Az alábbi sorokat több mint tíz évvel ezelőtt, 2000-ben írtam. „Természetesen” nem sokkal azután, hogy láttam a Mátrix című filmet, illetve megvettem életem első mobiltelefonját… Mindenesetre egy régen elfelejtett adatmentési CD-ről került elő a múltkor – talán nem véletlenül…

Aznap életem talán legnagyobb felismerését éltem át.

Éppen a Móricz Zsigmond körtér környékén sétálgattam, amikor különös érzés kerített hatalmába. Valaki vagy valami nagyon hiányzik… Elkezdtem hát keresgetni a telefonom memóriájában. Vajon kivel kellene most mindenképpen beszélnem?...

Csak a telefonkönyv többszöri végigböngészése után villant a szemembe a név: Annamari… De miért éppen ő?… Hiszen egész héten nem is szóltunk egymáshoz! Hiszen már nem is szeret, talán végleg eltávolodtunk egymástól az elmúlt néhány nap alatt!

Egy pillanat alatt megérlelődött az elhatározás. Felhívom, és talán életemben utoljára beszélek vele. Azzal a lánnyal, akit – bár nem jártam vele – több mint egy éven keresztül szerettem tiszta szívemből. Azzal, akire a legnagyobb titkaimat és legbizalmasabb magánügyeimet is rábíztam.

De ez már a múlté. A szomorú „valóság” csak ezután következett.

Felesleges részleteznem, milyen eredménnyel járt a hívás. Megint nem értettük meg egymást. Úgy látszik, azok a régi szép idők örökre elmúltak. Már teljesen másképp gondolkodunk. És én ne mondjam meg neki, hogyan alakítsa az életét. Neki időre van szüksége és türelemre.

Megköszöntem, de ebből a játékból már elegem van. Hagyjuk abba ezt az egészet. Be kellett ismernem: túl értékes lány hozzám. Mindenképpen megérte ez az egy év, hiszen talán soha többet nem találok hozzá fogható teremtést. De sajnos egyszer mindennek vége, s így történt ez most is…

2000. október 1-jén este 7 óra 38 perckor talán örökre elváltak útjaink – de egy biztos: a kapcsolat most jó időre megszakadt, és soha többet nem is lesz már a régi.

Nem telt bele sok idő, hogy befejeztük a rövid beszélgetést, amikor a telefonom jelezte: szöveges üzenet érkezett. Egy kicsit különösnek találtam a dolgot, de persze hajtott a kíváncsiság, így azonnal megnéztem az SMS-t. Ekkor döbbentem meg először: az üzenet küldőjeként a +36203441210-es telefon, vagyis a saját készülékem szerepelt!… Úgy tűnik, tényleg meghibbantam – gondoltam, de nem tétováztam sokat, azonnal megnyitottam az üzenetet.

Nem akartam hinni a szememnek. Az SMS a következő mondatból állt: „EZ AZ IGAZI MÁTRIX, AMI VELED TÖRTÉNT”.

Tessék?!…

Percekig tartott, amíg magamhoz tértem. Vajon ez tényleg megtörtént, vagy csak álmodom?

Még egyszer elolvastam az üzenetet, de most sem értettem belőle semmit.

Ám a következő pillanatban belém nyilallt a felismerés: hiszen én már egy másik valóságban vagyok! Mégis igaz hát a Mátrix című film alapgondolata?…

Egy másik világba csöppentem! Abba a világba, melyben az Ancsa nem a barátom, hanem barátnőm volt! Abban a valóságban az együtt töltött órák nem beszélgetésekről szóltak – valami egészen másról…!

A felismerés rettenetes volt.

Hát ezért nem értette meg, miért viselkedem úgy vele! Ő mindent teljesen másként értelmezett! Egyszerűen nem fogta fel, mi történt velem, miért változtam meg olyan hirtelen! Hiszen abban a világban nemhogy megértettük – hanem kölcsönösen szerettük egymást, hosszú hónapokon át!

Ez múlt el egy pillanat alatt.

Tudtomon kívül tettem tönkre egész addigi életem.

És itt megálltam egy pillanatra. Világosan emlékszem, hogy amikor először megnéztem a Mátrixot, másnap reggel teljesen elbizonytalanodva ébredtem. Akkor és most este is órákon át gondolkodtam azon, vajon mennyire valóságos az a világ, amelyben élek. Vajon honnan is tudnám megállapítani, hogy valóban az történt-e, amit átéltem?…

A beszélgetés után a belső energiáim valószínűleg nem dühkitörésre és szitkozódásra fordítódtak, hanem egy új világot teremtettek meg bennem!

Remélem, egy olyan valóságot, ahol végre megtalálom majd a lelki békémet. Ahol képes leszek végre önmagamat adni! Lehet, hogy kíméletlen harcot kell majd folytatni ennek megnyeréséért, de sikerülni fog!

És addig is… Kell valaki, aki megérti ezt az egészet.. Akiben őszintén lehet bízni, és akivel egyenrangú társak lehetünk. De az talán már egy újabb valóságot jelent majd. Egy újabb Mátrixot, ami – akarva-akaratlanul – vele is megtörténik majd. S ha mint srác nem tetszem neki? Van ilyen. Majd egy másik világba képzelem magam…

PRUSINSZKI ISTVÁN

Percre pontosan száz évvel ezelőtt, 1912. április 15-én 02:20-kor süllyedt el a Titanic. Természetesen a pilismarótiak nem csak a mai napon emlékeznek – sőt, nap mint nap látják a „Titanic” feliratot (is) a főtéren, hiszen dr. Lengyel Árpád (1886–1940) Pilismaróton született. Emléktábláját 2008-ban avatták fel a főtéren, az orvosi rendelő falán. A Fiumei úti Nemzeti Sírkertben található sírjánál (41-13-41) április 11-én voltam kint, és gyújtottam egy-egy mécsest Lengyel Árpád és a katasztrófa áldozatainak emlékére egyaránt.

Már megszokhattuk, hogy a különböző BKV-járműveken az „utazóközönség” előszeretettel tömörül az ajtók köré, szinte üresen hagyva a járművek belsejét. Az újabb felszállók miatt sem mozdulnának egy tapodtat sem beljebb, nehogy „lemaradjanak” a leszállásról. Kapaszkodnak, fogják a rudakat, mintha az életük függne ettől. BKV-függők.

Kapaszkodnak már akkor is, ha csak percek múlva indul a busz vagy villamos, és a vezető még bent sem ül a fülkében – de a szokás nagy úr… Ez olyan, mintha autóvezetőként görcsösen fognánk a kormányt álló motornál is… Hátha elindul slusszkulcs nélkül. Ha Isten akarja, a kapanyél is elsül, ugye.

Késő esténként, munkából hazafelé az Ecseri útnál szállok fel a metróra, és két megállót megyek, a Határ útig. Aki nap mint nap erre utazik, tudja, hogy a Határ útnál a legelső kocsi legelső ajtajánál kell leszállni ahhoz, hogy a lehető legközelebb legyünk a kijárathoz. Ennek megfelelően a kocsik kihasználtsága a következőképpen alakul (egyéves tapasztalat alapján, az Ecseri útra 22:26-kor érkező metró esetén): az első kocsi 100%, a harmadik 50%, az utolsó 10%. Én mindig középen vagy hátul szállok fel. Minek nyomorogjak késő este is? És meg lehet nézni a Határ úti menetrendi csatlakozásokat is: felesleges a sietség.

A „rohanó világnak” nem kell feltétlenül „BKV-n nyomorgó” világnak is lennie… Bár, aki akarja, a lehetőség adott!

Azt is megszokhattuk már, hogy a járművekre felszállni kívánó utasok háromszöget zárnak be a jármű egy-egy ajtajával. A háromszög alapja a jármű ajtaja, míg egy-egy oldalát az utasok záródó sorfala képezi. Tehát nem engedik leszállni az embert. Annyi ész már nincs, hogy ha nem száll le az a szerencsétlen utas, akkor ők nem tudnak felszállni, tehát nem ártana helyet hagyni.

Ezt tapasztalom nap mint nap. És gondoltam, megpróbálok beilleszkedni a tömegbe. Már akkor megpróbálok feltüremkedni a járműre, amikor még szállnának le. Ha meglöknek vagy fellöknek, akkor persze még én leszek felháborodva. Ha gyorsaságom ellenére sem találtam ülőhelyet (amit a nyugdíjasok, a kismamák vagy a vakok elől elfoglalhatnék), akkor villámsebesen a legközelebbi kapaszkodó után nyúlok. Az sem érdekel, hogy a végállomáson vagyunk, és csak tíz perc múlva indul a villamos… Én is BKV-(n) függő leszek. Szó szerint. Egy kopaszodó kapaszkodóember.

Elérkezett az idő egy újabb számvetésre – és az újabb váltásra.

Az elmúlt másfél évben szinte kizárólag a Facebookot használtam „privát publikációs felületként” és saját honlap helyett is. Nem mindig és nem feltétlenül volt jó ötlet… Sokat tanultam a hibáimból. Megtanultam azt, hogy mit, hogyan, mikor és kivel kell, lehet, érdemes megosztani.

De az utóbbi időben – a „szokásos” aktuális tartalmak mellett – már egyre inkább kezdtem magamat ismételni, ha „nosztalgikus” kedvemben voltam... Ezt sem éppen szerencsés módon. Ráadásul tapasztaltam: ahogyan telik-múlik az idő, mindenkinek egyre több „ismerőse” és egyre több „kedvelt oldala” van. És bizony sok bába közt elvész a gyerek.

Amikor abbahagytam az aktív újságírást – s ezzel egyidejűleg egyre aktívabb Facebook-felhasználó lettem –, azonnal áttérhettem volna a blogírásra is. Rögtön áttérhettem volna a printről az online-ra, hiszen akkor már nem a honoráriumért írtam, hanem „csak úgy” – és egy blog indítása tényleg csak egy gombnyomás. Csakhogy egy évtizedes újságírás után, a nyomtatott újságokhoz szokva, ez nem így működött… Ellenben a „hozzászokásban”, az internetes publikálás gondolatában a legtöbbet a Facebook segített, vitathatatlanul.

A „végső visszaszámlálás” az utolsó nyomtatott cikkem megjelenésével kezdődött, 2011 januárjában – és tegnap ért véget, a blog regisztrálásával.

Az embernek mindig fájdalmat okoz, ha elveszít valamit, vagy meg kell válnia valami olyasmitől, ami az élete egy részét képezte.

Emlékszem, 1993-ban – tízéves koromban – „tértem át” a kézzel írott újságról az írógépre… Részben 1995-től, véglegesen 1999-ben az írógépről a Wordre… És most, 2012-ben a nyomtatott sajtóról a kizárólag internetes „jelenlétre”. Sok mindent lehet újra tanulni...

Az egyik szemem sír, a másik nevet. Mert tudom: ez a jelen és a jövő. De közel 30 éves rálátással már van múlt is.