Az ország egyik legrégibb mézeskalácsos üzlete, az éppen 300 éve alapított tabáni bábsütő- és gyertyaöntőműhely 1867-ben költözött végleges helyére, a mai Attila útra, ahol egészen az 1960-as évek közepéig működött.
AZ ATTILA KÖRÚT 35. AZ 1920-AS ÉVEK VÉGÉN NAGY MÁRIA KÁVÉMÉRÉSÉVEL ÉS BENEDEK SAMU MÉZESKALÁCSOS BÁBSÜTŐ ÜZLETÉVEL. FORRÁS: MAGYAR KERESKEDELMI ÉS VENDÉGLÁTÓIPARI MÚZEUM KÉPTÁRA
A Tabán festői szépségével ma már csak festményeken és fényképeken találkozhatunk. Nem könnyű elképzelni, milyenek is voltak azok az utcák, melyeken az esti homályban egymásba karolt merengő szerelmesek kóboroltak, míg a hegyoldalról lila orgonák és hófehér jázminok illatát sodorta hozzájuk a tavaszi szellő… Az évszázados házak helyén már a harmincas évek első felében is csak finom pázsit zöldellt. Az egykori Árok köz és Attila utca közé eső házcsoportot azonban ekkor még nem bontották le. Az egyik kis púpos vályogépület homlokzatát hosszú időn keresztül díszítette az egyszerű cégtábla: „Benedek Samu mézesbábos és viaszöntő. Alapíttatott: 1700”.
Az üzletet pontosan háromszáz évvel ezelőtt Mayer János alapította. A bábsütő kemence eleinte a Várban ontotta az édes mézeseket és a piros mézeskalács szíveket. Csak később költöztették le a műhelyt a Tabánba, Mátyás király egykori vadászkastélyába, majd 1867-ben végleges helyére, a mai Attila útra. A boltot 1840-ben Lakner János vette át, aki utóbb – honfiúi érzelmei kifejezéséül – Mézfalvy Jánosra magyarosította nevét. Róla az üzlet Benedek Róbertre szállt, mígnem 1885-ben Benedek Samu, a mézeskalácsosok ipartársulatának utolsó elnöke lett a tulajdonos.
Az utolsó tabáni bábsütő- és gyertyaöntőműhely megérte a Rákóczi-felkelést, a francia forradalmat, az 1848-49-es szabadságharcot és az első világháborút, ám emlékével már csak néhány megsárgult újság lapjain és fotókon találkozhatunk. A Pesti Hírlap 1934 májusában például az akkor 78 éves Benedek Samuval készített interjút. „Már a kiegyezés korában is kevés mézeskalácsos élt Budán – meséli az idős mester és az ujjain számolgatja egykori iparostársait. – A Vízivárosban volt egy… kettő Tabánban… akkor a Várban már nem volt… Ujlakon egy, Óbudán kettő.” A hosszú évtizedek alatt felismerhetetlenné alakult át a világ. Csak Benedek mester boltjában készítették rendületlenül tovább a gyertyát és mézeskalácsot változatlanul, kimaradva a korok rohanásából…
„CSAK BENEDEK MESTER BOLTJÁBAN KÉSZÍTETTÉK RENDÜLETLENÜL TOVÁBB A GYERTYÁT ÉS A MÉZESKALÁCSOT VÁLTOZATLANUL, KIMARADVA A KOROK ROHANÁSÁBÓL…”
Az ősrégi mézeskalács-ipar a 19. században még virágkorát élte. A pest-budai mézeskalácsosok céhe a céheket eltörlő 1872-es törvénycikk hatályba lépésekor is élt. S bár a mesterek 1900-ban a cukrászokkal közös ipartestületbe léptek, a bábsütők ezt követően sem szüntették meg saját ipartársulatukat. Az édes mézesek, a piros mézeskalácsszívek és a cifra huszárok ekkoriban még hozzátartoztak egy-egy búcsú kedves zsivajához. Ám az ősi bolt vevői napról napra fogytak. „Ezelőtt ötven-hatvan évvel nem győztünk bábot sütni a terézvárosi búcsúra, meg karácsony idején – mondja az öreg bábsütő. – Ma mindennek vége. A Krisztinában, a Vízivárosban még meglehetős ma is a búcsú, de azért elszoknak a népek a bábból készült búcsúfiától. Templomi gyertyán kívül sem öntetnek viaszt, az oltárra való gyertyába is éppen, hogy belekeverik feles arányban a drága viaszt, a tiszta viaszgyertyát nem fizetné meg senki…” – olvasható az Uj Magyarság 1935. július 13-i számában.
„Vajon akad-e olyan csákány, amelyik hozzá mer nyúlni Budának ehhez az egyik legbájosabb, legtörténelmibb levegőjű régi térségéhez?” – tette fel a kérdést 1937-ben a Magyarság újságírója. Sajnos akadt: a harmincas évek végén a régi Tabán legutolsó házacskáit is lebontották. A letűnt századokból itt felejtett öreg mézeskalácsos bolt a romboló csákányok elől átmenekült a túlsó oldalra, a szemközti házba, amely nem esett a tabáni városrendezés útvonalába.
Benedek Samu halálakor, 1936-ban az üzlet vezetését felesége vette át, ezt követően pedig lányuk, Margit folytatta az ipart. Vele 1947 karácsonya előtt interjút is készített az Asszonyok című lap munkatársa. Margit elmondta, hogy még mindig igen csekély a forgalom, mert bár a környéken mindenki jól ismeri a boltot, más vevők nem jönnek. „A budaiak csak Budán akarnak mézeskalácsot és gyertyát venni, ezért bízunk abban, hogy jó Jézuskánk lesz. Oltárgyertyákat is készítünk, és az öreg Jani bácsi, aki már édesanyámnak is legkedvesebb munkatársa volt, reggeltől estig csorgatja az olvadt viaszt a lelógó kanócokra, amelyek szívós lassúsággal végül is gyertyává vastagodnak…” De az 1960-as évek közepén Benedek Margitnak be kellett zárnia a boltot, mert már szinte semmilyen forgalma nem volt. Ezután más üzlet került a helyére, így az ország egyik legrégibb mézeskalácsos cége végleg megszűnt.
PRUSINSZKI ISTVÁN
EREDETILEG MEGJELENT
A VÁRNEGYED 2000. DECEMBER 15-I SZÁMÁBAN
