Makszim Makukov, a kazahsztáni Feszenkov Asztrofizikai Intézet kozmológusa és asztrobiológusa szerint a számok arra utalnak, hogy minden földi élet a világűrből érkezett, sőt minden, amit ma látunk, intelligens földönkívüliektől eredeztethető. A számok pedig nem hazudnak, a kérdés csupán az értelmezésük – olvasható az sg.hu összeállításában.

A XIX. században elterjedt szokás volt, hogy az új lakóházak, paloták építői és építtetői nevüket vagy foglalkozásukat megörökítették az utókor számára különböző formájú és nagyságú kőszobrok, márványtáblák vagy éppen vasöntvények formájában. A Bajcsy-Zsilinszky út 22. számú négyemeletes lakóház építési dátuma és első tulajdonosának monogramja például közel másfél évszázada ékesíti a bejárat feletti vasrácsot.

Az 1859-es évszám mellett látható monogram a jeles építész, Zitterbarth Mátyás nevének kezdőbetűit rejti, aki közel egy évtizeden át lakott a házban, sőt itt is halt meg 1867. november 14-én. A Máltás Hugó által tervezett, kívül-belül egyaránt monumentálisnak ható épület akkoriban még csak három emelettel büszkélkedhetett: a negyediket Komor Marcellnek és Jakab Dezsőnek köszönhetjük. Az 1923-as átépítés során több helyen változtattak a homlokzat kiképzésén, ám az eredeti díszek, ornamentika és kőszobrok ma is ugyanazt a hangulatot kölcsönzik az utcai frontnak és az udvarnak, mint a XIX. század derekán, amikor még Zitterbarth Mátyás élt és dolgozott itt.

Az 1803-ban született építészt a pesti klasszicizmus egyik legelismertebb és legtöbbet foglalkoztatott mestereként tartották és tartják számon. Az ő nevéhez fűződik – egyebek között – a régi Nemzeti Színház terveinek elkészítése az 1830-as évek közepén, a Vakok Intézetének központja, a szegény gyermekek egykori kórháza, valamint a pesti Vármegyeháza 1841-ben átadott nyugati tömbje, amelynek homlokzati és árkádos udvari kialakítása egyaránt egyéni stílusát idézi. Munkásságának szerves része a Bajcsy-Zsilinszky úton épült saját háza is, hiszen e falak között töltötte utolsó éveit, és szorgalmasan vetette papírra újabb és újabb terveit, ötleteit, elképzeléseit. Zitterbarth korának egyik legjelentősebb építésze volt, mégsem személyének fontosságát, hanem elsősorban munkásságát szerette volna megőrizni az utókor számára. Ő maga szerényen megelégedett azzal, hogy csupán a kapu fölötti vasrács őrizze nevének kezdőbetűit.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A NÉPSZABADSÁG 2002. OKTÓBER 26-I SZÁMÁBAN

Az egykor mágikus csodaszer hírében álló fagyöngy gyógyító hatását a modern orvostudomány is igazolta. A germán és kelta mitológiában természetfeletti erővel felruházott örökzöld növény nem csupán különböző betegségekre jelent kiváló gyógyírt, hanem eredményesen segíti a szervezet védekezőképességét, a keringés javítását és a vérnyomás szabályozását, valamint meddőség ellen is alkalmazható.

CSENGŐK ÉS EGYÉB HANGADÓK

Az általam ismert legnagyobb csengőt a villamos vezetőállása előtt, középen egy kisebb félgömbnagyságú ütőfej működtette, amire a villamosvezető öklével rácsapott. Ezt veszély esetén, vagy ha a felszállást befejezettnek nyilvánította, induláskor alkalmazta a vezető. A csengőt a villamos elején kívülre szerelték, az ütőkolomp belülre került, és pompás zengő-csilingelő hangot hallatott, igazán figyelemkeltő volt. Nagyobb veszélykor az ütések erőssége és egymás utáni gyorsasága fokozódott. Ehhez néha bizony vészfékezés is járult. Később a technika fejlődött, a modernebb villamosok csengőjét árammal működtették. Mostanában nem nagyon hallom, lehet, hogy már nincs is?

Érdekes volt a lovas kocsis szemetes jármű „jelzőrendszere”. A segédkocsis előrement az utcán, és hatalmas csengővel (mondhatnánk: kolomppal) „kolompolt”, mire a lakók kihozták a szeméttartó alkalmatosságot, és várták a kényelmesen közlekedő lovas kocsit, melynek kitanult lovai maguktól is megálltak a kikészített szeméttartók előtt. (A Fehérvári út környékén így történt az esemény.)

Ha a tűzoltóautó befejezte az oltást (vagy az egyéb mentési műveletet), a támaszpontjára visszamenet is megkülönböztető jelzést használt, de nem szirénázott, hanem időnként szaggatottan „csilingelt”. Ebből tudta a járókelő vagy a gépi közlekedő, hogy az akció már „lecsengett”.

Az emeletes házak kapujánál sok helyen csengősor tüntette fel a lakók nevét. Ez nem a mai „felszólok” berendezés volt, hanem egy közönséges csengő, amely a lakók előszobájában vagy az ajtó felett csöngött. Mivel visszaszólás nem volt lehetséges, a lakó csupán felkészülhetett az esetleges látogató fogadására. Vagy hiába vártak, ha pajkos gyerekek „zongoráztak” a gombokon, majd elszaladtak.

Az elektromos csengő fontos dolog volt, hatvan évvel ezelőtt az iskolai fizikaórán rendesen tanították e korszerű eszköz működésének elvét.

Ha a lakóházban valamit ki kellett hirdetni, akkor a házmester kihívta a lakókat az udvari folyosóra vagy az udvarra, és közölte a fontos tudnivalót. Ehhez persze először jeladásra volt szükség – amit vidéken a kisbíró dobbal oldott meg –, itt a fővárosban többfajta hangadó szerszám jött számításba. Legtöbbször a poroló póznájáról lógott le egy üthető vasdarab (félméteres sín vagy más hangos fém), amit a házmester egy vaspácával ütögetett – nagyszerű volt hallgatni. Máshol egyszerűbb megoldást választottak: egy kiszuperált lábosfedőt püföltek valamivel, hangos volt ez is. De a legszebb a rézmozsár volt, a hozzávaló mozsártörővel, mint egy kis harang, talán kellemesebb volt mindegyik megoldásnál. Különösen így karácsony tájékán.