonyok által.” A próféta szerint az égiek – minden bizonnyal a Föld körül cirkáló idegen űrhajó parancsnokai – e szavakkal dorgálták meg a visszaérkező „angyalokat”: „Miért hagytátok hát el a magas és örök eget, aludtatok az asszonyokkal, tisztátlanná lettetek az emberek lányaitól, miért tettetek úgy, mint a Föld gyermekei és nemzettetek óriás fiakat?”
A kora középkorban keletkezett germán és magyar mondákban is található említés olyan lényekről, amelyek többnyire láthatatlanok, és csak alkalmanként jelennek meg a „kiválasztottak” előtt. Az erdei lények egy csoportját például nagy szakállú, alacsony öregemberekhez hasonlították, akik szinte mindig barátságtalanok az emberekkel. Ilyenek az elfek, a régi germán mitológia apró termetű, pajkos, gonoszkodó lényei, akik elcsennek mindenféle apróságot a házból, és nem restellik azt sem, ha gyereket vagy csecsemőt lopnak el. Ők okozzák az alvás közbeni nyomasztó érzést, amit magyarul lidércnyomásnak nevezünk. A rájuk emlékeztető gnómok apró termetű, legendás lények, akik a hiedelem szerint a föld alatt élnek, és mesés kincseket őriznek. Bár a népmesékben a gnómok, a törpék és az elfek között nehéz különbséget tenni, a róluk szóló elbeszélések már-már gyanúsan emlékeztetnek azokra a harmadik típusú találkozásokra, amelyek során a szemtanúk ellenségesen viselkedő, apró termetű földönkívüli lényekkel találkoznak. Talán az sem véletlen, hogy a mondákban szereplő, vízben élő teremtmények rendszerint szürke fátyollal fedték testüket, és ugyanolyan ellenszenvesen viselkedtek a folyóparton dolgozó halászokkal és molnárokkal, mint napjainkban a kis szürkének nevezett idegenek az eltérítettekkel.
Az idegen teremtményekkel kapcsolatos legendák természetesen a magyar mitológiából sem hiányoznak. Egy ismert magyar népmonda szerint a Hanságban élő halászok egyikének különleges tulajdonságokkal rendelkező, szürkés bőrű fia született, aki már kiskorában jobban érezte magát a vízben, mint a szárazföldön. Amikor más gyerek még járni sem tudott rendesen, ő már boldogan evickélt a sekély vízben, úszás közben kapta el a kisebb halakat, és megértette a vizek lakóinak nyelvét. A halember még fiatalkorában elszökött otthonról, ám a környékbeli falvak lakói még hosszú évekkel később is gyakran megpillantották a mocsaras vidéken, amint torzonborz hajával, széles arcával, hosszúra nőtt körmeivel élelemre vadászik. Nem kizárt, hogy ez a rémisztő, visszataszító lény egy apró termetű szürke volt, akit a tóparton véletlenül pillantott meg néhány környékbeli halász, majd az évszázadok alatt legendákat szőttek alakja köré.
Hasonló teremtmények felbukkanásáról Európa más országaiból is fennmaradtak mondák. A yorkshire-i kolostor XIII. századi feljegyzései például két különös, zöld bőrű gyermek rejtélyes felbukkanásáról számolnak be egy kicsiny suffolki faluban, Woolpitben. „Említést kell tennem egy csodáról, amelyhez hasonlóról az idők kezdete óta nem hallottunk, és amelyről tudvalevő, hogy Stephen király uralkodása alatt történt – olvasható a kolostor szerzetese, Newburgh-i William visszaemlékezésében. – Angliában található egy falu, mintegy 7-8 kilométerre Edmund Mártír és Boldog Király kolostoráról, amelynek közelében fekvő árkokat emberemlékezet óta Wolfpittes-nek (Farkasároknak) hívjak, s ezek adnak nevet a szomszédos falunak is. Az egyik aratáskor e két árokból egyszer csak előmászott egy fiú és egy lány, testük minden porcikája zöld volt és különös, ismeretlen anyagból készült ruhákba voltak öltözve. Zavarodottan kóboroltak a búzatáblában, mígnem az aratók elfogták és bevitték őket a faluba, ahol sokan összegyűltek, hogy lássák a csodát.”
Bár a fiú rövidesen meghalt, a lány jó egészségnek örvendett, és néhány év múlva férjhez is ment egy helybéli férfihez. Gyakorta kérdezgették származásáról, de ő csak annyit tudott, hogy egy teljesen zöld országból jöttek, amelyet zöld lények laknak, és úgy hírlett, hogy az országban nincs napsütés, csak félhomály. E különös történet köré az évszázadok alatt valóságos mítosz szövődött: a környéken élők közül sokan ma is meggyőződéssel hisznek abban, hogy a középkorban egy fejlett idegen civilizáció apró egyedei tették látogatásukat Woolpitben.
PRUSINSZKI ISTVÁN
EREDETILEG MEGJELENT
A SZÍNES UFO 2004. AUGUSZTUSI SZÁMÁBAN
