Mindannyian tudjuk, hogy egyszer elérkezik az idő, amikor megszűnik ránk nézve a világ, és örökre eltávozunk a földi életből. A halál folyamata általában olyan képekkel társul tudatunkban, amikor egy kórházi ágyon fekvő beteg már-már elviselhetetlen fájdalmak között várja a közeledő véget, vagy egy baleset áldozata vérben úszik a szerencsétlenség helyszínén. Pedig ez még nem a halál, ezek még az élet jelei. De valóban szenvedés-e az élet utolsó felvonása? Tényleg olyan nyomasztó és rettenetes az elmúlás, mint képzeljük – vagy csupán belső félelmeinket kell legyőznünk ahhoz, hogy átértékelhessük a halálról alkotott képünket?

Az élet értelmét firtató kérdés talán soha nem vetődik fel szorongatóbban és kínosabban, mint amikor látjuk, hogyan távozik egy még éppen élő testből az utolsó lehelet. A halál elkerülhetetlensége tudatosan vagy tudattalanul egész életünket végigkíséri, egyúttal arra kényszerít minket, hogy minden eszközzel megpróbáljuk megfejteni a halhatatlanság misztériumát, az örök élet titkát. S bár az elmúlással kapcsolatos kérdések megválaszolatlansága már a történelem hajnalán is termékenyen hatott a művészetekre, filozófiákra, vallásokra és a tudományra, soha senki nem volt, és nem is lehetett olyan tudás birtokában, hogy megkockáztassa a kijelentést: teljes, átfogó képet tud adni az elmúlás folyamatáról. Hiszen azok közül, akik már huzamosabb ideje élvezik a „másik oldal” vendégszeretetét, még senki sem tért vissza élménybeszámolót tartani, akik pedig még csak az „ideáttal” ismerkedtek meg, nem rendelkezhetnek semmilyen fogalommal a túlvilágról.

Thalészról, a híres ókori görög filozófusról jegyezték fel azt az anekdotát, amikor egy tanítvány nekiszegezte a kérdést: „Mi a különbség az élet és a halál között?” „Nincs különbség” – válaszolta a mester lakonikus egyszerűséggel. „Akkor miért nem haltál meg?” „Mert nincs különbség” – hangzott a végső bölcsesség. Tényleg ilyen egyszerű lenne az egész?...

Ütött az utolsó óra?

Az élet kezdetének meghatározása napjainkban már nem okoz különösebb problémát, az élet végének megjelölése azonban annál nehezebb. Az ezzel kapcsolatos bizonytalanság oka, hogy orvosi szempontból könnyebb megfogalmazni az élet kezdetét, mint a befejezését jelentő pontot. Míg az élet egy szempillantás alatt lezajló eseménnyel, a petesejt megtermékenyítésével kezdődik, addig a halál hosszú folyamat végeredménye – sőt, a felé vezető úton adott esetben még vissza is lehet fordulni.

A halál beálltának megállapítása a történelem folyamán tulajdonképpen az orvostudomány álláspontjától függött, s ezt tükrözte az éppen aktuális társadalmi felfogás is. Évezredeken keresztül az számított elfogadottnak, hogy a halál biztos jele a szívműködés és a légzés megszűnése: a klasszikus görög orvoslás a szívre helyezte a hangsúlyt, a kereszténység viszont már a légzést tekintette mérvadónak.

Az 1767-es esztendő új fejezetet nyitott a halállal kapcsolatos vitában. Ekkor élesztettek újra egy kis híján vízbe fulladt embert mesterséges lélegeztetéssel, s ezzel egyértelművé vált, hogy egy nem lélegző ember nem feltétlenül halott. Egy évtizeddel később már az elektromos áramütést is sikerrel használtak a szívműködés helyreállítására. Egy francia patológus később azt figyelte meg, hogy egy guillotine-nal lefejezett elítéltnek a kivégzés után egy órával még vert a szíve. Nos, mindezek a fejlemények teljessé tették a halál megállapítását kísérő tanácstalanságot – hiszen ha sem a légzés, sem a szívműködés nem jelzi teljes bizonyossággal az élet utolsó pillanatát, akkor vajon hogyan lehet meghatározni a halál beálltát?

A halál pontos értelmezése körüli vita két évszázaddal később, az első szívtranszplantáció elvégzése után robbant ki újra. Mivel az átültetéshez egy dobogó szívet kellett kivenni a „holttestből”, a korábbi haláldefiníció szerint az illető nem is volt halott! A komoly orvosi és etikai kétségeket az amerikai tudósok által 1968-ban kidolgozott „agyhalál-koncepció” oszlatta el, amelynek értelmében a biológiai halál az agyműködés teljes és visszavonhatatlan megszűnésekor következik be.

A modern orvostudomány álláspontja szerint a halál folyamata az alapvető életműködések, a légzés és a keringés megszűnésével veszi kezdetét, amelynek első 4 perces szakaszát klinikai halálnak nevezik. Közel 10 másodperccel a keringés leállása után az agysejtek már nem kapnak elég vért, és a haldokló egyik pillanatról a másikra elveszíti tudatát. Ezen idő alatt az agy még nem károsodik visszafordíthatatlanul az oxigénhiánytól, így ha időközben megkezdődik az újraélesztés, van esély az élet folytatására. Egyes körülmények természetesen eleve kizárják az újraélesztés lehetőségét, mint például az élettel összeegyeztethetetlen sérülés, a tudottan halálos betegség végstádiuma vagy öt percnél lényegesen és bizonyosan több idő eltelte. Ugyanakkor a bőr, a köröm és a haj, valamint a porcok és a csontok sejtjei még hetekkel később is osztódhatnak, mivel anyagcsere-igényük az életben is alacsony. Ennek elmúltával beszélhetünk a halál folyamatának végleges lezárásáról.

Földöntúli boldogság

A halál tudományos kutatásával foglalkozó szakemberek, a tanatológusok egy része azt állítja, hogy a halálhoz valójában semmi közünk. Amíg létezünk, nem tudunk róla, amikor pedig végleg elköltözünk e világból – vagyis beáll a vissza nem fordítható agyi és biológiai halál –, akkor azért nem jelent problémát, mert nem vagyunk képesek arra, hogy foglalkozzunk vele. Ebből adódóan a haláltól nem kell félnünk, legfeljebb az azt megelőző testi és lelki szenvedésektől, de az orvostudomány ezeket már egyre hatékonyabban képes enyhíteni. A halálunkkal – a testünk, a vágyaink és az érzelmeink elvesztésével – tehát a tudatunk múlik el: lényegében ez az, amely bennünk halandó.

Mindenesetre a másvilágra történő áttérés valószínűleg sokkal kellemesebb annál, mint ahogyan azt materiális, fizikai és lelki fájdalmakkal terhelt lényünk elképzeli. A halálközeli élményeket kutató világhírű amerikai pszichiáter, Raymond A. Moody professzor tudományosan is igazolta, hogy a szívműködés és a légzés leálltával olyan hormonok szabadulnak fel a szervezetben, amelyek szó szerint „földöntúli” boldogsággal töltik el a haldoklókat. Jogosan hihetünk tehát abban, hogy a végső szívdobbanás és az utolsó lehelet már a béke, a megnyugvás, sőt, az öröm jelképei – vagyis életünk utolsó pillanata voltaképpen nem más, mint felszabadult, könnyed átsiklás egy ismeretlen dimenzióba: a rettegett halál talán cseppet sem félelmetes birodalmába.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A HIHETETLEN! MAGAZIN 2008. SZEPTEMBERI SZÁMÁBAN

Örök megújulás

Az elmúlt évtizedek tudományos kutatásainak eredményeként ma már biztosan állíthatjuk, hogy a testünkben jelen lévő 100 ezer milliárd sejt mindegyike képes arra, hogy – külső vagy belső ingerek segítségével – „öngyilkosságot” kövessen el, de egyúttal képes az újjászületésre és a megújulásra is. Az emberi szervezetben egyetlen másodperc alatt egymillió sejt hal el és ugyanennyi képződik, vagyis egy év leforgása alatt az összes sejtünk megújul. Ennek alapján tehát nemcsak arról beszélhetünk, hogy a halál végessé teszi az életünket, hanem arról is, hogy születésünk pillanatától kezdve minden másodpercben megjelenik bennünk a halál, s megjelenik az élet. A nagy titok abban rejlik, vajon hogyan lehetséges, hogy testünk sejtjei szinte teljesen kicserélődnek, miközben tudatunk és alapvető emberi tulajdonságaink életünk végéig nem változnak.

Végső visszaszámlálás

A halálra készülők és a haldoklók támogatásának nemzetközileg ismert szakértője, Elisabeth Kübler-Ross (1926–2004) svájci pszichiáter a haldoklás öt stádiumát különítette el. Amikor valakivel közlik, hogy gyógyíthatatlan betegségben szenved, először általában nem hiszi el, és megpróbálja minden lehetséges módon elhárítani és kizárni tudatából a halál gondolatát. Amikor szembesül azzal, hogy állapota valóban súlyos, rendszerint megváltozik a viselkedése: dühössé és vádaskodóvá válik. Nap mint nap felteszi a kérdést, amire senki sem tud válaszolni: „Miért éppen velem történik mindez?” A teljes tagadás és a külvilág okolása után a beteg figyelme fokozatosan önmagára terelődik, és megpróbál mindent megtenni annak érdekében, hogy leküzdje a halálos kórt. Miután felismeri, hogy nem maradt remény a gyógyulásra, végtelen szomorúságot, kétségbeesést és félelmet érez. Gondolatait egyre jobban leköti a „titok”, amelyet a halál rejteget. A végső fázisban már képes elfogadni sorsát, és nyugodtan várja az elkerülhetetlen pillanatot, amikor átléphet a halál kapuján – egy békésebb, szebb világ felé.