TÜZELŐSZÁLLÍTÁS
A város külső kerületeinek családi házaiban vagy kis, emeletes lakóépületeiben nem volt kérdés a fűtés módja: vaskályha, cserépkályha, szén, fa. A belső kerületek többszintes házaiban sem volt mindenhol központi fűtés. Volt viszont pince, cipekedés, fahasogatás és az ócska háztartási szénnel való kínlódás, meg a por, piszok. De ettől még nem dőlt össze a világ.
A mi cserépkályháink közül az egyik szénnel, a másik fával „dolgozott”. A fát néha vizesen szállították, a barnaszén néha inkább barna szénpor volt, nagy, sziklányi széndarabokkal, de meleget azért tudtunk csinálni.
A szállítás érdekes volt. Az ötvenes években a Soroksári út elején a dunai oldalon – úgy a mai Haller utca tájékán – vasútállomás és raktárak voltak. Itt működött az egyik Tüzép-lerakat, ahol a szükséges tüzelőt meg lehetett rendelni, az akkor megszokott sorban állás után. Ezután következett a szállítás.
Abban az időben lovas kocsi hozta a tüzelőt. Két hatalmas, nyugodt muraközi „lóerő” húzta a jól megrakott kocsit. A kocsi személyzete általában a kocsisból és két lehordóból állt. A kocsis megállította a lovakat, az izzadó lóhátakat a lópokróccal befedte, és kezdte előkészíteni a rakomány lehordását. Valamelyik lehordó bement a ház udvarára (akkoriban a bérházak kapui este 11-ig nyitva voltak), és elkurjantotta a címzett nevét. A címzett erre gyorsan megragadta az előkészített kellékeket: gyertyákat, gyufát a sötét pince kivilágosítására (különös tekintettel a lépcsőfordulókra), papírt és ceruzát a lemért kosarak számlálására. Kezdésnek pedig megmutatta a lehordónak a célt, a pincehelyiséget, ahová a rakomány került. A lehordó természetesen sóhajtozott a kocsi és a cél közötti nagy távolság miatt, de ezt már megszoktuk, és tudtuk azt is, hogy ez a borravaló felsrófolása érdekében történik.
A lehordó hátára a dereka közepéig nyúló „kosárkapaszkodó” került, amit a vállai tartottak, téglalap alakú falemez volt, aminek alján pár centis perem nyúlt ki, erre támaszkodott („kapaszkodott”) a megrakott kosár alja. A kosár fülét a lehordó általában egy kézzel fogta, és máris indulhatott a menet a pincébe. A célban a lehordó a kosarat az egyik vállán keresztül leborította a földre.
A tüzelőt mázsára vettük, előre kifizettük, és a lehordásnál kosaranként lemérték, de – hogyan, hogyan se – a lehordás befejezése után mindig maradt egy kupac (egy-két kosárnyi) többlet, amit – megegyezés után – megvettünk.
A lehordás kemény munka volt, szén esetén talpig porosak voltak a munkások, és természetesen alaposan kiizzadtak a hordás után.
A lovak közben kipihenték magukat, és az üres kocsival elbaktattak vissza a telepre.
Meglett a téli tüzelő.
