Akadnak olyan utazók, akik nem luxushotelekben pihenik ki a hétköznapok fáradalmait, hanem működő vulkánok krátereinek közelében töltik szabadságukat. A kellően elszánt és vastag pénztárcával rendelkező turisták számos vulkántúrát kínáló cég nem éppen veszélytelen szolgáltatása közül választhatnak, így testközelből figyelhetik meg az elemi erők tombolását.

Idén ünnepli fennállásának 110. évfordulóját Budapest egyik legnagyobb múltú étterme, a Mátyás Pince, amelyet Baldauf Mátyás és felesége nyitott meg 1904-ben a Március 15. tér 7. szám alatti épület földszintjén és alagsorában.

Egy új tanulmány szerint a földlakóknak fejleszteniük kell kozmikus tudatukat, mielőtt kapcsolatba lépnek egy földönkívüli civilizációval. Gabriel De la Torre, a spanyolországi Cadiz Egyetem klinikai neuropszichológusa, az emberi tényezők specialistája szerint ennek az eseménynek nem csupán társadalmi hatása lesz, hanem az öntudatra és a biológiára is hatást gyakorol majd.

Budapesten már a két világháború között is neonreklámok ezrei emelték a világváros esti hangulatát, majd a hatvanas, hetvenes években ismét fogalommá vált a „neonfényes Budapest”. A rendszerváltás után folyamatosan épült le a fővárost oly meghatározó neonkultúra, köszönhetően az új, könnyedén változtatható cégtábláknak, reklámfeliratoknak. Több mint kétezer neonreklám pusztult el alig húsz év alatt, a neonmentésre szövetkezett civilek önkéntes munkája csak töredéküket tudta és tudja megmenteni. Az egykor reklámozásra hivatott neonmonstrumokból napjainkra alig kétszáz maradt a fővárosi épületek homlokzatain, s ezek töredéke működőképes csupán: többségükből funkció nélküli, omladozó vasszerkezet maradt. Sorozatom célja, hogy a város különböző pontjain készített saját fotókkal dokumentáljam a még látható egykori neonreklámokat és régen világító cégtáblákat – egy letűnt korszak jelképeit.

EGY ELFELEJTETT ALULJÁRÓ

A Kelenföldi pályaudvar (manapság: „vasútállomás”) új aluljárója csillog-villog, jó benne gyalogolni. Busz és villamos, négyes metró könnyen elérhető.

Gyerekkoromban is volt egy aluljáró a pályaudvar Déli pályaudvar felőli végénél (elejénél) a vasúti sínek alatt, de ez nem úszott fényárban, sőt egyes szakaszai a kiégett, védőhálóban búslakodó villanykörték miatt alig derengtek, inkább a messziről – a lejáraton – beszűrődő fény nyújtott némi támpontot az áthaladáshoz. Szerencsére az „úttest” sima volt, nem lehetett beleesni sehova. Az aluljáró kényelmesen széles volt, két oldalán emelt szintű külön „járda” húzódott végig a teljes hosszon, vaskorláttal. A bátrabbak – természetesen a gyerekek – a külön utat választották, bár ott a fal mellett vastag csövek, kábelek foglalták el a hely jó részét – olyan szervizút volt, ha jól emlékszem.

A méretek a biciklizést is lehetővé tették, akinek volt járműje, gyorsabban átjutott a széles vasúti felszín alatt. A lejáratoknál aztán fel kellett cipelni a nehéz gépeket, hol volt akkoriban kiépített bicikliút...

Ez az aluljáró hasznos összeköttetést biztosított a Sasadi út felől gyaloglók részére, ugyanis a Rimaszombati útról nyílt az egyik lejárat, és a kijutás a túloldalon lévő Vasút utcára volt lehetséges, éppen a 49-es villamos első megállójánál.

Később ezt az aluljárót lezárták (betemették?), a le(ki)járat helyét már megállapítani sem lehet – talán néhányan emlékeznek még erre a félhomályos, nedves, visszhangzó aluljáróra. (Meg az egykori tervrajzok biztosan megvannak valahol.)

FELÚJÍTOTT PERON, PUSZTULÓ ÁLLOMÁSÉPÜLET – A KELENFÖLDI PÁLYAUDVAR NAPJAINKBAN. FORRÁS: REGIONALBAHN.HU

Több mint száz évvel ezelőtt, 1906-ban Vidor Emil tervei szerint épült a Népszínház utca és a Kiss József utca sarkán álló négyemeletes palota, amely eredetileg a Polgári Serfőzde bérháza volt. A jelenleg fővárosi helyi védelem alatt álló épület homlokzatát díszítő, a „sörkészítés és sörivás dicséretét hirdető” mozaikfrízt Dudits Andor tervei alapján az üvegfestészet és a mozaikkészítés egyik legnagyobb hazai művésze, Róth Miksa készítette.