EGY ELFELEJTETT ALULJÁRÓ

A Kelenföldi pályaudvar (manapság: „vasútállomás”) új aluljárója csillog-villog, jó benne gyalogolni. Busz és villamos, négyes metró könnyen elérhető.

Gyerekkoromban is volt egy aluljáró a pályaudvar Déli pályaudvar felőli végénél (elejénél) a vasúti sínek alatt, de ez nem úszott fényárban, sőt egyes szakaszai a kiégett, védőhálóban búslakodó villanykörték miatt alig derengtek, inkább a messziről – a lejáraton – beszűrődő fény nyújtott némi támpontot az áthaladáshoz. Szerencsére az „úttest” sima volt, nem lehetett beleesni sehova. Az aluljáró kényelmesen széles volt, két oldalán emelt szintű külön „járda” húzódott végig a teljes hosszon, vaskorláttal. A bátrabbak – természetesen a gyerekek – a külön utat választották, bár ott a fal mellett vastag csövek, kábelek foglalták el a hely jó részét – olyan szervizút volt, ha jól emlékszem.

A méretek a biciklizést is lehetővé tették, akinek volt járműje, gyorsabban átjutott a széles vasúti felszín alatt. A lejáratoknál aztán fel kellett cipelni a nehéz gépeket, hol volt akkoriban kiépített bicikliút...

Ez az aluljáró hasznos összeköttetést biztosított a Sasadi út felől gyaloglók részére, ugyanis a Rimaszombati útról nyílt az egyik lejárat, és a kijutás a túloldalon lévő Vasút utcára volt lehetséges, éppen a 49-es villamos első megállójánál.

Később ezt az aluljárót lezárták (betemették?), a le(ki)járat helyét már megállapítani sem lehet – talán néhányan emlékeznek még erre a félhomályos, nedves, visszhangzó aluljáróra. (Meg az egykori tervrajzok biztosan megvannak valahol.)

FELÚJÍTOTT PERON, PUSZTULÓ ÁLLOMÁSÉPÜLET – A KELENFÖLDI PÁLYAUDVAR NAPJAINKBAN. FORRÁS: REGIONALBAHN.HU

* * *

ARTISTAMŰSOR A MOZIBAN

Az ötvenes években a mozik egy részében artistaműsor is volt. Ez a legnagyobb problémát azzal okozta, hogy a legolcsóbb – ára 2,70 Ft, vagyis kettőhetven (!) volt – jegyre összegyűjtött pénz nem volt elég, mert néhány fillérrel (!) drágább lett a jegy, és a néhány fillér hiányzott.

Az artistaműsort a híradó és a „nagyfilm” közé tették. Amikor lefutott a híradó, a világítást felkapcsolták, és abban a pillanatban már szólt is a pergődob (a sötétben a „zenekar” beült a vászon melletti takarásba), és kezdetét vette az attrakció. Az artisták a vászon előtti (nem valami széles) területet használták színpadként, ami természetesen nagyon behatárolta a lehetőségeiket. Persze nem kell itt semmi nagyszabású látványosságra gondolni: egy zsonglőr, egy „emelgetős” pár és a dobos kiegészítve egy harmonikással (néha a dobos harmonikázott is, ami valószínűleg fokozta a versenyképességet – kevesebb lett a rezsi). A legolcsóbb helyen ülők (1-2. sor) most helyzeti előnybe kerültek: közelről szemlélhették a balettruhás művésznőt, és szurkolhattak a zsonglőrnek, hogy minél kevesebbszer ejtse el a teniszlabdákat vagy a karikákat. Aztán mire a zsonglőr belejött a mutatványba, és a balettruha hossza is ki lett elemezve, már vége is lett az egésznek. Még egy rövid dobszóló, cintányér, meghajlás. Amikor a művészek kivonultak, kezdődhetett a nagyfilm.