Kvasz András neve a magyar repülés történetének lelkes kutatóin kívül másoknak aligha mond valamit. Pedig az éppen 130 éve, 1883. november 21-én született derék aviatikust nem csupán az 1910-es évek egyik legkiválóbb és legmerészebb pilótájaként tartják számon: munkásságához fűződik az első magyarországi bemutató repülések megszervezése is.
BALRA: A REPÜLŐTÉREN, KÖZÉPEN KVASZ ANDRÁS, JOBBRA: EGY LAP A PESTI NAPLÓ ALBUMÁBÓL. FORRÁS: FSZEK BUDAPEST GYŰJTEMÉNY
Az aviatika, a levegőbe emelkedés tudománya az újkorban született meg. Először léggömbökkel és kormányozható léghajókkal sikerült valóra váltani az emberiség egyik legnagyobb álmát, majd a vitorlázó megoldásokat követte a géprepülés korszaka. „Romantikus népünk századok óta szeretettel álmodozott a repülés nagyszerű problémájának megoldásáról. Szerzetes-kolostorok hallgatag, oktöprengő lakói, faluszéli szélmolnárok közt mindig került hazánkban is egy-egy rajongó, ki madártollakból vagy vitorlákból összerótt, szíjazott szárnyakkal óhajtotta átszelni légkörünk járatlan utait. Ám most, amidőn már felfedezték a motor hajtotta sárkányrepülőgépeket, a biztos röptű aeroplánokat, nyilvánvalóvá lett, hogy a merengés korszaka lejárt, és elkövetkezett a valósítás, a realizálás periódusa” – olvashatjuk az 1909-ben alapított Magyar Aero Club bemutatkozó kiadványában. Ekkortájt kezdődtek Európa-szerte az első komolyabb próbálkozások a levegő meghódítására az akkor még meglehetősen kezdetleges, motoros kisrepülőgépekkel.
A bőkezűségéről ismert főúr, Károlyi Imre gróf vezetésével megalakult klub már 1910-ben nagyszabású vállalkozásba fogott: június 5–15. között Budapesten megszervezte az akkori idők legnagyobb nemzetközi repülőversenyét, amelyen 30 külföldi és 17 hazai pilóta vett részt. A találkozó sportszempontból kiváló eredményekkel zárult, azonban hatalmas anyagi veszteségeket okozott, és ez előidézője lett a klub 1912-es feloszlásának. Ám a magyar repülés úttörői nem hátráltak meg egykönnyen: a klub helyébe az immár megbízható pénzügyi hátteret – és József főherceg védnökségét – magáénak mondható Magyar Aero Szövetség lépett, amely 1913-tól több százezer koronányi segélyt juttatott az ország kisrepülőtereinek kiépítésére, versenyek rendezésére, valamint az Aero címmel megjelenő első hazai aviatikai folyóirat kiadására.
„Hogy lehetsz aviatikus? – tette fel a kérdést az Élet című folyóirat 1912. október 6-i száma. – Mindenekelőtt úgy, ha helyén van a szíved. Ha hidegen hagy a tudat, hogy valahányszor nekilendülsz a levegőég magasságainak, nyomorultul elpusztulhatsz. Ha vidám, higgadt és mindenekfelett magadat feltaláló, ügyes tudsz lenni, a halál száz és száz veszedelemnek kitehet. Ha a szemednél és a kezednél csak az akaratod ereje biztosabb. És ha többé-kevésbé megvan benned az az érzék, amivel a madarak bírnak. A repüléshez való érzék.” A Magyarok a levegőben címmel megjelent riport írója a legismertebb akkori aviatikusok között említi Kvasz Andrást, akinek „légbeli produkcióit százakra menő közönség szokta nézni és lelkesen éljenezni”.
MÚLTIDÉZŐ UTCANEVEK A „VÉGELÁTHATATLAN RÁKOSI MEZŐK” HELYÉN, A XVII. KERÜLETI HELIKOPTER LAKÓPARKBAN. FOTÓ: P. I.
A Békéscsabán született Kvasz Andrást már diákkorában élénken érdekelte a levegő meghódításának tudománya. Huszonéves korában kezdett mechanikusként dolgozni egy repülőgép-tervező műhelyben, majd 1911-ben önállósította magát, és saját gépek építésébe kezdett. Mint a korabeli aviatikusok többsége, Kvasz is a városhatárban fekvő, végeláthatatlan rákosi mezőkön emelt hangárok egyikében próbálgatta találmányait, köztük a „Szerencse le” fantázianevet viselő masinát – magányosan, szegényen, mégis a büszkeségtől hajtva. „A kezdetlegességnek, az úgynevezett gurulási stádiumnak már se híre, se hamva. Odakünn a Rákoson mindenki repül már, éspedig lehetőleg a saját tervezésű és tisztára magyar építésű gépén. Székely Mihály, Prodam Guidó, Teleky Tibor gróf, Lányi Antal, Kollányi Géza, Kvasz András, Dobos Sándor, Takács Sándor, aki a múlt héten lezuhant, de baja nem esett, egytől egyig kipróbált, kész repülők, s ezt az eredményt nem köszönhetik másnak, csak önmaguknak” – olvashatjuk az Élet már említett számának hasábjain.
Az első világháborút megelőző években alig akadt olyan budapesti, aki ne hallott volna Kvasz munkásságáról és sikereiről: az általa szervezett, több mint hetven településen végzett bemutató repülésekről és szerencsés kimenetelű, 1911-es miskolci balesetéről, amikor több mint 40 méter magasból zuhant le, ripityára törött gépe alól mégis sértetlenül kászálódott ki. A balesetek egyébként szinte mindennaposnak számítottak akkoriban: a törékeny, instabil szerkezeteket egy kisebb széllökés is könnyedén földhöz csaphatta, de a benzintartályok robbanása is gyakran okozott tragédiákat.
A jeles aviatikus azonban nem hátrált meg a nehézségektől: 1913-ban a Magyar Aero Szövetség sportbiztosai előtt maga építette monoplánon – egyfedelű repülőgépen – Rákoson sikeres pilótavizsgát tett. 1914-ben orosz hadifogságba esett, és csak a háború végén térhetett haza. 1919-ben a régi lendülettel folytatta munkásságát: még abban az évben a rákosmezei repülőtér parancsnokává nevezték ki, később Budaörsön dolgozott, a polgári repülés 1946-os megindításától pedig szülővárosa, Békéscsaba repülőterének gondnoki tisztét töltötte be.
KVASZ ANDRÁS, „A MAGYAR REPÜLÉS ÚTTÖRŐJÉNEK” SÍRJA A RÁKOSKERESZTÚRI ÚJ KÖZTEMETŐBEN. FOTÓ: P. I.
A 90 éves korában, 1974. január 27-én Budapesten elhunyt Kvasz András a magyar légiközlekedés fejlődésének életművével volt hiteles tanúja. Kísérleteit a már régen múzeumokba került kisrepülőkön kezdte, és mindössze két év választotta el attól, hogy saját szemével láthassa a Malév sugárhajtású repülőgépeit.
PRUSINSZKI ISTVÁN
EREDETILEG MEGJELENT
A NÉPSZABADSÁG 2003. NOVEMBER 21-I SZÁMÁBAN
