Aligha akadnak olyanok, akiket ne foglalkoztatna a kérdés: ad-e valamilyen jelzést a közeledő halál? Megtudhatjuk-e, mikor érkeztünk el életünk utolsó perceihez, s ha igen, hogyan bizonyosodhatunk meg ennek valódiságáról? A legtöbb ember természetesen nem szeretné ismerni végórájának pontos időpontját, ennek ellenére gyakran egyenesen a túlvilágról érkező hírnökök figyelmeztetnek az elkerülhetetlen végzetre.

A váratlanul érkező távirat vagy a szokatlan időben csengő telefon az első pillanatban rendszerint valamilyen gyászhír képzetét kelti bennünk. A korábbi századokban elegendő volt, ha elpattant a régi családi óra rugója vagy megrepedt a petróleumlámpa üvegcilindere, és elődeink máris tudták, hogy egyik hozzátartozójuk abban a pillanatban eltávozott az élők sorából. A közeledő végzetre azonban nemcsak a népi hiedelemvilágból ismert megfigyelések, előjelek és varázslatos eljárások, hanem hátborzongatóan valóságos látomások is figyelmeztethetnek.

Királyi kísértetek

A Brandenburgot, Porosz- és Németországot az első világháború végéig, II. Vilmos császár lemondásáig sikeresen kormányzó Hohenzollern-dinasztia krónikásai több alkalommal is említést tesznek az uralkodóház családi kísértetéről. A fehér ruhába öltözött, gyászszalagot viselő hölgyet többnyire akkor pillantották meg, amikor a család valamelyik tagja elhunyt. A dán királyi házat a 14. században élt félelmetes hírű uralkodó, IV. Valdemár kísértete figyelmezteti a végzetre, aki 1375-ben lelte halálát Helsingör közelében, Shakespeare Hamlet című drámájának helyszínén.

Az Osztrák–Magyar Monarchiát kormányzó Habsburg-dinasztia nemzedékei számára az égen rikoltozva keringő fehér madarak utaltak a küszöbön álló tragédiákra. A korabeli feljegyzések szerint a „túlvilági” szárnyasok csapata 1889-ben is megjelent, mielőtt Rudolf trónörökös és szerelme, Mary Freiin von Vetsera rejtélyes módon életét vesztette Mayerlingben. A baljóslatú madarakat Ferenc József is látta nem sokkal azelőtt, hogy hitvesét, Erzsébetet 1898-ban Genfben meggyilkolták. A végzet előfutárai legközelebb 1914-ben bukkantak fel, amikor Ferenc Ferdinánd főherceg ellen elkövették az első világháborút kirobbantó merényletet.

Vérfagyasztó vonítás

A halál legvészjóslóbb hírnöke Írország és Skócia ősi nemesi családjainak házi kísértete, a „banshee”, amely éjszaka vérfagyasztó kiáltással jelzi egy családtag közeli végzetét. A gael nyelvű kifejezésből származó szó „tündérek asszonyát” jelent, de a banshee célja egyáltalán nem a tündérmesék szelíd varázslata. Az ír legendákban rendszerint elegáns ruhába öltözött, gyönyörű fiatal nő képében, vagy – éppen ellenkezőleg – meggörnyedt, legyengült, rongyokba burkolózott vénasszonyként kísért. A hiedelem szerint mindkét alakjában lobogó, hosszú hajjal jelenik meg, és szemei az állandó sírástól izzóan vörösek. A banshee egész életükön át megóvja a veszélyektől a kiváltságos családok tagjait, de csak akkor hallat magáról, amikor feladata véget ér, és – közvetlenül a halál pillanata előtt – az általa őrzött személy leveti porhüvelyét.

Írország, Skócia és Wales lakói számára a végzet hírnökeinek legendája nem csupán a képzelet szüleménye. A banshee sikolyáról szóló leghitelesebb esetet 1922. augusztus 22-én jegyezték fel, amikor kísérteties hang visszhangzott végig az Írország délnyugati részén fekvő Sam’s Cross községben. A falubeliek fegyveresekkel zsúfolt, gyorsan haladó katonai konvojt láttak. Az egyik járműben Michael Collins, az ír kormány és hadsereg vezetője utazott, aki azokat az előretolt állásokat járta végig, amelyeket a lázadók ostromoltak a véres polgárháborúban. Amikor elhalt a motorok zaja, a környéken élők egészen más hangokat hallottak a szélben: a banshee panaszos vonítását. A csendes nyár végi estén sokan figyeltek fel a közelből érkező puskaropogásra, de csatazaj nélkül is tudták, hogy rövidesen életét veszti egy fontos személyiség. Így másnap reggel nem érte őket váratlanul, amikor arról értesültek, hogy Collins halálos sebesülést szerzett egy rajtaütés során, mindössze néhány perccel azt követően, hogy felhangzott a banshee vérfagyasztó rikoltása.

Izzó szemű fenevadak

Anglia csodálatos tájain már évszázadokkal ezelőtt kísértettek azok a baljóslatú, állat alakú fantomok, amelyek időről időre a legváratlanabb pillanatban jelennek meg. A Brit-szigetek talán leghíresebb legendája egy vörösen izzó, vérben forgó szemű négylábúról szól, amelynek testét bozontos, éjfekete szőr borítja.

A sötét falusi utcákon és kivilágítatlan országutakon kóborló fekete kutyával való végzetes találkozás első részletes leírása a 16. századból származik. 1577. augusztus 4-én egy Suffolk megyei kisváros, Bungay lakói azt hitték, maga a sátán érkezett meg hozzájuk. Éppen istentiszteletet tartottak a St. Mary templomban, amikor rettenetes vihar vette kezdetét. Mialatt a hívők a templomban térdelve könyörögtek irgalomért, hirtelen kivágódott a kapu, és egy izzó szemű fekete kutya jelent meg a bejárat előtt. Hátborzongató vonításba kezdett, majd megtámadott mindenkit, aki ki mert lépni Isten házából. Vérengző karmaival és agyarszerű fogaival már több hívőt is megsebesített, amikor egyik pillanatról a másikra kigyulladt a templom tornya, és darabokra törött a toronyóra. Egy korabeli jelentés e szavakkal tudósított a fekete kutya megjelenéséről: „A templomban egybegyűltek ámulattal nézték a vonító fenevadat, meg lévén győződve arról, hogy elérkezett az ítélet napja. A dühöngő állat szétmarcangolt három imádkozót, aztán Blythburgh felé vette az útját, ahol további áldozatokat szedett.”

Az elmúlt évszázadok során számos kutató próbált a démoni teremtmény nyomára bukkanni. A Brit-szigetek fantomja ennek ellenére megőrizte titkát, és napjainkban is rettegésben tartja az angliai falvak vallásos lakóit, akik meggyőződéssel hisznek abban, hogy ha megpillantják a fekete kutyát, rövidesen búcsút mondhatnak az életüknek.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A HIHETETLEN! MAGAZIN 2008. JÚLIUSI SZÁMÁBAN

Baljóslatú baglyok

A különböző népi hagyományok több száz olyan állatot említenek, amelyek természetfeletti adottságaiknak köszönhetően képesek megjósolni a közeledő végzetet. Az éjszakai állatok közül minden bizonnyal a bagoly kapcsolódik a legszorosabban a túlvilághoz, amely a mitológiai Pallasz Athéné és Minerva szent madaraként a tudást és a bölcsességet jelképezi, ennek ellenére inkább mágikus erővel rendelkező halálmadárként ismerik. Az általános hiedelem szerint a ház tetejére telepedő baglyokban a holtak lelkei öltenek testet, és vészjósló kuvikolásukkal pusztulásra vagy halálra figyelmeztetnek.

Halálfejes, csuklyás rémalakok

A rettegett Kaszás csuklyás köpenybe burkolózó, fehér halálfejes alakja évszázadokon keresztül csupán a halált jelképezte, az emberek többsége valójában soha nem hitt a végzet megszemélyesítőjében. A parajelenségek egyik elismert kutatója, az Egyesült Államokban élő Mark Chorvinsky azonban több szemtanú beszámolója alapján azt állítja, hogy a hírhedt csuklyás valóságos személy, aki rendszerint szívélyesen társalog a haldoklókkal, mielőtt megkönnyítené számukra a túlvilágra történő távozást. Természetesen csak sejtéseink lehetnek arról, hogy a Kaszás valóban beszélget-e a kiválasztottakkal, mielőtt a másvilágra segítené őket. Hiszen az elhunytak sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudják, csakugyan megjelent-e haláluk órájában a rettegett lény, látták-e hátborzongatóan félelmetes körvonalait az éjszakai sötétségben. Akik személyesen is találkoztak a halálfejes szörnnyel, mégis szerencsésen túlélték a Kaszás látogatását, mindössze azt tudják megerősíteni, hogy az elmúlást jelentő teremtmény valóban létezik, s nem csupán az ősi legendákban szereplő szimbólum.