Özönvízszerű esőzések, árvizek, földrengések, tornádók, meteorzáporok. A világban zajló súlyos katasztrófákról, a visszafordíthatatlan globális felmelegedésről és az űrből leselkedő veszélyekről hallva alighanem mindenkiben felmerült már a hátborzongató kérdés: „Mi történne, ha?…” Ha Magyarország is érintett lenne egy százezreket, milliókat veszélyeztető katasztrófában? Tehetnénk-e egyáltalán olyan intézkedéseket, amelyekkel megelőzhető lenne az, amivel évtizedekkel ezelőtt a hidegháború kapcsán riogattak minket – Budapest pusztulása?

A természet napról napra, évről évre megmutatja erejét, s elszörnyedve tapasztaljuk, milyen tehetetlenek vagyunk ellene. A világ legborzalmasabb természeti katasztrófái – az őket követő járványokkal és éhínségekkel együtt – csak a 20. században több millió ember életét követelték világszerte. Tegyék a szívükre a kezüket, és vallják be őszintén: nincs egy olyan érzésük, hogy mi, magyarok a természet kegyeltjei vagyunk? Miközben kellemes őszi sétát teszünk a hegyek között, néhány ezer kilométerrel messzebb már elszabadult a pokol!

Nem telik el nap, hogy a híradók ne számolnának be cunamikról, felbecsülhetetlen károkat okozó hurrikánokról, földrengésekről, megáradt folyókról, rekordokat döntő mínuszokról, tomboló tűzhányókról vagy városnyi méretű, leszakadó jéghegyekről. Ám a legtöbbször mégis csak legyintünk egyet: „minket ez úgysem érint, minek hát izgulni!” S miközben a Föld túlsó felén százezrek vívják élethalálharcukat, mi fűtött lakásunk kényelmes foteléből egyszerűen átkapcsolunk egy másik adóra.

Lelkiismeret-furdalás nélkül nézhetjük az éppen aktuális hollywoodi „világvége-mozit” is, amelyben hol egy-egy amerikai nagyváros, hol Párizs vagy éppen Tokió válik egyenlővé a föld színével – az alkotók fantáziájától függően a felbolydult időjárásnak, meteorbecsapódásnak, netán földönkívüli támadásnak köszönhetően… De eddig vajon hányan gondoltak bele abba, hogy mi történne, ha Budapest kétmillió lakosát fenyegetné egy soha nem látott katasztrófa?

Elkerülhetetlen végzet

Minden természeti csapás bekövetkeztének van egy esélyszáma. A csillagászok szerint például nagyon kicsi az esélye annak, hogy egy nagyobb aszteroida csapódjon a Földbe, amely globális pusztulást okozhat a bolygónkon. De szeretném emlékeztetni Önöket az Armageddon című film bevezető szövegére: „Egyszer már bizonyíthatóan megtörtént!…” (Ez vezetett az ősvilág urainak kipusztulásához.) A Naprendszeren belül legalább százezer olyan aszteroida található, amely potenciális veszélyt jelent ránk. Előfordult, hogy másfél kilométeres darabok csupán néhány százezer kilométerre száguldottak el a Föld mellett. Kisebb meteorokat – amelyek amúgy tökéletesen elegendőek lettek volna ahhoz, hogy egész Budapestet földig rombolják – pedig csak azután érzékeltek, miután elhaladtak bolygónk mellett…

Ha egy ilyen – kozmikus értelemben egyébként porszemnyi – aszteroida váratlanul „meggondolná magát”, belépne a légkörbe, és egyenesen a magyar főváros felé venné az irányt, jó esetben is csak perceink maradnának hátra. A világ csillagászai ekkor már természetesen tisztában lennének azzal, hogy „nagy baj van”, de még ha az utolsó pillanatban tudnák – vagy egyáltalán akarnák – is értesíteni a budapestieket, a végzet elkerülhetetlen lenne. (Legjobb esetben is csak arra maradna idő, hogy kortyoljunk néhányat legdrágább whiskynkből, rágyújtsunk egy szivarra, kiálljunk az erkélyre, és az ég felé nézve sztoikus nyugalommal beletörődjünk: hát, ennyi volt…)

Az évezredes múlttal büszkélkedő, békés mindennapjait élő magyar főváros helyén egy szempillantás múlva harminc kilométer átmérőjű kráter éktelenkedne. A becsapódás következtében felszabaduló hihetetlen energia egy gigantikus atombomba erejének megfelelő lökéshullámot indítana el, amely több száz kilométeres forgószéllel söpörné el a föld színéről hazánk – és a környező országok – szinte összes települését. A történelem legnagyobb természeti katasztrófája 15-20 millió ember életét követelné. Budapest az utolsó tégláig megsemmisülne, a Kárpát-medence pedig néhány másodperc múlva egy holdbéli tájra emlékeztetne…

Ebben az esetben aligha beszélhetnénk védekezésről, megelőző intézkedésről – de még túlélési esélyekről sem… Valamivel humánusabb helyzet állna elő azonban akkor, ha nem egy termetes aszteroida, csupán egy meteorraj „apróbb” darabjai csapódnának be a főváros területén, vagy – ahogyan a Holnapután című film bevezető képsoraiban láthattuk – méteres jégdarabok potyognának alá a sűrű viharfelhőkből.

Pánik a föld alatt

Ha a várható természeti csapásról időben tájékoztatnák a lakosságot, az természetesen jelentősen csökkentené a halálos áldozatok és a sebesültek számát. De a helyzet azért – gondolhatják – nem ennyire egyszerű. Hiszen ki ne rémülne meg akkor, amikor városszerte fülsiketítő szirénahang tölti meg a levegőt, az országos és helyi rádió- és tévéállomások pedig adásukat megszakítva sugározzák: „FIGYELEM! FIGYELEM! BUDAPEST! BUDAPEST! KATASZTRÓFARIADÓ! HAJTSÁK VÉGRE AZ ELZÁRKÓZÁST! HAJTSÁK VÉGRE AZ ELZÁRKÓZÁST!” Még akkor is kitör a pánik, ha esetleg előtte órákkal vagy – ne adj’ isten – egy nappal korábban már az egész ország tudta, hogy „nagy baj lesz”!…

De hol is lehetne „végrehajtani az elzárkózást”, magyarán hová tudnánk menekülni a közeledő veszély elől? A második világháborút megélt idősek emlékezetébe kitörölhetetlenül bevésődött a légoltalmi szirénák hangja és a légópincékben eltöltött órák, napok félelmei. (Azt már kevesen tudják, hogy a veszélyt jelző berendezések nagy része napjainkban is működőképes, de az „éles” szirénapróbákat – a tömegpánik elkerülése érdekében – inkább nem erőltetik az illetékesek…) Az égből érkező veszedelmek elől kétségtelenül az óvóhelyek nyújtanák a legbiztonságosabb védelmet – elméletileg. Mert bizony megnézve egy-egy ilyen célra átalakított pince mai állapotát, borítékolható, hogy sokan inkább a felszínt választanák…

Ráadásul Budapest lakosságának csupán töredéke, mintegy 230 ezer ember rejtőzhetne el óvóhelyen: szerencsés esetben saját lakóháza alatt, még szerencsésebb esetben a metróalagutakban, amelyek percek alatt valóságos „védelmi erődökké” alakíthatók át. Persze csak azok számára, akik az állomások környékén, egy meghatározott sugarú körön belül laknak, vagy véletlenül a környéken tartózkodnak… (S hogy mi történne a felszínen maradt több mint 1 600 000 budapestivel? Addig jó, míg költői kérdés marad!)

A metró óvóhelyeiről sok városi legenda terjeng – a teljes igazságot legfeljebb a még élő építőmunkások és a titkos páncélszekrényekben őrzött porosodó iratok őrzik. A hidegháborús évtizedekben, amikor még egy Budapest elleni atomcsapás lehetősége is a levegőben lógott, a tervezők semmit nem bíztak a véletlenre. A mélyvezetésű alagutakat és állomásokat úgy alakították ki, hogy azok védelmet nyújtsanak egy 1000 kilogrammos rombolóbomba találata ellen, valamint ellenálljanak az akkori atomfegyverek hatásainak, az iszonyatos lökéshullámok nyomásának. A biztonságot – többek között – többtonnás elzárókapuk, gigantikus légszűrők és generátorok garantálják, sőt, még a vízszükségletet is önálló kutakból fedezik.

Mindez igen megnyugtatóan és biztatóan hangozhat, legalábbis azok számára, akik – esetünkben egy meteorzápor idején – egyáltalán lejutnak a föld alá. A valóság azonban a legdémonibb rémálmokat is alulmúlná. A társadalom legkülönbözőbb rétegei kerülnek egy fedél alá, alkoholista hajléktalanoktól és körözött bűnözőktől kezdve a milliárdos vállalkozókig. Kétszázezer ember – köztük csecsemőkkel, nyugdíjasokkal, betegekkel, sérültekkel, haldoklókkal és halottakkal – összezárva, 30 méterrel a föld alatt. Még ha szakszerűen működnek is a szellőztető és áramtermelő berendezések, és nem fenyeget a fulladás vagy a teljes sötétség veszélye, már az első órákban leírhatatlan káosz alakul ki.

Az alagutakban eltöltött napok, esetleg hetek alatt ezt csak súlyosbítja a fogyatkozó víz- és élelmiszerkészlet, az alapvető higiénia és a megfelelő orvosi ellátás hiánya, s ehhez párosulva a klausztrofóbia, a szorongás, a halálfélelem – majd az egyre erősödő pánikhangulat. A remegő, reszkető és összekulcsolt kézzel imádkozó emberek között egyre többen adják fel a reményt. Sokan a kinti veszély ellenére megpróbálkoznak „kitörni” a bezártságból, de amikor a háromtonnás zsilipek elleni támadás nem hoz sikert, az óvóhelyek parancsnokai ellen fordulnak…

Budapest pusztulása

Eközben a felszínen rekedt emberek pincékben, alagutakban húzzák meg magukat, míg sokan autójukba pattannak, és őrült menekülésbe kezdenek. A több száz kisebb-nagyobb meteorból álló kozmikus zápor azonban senkit és semmit nem kímél: a forró lángcsóvát húzó kövek játékszerrel teszik földdel egyenlővé a legmagasabb épületeket, a budai Várat, az Országházat és a dunai hidakat egyaránt, miközben helyrehozhatatlan károkat okoznak az utakban, a felszíni áramellátásban, a kommunikációs berendezésekben és a közművekben egyaránt. A lőszerraktárak, vegyi és pirotechnikai üzemek felől hatalmas robbanások hallatszanak, s a pusztítás mértéke percek alatt meghaladja a második világháborús károkét.

Mivel a tüzek oltásához használható járművek és eszközök is megsemmisülnek, feltartóztathatatlan tűzvihar száguld végig Budapesten és környékén, amely kiszárítja a Duna medrét és felperzseli a budai erdőket. Csillebércen minden képzeletet felülmúló robbanás rázza meg a vidéket: a felrobbant kutatóreaktorból gyilkos sugárzás kerül a levegőbe, és teríti be a fővárost – vagyis ami megmaradt belőle…

Hogy valóban így történne-e? Megmenekülnének-e az óvóhelyeken rekedt emberek, vagy mégsem bizonyulna elég hatékonynak a föld alatti védelmi rendszer? Soha ne kelljen megtudnunk. Mint ahogyan azt sem, hogy mi történne az ítéletnap után, hogy talpra tudna-e állni az ország, amelynek fővárosa a föld színével vált egyenlővé.

De ne feledjük: „egyszer már megtörtént…” S egyszer velünk is megtörténhet.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A HIHETETLEN! MAGAZIN 2006. NOVEMBERI SZÁMÁBAN

Budapest – holnapután

Talán figyelmeztető jelnek is tekinthető a 2006. augusztus 20-i ünnepi tűzijáték első perceiben kitört hátborzongató vihar, amelynek során másfél millióan bőrig áztak, öt ember életét vesztette, több mint ötvenen szenvedtek súlyos sérüléseket, a károk helyreállítása pedig városszerte több százmillió forintot emésztett fel. A külföldi tudósítók „katasztrofális katasztrófavédelemről” számoltak be, a meteorológiai szolgálat teljes csődöt mondott, a rendezvény szervezői és a hivatalos szervek pedig egymást hibáztatták a kialakult pánikhelyzetért. Majd a vihar körül kirobbant botrány – gyanúsan gyorsan – feledésbe merült… Pedig a hosszú távú előrejelzések szerint néhány évtized múlva már nemcsak a melegrekordokat döntögető nyarak, hanem a szélsőségesen felerősödött szelek, tornádók, savas esők és rendkívüli havazások is megkeserítik majd életünket. A viharos erejű szelek a kicsavart fákat közutakra, épületekre döntik, háztetőket sodornak le és megrongálják az elektromos hálózatokat, a hófúvások pedig zárlatot okoznak a nagyobb transzformátorházakban, így egész városrészek maradhatnak világítás és fűtés nélkül. Ennek következtében leállhat a víz- és gázszolgáltatás, szétfagynak a víz-, távhő- és szennyvízvezetékek, a katasztrofális veszélyhelyzetben pedig nem marad más hátra – mint a teljes lakosság kimenekítése.

Földrengések és pusztító árvizek

Noha Magyarországot nem fenyegeti vulkánkitörés vagy szökőár, földrengések már előfordultak. A XX. században mért legerősebb rengés 1956. január 12-én rázta meg hazánkat. Az 5,6-os erősségű mozgás – amelynek epicentruma Dunaharaszti térségében, Budapest déli kerületeiben, Taksonyban és Szigetszentmiklóson volt – jelentős károkat okozott. A falvak főleg vályogból épített házai közül sok összedőlt, ám Dunaharaszti és a többi, erősebben megsérült község újjáépítése azonnal megkezdődött. Az eltelt 50 év alatt többször is megrendült a föld hazánkban, de szerencsére egyik rengés erőssége sem érte el a dunaharasztiét. Már csak azért sem, mert az kivételes esetnek bizonyult, hiszen Magyarország „gyengén rengéses” terület. Problémát leggyakrabban az árvizek okoznak: a legkiemelkedőbb közülük az 1838 márciusi pest-budai nagy árvíz, amelynek során több százan vesztették életüket, 50-60 ezren váltak hajléktalanná, és közel egyharmaduk mindenét elveszítette. „Természetesen” az elmúlt évek sem múlhattak el emlékezetes dunai árvizek nélkül, de ezek már korántsem okoztak akkora károkat, mint egy évszázaddal ezelőtt. Ám a globális felmelegedésnek „köszönhetően” az elkövetkezendő évtizedekben drasztikus környezeti változásokat jósolnak a Kárpát-medence területére is: egyre gyakoribbá válnak majd az özönvízszerű esőzések és a pusztító árvizek.

Atomrobbanás Pakson?

Bár a hidegháború veszélye már régen elmúlt, az atomenergia békés célú felhasználása is felmérhetetlen veszélyeket tartogat. A 20 évvel ezelőtti csernobili atomrobbanás óta ugyan minden korábbinál szigorúbban ellenőrzik a paksi atomerőművet is, nem zárható ki egy emberi mulasztásból vagy technikai hibából eredő sugárbaleset veszélye. Az erőmű 30 kilométeres sugarú körzetében közel 200 ezren élnek, de már néhány ezer sugársérült ellátása is megoldhatatlan problémákba ütközne! Legsúlyosabb esetben a hatások az ország egész területén érvényesülnének. Mivel az erőmű hazánk villamosenergia-ellátásának 40 százalékát biztosítja, a nukleáris baleset következtében komoly áramszolgáltatási problémák is adódnak majd. Mint az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóságon megtudtuk, a Csillebércen működő Központi Fizikai Kutatóintézet (KFKI) reaktorának súlyos sérülése egy esetleges paksi eseményekhez hasonló következményekkel járhat Buda és Pest megye nyugati részének lakosságát érintve, soha nem látott katasztrófához vezetve.