FORRADALOM ALATT

1956. október 24-én hajnalban arra ébredtünk, hogy mindenféle fegyverropogás hallatszik az utcáról: puska, gépfegyversorozatok, robbanások dörrentek. Na, szépen vagyunk! Ez lett az előző napi tüntetésekből. Zárójelben: 23-án este még javában nézelődtünk a Múzeum körúti ház előtt, amikor az egyik lakó kijött a házból, és izgatott hangon közölte, hogy a pince lejáratában egy nagy aktatáskába botlott, ami tele van katonai, rendőri igazolványokkal és villamosbérletekkel (!). Persze megnéztük és elképedtünk. Mi lesz itt! Másnap reggelre – ha jól emlékszem – a táska és tartalma eltűnt.

Kitört a forradalom. A Múzeum körút hadszíntér lett.

Az ablakhoz nem merészkedtünk, szüleim pedig gyorsan felöltözködtek, és próbáltak érdeklődni a többi lakónál a helyzetről. Azt sejtettem, hogy iskolába nem kell mennem, és nagyon valószínű volt, hogy apám sem megy Újpestre dolgozni.

Szüleim terepszemléje után villámgyorsan összekaptuk magunkat, és irány a félemeleti udvari lakás, ahol apám egyik régi kollégája lakott, menjünk csak oda, ajánlotta Ernő bácsi, ott biztonságban leszünk. Ez valóban így volt, sőt pár napig még ott is aludtunk náluk, megúsztuk így az óvóhelyre költözést.

Természetesen a ház udvarán izgatott lakók tépelődtek a helyzeten. A házból kimenni nem lehetett. Hál’ istennek a bejárati ajtó hatalmas fa-, olyan várkapuszerű monstrum volt, ablak nélkül. Idős házmester bácsink az alig több mint tíz éve múlt világháborús emlékeit ismertette a hallgatósággal, hogy ti. a becsapódó bombák, lövedékek, omlás ellen a legjobb védelem a boltívek alá állni. A légnyomás is veszélyes, mert kiveri az ablaküveget, ezért ki kell nyitni az ablakokat, akkor megússza a lakó a kárt és az üvegcserepeket.

SZOVJET TANKOK A MÚZEUM KÖRÚT ÉS A KOSSUTH LAJOS UTCA KERESZTEZŐDÉSÉNÉL, AZ ASTORIÁNÁL. ILLUSZTRÁCIÓ FORRÁSA: FORTEPAN

Több se kellett az utcai lakásokban lakóknak, sokan elindultak, hogy az ablakokat kinyissák, így az én szüleim is. Pár perc múlva aztán szüleim szaladtak vissza holtsápadtan és meséltek: ahogy nyitották ki a két ablakot, az utcán álldogáló fegyveresek nyilván látták az ablaküveg megcsillanását, és rálőttek az ablakra. Az üveg ripityára tört, szüleimet valami csoda folytán elkerülték a lövedékek, ők pedig lebuktak az ablakpárkány alá, így nem lett tragédia a helyzetből. A lövedékek nyomai hónapokig ott éktelenkedtek a falakon és az ablakkeret fájában.

Az ablakok a légnyomást megúszták, a lövéseket nem. Ennek következtében családunk ott rekedt a félemeleten, hiszen október végén ablak nélkül nem lehetett létezni, de szerencsére Ernő bácsiéknál úgy laktunk, mint otthon. Összecsukható pótágy – egy második emeleti lakó adta kölcsön, valahonnan megmaradt szalmazsák – a házmesterék ajándéka: így aludtunk az alkóvban, izgalmas volt, mint egy háborús szovjet filmben.

Egyszer behoztak a házba egy lábon megsérült sebesültet, akit a földszinten lakó ágyrajáró ápolónővér tanuló tökéletesen bekötözött, igaz, nagyon felkészült a munkára, mert már előző nap, amikor kint nézelődtünk a ház előtt, telerakta a kötényét gézzel és vattával, hátha akad páciens a felfordulás következtében.

A sebesült aztán a fegyverek elcsendesülése alatt – valószínűleg jól felfogott érdekből – elsántikált a házból.

A harcok okozta zajok közben a hétköznapi tennivalókra próbáltak áttérni szüleink és a többi házban rekedt lakó. Ki gondolta volna előző nap, hogy több napra elegendő kenyeret vásároljon, elvégre nem szombat volt. Mert a kenyér veszedelmesen fogyott, mi lesz itt nélküle? Hát – ahogy a filmekben láttuk – majd sütünk. Gáz és villany még volt, liszt is, tojás is, só is, az egyik szomszéd néninek maradt még pár deka száradt élesztője. Tej ugyan nem volt, de jó lesz a víz is. Az asszonyok nekiláttak a sütéshez.

Végül is a megsült masszát meg lehetett enni, az udvariasabb hozzátartozók és a megkínált szerencsés lakók még dicsérték is az ízetlen, ragacsos terméket; mi, gyerekek József Attila szavaival élve „még őszinte emberek” voltunk, a „kenyeret” pocséknak minősítettük, és kóstolás után már nem is ettünk belőle.

A forradalom alatti felnőttbeszélgetésekkel, véleményekkel, örömökkel és szorongó tekintetekkel mi, gyerekek nem foglalkoztunk. Be voltunk zárva a házba, kint dörögtek a fegyverek, mi lesz vacsorára – ennél mélyebbre nem nagyon jutottunk, de azért vártuk a szabadságot a magunk módján.