Már a 19. században megjelent hazai napilapok és folyóiratok is előszeretettel foglalkoztak a földönkívüli élet lehetőségével és az ezzel kapcsolatos tudományos kutatásokkal. A korabeli újságokban számos érdekfeszítő tudósítás, tanulmány jelent meg olyan eseményekről és jelenségekről, amelyek a mai olvasók érdeklődését is okkal kelthetik fel. Ezek között külön figyelmet érdemel egy 1862-ben tett felfedezésről szóló beszámoló, amely valóságos szenzációként robbant az akkori sajtóban, és még a legádázabb szkeptikusokat is gondolkodóba ejtette.

Több mint másfél évszázaddal ezelőtt, 1862. augusztus 10-én éjjel hatalmas meteorit lezuhanását figyelhették meg a közép-amerikai Jamaica lakói. Mivel aznap éppen a szigeten tartózkodott a kingstowni akadémia egyik kutatócsoportja, a szemtanúk nagy része szakértő szemmel vizsgálhatta a jelenséget és annak nem mindennapi következményeit. A későbbi elemzések során ugyanis az óriási kődarab egyik oldalát borító porréteg alól egy idegen bolygót és annak lakóit ábrázoló dombormű képe rajzolódott ki.

A megdöbbentő felfedezés híre rövidesen eljutott Magyarországra is, a sajtó pedig nem késlekedett megosztani a nagyközönséggel a jamaicai meteorit történetét, és „Egy új küldött a túlvilágról s egy új Kolumbusz”, „Túlvilági kép”, „A csillagoknak is vannak lakói” címekkel irányította a figyelmet az eseményre. A fennmaradt beszámolóknak köszönhetően több mint százötven év távlatából is szinte teljes képet kaphatunk a rendkívüli eseményről. Egy olyan relief megtalálásáról, amely bizonyíthatóan földönkívüli eredetű volt, s a korabeli tudósok még nem tettek meg mindent annak érdekében, hogy ezt eltitkolják a világ közvéleménye előtt.

Idegen intelligencia nyomai

„Mit eddig csak homályosan találgatott a sejtelem: hogy más égitesteken is van élet – bebizonyulni látszik. Mit az emberi ész tisztán kifürkészni nem volt képes, ahhoz mintha maga a természet nyújtott volna kétségtelen adatokat. Egy új Kolumbuszról beszélnek, aki egy föld feletti más világot fedezett föl – írta a Vasárnapi Ujság. – Jamaica szigetén 1862. augusztus 10-én este 11 és fél órakor egy sötét csillagdarab esett le, mely élőlényektől lakott planéta létezéséről tanúskodik. Hogy ez nem mese, arról a sziget 19 lakója mint szemtanú tesz bizonyságot. Történetesen e szemtanúk közt volt dr. Hopkins angol tudós is, a kingstowni tudományos társaság tagja, kinek emlékirata e tüneményt mély fejtegetéssel ismerteti. Hopkins többek társaságában éppen visszatérőben volt Port Royal felé, midőn egy pompás meteor tűnt szemébe, előbb vörös, azután ragyogó fehér színben. Nagysága a Hold kétharmadát közelítette meg. Alig nyolc másodperc múlva, ötven láb távolban egy hatalmas indigófa ágai recsegtek, azután súlyos test zuhanása s erős csattanás hallatszott. Hopkins társaival odasietett, s az indigót forgácsokba törve, s tövénél a földbe mélyedt sötét testet találtak, melynek melegségét ujjaik nem állották ki.”

A meteorit lezuhanását követő eseményekről Hopkins leírásából szerezhetünk tudomást, aki – a Budapesti Szemle című folyóirat hasábjain magyarul is megjelent naplórészletében – aprólékosan beszámolt a felfedezés körülményeiről. „Másnap értelmes munkásokkal siettünk vissza a helyszínre, ahol a harmadfél lábnyira befúródott, mintegy hatezer font nehézségű, fekete színű követ csak délre tudták kiásni. Körülötte még tizenöt apróbb darabot találtak, amelyek az indigófához csapódáskor pattantak le a meteoritról. Később gondosan összegyűjtöttem a kődarab felületét borító fekete anyagot, amely mikroszkóp alatt egyszerű szénnek bizonyult. A mélyedésekben megbújó barna – inkább képlékeny, mint morzsolódó – anyagban a Port Royal-i vegytani intézet munkatársai bitumen tartalmú szerves testet találtak. Ez pedig egyértelműen bizonyítja, hogy azon az égitesten, ahonnan ez a kő származott, növényzetnek kell lenni! De ami ennél is csodálatosabb és figyelemreméltóbb, hogy a kőnek két lapja határozottan a mesterség nyomait mutatja. Az egyiket olyan kőragasszal vonták be, amely a legerősebb földi ragasztóanyagnál is sokkal tökéletesebb. Továbbá e lap egy teljesen szabályos vályútöredéket képez, ami arra utal, hogy valamiféle csatornának kellett lennie. Ezek szerint tehát egy épületdarab jutott hozzánk olyan idegen lényektől, akik az értelemnek, tudománynak és művészeteknek bizonyos fokán állanak.”

Hopkins leírása alapján a kő másik lapján eleinte csak szabálytalan karcolatokat lehetett látni, de miután ezt az oldalt szesszel és átszűrt vízzel megtisztították, csodálatos kép tárult a kíváncsi tekintetek elé: egy idegen bolygó felszínét és lakóit ábrázoló véset. „Felül, a közepe táján egy kerek, sugárzó napot lehetett felismerni: az egyetlen olyan tárgyat, amely ezen a különös túlvilági képen a földiekkel azonosítható volt. Az ábra hátterében egy dombos, valamilyen növényzettel fedett terület látszott, de nem tudtuk tisztán kivenni, mert a kőnek ez a része nagyon megrongálódott. Balra, az előtérben egy sor házat, vagy inkább alakok kapuit ábrázolták. Mivel a távlat igen pontos volt, így tisztán kivehettük, hogy e kapuk egyenes sorban helyezkedtek el, s nyílásukat félkör alakúra képezték ki. Úgy tűnt, mintha három nyílás előtt különös, egynemű lények állnának. Leginkább egy négy kerékre szerelt ágyúhoz tudnám őket hasonlítani. Hosszúságuk feleakkora volt, mint az alagutak vagy bejáratok nyílásai. A háttér már egy jobban felismerhetőbb, tágas színkört mutatott, sőt, egy-két helyen még lépcsőket is észre lehetett venni. A távolban az előbbi háromhoz hasonló hét alak látszott, mintha nagy sebességgel görögnének, mert nyomukban porfelleg támad. Az előtérben két csodás alak ült egymással szemben, akik a testüket alkotó, ágyúhoz hasonló alkalmatosságot fölfelé irányozták. Kerekek helyett ezúttal csak négy végtagot figyelhettünk meg, amelyek közül kettőn ülnek, a két felsővel pedig hadonásznak, mintha verekednének. Úgy látszik, hogy a mindenség legtávolabbi zugában is van egyenetlenség és viszály, ahol csak két élő teremtés létezik. A többi alaknál a végtagok kerékformáját úgy értelmeztük, hogy az csak optikai csalódás lehet: hasonló ahhoz, amit mi is előállíthatunk, ha sebesen elkezdünk forgatni egy botot. Feltételezésem szerint a lények testük szervezetét illetően a gerincesek sorába tartozhatnak. Erre utal, hogy nemcsak hosszúságban, hanem szélességben is arányosak, sőt, mintha két fejük lenne a derék két végén. Mozgás alkalmával ezek a végtagok, mint tengely körül a küllő, körben forognak. A kettősségüknél fogva előre vagy hátra egyaránt mehetnek, vagyis e kettő között náluk nincs különbség. Lakásaikat – a kép tanúsága szerint – a föld alá építik, de hogy szabad ég alatt is találkoznak, azt a képen látható építmény bizonyítja. E túlvilági kődarab, s a rajta lévő ábra meggyőzött arról is, hogy e lények a mértan, rajzolás, vagyis általában a tudomány és művészet tekintetében is magas fejlettségi szinten állnak” – írta naplójában a meteorit felfedezője.

Logikus következtetések

A Vasárnapi Ujság korabeli cikkében tudományos igényességgel megfogalmazott kommentárral egészítette ki a brit tudós beszámolóját. „Különösen elmés azon számítás, mellyel a tudósok e lények nagyságát meghatározták. Ugyanis abból indultak ki, hogy a földet ért kődarab eredetileg a rajzon látható homlokzatok egy részét képezte. Ezt alapul véve pedig négyszer kisebbek az embereknél. S ha föltesszük, hogy az illető bolygónak ők a legértelmesebb lakói – s hogy nagyságuk az égitesthez mérve ugyanaz, mint az emberé a Földhöz képest –, akkor az ő planétájuk négyszer kisebb a mi Földünknél. Hopkins tehát a rejtélyes meteorit szabályosságából arra a következtetésre jutott, hogy az valaha egy idegen bolygó épületének díszéül szolgált, az oldallapok homorú és domború voltát, illetve az ábrákat pedig értelmes lények általi faragásnak tulajdonítja. Ezek volnának a brit tudós kidolgozott közlésének főbb pontjai, melyek kétségkívül erősen felkeltették a figyelmet mindenütt, ahová csak a napi sajtó számos csatornáján eljuthattak. A közönség egy része – mint az ilyen rendkívüli eseményeknél lenni szokott – szóról szóra elhiszi, míg a másik része semmit nem hisz az egészből. Hogy mit fog szólni hozzá a tudomány, később meglátjuk. De hogy e kődarab Naprendszerünk valamelyik planétájából való-e, vagy a világegyetem egy távoli részéből vándorolt ide, s vajon milyen sors érte azt bolygót, melynek ez egyik paránya volt? Oly kérdések, melyeket földeríteni emberi tudománynak aligha áll valaha hatalmában” – fogalmazott a Vasárnapi Ujság tudósítója.

Hopkins jegyzetein és a korabeli sajtóbeszámolókon kívül sajnos ma már aligha lehet újabb információt szerezni a másfél évszázaddal ezelőtt lezuhant meteoritról, a történet hitelességéhez azonban nem férhet kétség. Semmilyen arra utaló jelet nem találtam, hogy a felfedezésről szóló tudósítás és az idegen bolygót ábrázoló dombormű kitaláció lett volna, ráadásul efféle átverés sem a tudományos élet képviselőinek, sem az akkoriban mértékadónak tekintett lapoknak nem állt érdekében. Természetesen minden kétséget kizáró igazolással az ominózus meteorit utólagos, modern technikákkal történő vizsgálata szolgálhatna, de a kődarab további sorsával kapcsolatos nyomozás eddig nem vezetett eredményre. Talán éppen azért, mert valóban bizonyítékkal szolgál egy intelligens földönkívüli civilizáció létezésére, ennek nyilvánosságra hozatala viszont – a felfedezőkön kívül – senkinek nem állt érdekében.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
AZ UFÓMAGAZIN 2015. JÚLIUSI SZÁMÁBAN