KLUBHŰSÉG, SZÍNEK ÉS SZERELÉS
Régebben léteztek olyan fogalmak, hogy klubhűség és egyesületi színek. Aki járatos ezekben a dolgokban, mindjárt rájöhet, hogy a sportról lesz szó.
Mikor e sorok írója az 50-es, 60-as években kezdett ismerkedni egy bizonyos sportág alapjaival, és alig várta a hétvégéket, hogy valamelyik fővárosi sportpályán bámulhassa a versenyzőket – a menőket! –, nos, együtt ült egy középjelentős egyesület vezetőjével a lelátón, amikor a célba érkező versenyzők egyikére Gy. bácsi rámutatott, és megjegyezte: „Úgy látszik, B. haragban van a klubbal, mert nem egyesületi mezben versenyez.”
Hát igen. Emlékszik-e még valaki (persze hogy emlékszik), hogy a piros-fehér, a lila, a kék-piros, a zöld-fehér, a tiszta fekete, a fekete-fehér mez vajon melyik egyesület színét jelölte? Akkoriban elég volt ránézni a versenyző(csapat) öltözékére, és még a laikus is fújta az éppen pályán lévő résztvevő hovatartozását. Sőt még az aktuális csapat összeállítását is. Ennek egyszerű oka volt: az amatőr sportolás alapját a klub (egyesület) jelentette, azt pedig a klub (egyesület) színe testesítette meg. (Meg kell jegyeznem, hogy ebben az időszakban is voltak álamatőrök, hiszen az ún. sportállások – különösen a fegyveres testületek klubjaiban – sok helyen, bár nem a mai hivatásos sport helyzetének megfelelően domináltak, de ez nem befolyásolta a klubhűség és a klubszínek jelentőségét.)
FÉRFI MAGASUGRÁS A VASAS NEMZETKÖZI ATLÉTIKAI VERSENYÉN 1949-BEN
A SPORT UTCAI ELŐRE PÁLYÁN. FORRÁS: FORTEPAN
A klubért küzdeni kellett. Nem a fizetésért, nem a szponzori pénzekért – nem, a klubért, a zöld-fehér vagy fekete színért és a saját eredményért: ez volt az amatőr sportolás lényege. És amikor egy bizonyos szint elérésekor jöttek (mert jöttek) a játékos- vagy versenyzőcsábítók, akkor került nehéz helyzetbe a sportoló: a hűség, a tradíció, az elődök példája ott lebegett a döntés előtt álló gondolataiban. De valahogy dönteni kellett. Volt, aki könnyebben túltette magát a megszokott és megszeretett gyepszőnyegen, a futópálya felfestett salakján, a törzsszurkolók (nézők) ismerős arcán, és azon a hangulaton, amit egy sportpálya sugároz. Az elválás persze így sem ment könnyen, sőt, a „hűtlenség” bélyege sokáig elkísérte a sportolót.
Még egy személyes élményt is említek, ami szorosan kapcsolódik a klubhűséghez. Azok az apró emlékek, amelyek biztosan befolyásolják a ragaszkodást, személytől függőek, nem egyformák. Egy arc, a barátság, edzők, öltözők, szertárosok.... Vagy egy cipő.
Amikor elértem valami jobb mérhető eredményt, az iskolai kék nadrág és fehér trikó helyett már a klub színeiben „pompázhattam”, igaz, előttem már mások is hordták a szerelést, de tisztán és mosottan kaptam, oda voltam a boldogságtól. Majd egyszer, egy év múlva megörököltem egyik országos bajnokunk sportcipőjét. Abban a cipőben versenyezhettem, amelyben „Á.” országos csúcsot ért el.
Nem volt a szerelésemen semmiféle sportszergyártó cég emblémája, nem volt szponzori felirat, fizetést sem kaptam, de „Á.” cipője mindent űberolt. Úgy kötött a klubomhoz, mint egy erős elektromágnes.
Most már – azt hiszem – mások a viszonyok.
